Pest Megyei Hírlap, 1967. június (11. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-20 / 143. szám
4 ~&&rtap 1967. JÜNIUS 20., KEDD A zon a napon elsőként érkeztem reggel a szerkesztőségbe, a telefont én vettem fel. „Egy olvasó’ telefonált be: hallották?, egy asz- szony két gyerekét kidobta az ablakon, aztán ő is utánuk ugrott. Az utca, ahol laktak, egy piac közelében volt, de már délelőtt felé járt, kiürült a csarnok, üres volt az utca, végig lehetett látni rajta: egy postás vágott át, kurta kis utca, az utca közepe táján két kislány bámult felfelé. Házszámot nem tudtam. Talán ott történhetett a tragédia, azért néz felfelé az a két lány. De még hiányozhatott néhány perc az időből, amikor a hírek nem szabályozható, nem siettethető, s nem késleltethető törvénye szerint megérnek, kipattannak. A két lény egy ház második emeleti ablakába kiáltott fel: Emmi néni, dobd le a tornazsákot! A z esemény helyét az utca végén felszórt sárga homokfolt jelezte, de ez sem volt feltűnő, annyi sem, mint egy kisebb karambolnál a közlekedési rendőrök jelölései. Egy marók, homok, igazán szerencse, hogy észrevettem. Egyedül élő, öregedő lány volt a házfelügyelő, nagy darab nő, nagy virágmintás pongyolában, kérdezgetnem sem kellett, igazolványt sem mutatni, áradt belőle a szó, a boldog szereplés. Részleteket mesél, intimitásokat, bennfentesként a harmadik emeleti család életéről; alig három éve volt a lakodalom — húsvéti esküvő a házban — s már több mint fél éve otthagyta a fiatalasszonyt a kicsikkel, az a kölyök — az a kölyök persze a házban gyerekeskedett, s még mindig kölyöknek tartott fiatal férj — otthagyta az anyóssal, a két kicsivel, mert két gyereket azt tudott csinálni neki! Az anyós meg pokollá tette az életét, küldték, rugdosták, menjen el, nincs szükség rá, idegen, mit keres Itt. És most reggel is, ahogy az udvaron feküdt a Marika, mert tetszik tudni a gyere- ' keket az utcai ablakon dobta ki, ő átrohant a szobákon — képzelheti, milyen veszekedés lehetett az anyóssal — és a gangról az udvarra vetette magát, szóval, ahogy ott feküdt az udvaron, akkor is csak azt mondta nekem, mert én azonnal odaszaladtam, hogy Terus néni, ez mind az anyósom miatt volt. ' Az a kölyök persze most a nőjénél van. De ebből még baja lesz, a körzeti rendőr is megmondta ... H étköznapi tragédia — „családi dráma” —, napilapok hírrovatában egyha- sábos címmel. De én mégis elővettem noteszom és kiírtam a lakónyilvántartási könyvből e dráma szereplőinek adatait, a kijelentkezett férj új címét. A férj 23 éves, tehát alig lehetett húsz azon a húsvóton, amikor a házba hozta az asz- szonyt. A feleség három évvel volt a fiúnál idősebb. Első gyerekük, a kislány kétéves és kéthónapos volt, a kicsi — „akit egy műszerészmérleg serpenyőjébe raktak, míg kijött a mentő” — kilenc hónapos. Nem, nem a szörnyű tett hátterét akarom valamiféle társadalmi magyarázattal felderíteni — két kicsit kidobni az ablakon a pszichopatológia körébe tartozik — de mégis fel kellett jegyeznem az adott címeket, neveket. A házmes- temé egy mondata indította meg bennem a kíváncsiságot. „Húsvétkor volt az esküvő, akkor hozták a házba Marikát, de elébb arra vették ró, hagyja ott a kalaúzságot. Vidéki lány volt, szabolcsi, az Autóbusznál volt kalaúz, de a család előbb kivette a busztól, nem akarták, hogy kalaúz legyen a menyük. Betették egy újpesti műanyagüzémbe. Azért bz más ...” A harmadik emelet, ahonnét kidobták az utcára a két gyereket, egy háromszobás társbérleti lakás, a pater familias szigorú, fegyelmet tartó szabómester. Mikor kiléptem a kapun, már az utca túlsó oldalán többen álltak, s néztek felfelé a harmadik emeleti ablakra. A hír már megérett, bekerült a város közlőrendszerének áramkörébe. E lőször — egy fotós kollegámmal — a harmadik emeletre mentünk fel, az ifjú férjjel szerettünk volna beszélni. De nem volt odahaza. Előjött a szabómster. Köpcös, szigorú kis úr. „A fiam nincs itt, nem itt lakik. Semmit sem mondhatok, ezt megérthetik, különben is a fennálló rendelkezések ezt megengedik. De a fiammal sem beszélhetnek, ő sem mond semmit. Ö még fiatal, megtiltom neki hogy nyilatkozzon ...” Három öregasszony is állt az ajtóban, ahogy kitárták előttünk. Büszkék voltak a ház erős, határozott férfiújára. (De a fotósok is megérik a magukét. Ha tudom, hogy került. Most is Csepelen dolgozik. Egy esztendő után vették itt ezt a telket. Akkor a gyerekekkel, testvérekkel feljött az asszony is. Nyár volt, a telken — a mezőn, mező volt ez — fedélt emeltek, s hozzálátott a család a ház építéséhez. A ház, a szoba, az első, egy hét alatt elkészült, utána épült a többi. Az építkezés idején a férfi a gyárból egyszer sem hiányzott, a gyári műszak után, holdvilágnál még virradatig is emelte a falat. A testvérek közül kettő albérletbe ment, a húg is, aki kalauz lett, miként az a másik fiatalasszony is, aki az emeletről leugrott; itt maradt ez az asszony hetedmagával, gyógyíthatatlan beteg fivérével, Ipari tanuló öccsével, urával, s három kicsinyével. A város alá eljutott, lábát megvetette, de a városba egyszer se jutott be. Hogy merre volt már a városban? A legmesszibb a Nagyon megszerettem, hisz megígérte elválik, a kislányt nem engedi, azt idehozza. Azt én nevelem, én lettem volna az anyukája. Nagyon szeretem a gyerekeket. Ügy vártam már a kicsit. Hogy tetszik kérdezni? Igen, akkor még csak az egyik gyereke volt meg. Amikor megismerkedtünk, akkor még csak a kislány volt, a kisfiú később született. Én mind a kettőt vállaltam volna. (Mikor elmentünk, kollégám a kicsik képéből elkért egyet. Foto azért legyen.) ★ A fiatal emberrel is találkoztam. A vecsési látogatás után másnap rámnyitotta a szerkesztőségi szoba ajtaját. Kedves, haragos, kisfiús képe volt, aki most az önálló felnőtt szerepét játssza. Még most sincs huszonhárom éves. Hogy mertük elvinni — szikrázik— a gyerekei fényképét?! Mutatták — a lány elővette retiküljéből, s mutatta, kit is várt ő kislányának — elkéraz összegyűlt család körében vagyok. A temetésre Szabolcsból feljöttek a szülők. A gyerekek — nyolc gyerek — már rég idefenn élnek. Ez a tábor érdekes mód a túlsó parton, a budai oldalon telepedett le, onnét vészük közre a várost. Budafok, Érd, Törökbálint; egyedül csak a legfiatalabb fiú lakik albérletben a hetedik kerületben. A középső fiúnál szálltak meg a szülők, aki elsőnek, már ötvenháromban jött fel Pestre. Sokan vagyunk a szobában, az unokák is itt vannak, a menyek is és a gyásznak nem a szomorúságát érzem: valamiféle elkeseredettségét, nehéz vádat. Kibukkan még az is a meny felelősségre hívó, de „semmi tsemíudó” kérdéséből: „Nem mondunk mi semmit, de mégis, látta valaki, hogy Mar’1-! dobta ki az ablakon a két gyereket? ...” Mert annyira érthetetlen. Egy nagyon zárt, elmaradt világból. szigorú vallásos házból jött fel a testvérek közül legilyen hamar végzünk, belelövök egyet a vakuval — mondja kollegám ahogy jövünk lefelé a lépcsőkön —, láttad az előszobaszekrény tetején a hintalovat és a kis biciklit? Már feltették mint az összegöngyölt szőnyegeket nyáron. Pedig jó kép lett volna.”) ★ A zt a vecsési címet ^eressüfe:, ahová („a másik nőhöz’3 bejelentkezett a lakónyilvántartási könyv szerint az 'ifjú férj. Vecsés központjában több embertől is kérdezzük az utcát, de nehezen igazítanak útba; fiatal parcellázás ez, kevesen ismerik még ezt az új részt. Szétszórva felépült, vagy épülőfélben lévő házak, vakolva, s vakolás nélkül, a Ijerítés sokhelyütt csak néhány kóró, cövek, s láncon haragos kutya, de mindenütt már helyet foglalva, lábat megvetve. Az udvarokon kifeszített köteleken fehérneműk, ingek, pelenkák. Ahová mi mentünk se kerítés, se kapú, de a házhoz már toldalékszárny is van ragasztva, veranda is, üvegezett. Széles, erős asszony jön elő a gyerekek kiáltására. Három kicsi is fogja a szoknyáját. Akit keresünk, az a húga. Bizonyára elkerültük egymást, mert épp az imént ment el kenyérért. Ide a bolt olyan 10— 15 perc. Jöjjünk beljebb a szobájukba, várjuk meg. Külön szobájuk van a fiataloknak: „mikor felépítettük ezt a kis szobát, idevettük a húgunkat, ő meg hozta a férjét”. „Férjét” — így mondja, s valóban a szoba ifjú, kezdő páréhoz hasonló. Üj csőgarnitúra, ezt a fiú hozta. (A motorját — hallunk még róla — tette a zaciba, s úgy hozta a házhoz ezt az új igénytelen garnitúrát.) A falon* hajlított fémből mesefigurák, a reca- mier felett, akár egy gyerekszobában. A fiú csinálta, mondja az asszony: „csendes, itthonülő”. E z a tábort verő, otthont teremtő család Szabolcsból jött a város alá. Négy esztendeje még Balkányban éltek. Nagy családból való ez az erős asszony: nyolcán vannak testvérek. Az ő embere mindent csinált, a tsz-t is próbálta, kubikolt, gyárba járt, Záhonyban vagont rakott. A harmadik gyerek után először a férj jött fel Pestre. Előbb a Kénsavgyárba, aztán Csepelre Nagyvárad tér, beteg fivére a Szent István kórházban feküdt. ★ M egérkezik végre a húg a kenyérrel. Hány év választhatja el nővérétől? De mintha más földtáj: ideges, vékony, divatos prémkucsma a fején, s a kenyér orgonalila nylon neccszatyorban. — A férje mikor jön. haza, mert vele szeretnénk találkozni? — Ma este később jön, nem is tudom mikor. A szüleihez ment még fel, tetszik tudni, délben a rendőrségre hívatták, ugye tudják, abból az ügyből, utána meg fel kell mennie az édesapjához beszámolni. Villamoson volt kalauz, de azt a férfi kérésére hagyta ott, amikor összeköltöztek. Egy kalauznővel mégsem élhet. Azelőtt Erzsébeten lakott albérletben, akkortájt ismerkedett meg a párjával, így meséli: — A huszonnégyesen jártam, m£r látásból ismertem. Szomorú volt mindig. Egyszer a fordulónál fennmaradt a kocsin, s azt kéri, nem mennék-e el vele moziba. Mondtam, hogy nem. De ő csak beszélt. Nem, nem, nem... Nagyon erőszakos volt. Ismét, ismét fordult a villamos, de ő nem szállt le. Nohát jó. Várjon meg a Nagyvárad téren. Arra 1? emlékszem, a moziban az Aranycsempészeket adták. Mozi után aztán majd minden este megvárt. Jött elém a motorral és hazavitt Erzsébetre. Tudom, azt kérdezi mindjárt: hogy tudtam házas emberrel járni? Mert azt is tudtam. Megmondta nem sokkal később, hogy megismerkedtünk. De hogy pokol az élete otthon, s ő velem nemcsak úgy jár: hozzám menekül. Miért pokol az élete, azt is kérdeztem. Merthogy a felesége nem egyezik az édesanyjával. Hát akkor miért nem költöznek el a szülőktől? Mert nincs lakás és nagyon drága az albérlet. És akkor már volt is egy gyerekük, a kislány. I gen, ismertem is, nagyon is szerettem. Nem, nemcsak képről. Gyakran felhozta hozzám a villamosra. Mikor meg végeztem, elvittük hintázni. A Közvá- góhídnál van egy hintatér. tűk, ideadták. „De az, hogy lehet, én nem is voltam ott, azt nem lehet az engedélyem nélkül elvinni!” De ezzel ki is pukkadt, minden méreg elszállt, csend lett. Kínáltam hellyel, üljön le. A kamaszos dacból még annyira futotta, hogy állva maradt. Kértem, hogy beszélgessünk. Már kevesebb indulattal mondta: „Nem nyilatkozom.” — Csak azt szerettem volna kérdezni — kezdtem a szót, mert állt és várt —, hogyha elköltözött hazulról és otthagyta feleségét a kisgyerekkel (közbevág: „de gondoskodtam róluk, leadtam, ami jár”), ami mindenkinek a ma- •gánügye, joga, akkor, a szakítás után, a döntése után, vagyis mikor már úgy döntött: ezzel a nővel nem élek tovább, hanem azzal a másikkal, csak azzal — miért született meg a második gyerek is, miért hagyta ott épp akkor, két gyerekkel a feleségét? M entegetőző a válasz: „én nem is gondoltam véglegesen ezt az elköltözést. Ügy gondoltam, fél-, egy év után visszamegyek, addigra megtörik, talán addig a természete is megváltozik.” Miért,' milyen volt a természete? „Amit a fejébe vett, arról nem tett le. Az anyámmal sem jött ki. A pénzzel mit csinált, nem tudom. Én kétezren felül hoztam haza, ő 1500 forintot és semmit sem vett. Ruhát sem vett magának, csak egyszer, amikor szülni ment, 450 forintért egy pongyolát és kétszázötvenért egy retikült Mire tette a pénzt? Találtam most nála két takarékkönyvet ezer-ezer forint körüli összeggel. Miire, kinek gyűjtött?... (Két takarékkönyvet találtak az elhunyt személyi holmijai közt. Két gyereke volt. Vagyis két gyerekkel hagyták ott.) Különben még azt is megtudom: az 57-es busz hűvösvölgyi végállomásánál ismerkedtek meg négy éve. Akkor buszon volt még kalauz a lány, s csak eljegyzésük után vette ki a család, s adták egy vegyipari vállalathoz. ★ A fiatalasszonyról apjától és testvéreitől hallok. Egy budafoki megsüllyedt, öreg ház konyhaszobájában utoljára a lány és épp őt, a legszelídebbet veszejti el a város. Asztalos az apa, feketében ül, balján mozdulatlanul, megtörve a felesége. Az első fiú nem a legidősebb volt, aki elindult Pestnek — még sokan voltak odahaza, a legidősebbnek az apja mellett a helye —; a középső, de nem egyedül, ketten jöttek fel ötvenháromban: fivér és nővér. Hogy egymásra vigyázzanak. A fiú Csepelen kapott munkát, most is ott dolgozik, a Csőgyárban. (Két tábor: a Duna túlsó oldalán is, Vecsésen is a férfiak Csepelen dolgoznak.) A nővér a Ruhagyárban helyezkedett el. Mikor már mindegyik gyerek fent volt — „az én Marikám nem akart elhagyni bennünket” sirja az öregasszony — hatvanegy őszén a legkisebb lány, s a legkisebb fiú is útrakelt. E lőször a nővér vette szárnya alá, a Ruhagyárban dolgozott, de ezt a gyárat átprofilírozták, női fehérneműre tért át, leesett a kereset, kalauz! állást hirdettek, felvette hát az egyenruhát. A hetesen is járt, utána az 57-esen, amelynek a végállomásánál megismerkedett a férjével. Albérletben lakott akkor a Fehérvári úton, egy idős nő gyári lányoknak adta ki tiszta szobáját. Szigorú volt a házirend. Marika öccse is csak lehívhatta a nővérét. A testvérek a fiatal férj — akkor még udvarló — karakterét festik. „Feljött egyszer Marikáért, de a házinéni nem engedte be. Féltékenységében erre zárástól betörte az ajtót.” „Volt úgy, hogy motorjával egész délután követte az autóbuszt, amelyen Marika járt.” Vagyis, ahogy mondják: tombolt a szerelem. M egtörtént az eljegyzés és a család — a fiú édesanyja, az anyós — kedveskedő levelet írt Szabolcsba: kedves, csevegő, barátkozó hangon, Marika jó helyen lesz náluk (mert eljegyzés után odavették lakni), boldogok, hogy ilyen helyes menyük lesz, mert hogy ez a levél kérő is, meg hívó is, a húsvéti lakodalomra. A lány szülei az esküvőre nem utaznak fel. „Odacsalogatták a lányunkat, behálózták.” A leánykérő levélre az apa ezt írta: „Nagyon meglepett, hogy az eljegyzés megvolt és a leánykérő csak később van. Ez is a meggondolatlanságot mutatja.” Miért tartotta meggondolatlannak ezt a házasságot? — Azért kérem, mert a fiú még nem volt katona. Bizonyára a testi vágyak miatt erőszakolta annyira ezt a házasságot, vagy hogy ne legyen katona. Nem is volt, pedig az én legkisebb fiam épp olyan idős, mint ő, az leszolgálta az idejét. Lemásolom a levél egy részét: „... ilyen házasságnak nem vagyunk hívei, mert ha a fiatal férj bevonul katonának, és a nagyon szeretett asszony itthonmarad, akkor kinek fogja nagy szeretetét kimutatni, talán az oktató altisztnek?” Ha annyira szeretik egymást, akkor megvárják azt a pár évet és az igazolni fogja, hogy valóban szeretik egymást, mert kitartottak egymás mellett A házasság nem sikerült, a fiatalember hamarosan mást talált. Előbb ki-kima- radt, majd elköltözött. Két gyermekkel feleségét, az odahozott, kalauzságból kivett asszonyt otthagyta anyósára. Idegen volt a házban. Szerették volna, ha elhagyja a lakást, de egyedül, az unokák felől már tárgyaltak nélküle, a kislány — mint hallottuk — Veesésre, az új asszonyhoz került volna. Magárahagyottságában csak öccse — hűséges kis apród — állt mellette. Télen, munkája után elszaladt Marikához, tüzelőt hozott fel a pincéből, segített neki. (Szülei egyszer jöttek csak fel látogatóba. „Mind a nyolc gyerekemet végiglátogattam. Láttuk, hogy Marika emészti magát, a férjjel nem is találkoztam, nem volt odahaza. Mondtuk is akkor a kislányomnak: ha meggondoltad, hazajöhetsz. Azt mondta: szereti a férjét, ő vár rá.”) Az öccse mondja: úgy el volt keseredve Marika, hogy jósnőhöz is elment, az meg is mondta, rövidesen valamilyen tragédia éri. A temetőkert bejáratánál eligazító tábla hosszú lajstromának közepe táján szerepelt a két kicsi neve. „11.30 G. testvérek, 20-as terem.” A két gyereket külön temették. Déli fél tizenkettőre volt tehát kitűzve a temetés, de a húszas ravatalozó előtt már nagyszámú tömeg állta, s várta végig egy 79 éves néni és egy 68 éves férfi utolsó búcsúztatóját. A 11.30-ast várták. Az újságok nem közölték a temetés idejét, s mégis olyan nagy közönsége volt ennek az utolsó szertartásnak, mintha ismert színészt vagy ifjúkorunk szerelmes bonvivánját temetnék. A tömegben mellettem várakozó öregasszony ezt mondta szomszédjának: „Ma sok halottat hoztak, holnap egész estig temetnek.” Tizenegy harminc előtt a 20. terem elé gördült egy fehér temetkezési autó. A kicsiket fehér gépkocsi viszi utolsó útjukra. A két kis koporsót a két gyászoló család vette körül. Az egyik oldalon az ifjú férjé, s velük szemben, farkasszemet nézve a koporsó túlsó oldalán, a szabolcsi család, a fiatalasz- szony családja. A gyászszertartás megkezdése előtt az utolsó percekben érkezett meg prémkucsmában az a nő, akivel most a férj él. Befurakodott a tömegbe, áttörte magát: a fehér koporsóktól akart elbúcsúzni. A halott kislánytól, akit hintázni is vitt, szeretett, akit gyermekéül várt S zerencse, hogy nem ismerték fel, mert a várakozás idején az emberekben megnőttek az elsuttogott, kép- zelet-pletykahordta történetek a „csábítóról”, s gyúlékony indulatokkal telítődtek. A fehér gyászautót koszorúk borították. Hosszú sorban elindult a tömeg. Az asszony családja leszakadva a férj családjától, egymásba karolva, külön, szoros tömött kis csapatban követte a menetet.
