Pest Megyei Hírlap, 1967. június (11. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-11 / 136. szám

1997. JüNIUS 11., VASÄRNAP "K/Cirlap ÖN KIVEL KÉSZÍTENE INTERJÚT? Sándor Györggyel A szőlőkben húzódó taligaútról a lombok közül kikandikáló sárgabarack térített le. Valami csíntalanság bújt belém, s eszem ágában sem volt tiltakozni ellene. Gusztusos- hamvasan kellette magát az a gyümölcs, hát a fához léptem. Nyálcsordító mohósággal két szép szemet már be is faltam, amikor észrevettem az egyik tőke nyakánál ülő öreg parasztot. „Na, zsivány — gondoltam ijedten — most lépre szaladtál.” Zavaromban szólni sem tudtam, de az öreg komótosan kivette szájá­ból a pipát és barátságosan mosolygott: — Falatozzék csak nyugodtan. — Inkább elszaladni szerettem volna, nem a pár fillér- nyi kártétel miatt, hanem, mert felnőtt, s ko­paszodó ember létemre sem tudtam ellenállni a kísértésnek. — Valósággal megfogott ez a szép gyümölcs — próbáltam tréfával elcsapni a kínos pilla­natokat. — Falatozzék csak — bólogatott az öreg, s mintha semmi sem történt volna, a pipá­jával kezdett bajlódni. Néhány szem barackot levettem még a fá­ról, aztán odakuporodtam az öreg ember mel­lé. Cigarettával akartam engesztelni, de nem fogadta el. — Nem azért... — magyarázta —, hogy megsértsem, de a pipánál nincs jobb. Ezt már csak akkor cserélem fel, ha a mennyor­szágba jutok, s ott is szagos szivarra, mert, gondolom, hogy az isten angyalai nemigen tűrik a pipafüstöt. Szegény jó Terkám se bír­ta, pedig ő aztán messze állt az angyalok­tól... — Házsártos asszony volt? — Nem a, csak a pipafüstöt nem szívlelte. A tüdővész vitte el __ R észvéttel hallgattam. Rövidke csend után megjegyezte: — Még élhetett volna. — Egyedül van? — Egyedül. — Gyerekek? L emondóan intett. Mereven bámulva a völgyre, s távolabb a hamvasai) kéklő dombokra. Vártam a válaszát, de mintha lent a kaszálókon púposodó boglyákat számolta volna. Szerettem volna valahogy megvigasztalni, mert éreztem a bánatát, de hirtelen és han­gosan elnevette magát. — Olyan az emberfia, mint a fán a gyü­mölcs ;— piondta —, ha megérik, elválik. De hát mit tegyen a fa? Újra csak teremni kell neki, amíg ki nem szárad, s tűzre nem ve­tik ... Hát, ilyen az élet... Bizonygattam, hogy amíg ide a hegyre fel tud lépkedni, nincs nagyobb baj. Hát, ha még egy kupa borral is megbirkózna... — ... szén már megkínáltam volna az urat — értette célzásnak a bor említését. — Ta­valy nemigen termett, s az is olyan volt, mint a csinger, hát azt adtam oda a gyerekek­nek, ami a harmadéviről maradt. — Odaadta? — Mit csináljak? — nézett rám egy kicsit szemrehányóan — üres kézzel nem engedhe­tem vissza őket. — Aztán, magának hoznak-e valamit? — Bőven — integet a kezével — meg kül­denek is. Aztán vinnének magukhoz a város­ba. Az idősebb fiam, Pestre, az egyik lányom Komlóra, a másik Győrbe. Még a legkisebb is hívott már Kanadába. — Miért nem megy? Úgy nézett rám, mintha a barackfáját sző­lőstől, pincéstől együtt hónom alá kaptam volna és szaladnék. Sokáig nem is szólt. Kiverte a hamut a pi­pájából, s mintha más dolga sem lenne, csak azzal bíbelődni, újra rátömött. F igyeltem az arcát. A kiálló csontokon sárgásbarna bőr gyúródott. Szögletes ál- lán egyhetes deres szakáll. A nyakán is mé­lyen barázdált a bőr, csak a homlokán feszes, noha ott is elvégezte már mélyszántását az idő. Szerettem volna sok mindent tudni, s mint­ha csak megérezte volna, így szólt: — Mert úgy van az ember néha, mint a kutya. Oldalt sompolyog a világtól... Ha nézem ezt az új világot, s azokban a piros cserepes szép új házakban — mutatott le a völgyben húzódó falura — a most induló fia­tal életeket, hát azt mondom, jól van. Már ennek így is kell lennie. A mi időnk lejárt. Szerelj le, vén huszár. — Sírva fakaszt! — No, az baj — fordult felém mosolygós arccal —, mert a férfiember, ha lehet, a sa­ját temetésén se bőgje el magát. Ezen már csakugyan nevetnem kellett. Az­tán szedelőzködtem, mert közben eljárt az idő. A nap már a csipkereki erdőkön is túl­lépett. — Ha nem sérteném meg, hazavámak. — Akit hazavámak, nem szabad tartóztat­ná — feltápászkodott az öreg. Mondta, hogy szedjek a gyümölcsből. — Tán még gyerekei is vannak? Mondom, hogy négy is, s mind szép. M élyen ülő kék szeme elhomályosodott. Felágaskodott ő is az alacsonyabbra hajló ágakhoz, s szedte a barackot a gyere­keimnek. Búcsúzkodásnál mintha támaszkod­ni való bot után kapna, megfogta a karomat: — Ha nem sérteném meg, még egyszer tu­dakolnám a nevét. , ; Megmondtam. Sután, esetlenül kapott napszítta kalapja után. Szikár alakja mintha jobban meggör­nyedt volna, s így szólt: — Akkor írja meg. Olyan ez a hely, mint maguknak városon a strand, a színház, vágj' a kávézó — körbemutatott a valóban festői tájon. — Olyan ez nekünk, véneknek. Elhallgatott. Nyújtotta a kezét Dömötör Imre nagykőrö­si olvasónk írja: „Szeret­ném, ha egy fiatal művész­szel, Sándor Györggyel ké­szítenének interjút. Az el­múlt évben a má városunk­ban is szerepelt egy műsor­ban és eredeti tehetségére a televízióban is felfigyel­hettünk.” Sándor György valóban eredeti tehetség. Számait maga írja és maga adja elő. Egyik méltatója így írt róla: „Sándor György 29 éves, foglalkozása: sándor- györgy.” Eredeti tehetség, mert egyéniség, vagy azért egyéniség, mert eredeti te­hctség? ÚJSÁGÍRÓ: Legutóbb a Közgazdaságtudományi Egyetem klubjában tartot­ta előadóestjét. A műsort sajátos önvallomással zár­ta. Megkérhetném, hogy ismételje meg ezt? SÁNDOR GYÖRGY: Én eddig tanultam színészi mozgást, balettet, pantomi- meznd is jártam. Óriási energiákat fektettem ezek­be és szívós, kitartó mun­kával elértem: hogy nem értem el semmit, de ebben következetes maradtam. Mert ha a semmit bátran csinálja az ember, az már valami! Mert mindenki más, valóban valamit tud: Viszont azt is, hogy milyen messze vannak a tökéletes­től és így a valami is bi­zonytalanná válik; semmi­vé lesz. Én viszont jobban csinálom a semmit, mint a többiek. Valamivel. Mert a többiek ebbe csak vissza­zuhantak: én pedig benne vagyok. ÚJSÁGÍRÓ: A kérdésem tulajdonképpen ez: hogyan lett színész? De hogy stílu­sosan fogalmazzak, inkább így kérdezem: hogyan nem lett színész? SÁNDOR GYÖRGY: 1957-ben a Rákóczi út és Vas utca sarkán találkoz­tam Holl Istvánnal és ő azt mondta, hogy Kaposváron nagyon rendes a színház- igazgató. Hagytam otthon egy levelet az anyámnak, volt 50 forintom és elindul­tam Kaposvárra. A vonat­---------------------------------- egy Ikarusz V an Breughelnek | című fest­----------------------------------ménye. Ha r ápillantunk, egy parasztot látunk, amint a földjét szántja, egy pásztor őr­zi a nyáját, a halász éppen most emeli ki evezőrúdját a vízből, és a háttérben álmosan szendereg a város. A tenger hullámain kibontott vitorlákkal halad egy hajó, fedélzetén kereskedők vitat­koznak. Egyszóval a mindennapi élet gondjaiba, foglalatosságaiba merült embereket láthatjuk csupán és Ikaruszt sehol. Csak alapos szemlélődés után vesszük észre a két lábat, amint előme­red o habokból és néhány tollat szét­szórva a víz felszínén, melyeket az esés ereje szakított ki a zseniálisan megal­kotott szárnyakból. Egy pillanattal az­előtt zuhant a tengerbe Ikarusz, ez a fenegyerek, aki — a görög legenda sze­rint — szárnyakat erősített a hátára, és olyan magasra szállt, hogy majdnem el­érte a Napot. Am ekkor a Nap sugarai megolvasztották a szárny tolláit össze­tartó viaszt, és az ifjú alásuhant. Meg­történt a tragédia. Ikarusz éppen most merült a tengerbe, de senki sem vette észre. Sem a paraszt, sem a vitorláson utazó kereskedők, sem az égre bámuló juhász — csupán a költő, vagy a festő látta halálát, és megörökítve továbbad­ta az utókornak. Mindig ez a festmény jut eszembe, valahányszor felidézem magamban éle­tem egyik epizódját 1942, vagy talán 1943 júniusából. Szép nyári este volt, a Nap éppen lenyugodott Varsó felett és a vöröses sugarak szeszélyes árnyéko­kat vetettek a romos házakra. Hullám­zó tömeg lepte el az utcákat, a jármű­vek sűrű sorokban haladtak, és az élénk forgalom láttán egy pillanatra azt kép­zelhette az ember, hogy szabad város­ban él. De csak egy pillanatra ... A Trebacka és a Krakowskie Przed- miescie sarkán álltam a villamosmeg­állóban. A csilingelő villamosok szinte fáradtan vánszorogtak a hatalmas em­bertömeg súlya alatt: a várakozók megrohanták a kocsikat, mindenki ha­za akart érni a kijárási tilalom órája előtt. Lépcsőkön, ütközőkön csüngtek az utasok, mint a szőlőfürtök. Néha-né­ha feltűnt egy vörös O-jelzésű kocsi is, „Nur für Deutsche” (Csak németeknek) felirattal, üresen. ■---------------------- amire vártam, soká­I A villamos, | ig nem jött, s éppen------------------------ amikor befutott, meggondoltam magam. Egyszercsak jólesett ott lennem a tömegben, amely magába fogadott, öntudatlanul, tudo­mást sem véve rólam. Előttem Adam Mickiewicz szobra magasodott, körü­lötte virágok nyíltak, merészen illatoz­va. A kocsik csikorogva fordultak be a karmeliták templománál, az újságáru­sok hangosan kiabálták a címeket, s a verebek népes rajokban lepték el a fák //////V//////////////////V/////////////////////////// Jaroslaw Iwaszkiewicz: Ikarusz w////7////////y/////////w/////////7///y//w////////, ágait. Ügy éreztem, hogy Varsó dobogó szívét hallgatom, ha elidőzöm egy kicsit az utcasarkon és élvezem a nyári este különös szépségét. Ekkor hirtelen felfigyeltem egy kis­fiúra, aki a Bednarska űtca felől jött. Vigyázatlanul kilépett egy mozgó villa­mos mögül, fel a járdaszigetre, majd a kocsiknak háttal állva olvasni kezdett. Talán tizenöt, legfeljebb tizenhat éves lehetett. A homlokába szemtelenkedö fürtöt időről időre hátrasimította, de közben le sem vette szemét a könyv­ről. Bizonyára épp akkor kapta kölcsön barátjától, vagy valamilyen titkos könyvtárból és képtelen volt kivárni, amíg hazaér: ott, rögtön, a forgalmas utca kellős közepén tudni akarta, miről szól. Messziről tankönyvnek látszott, de kétlem, hogy tankönyv ekkora érdeklő­dést ébreszthet egy fiatalemberben. Le­het, hogy verseskötet volt, lehet, hogy valami más, ki tudja? Egy másik könyv csücske kikandikált a zsebéből, ezt pedig csak fogta mind­két kezével, szeme rátapadt a sorokra. Úgy látszott, észre sem veszi a lökdö­sődő tömeget, a zajosan tovahaladó jár­müveket. megszűnt körülötte a világ. Azután mégis elindult, hirtelen vágytól hajtva, hogy otthon teljes nyugalom­mal szentelje magát a műnek. Elindult lefelé nézve, egyenesen egy arra jövő kocsi felé. Élesen csikorogtak a fékek, s a kocsi megállt, ügyesen kikerülve a fiút, a Trebacka sarkán. Borzadva vettem ész­re, hogy a Gestapo autója volt. Kicsa­pódtak az ajtók és két szürkezubbo- nyos, halálfejes sisakot viselő katona ugrott ki belőle. Egyikük torokhangon ordítozott a fiúra, a másik széles moz- dulatokkal és gúnyos fölénnyel tessé­kelte be a kocsiba. Ma is látom a fiatal gyerek megrettent arcát, azt a gyerekes mosolyt, amellyel tiltakozni próbált, s mintha azt mondaná, többé nem te­szem. Védekezőén és magyarázkodóan a könyvre mutatott, hogy csupán az akozta elővigyázatlanságát —, de a ma­gyarázat itt nem segített. Az egyik szürkeruhás a papírjait kérte, kikapta a kezéből a személyi iga­zolványát, a másik pedig durva moz­dulatokkal belökte a kocsiba és már csapták is az ajtót. Felberregett a mo­tor és az autó hamarosan eltűnt a Szucha körút, a varsói Gestapo-föhadi- szállás irányába. ——-—.----;----------- s 02 együttérzés | Körülnéztem. | jeleit kerestem--------------------------- az arcokon. És a zt kellett tapasztalnom, hogy senki sem látta, mi történt. Hiszen gyorsan és váratlanul jött, mint a villám, és mindenkit elfoglaltak a maga apró ügyei. Mellettem két nő állt, s azt vi­tatták, melyik villamossal utazhatná­nak célszerűbben; egy férfi tüzet kért a másiktól, a fal tövében pedig egy öregasszony ült a kosara mellett és egyre csak ismételgette, kántálva, mint valami buddhista imádságot: „Citro­mot, citromot, finom citromot tes­sék ..Mickiewicz nyugodtan állt ma­gas talapzatán, a virágok bódítóan il­latoztak, s a falevelek meg-meglebben- tek az esti fuvallattól. A fiatalember eltűnése mit sem jelentett az emberek­nek, egyedül én vettem észre Ikarusz halálát. Mai napig kísért ennek a gyermeknek a tragédiája. Azoknak, akik harc köz­ben hulltak el, talán vigasztalást nyújt­hatott, hogy haláluknak értelme van. De hányán akadtak olyanok, mint az én Ikaruszom. jegy 45 forintba került. A pályaudvarról egyenesen a színházba mentem. Éppen premier volt. Erő&ködtem, hogy nekem most kell be­szélnem az igazgatóval. Ki­hívták. Elmondtam néhány József Atilla-verset. Mi­közben ezeket a verseket mondtam, arra kellett gon­dolnom, milyen furcsa do­log, hogy azokat a verse­ket, amelyek a költő kín­jaiból fakadtak, most én á saját érvényesülésem érde­kében használom fel... ÚJSÁGÍRÓ: Felvették? SÁNDOR GYÖRGY: Fel­vettek. Díszletező munkás­nak. De kaptam egy sta­tisztaszerepet a Királyasz- szony lovagjában. Egyetlen mondatom volt. Nagyobb izgalommal készültem, mint a főszereplők. Föl­utaztam és konzultáltam a pesti előadás statisztájával. Ö hogy csinálja? Aztán felvételi vizsgát hirdetett a főiskola és felvettek. ÚJSÁGÍRÓ: Úgy tudom, nem végezte el a főiskolát. SÁNDOR GYÖRGY: Nem. A főiskolát nem vé­geztem el. Minden mozdu­latom, minden hanglejté­sem más volt, mint amit •vártak tőlem. Kirúgtak. Akkor elmentem Major Tamáshoz és elmondtam neki néhány verset. És az ő protekciójával sikerült az egri színházhoz kerülnöm — bútorosnak. Az az idő­szak volt a mélypont. Mi­közben a próbák folytak, én körletet takarítottam. Aztán segédszínészi felvé­telit tartottak. És ott sem voltam jó. Akkoriban került volt tanárom, Szinetár Miklós a Petőfi Színház élére. Szerződtetett segéd­színésznek és a Koldusope­rában én kaptam a tekerő szerepét. .ÚJSÁGÍRÓ: Ez milyen szerep? SÁNDOR GYÖRGY: Egy kurblival kellett a színpad szélén le és föl tekernem a különböző brechti felira­tokat. Éjjel-nappal abban éltem, hogy én egy ötmon­datos szerepet kaptam. Olyan energiákat fektettem bele, hogy ezzel az erővel ledoktorálhattam volna. De maradtam segédszínész. És mint tekerő minden este nyíltszíni tapsot kaptam. Olyan sikerélmény volt ez, hogy aztán évekig nem tudtam utolérni magamat ÚJSÁGÍRÓ: Egy ideig tagja volt a Thália Szín­háznak is. SÁNDOR GYÖRGY: Igen. De szeretném, ha másról beszélhetnénk. Mezei Éva volt az, aki Szinetár Mik­lós mellett fantáziát látott bennem. Mezei Évával mindig anyagot kerestünk, ami nekem megfelelő lett volna. Aztán rájöttem, hogy magamnak kell meg­írnom a számaimat. Meg­írtam a „Temetés”-t. Az­tán a „Nagymamát”. És akkor jött az Egyetemi Színpad „És mit fizetnek?” című kabaréja, amelyet Mezei Éva rendezett. ‘ El­mondtam a „Nagymamát”. Ez volt életem első igazi sikere. Amikor kijöttem a színpadról, azt gondoltam: Na, Gyuri, révben vagy. Utána, ha jól emlékszem, a következő héten, felmond­tak a Tháliában. ÚJSÁGÍRÓ: Nem törték meg ezek a szinte refrén­ként ismétlődő felmondá­sok és kirúgások? SÁNDOR GYÖRGY: Azért nem tört le ez a tény, mert meggyőződésem szerint én akkor megtalál­tam a saját hangomat. ÚJSÁGÍRÓ: Szeretném, ha erről a „saját hangról” beszélnénk. Tulajdonkép­pen minek nevezné műfa­ját? SÁNDOR GYÖRGY: Ez nagyon nehéz dolog. Egyet­len szóban meg sem tud­nám határozni. Talán az embernek és a bohócnak, a groteszknek és a diszhar­monikusnak ötvözete az, amit színpadra igyekszem állítani. Műfajom formája 9 pedig tulajdonképpen az önálló est. Tavaly rendezte az Egyetemi Színpad első önálló estemet. Előtte kér­déses volt számomra, hogy bírom-e szusszal egy egész színházi estén át. Az est után ebben a tekintetben megnyugodtam. ÚJSÁGÍRÓ: A tavaly té­li Egyetemi Színpadon tar­tott önálló estje valóban kivételes siker volt. Ez a siker egzisztenciálisan je­lentett valamit? SÁNDOR GYÖRGY: Ez­után szerepeltem a Vidám Színpadon két műsorban, két számommal. De most ez a vékony szál is meg­szakadt, ami színpadhoz, fórumhoz kötött. Nincs helyem, nincs fórumom és létminimumom sincs, őszintén szólva, az önálló est után én arra számítot­tam, hogy jönnek majd az emberek, akik hasonlókép­pen gondolkodnak, mint én. Hiszen a színpadon ér­zésem szerint én képvisel­tem valamit. ÚJSÁGÍRÓ: Jó, hogy említi. Erre külön ki akar­tam térni. Nézete szerint mi az a filozófiai-emberi tartás, amelyet képvisel, s amelyre jó néhányan felfi­gyeltek azért. SÁNDOR GYÖRGY: Ha túl jól tudnék nyilatkozni, akkor nem érne sokat, amit csinálok, mert akkor az lenne a hivatásom, hogy nyilatkozzak. ÚJSÁGÍRÓ: A szójáté­kon túl, SÁNDOR GYÖRGY: Az a célom, hogy a lényegest elválasszam a számaimban a lényegtelentől. A szín­pad számomra fórum ah­hoz a nagyon őszinte, mo­rális viszonyításhoz, ame­lyet az ember és aközött szeretnék elvégezni, amit történelemnek, események­nek nevezünk. De nem akarok túl okos lenni, mert ha az akarnék lenni, akkor filozófusnak mentem vol­na. ÚJSÁGÍRÓ: Szalay Ká­roly a „Jelenkoriban meg­jelent tanulmányaiban úgy ír az ön által képviselt stí­lusról, mint a magyar ka­baré egy egész speciális, nem hagyomány nélküli útjáról. Ha leszámítjuk külső, egzisztenciális siker­telenségeit, elégedett azzal, amit eddig csinált? SÁNDOR GYÖRGY: Jó­zsef Attila azt írja „Eszmé­let” című versében: „Kék, piros, sárga, összekent / képeket láttam álmaim­ban/és úgy éreztem, ez a rend ...” Valahogy így va­gyok. Eddig megírt és elő­adott számaimban terem­tettem egy furcsa, a közön­ség számápa meghökkentő és gyakran nevetésre in­gerlő diszharmonikus ká­oszt szabad-asszociációs gomolyagot. Rájöttem, hogy ez nagyon jó, fenn vannak a színek, de ez a káosz nem más, mint őszinte kifejeződése annak, hogy én, mint emoer és színész nem tudok mit kez­deni azokkal a jelenségek­kel, amelyek izgatnak és zavarnak a világban. Fel­tárult tehát a káosz, de az emberek azt várják, hogy vezessem tovább őket a gondolati úton — valami­féle megoldás felé. Jól hangzana, ha valami meg­oldási lehetőséget tudnék fogalmazni, de ilyet egy­részt nem látok, másrészt az eddigi írásaimban is a megfogalmazás ellen vol­tam. Nem követni a csalha­tatlannak hitt megfogalma­zások útját, de nem is fo­kozni tovább a káoszt, ez az a dilemma, amely előtt most állok. Nádas Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents