Pest Megyei Hírlap, 1967. június (11. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-18 / 142. szám

» ss&Ch4iip 1961. JÜNIUS 18., VASÁRNAP 7—— ----:-----:—; még akkor is, I \i almokat tisztelni kell, | ha küiönböz­--------------------------------------- nek saját ál­mainktól. Az ember azért is él, hogy álmait valóra váltsa. Joga van ehhez, mindaddig, amíg a realizált álmok nein sértik a közösség érdekeit K ét napig sétálgattam a megvalósult álmok között. 1 Üdülőtelep ... Valaha — még a harmincas években — egy ügyes tőkés a mezőgazdasági művelésre nem túlzottan alkalmas Duna menti homokos föl­deket felparcellázta. Akkor ez itt vadon nőtt őstermészet volt. Miután a rész nehezen meg­közelíthető, távol esik minden nagyobb tele­püléstől, nem lett belőle divatos üdülő. A gazdagok a Balaton mellett, a Dunakanyar­ban vásároltak telkeket. Ide a kispénzű em­berek szorultak: javarészt nyugdíjasok. A második hullám néhány évvel ezelőtt ér­kezett, amikor az OTP kedvező feltételekkel a Dunától távolabb eső, homokos földdarab­kákat felparcellázta. Ezúttal is a kisemberek jelentkeztek vevőnek. Azok, akik nem a di­vatos üdülők harsány forgatagára, hanem csendre, nyugalomra vágynak, egy tenyérnyi saját világra, ahol felépíthetik álmaikat.----------------------------------------------------A meg­I Először megjelentek a kerítések... | valósult--------------------------------------------------- álmok v izsgálata elé első akadályként a kerítés áll. Külön tanulmányt érdemelnének. Van magas, vadsóskával befuttatott kerítés, mely útját állja a kíváncsiskodó tekinteteknek. Ezek el­sősorban nem a mögöttük levő tulajdont, hanem a mögöttük élő emberek magányát védik. Van szögesdrótból készült, szinte drót­akadálynak ható kerítés, mely nyíltan árul­kodik feladatáról: Védi a gyümölcsöt, a há­zat. Számomra rendkívül szimpatikus a pro­vizórikus kerités. Földbe vert karólíra heve­nyészett drótsövény, némelyik egy szál hu­zalból, mintegy figyelmeztető: innen kezdve magánterület következik... De ez a kerítés szabadon enged utat a szemnek és akár a hivatlan látogatónak is. És akad erődítmény is: magas kőfal, tetején malterbe ágyazott éles üvegcserepekkel. Már a kerítés is árul­kodik a tulajdonos álmairól: elzárja, védi vagy kitárja a mögötte levő kis világot, szin­te tükrözi tulajdonosa világnézetét... A telepen sétálgató számára érdekes agy- torna, tanulságos játék: a látványból követ­keztetni a tulajdonosra, a ház, a kert, a kerí­tés stílusáról az emberre, az ember álmaira. Es aztán, ha kíváncsi, ellenőrizheti is megér­zéseit. Nem mindenütt fogadják szívesen az újság­írót. Egy modern új villa tulajdonosa ki is utasított: — Mi érdekli magát? Nyilván, hogy miből tellett! Senkinek semmi köze hozzá. Ez az én magánügyem. .■. — Nem akartam megkérdezni, hogy miből és mennyiért építette a házát... csak... — Akkor mit akar? Nincs itt semmi, ami után szimatolnia kell — mondta és hátat for­dított. Csak amikor csikorogva becsukódott mögöttem a kertkapu, akkor ment be a ház­ba. A kerítés mellett egy AB rendszámú Warszawa állt. Ezzel a kocsival távozott egy óra múlva ... Körülbelül délelőtt 11 órakor... 7—---- , .------;-----j- olyan, mint egy me­I Aprt kis (macska, I sedíszlet. Tiszta,------------------------------- gusztusos, kis minia­tűr. Hosszas tartózkodásra nem alkalmas, nem fűthető, nincs benne villany. A nyitott terasza nagyobb, mint az egyetlen szoba, melynek egyik részét elfoglalják a kerti szer­számok, a másik részét pedig egy régi, fara­gott kettős ágy. A teraszon fiatal lány kuporog. Tanul. Láthatóan örömmel megy bele a beszélgetés­be, legalább erre az időre lelkiismeretfurda- lás nélkül leteheti a matematikatételeket... — Érettségi? — Igen ... még három nap! — Kitűnő hely ez a tanulásra. _ — Internálótábor. Én otthon szerettem vol­na maradni. Itt, ha valamit nem tudok, nincs kitől kérdezni. A többiek együtt tanulnak ... — Akkor miért jött ide ki ? — A szüleim miatt... ök ragaszkodtak hozzá... — Ök most hol vannak? — Anyám bement Pestre cuccokért. Apám csak este jár ki. — Mikor vették ezt a telket? — Hat éve... — és lemondóan legyint, demonstrálva, hogy nem lelkesedik az ügyért. — Maga láthatóan nem örül a teleknek és a háznak... — Nem is! Csak azóta veszekszünk, amióta ez megvan... Tudja, a papa vidéki. Mindig álma volt a fpld, a saját kis ház. Van a csa­ládban egy mondás: „Nálunk Szugolyban...” Ez a Szugoly egy Csongrád megyei település, valahol a Maros mellett. Ott volt a nagy­apáiknak egy kis szőlőjük, meg kertészhá­zuk. A papa ott töltötte el a fiatalságát és azóta hordozza a vágyat, hogy neki is legyen egy ilyen „szugolya”. Hát, most fit van... — mutat körül. A föld, alig néhány tenyérnyi. Jóformán csak a keskeny kis csapások bevetetlenek. Egy darabkán a esenevész törpe-gyümölcsfák alatt eper piroslik. A kerítések mellett már érik a ribizli, zöldell az egres. A többi ré­szen szőlő, ez futja be a verandát is. — Egy nap apa hazajött és azt mondta: Olcsón lehet telket venni... kétezer forintot kell befizetni, a többit részletekben törleszt- jük. A mama nem nagyon lelkesedett. Akkor még én nagyon kislány voltam, nem volt szavam a dologhoz. Megvettük a telket. Az­óta nincs megállás. Első évben kerítés kellett. Már nem is tudom, hogy mennyibe került, csak arra emlékszem, hogy otthon egyre sze­gényebbek lettünk. A papa ugyanis három­ezer körül keres és a mama nem dolgozik. Aztán kút kellett. Erre a mama sírva eladta az összes ékszerét. Aztán jött a ház. Előbb csak egy kis színt akartak építeni, végül egy maszek kőműves húszezerért vállalta ezt a kalibát. Három évig épült. Közben harminc­ezernél is többe került. Úgy építették, hogy majd később hozzá lehessen toldani még egy szobát, meg konyhát... A kőműves nagyon becsapta a papát, többször pereskedtek is. Még ma is fizetjük a részleteket... Akar egy kis epret? Már menne szedni, de lebeszélem ... — Maga sem szereti? Mert én sem... De csak mióta termeljük. Olcsóbb lenne a pia­con megvenni... Maga nem is tudja, milyen drága a trágya... Aztán azt ide kell szállí­tani. Ha hozzászámolom, hogy mibe kerül az útiköltség, és mennyit ér az az emerfeletti munka, amit ebbe belefektettek, akkor ennek az epernek kilója ötven forint. .. Mikor kita­vaszodik, a szüleim naponta járnak ki... A papa — pedig fáradt, öregedő ember — a munkahelyéről azonnal idejön. Hacsak teheti, a mamát is hozz», meg természetesen engem is... Ásunk, kapálunk... el sem hinné, résekhez. Minden talmi rajta, minden után­zat, minden olcsó... — Amikor építeni kezdték, szóltam nekik. Nagyon gorombán elutasítottak és azt mond­ták, hogy én lakhatok gyufásskatulyában, ha ilyen rossz az ízlésem... A „gyufásskatulya” a mérnök háza. Egy tágas szoba, kis fürdőfülke és cseppnyi kony­ha, hatalmas terasz. A ház első frontja tiszta üveg. Tetejét színes hullámos műanyagtető fedi. Sugárzik róla a tisztaság, az egészsé­gesség. a praktikum. Olyan, mintha egy óriás, hatalmas kártyalapokból rakta volna össze az épületet. A szigorúan szögletes formák élesen határolódnak el a fák, bokrok környezetétől, a színek vidámságot, életörömet sugallnak. — Fele annyiba került, mint az a kastély — mondja a mérnök. — Persze, van ebben egy kis protekció is. Barátaim dolgoznak az építőiparban, így viszonylag olcsón megvehet­tem hibás paneleket. Ezek egy hatemeletes házba már nem voltak beépíthetők, de itt ki­mennyi munka van egy ekkora kis földdel... — Magának lehet, hogy nem tetszik, de a szüleinek biztos örömet okoz ... — Becsapják magukat. A mama — bár a papának sosem mer ellentmondani — gyűlöli az egészet. Nagy zsarnok ám egy ilyen „bir­tok”. Egy ideig a papa áltatta önmagát, hogy majd mennyi pénzünk lesz a termésből... Ma már erről nincs szó. Most azt mondja, hogy miattam csinálja az egészet. Hogy ne­kem legyen ... Úgyis az enyém lesz ... Majd férjhez megyek, ők meghalnak és lesz egy nyaralónk. Csak be kell fejezni a házat... — Hát, ez nem is lesz rossz... — Én nem akarok itt nyaralni. Még an­nak sem örülnék, ha a Balatonon lenne egy villánk. A nyaralásban éppen az a jó, hogy az ember a kétheti szabiját mindig más he­lyen tölti. Egyszer a Balatonnál, egyszer a hegyekben, ha telik, külföldön, a tenger­nél ... — Tudja, mióta romlott meg a papával a viszonyunk? Tavaly azt mondtam neki, hogy adjuk el a telket. Megér ez így, ahogy most van, talán százezer forintot is. Vehettünk volna belőle egy kocsit. Azt mondta az apám: „Majd, ha én felfordulok, akkor úgyis a tied ... Akkor eladhatod.. A kislány arca sirósra fordul: — Én tudom, hogy tényleg miattam is csi­nálják. Az esne jói nekik, ha azt látnák, hogy örülök neki... Úgy tekintik az egészet, mint egy takarékbetétkönyvet... Valóban. Takarékbetétkönyv ez. Ebbe te­szik bele pénzüket, erejüket, talán egészsé­güket is. Elégedetten számolják a kamatokat és megnyugvást jelent számukra, hogy gyűj­tik a kislány örökségét, fis mérhetetlen fáj­dalmat, hogy az örökös már most elutasítja az örökséget... — Nincs televíziónk... Csak nekünk nincs az egész osztályból. A papának egy ruhája van... Egyszer a mamával kiszámítottuk, hogy mennyi mindenre telt volna az utóbbi hat évben, ha nincs ez a telek... Estefelé újra arrafelé jártam. Láttam, hogy már megérkezett a papa és a mama is. Nem mentem be újra. Tudtam, mit mondanának. Különben sem értek volna rá. A szőlő cse- nevész indáit kötöagették, hogy kényszerítsék felfutni a verandát szegélyező karókra... I A mérnök rir ismeri ember | retlenül is ad----------------------------------------- tanácsot épí­tészeti ügyekben, szívügye ez az ijdülóhely, talán arról álmodik, hogy valaha egy kis pa­radicsom keletkezik, a most még többnyire kopár homokon. — Ezen a területen az építészeti hatóságok nem olyan szigorúak, mint a Dunakanyarban, vagy egyéb kiemelt üdülőhelyen. Bár építési engedélyt kell kérni, de a követelmények nem olyan magasak, mint másutt. Meg aztán még ezeket is kijátsszák. Fából, bádogleme­zekből építenek mindenféle kis szerszámos kamrát, aztán tódozgaíják, végül fel-nő va­lami borzalmas szörny. Hiába magyarázza az ember, hogy egyszer ezeket úgyis le kell bon­tani, reménytelen a helyzet. De ez talán a kisebb baj. Főleg azok építenek ilyeneket, akik a telket nyerészkedésre akarják hasz­nálni. Sokan vannak, akik eperből szép pén­zeket csinálnak. Sokkal súlyosabb eset a sznob, a kispolgár, aki házával hivalkodni akar, építésénél nem a praktikus szempontok, nem esztétikai megfontolások vezetik, hanem a felvágás, a gazdagság fitogtatása. Sétára invitál és amit mond, illusztrálja is. — Van itt egy maszek kőműves. Nagy di­vatban van. Kis „főúri” kastélyok építésére specializálta magát. Ha rajtam múlna, nem engedném, csak maltert keverni ... Nézze, ott azt a házat... A fák alatt kis várkastély. Olyasmi, ami­lyeneket a játékboltokban is láthat még az ember. Kis tornya van, melyet már kikezdett az idő és a gipszdíszek sorra elpotyognak. Az ablakok kicsik, inkább hasonlítanak a Ki­válóak. Többeknek felajánlottam ezt a lehe­tőséget. Egy ember'élt csak vele — — Kié ez a várkastély? — kérdezem, miután kiderül, hogy a házban jelenleg nem tartózkodik senki. A mérnök hamiskásan nevet: — Maga most biztos azt gondolja, hogy va­lami gazdag maszeké. Rábólintok. Tény, hogy ez a réteg legin­kább hordozója a kispolgári ízlésnek, és ne­kik van többnyire pénzük az eléggé költsé­ges. haszontalan megvalósításhoz ... — Hát nem! A tulaj egy fővárosi gyár fő- technológusa ... Műszaki ember. Életét a szá­mok, a praktikusság, a célratörés, a modem technika jelenti... A gyárban... Magánéle­tében ez jellemzi. A giccses sziruposság, a szép fogalmának ez a nyilvánvaló félreértése, égy avítt ideál... fis tudja, mi ebben a tragi­kus? — Nem vár feleletet, máris folytatja: — Egyrészt, hogy a telepen sokan csodájára járnak és többen akarják követni. Még olya­nok is, akiknek sokkal kevesebb a pénzük. Másrészt, hogy ez a tulaj valószínű, hamaro­san eladja ezt az álkastélyt, ő elmegy, de ez a szörnyűség itt marad... Ez azért is rossz, mert az ember változik. Fejlődik az ízlése, mások lesznek az igényei. De ezek az éretlen suhancálmok itt maradnak kőbe, malterbe, gipszbe rögződve. Az épület nem divatcikk. Egy életre kell, hogy szóljon. U-gy kell ter­vezni és építeni, hogy állja az igények tá­masztotta összes követelményeket. Az én házamban még nincs villany. Messze van az oszlopoktól, nem volt pénzem, hogy odave­zessem. Ma még elérhetetlen álom egy lég­kondicionáló berendezés... De a helye meg­van, Úgy terveztem a házat, hogy pontosan tudom, hogy az a légkondicionáló, amit talán húsz év múlva vehetek meg, vagy lehet, hogy csak a fiam tud megszerezni, hová kerül, hogy funkcionál. , . . ,—;——-----------;—r — hivatalos ki­I I báfSl 3 tdCp doyenje I nevezés nélkül is---------------------------1--------- lehet. Az első földvásárlók, a pionírok közül való. Elége­detlen, rigolyás arisztokrata. Na, nem a szár­mazása miatt, hiszen vasúti tiszt volt nyug­díjazása előtt. De itt az őslakó jogán ítél és amint hallom, van is tekintélye. — Felhígultunk, kérem... Azelőtt ez egy kis békesziget volt. Csupa finomlelkű ember lakott itt, kérem... Nem emlékszem, hogy valaha is veszekedés lett volna ... Tudja, ez attól van, hogy az emberek nem őrzik meg méltóságukat. A példa, amit elmond, nagyon jellemző: — Mikor idejöttünk, az első évben nem volt kútunk. Lakott mellettünk egy miniszté­riumi úr. Ű azonnal kutat ásatott. Amikor átjött a bemutatkozó vizitre, felajánlotta, hogy használhatjuk a kútját. Megköszöntem és azt mondtam: Én szeretnék önnel jó vi­szonyban élni. Nem kérek és nem adok sem­mit. Két éve halt meg, de soha köztünk még egy hangos szó sem volt Az ivóvizet Pestről hoztuk demizsonban, az építkezéshez meg a Dunából... — És most? — Napirenden vannak a tolvajlások Le­lopják egymás gyümölcsét, egyáltalán nem tisztelik a magántulajdont. Azelőtt csak a kóbor cigányoktól kellett tartani. Most az ember a saját szomszédjában sem bízhat. Azelőtt itt csend volt. Tudja, mi van most egy nyári szombat este? ! Eg fára szegeit hirdetés nyomán men­tem el, kiadó szobát nézni. Kétszobás ház, a szabvány-parasztházak tí­pusa szerint. Láthatóan még a háború előtt épült. A tulajdonos állandóan itt él. A gazda öregember. Feleségével együtt a konyhában laknak. A két szoba vendégeket vár. Most. ezen a nyáreleji hétköznapon mindkét szoba gazdátlan... — Július—augusztusra már minden napra foglaltak vagyunk — mondja az öreg. — Most tudunk vendéget fogadni... Egyedül tetszene jönni? Aztán tájékoztat a tudnivalókról. Ha egy éjszakára veszem ki a szobát és egyedül, akkor az ár negyven forint. Ha má- sodmagammal, akkor hatvan. Több napi bér­let esetén harminc, illetve ötven forint az ár. Félreérthetetlenül közli, hogy a partnerem nem érdekli, ehhez neki semmi köze nincs, nem kér igazolványt... Ezt nyilván belekal­kulálta az árba. Megmutatja a szobát. Két ágy, egy rozzant szekrény, vasállványon álló lavór, egy asztal, két szék. A fal méter ma­gasan nedves, a levegő dohos... ' — Nyárra kiszárad — kapja el a tekinte­tem. Elmondom neki, hogy nem óhajtok szobát kivenni, hanem riportot írok a telepről. Mint őslakótól, információkat kérek. Először láthatóan megijed: — Nem szabálytalan, hogy kiadom a szo­bát. Hatszáz forint a nyugdíj... Kell az a pénz. Különben is csak évente három hóna­pig vannak lakók ... Megnyugtatom, hogy én sem látom szabály­talannak. Hamarosan lehiggad és hangot vált: — Tudja miket csinálnak itt? Van a par­ton egy vilcendház. A tulajdonosa ket-három nőt is kihozott ide és... Állítólag Pesten le is fülelték őket. Legalábbis az idén még nem jelentkeztek... Aztán sorolni kezdi az állandó lakóit. Min­den évben kijár ide egy orvos a „feleségével”, így mondja, érezni az idézőjelet, és kacsint hozzá. — Nagyon rendes népek. Már harmadik nyáron vannak itt. Az orvosnak családja van ... de ezt az asszonyt szereti... Félbeszakítom. — Csak az evezősöktől mentene meg az is­ten ... Kikötnek, lopják a gyümölcsöt, ordí­toznak, úgy tesznek, mintha az övék volna itt minden. Vonzza őket a partmenti csárda. So­kan közülük is jönnek, hogy itt maradjanak éjszakára. De ide csak kompon jött ember te­heti be a lábát... Meg aztán a sátrasok! Ki­kötnek, felverik a sátrukat, Összerondítják a környéket. Arra kellene törvényt hozni, hogy csak kijelölt helyeken lehessen sátorozni, mint Visegrád környékén, vagy a Balaton­nál ... A campingezőkre mindenki panaszkodik a környéken, ök ezt a helyet tulajdonuknak ér­zik. Fáj nekik, minden letarolt bokor, kidöntött fa, őket sújtja a közegészségre ártalmas kö­vetkezménye az időszaki, többnyire egy éjsza­kás táboroknak. Néhány helyen ki is raktak ákom-bákomokkal felrótt táblákat: Kikötni tilos. De ezt senki nem veszi komolyan. Me­sélik, hogy sokan ehhez láncolják a csónaku- kat. .- , ,—, a legszimpatikusabb álom: I M befejezésül | A tulajdonos megvett egy-----------1----------telket. Hevenyészetten kör­bekerítette. A kerítést egy gyerek is könnye­dén átugorhatja, de céltalan lenne. A telken ugyanis nincs semmi. Csak egy darab termé­szet Néhány fa, vadon nőtt bokrok, talán az egyetlen, ahol emberi kéz nyoma látható: az üdezöld öntözött pázsit A telek sar­kában tábortűz nyoma, egy tisztáson sárga sátor. A tulajdonos azonban nincs itt A sá­torban pléd, petróleumlámpa, néhány hasz­nálati tárgy. — Kit keres? — kiabál át valaki a szom­szédból ... Aztán felvilágosít A tulajdonos lement a vendéglőbe. Ott meg is találom. — Nem fél otthagyni mindent? Az megy be, aki akar? — Menjen ... Tőlem még nem loptak el semmit — Nem akar építeni a telkére? — Egyelőre nem... Nincs arra pénzem. — Akkor miért vette? — Láthatja! Szeretem a természetet. Sze­retem a csendet A telek hármunké. Aki ráér, kijön, felveri a sátrat és pihen. — Miért nem veteményez? — Minek? Ügy beszéltük meg, hogy ezen a darabon azt hagyjuk amit a természet pro­dukál. Az a legjobb kertész. Mi itt kiszakí­tottunk egy darabot a természetből. Csak azért, mert innen nem küldhet el senki, mert itt zavartalanul lehet találkozni a természet­tel... Tudja milyen szép, esténként a tűz mellett szalonnát sütni, éjjel a sátorban alud­ni... En csak röhögök azokon a campingese- ken, akik a civilizáció minden kényelmét ki­hozzák magukkal. Ágyat, fotelt, spirituszfő- zőt, elemes ventillátort, hordozható televíziót és az ördög tudja még mi mindent. Jó, hogy a kombinált szekrényt nem veszi a hátára ... Az ilyen maradjon otthon. Ha valaki a ter­mészetet, a csendet szereti, akkor úgy szeres­se amilyen, ne próbálja kilopni ide a várost benzinbűzével és lármájával és összkomfort­jával ... Ha este még itt van jöjjön át sza­lonnát sütni... Megköszöntem a meghívást és elbúcsúztam. Egy pillanatra azonban visszatartott: — Igaz az, amit’mesélnek? Állítólag min­denkit kötelezni fognak, hogy a telekre épí­teni kell... Akkor azonnal eladom. Tudja, így is sokan megszólnak a szomszédok közül. Nem értik, hogy min»», nekem a telek. Nem akarják megérteni, hogy nem akarok rab len­ni. Nem áldozom fel az életem azért, hogy palotát építsek ... Más az, akinek százezrei vannak ... En nem vagyok sem orvos, sem művész és nem is lopok... Csak egy kis illú­ziót ... Hanyatt fekszem és hiszem, hogy a távoli vadonban vagyok ... amolyan Robin­son ... Persze ez csak fekve megy. mert ha felülök, látom a szomszédot, aki kapál, gyom­lál, kergeti a csirkéit, vagy a vadmadarakat zavarja az epreséből. Éjjel meg félszemmel alszik, nehogy megdézsmáljam a gazdasá­gát... Megvalósult álmok ... Nem elítélni, meg­érteni akarom őket. És legfeljebb sajnálom azokat, akik rosszat álmodnak...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents