Pest Megyei Hírlap, 1967. május (11. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-23 / 119. szám

4 i ^<MíHap 1967. MÁJUS 23., KV/ID MAGYAR LÁSZLÓ A Medsidje-rend lovagja Korszerű üzlet­házzal gazdago­dott Tápiószele: a napokban nyílt meg a modern ABC élelmiszer­áruház. A 420 négyzetméter alapterületű, ön- kiszolgáló rend­szerű üzletben az élelmiszereken kí­vül háztartási gé­pek, háztartási felszerelés, játék­áru, presszó és fa­latozó várja a vá­sárlókat. I. ■«Iliiül v .... NO, PRÓFÉT... S üvölvény újságíró ko­runkban nagyon meg­haragudtunk egyszer Újlaki Antalra, a Tesvir-re, aki a büszke cívis-város, Debrecen szülötte volt — az idén áp­rilisban ünnepelhettük volna születésének századik évfor­dulóját, ha meg nem feled­kezünk ról'a —, de mégis a rivális-városnak, Szegednek lett nevezetes és jellegzetes Alakja, ö titulált jó debre- eeniesen tesvirnek minden­kit, végül mégis az ő ragad- éány-neve lett a szóból. Igaz­ság szerint tisztelhettük vol­na mesterünknek is, mert pompás újságíró volt, lapjá­val, a krajcáros Szegedi Friss újsággal valóságos csudát művelt a közömbös szegedi homokon. — Szegedi Friss Újság, egy krajcárt megér! — kínálgatta évtizedekig a lapot egy öreg rikkancs a rókusi állomáson, a sűrűn érkező vonatok utas- jömegének. Olyan hatalmas példány- Izámban kelt el, hogy azt nem égy országos napilap is joggal megirigyelhette volna. Pedig Újlaki Tóninak igen kemény Szellemi konkurrensei voltak, közöttük Tömörkény István és Móra Ferenc az öreg Szegedi Napló redakciójában. De a népújságcsinálás tudományát nyilván ő ismerte jobban. Az első világháború előtt, még a „békebeli békében” nagy tekintély volt Szegeden. Kicsit irigykedve, kicsit csú- folódva a Medsidje-rend lo­vagjának nevezték, nem is alaptalanul, mert valóban bir­tokosa volt a ritka kitüntetés­nek. A török szultán ékesítet­te föl vele, így jutalmazva meg A Bosporus partján cí­mű könyvét, amelyben török- országi élményeiről számolt be. Lovaggá mégsem a padi- sah kardja ütötte, hanem sok- ital korábban Gárdonyi Géza fringiája. Ez pedig úgy tör­tént, hogy lovagias afférba keveredett az akkor — a nyolcvanas évek végén — Szegeden újságíróskodó és nála négy esztendővel idő­sebb, még szintén nagyon fiatal Gárdonyi Gézával. A párbajba Újlakit részben kü­lönös gyűjtőszenvedélye so­dorta, részben újságíró-kollé­gáinak ugrató kedve. Gárdonyinak volt egy szép első kiadású Kdroíi-bibliája, muzeális értékű ritkaság. Új­lakinak nagyon megfájdult rá a foga. — Csak három napra add kölcsön, tesvir — kuncsorogta körül minduntalan Gárdonyit, aki azonban hallani sem akart a dologról. — Ismerlek — szabadko­zott —, ha kölcsön adnám, már keresztet is vethetnék rá. — Három nap múlva becsü- letatyaúristenemre visszaadom — fogadkozott Újlaki. A kitartó kapacitálásnak az lett a vége, hogy Gárdo­nyi megunva az örökös zakla­tást mégis kölcsönadta a köny­vet. A három nap eltelt, de hiába kérte, követelte vissza. Újlaki egyre csak' hitegette, újabb és újabb határidőre ígérte a biblia visszaszármaz­tatását. Hetek,, hónapok teltek el így, végül is elfogyott a na­gyon szelíd lelkű Gárdonyi tü­relme is, és a kávéházi törzs­asztalnál, a nagy nyilvánosság füle hallatára, lecsirkefogótol- vajgazemberezte féltett kincsé­nek bitorlóját. — Halálos sértés — világo­sították fel a1 kollégák Újlakit —, olyan súlyos sértés, hogy azt csak vérrel lehet lemosni. Addig hergelték, míg föléb­redt a lelkében szunnyadó oroszlán és elküldte segédeit Gárdonyihoz fegyveres elégté­telt követelve tőle. Gárdonyit, aki már szerette volna elsimí­tani valahogy a dolgot, és kér­te volna talán a bocsánatot is, meggyőzték az ugrató kedvű kollégák, hogy vállalnia kell a párbajt. — Kard ki kard hát! — ki­áltotta végül. A nevezetes párbaj színhelye a huszárlaktanya volt. A két fiatalembert félmeztelenre vetkőztették, és a segédek ke­zükbe nyomták az élesre kö­szörüli párbajkardokat. Nyil­ván egyik sem született pár­bajhősnek, mert úgy reszketett kezükben a gyilkos penge, mint a nyárfalevél. Amikor el­hangzott a vezető segéd rajtál­ja, Újlaki remegő kezéből föld­re pottyant a kard. amint pe­dig lehajolt érte, megbotlott, négykézlábra roskadt, az ugyanúgy remegő Gárdonyi pedig megpillantva ellenfele eléggé zsírpárnás hátát, két kézre kapott kardjával való­sággal fasirozni kezdte. A se­gédek alig tudták kiverni ke­zéből a véres szerszámot. Gárdonyi Gézát, aki ekként vagdalta lovaggá Újlakit, hosz- szabb ideig tartó államfogház­ra ítélték párbajvétségért. Ar­ról, hogy végül visszakapta-e öreg bibliáját, hallgat a kró­nika. A gyűj'tőszenvedély sírjáig elkísérte Újlaki Antalt, ami oka lehetett annak is, hogy bár elismertük mesterségbeli ki­válóságát, példaképünknek nem tudtuk vállalni. — Tesvir, kínáld meg már öreg kollégádat egy cigarettá­val — fogta meg ott, ahol ép­pen érte, utcán, kávéházban, vagy a városháza folyosóján valamelyikünket. Amikor készségesen eléje tartottuk ci­garettatárcánkat, hát ötöt-ha- tot kimarkolt belőle. — Leg­közelebb majd meghálálom — ígérte, de ilyesmire soha nem került sor. A plajbászát is mindig otthon feledte. Ha föl akart jegyezni valamit, a mi­enket kérte el. — Add már ide egy pilla­natra. — Használat után szó­rakozottan a szivarzsebébe dugta. E zért nem is.haragudtunk rá, utóvégre jómagunk is ott lopkodtuk a ceruzát, ahol értük, a városi hivatalok író­asztalán pedig nyitott cigaret- tás doboz várt mindig az új­ságírókra. A neheztelésnek egészen más oka volt. — Az igazi jó újságíró nem a hivatalokban, nem a város­háza folyosóin tékozolja az idejét — oktatgatott állandóan bennünket —, mert a riport, a szenzáció az utcán terem. Ha végigmentek a piacon, annyi érdekes anyagot gyűjthettek, amennyit két hét alatt sem kaparhattok össze a városhá­zán. Ö maga be is tartotta ezt az alapszabályt. Ritka vendég volt a városházán, ha jött, ak­kor is csak úgy két óra felé kapaszkodott föl a márvány­lépcsőn, de nem vizitelte so­hasem végig a tanácsnokokat, meg a polgármestert, hanem bennünket környékezett meg. — Adjatok már valami anyagot öreg kollégátoknak — könyörgött szívhez szóló han­gon —, legközelebb tőlem kap­tok óriási szenzációkat. Eleinte kollégiálisan ledik­táltuk neki aznapi gyűjtésünk minden eredményét, elmond­tuk, hogy ki milyen deputációt vezetett a polgármesterhez, hol szerelnek föl új utcalám­pákat, mennyivel emelik a gáz és a villany árát. mikor kap új burkolatot a közúti híd. Csereanyagot viszont soha, még véletlenül sem kaptunk tőle. Egyszer 'aztán fellázadtunk. Elhatároztuk, hogy kegyetle­nül megleckéztetjük. Valami nagy szenzációt főzünk ki, amiből persze egyetlen szó sem lesz igaz, de beugratjuk vele. így tanítjuk meg móres- re. A szenzációt az egyik folyo­só ablakmélyedésében agyal- tuk ki és kidolgoztuk hozzá a csatatervet is. M inden úgy alakult, aho­gyan elképzeltük. A Tes­vir most is két óra előtt né­hány perccel szuszogott föl a városháza lépcsőjén és rögtön ránk csapott. — Adjatok, tesvir, valami anyagot. Nincs egy betűm se. Nem tudom, mivel tömöm tele a Friss újságot. Legközelebb meghálálom — fújta a régi nótát. — Nincs semmi a torony alatt, egyetlen koszos napihírt I sem tudtunk szerezni — erő- sítgettük, de olyan hangon, hogy gyanút fogjon. — Látom az arcotokról, hogy valamit eltitkoltok. Le akar­játok öreg kollégátokat ma­rasztalni. Ha istent ismertek, ne tegyétek ezt velem. — De igazán semmink sincs, Tóni bácsi. — Tudom, hogy van. Csak titkoljátok. Addig húztuk az időt, míg a toronyóra elütötte a kettőt, és minden hivatal kiürült a vá­rosházán, még Somogyi Szil­veszter, a polgármester is ha- zabalagott már, pedig ő szo­kott utoljára távozni. Csak ezt vártuk. Azt tudni­illik, hogy a Tesvir ne ellen­őrizhesse a szenzációnkat. — Hát még az egyszer át­adjuk a matériát, de ha ezért se kapunk legközelebb cserét, hát soha nem adunk egy meg­veszekedett sort se. Tóni bácsi egyre fokozódó izgalommal jegyezte — persze most is kölcsönkért plajbász- szal —, amit diktáltunk neki. Igazi szenzáció volt. Arról szólt, hogy nemrég tért haza szökve, Mandzsúrián, Kínán keresztül két magyar törzs­tiszt az orosz hadifogságból. Teljes nevükkel és rangjukkal is szolgáltunk. Jelentkeztek a polgármesternél, és írásba foglalva adták át neki ajánla­tukat. Bérbe kérik a várostól a Fehértó több ezer holdnyi szikes területét, az egész Vad­vízországot, azt a meddő föl­det, amely még birkalegelő­nek is gyönge, évi bérként mégis .többet ajánlanak föl ér­te, mint amennyit a város leg- televényebb termőföldjeiért kap. Ezen a haszontalan, víz­állásos területen rizst akar­nak termelni. Akklimatizált rizsmagvakat hoztak maguk­kal Kínából, és biztosak ben­ne, hogy fölhasználásukkal valóságos Kánaánná változ­tatják az egész Fehértót. Be­adványukból szó szerinti idé­zeteket is diktáltunk a láza­san jegyezgető Tóni bácsinak. Végül közöltük vele azt is, hogy a polgármester nagy örömmel fogadta az ajánlatot, megígérte a két törzstisztnek, hogy azt soron kívül, pártoló javaslattal terjeszti a tanács elé. Másnap reggel a Szegedi Friss Újság első oldalán, ha­talmas, egész oldal szélességű címmel megjelent a szenzáció úgy, ahogy lediktáltuk. S zegeden akkortájt négy vagy öt napilap jelent meg, de a szenzációt csak a Szegedi Friss Újság közölte, amiből Újlaki rögtön láthatta, hegy komiszul beugratták. Gyönge vigasz lehetett számá­ra, hogy a fővárosi lapok át­vették a Friss Újság szenzá­cióját, de egész Szeged harsá­nyan mulatott rajta. Mi per­sze, hetekig bújtunk a Tesvir elől, mert — ki tudja — hát­ha a Gárdonyi eset óta titok­ban már összebarátkozott a párbajkarddal. Igazi, elégtételhez, igazolás­hoz csak évek múlva jutott volna, ha — megéri. De nem érte meg. 1921. októberében hirtelen meghalt, aránylag fiatalon, alig ötvennégy éves korában. A harmincas évek elején — mintha az élet csak­nem szóról szóra valóra akar­ta volna váltaná azt, amit az újságírók szabadjára engedett fantáziája agyait ki — két orosz fogságból szabadult ka­tonatiszt jelentkezett a szege­di városházán és engedélyt kért arra, hogy a Fehértó egy alkalmas szögletében a Kíná­ból hozott speciális rizsmag­vakkal rizstermelési kísérlete­ket végezzen. Az engedélyt meg is kapták és a következő nyáron már rizsaratás volt a szegedi szikesen. Se szakálla, se glóriája. Nem azért, mert még csak harminc éves. Láttam én már alig húsz esztendős fiatalembert is len­gő körszakállal, váltig lobogó sörénnyel, s hallottam öt pró­fétán is túltevő szólamait. Nem a megjelenés, a külsőség teszi az embert azzá, ami. Az em­ber tettei alapján ítéltetik. — Srácok, mit szólnátok hoz­zá, ha falura menne tanítani az egész évfolyam? És ti, lá­nyok? Nektek mi a vélemé­nyetek? Nyolc esztendeje tette fel a kérdést a főiskolán. Volt, aki rábólintott, néhányan gondol­kodási időt kértek, a többség azonban kinevette. Próféta ... — mondták, s mire észbeka­pott, magára maradt a terem­ben. Túlságosan fiatal volt még ahhoz, hogy az első ku­darc a kedvét szegje. Mondta a magáét azután is: menjünk falura tanítani... ő, a ferenc­városi srác. Aki a falut igazá­ból csak Móricz regényeiből ismerte. — Nem gyerekes képzelgés volt... Hittem igazából. Mó­ricz falusi tanító figurái vol­tak az eszményképeim. A rek­tor bácsi a Boldog emberből és a többiek. Olyan ember sze­rettem volna lenni én is. Tenni valamit az emberekért... Mégsem lett falusi tanító. Legalábbis nem a főiskola elvégzése után. Mondták is a társai, ki gúnyolódva, ki csak csipkelődve: No, próféta, hogy is volt az a falusi tanítóság? Szeretett volna elbújdokolni, akár a világ végére is, csak együtt lehessen a szeretett lánnyal. Aki miatt sutba dob­ta az elveit. Csakhogy a köze­lében lehessen. Még egy esz­tendeig. Amíg ő is befejezi a főiskolát. — A szerelem önző... Rossz próféta voltam ... Valóban? Egy esztendő múl­va maga kérte áthelyezését bármelyik falusi iskolába. Egyetlen kikötése volt csupán: olyan helyre küldjék, ahol szükség van egy tanítónőre is... így került örszentmik- lósra, háromszáz forinttal ke­vesebb fizetésért, de már mint boldog házas ember. öt esztendő falusi katedrán. Az elégedettség évei. Aho°v nagy komolyan mondja: prófé­tai küldetés. Mert a falusi ta­nár nem érheti be a gyere­kekkel. Gondja, kötelessége az is, hogy szót értsen mindenki­vel, formálja, alakítsa az egész falu életét. És ő mindent el­követett, hogy betöltse külde­tését. Felfigyeltek rá. Kine­vezték járási KISZ-titkárnak. — Nem mondhattam nemet. Végeztem a dolgom beesület­A Székesfehérvári Villamos- sági, Televízió- és Rádióké­szülékek Gyárában néhány nap óta sorozatban gyártják a vállalat új termékét, a Mini- vizort. A 17x23 centiméter képméretű kis televíziós vevő- készülék, a Minivizor típus az első robbanásbiztos képcsövű készülék, nagyfeszültségű transzformátora éghetetlen, semmiféle védő előtétre nincs szüksége. Képcsöve, egyébként, akárcsak a nagyobb gépeké, 625 sorra bontja fel a képet, tiszták, élesek a kép kontúrjai. A hálózatról működő Mini­tél. Amennyire erőmből, ké­pességemből futotta. Nem mondta senki, de tudom: mind­ez kevés volt. Elégedetlen vol­tam önmagámmal. Már az sem tetszett, hogy. kineveztek. Nem ismertek a városban, még a SZ-bizottság munkatársai sem. Ellentmondásba kevered­tem önmagámmal. Nem tud­tam lemondani a katedráról... Megyek az utcán, szembe jön velem két diáklány. Az esvik a tanítványom, a másik falusi KISZ-titkár. Rám köszönnek. Az egyik így: Csókolom, ta­nár úr ... A másik: Szevasz, Ottó... No, próféta, mondtam gúnyosan magamnak, most légy okos ... Fellélegzett, amikor elolvasta a városi tanács pályázati fel­hívását: igazgatót keresnek a művelődési ház élére. Meg­pályázta. Sikerrel. Azóta igaz­gató. Harminc évesen, már több, mint három esztendeje. EmLékszem két esztendővel ezel'tti beszélgetésünkre. Nem szeretnék hűtlen maradni az irodalomhoz. Mindent megte­szek a várps irodalmi köz­véleményének formálásáért. Olyan kulturális életet szeret­nék, hogy a város határain túl is beszéljenek róla az embe­rek ... Harmincötezren élnek a városban. Azt hiszem, minden feltétel adott. Csak a magyar­szakos tanár több, mint öt­ven ... Tervek, elképzelések és ugyanolyan lelkesedés, mint amikor kiköltözött a kicsiny faluba tanítani... — Hiszek benne, hogy a szívvel végzett munka nem marad hatástalan... Két esztendő múlt el azóta. Kérdem tőle: elégedett-e? NVa­lóra váltak-e nagy tervei? Sokáig hallgat. Mintha azon tűnődne: mondja vagy ne mondja. Aztán váratlanul ki­fakad. — Azt mondja meg, miért veszem én fel a fizetésemet? A kérdése őszintén meglep. Vajon mit akar vele mondani? — Sok emberrel beszéltem már, de ezt még soha senki nem kérdezte tőlem... — ke­rülöm a választ. — Akkor megkérdezem új­ra: mondja meg, miért veszem én fel a fizetésemet? — Nyilvánvaló, hogy a mű­velődési ház vezetéséért. — Jó, de akkor azt mondja meg, milyen'vezetés az, amely abból áll, hogy közönséget szervezek az Illés zenekarnak meg a Csókos asszonynak, vagy a helyükre kísérem a vendégeket és székekről gon­doskodom ... [ vízőrből a második évnegyed végéig 1500 készül a belkeres­kedelem számára. SZÖKŐKÚT Székesfehérvárott társa­dalmi munkával szökőkutat építettek. Egy fő- és 38 mel­léksugara lövelli magasba a vizet. A nyolc centiméter át­mérőjű fősugár 26 méter magasra emelkedik. A fehér­vári szökőkutat — amely a margitszigeti után az ország második legnagyobb díszkút- ja — a Vidám Park tavába építették. — Most tréfál? — Nem — jelenti ki hatá­rozottan. — De látom az ar­cán, hogy nem hisz nekem. Akkor példákban beszélek. Tudja hány jegyet tudtam el­adni a budapesti Ifjúsági Szín­pad Pinceszínházának az előadására? Száznál alig töb­bet. Pedig nem ócska giccset játszottak. Plautus: A hetven- kedő katona című műve sze­repelt a műsoron. Azt már meg sem merem mondani, hogy hány középiskolai osztály van a városban. Merev falba ütközik az ember, amikor kul­túrát akar terjeszteni. De ami­kor az Illés zenekar lépett fel a művelődési házban, szerve­zetten, tanári kísérettel jöttek a diákok. Érti ezt? Vagy egy másik példa: amikor a mozi­ban a Sellő a pecsétgyűrűn-t játszottuk, állandóan csengett a telefon. Komoly, vezető be­osztású emberek jelentkeztek jegyért, úgymond, nem akar­nak lemaradni az előadásról. Amikor Jókai-filmet játszot­tunk, egymás után jöttek a szocialista brigádok. Máskor félénk se néznek... ötvenegy magyar-szakos pe­dagógus él a városban. — Meg tudom számlálni az egyik kezemen, hányán segí­tenek a némnűvelő munká­ban ... az irodalom, a művé­szetek terjesztésében. Előveszi a munkanaplót. — Vagy egy másik példa. Havonta játszik nálunk az Ál­lami Déryné Színház. Tessék, olvassa, itt a programja ta­valy október óta. Majd én fel­olvasom. Október: Római gye­rekek, olasz vígjáték. Novem­ber: Leszállás Párizsban, fran­cia bohózat. December: Vigyá­zat, szélhámos, amerikai bűn­ügyi vígjáték. Még egyszer de­cember: Jókai: Szegény gaz­dagok. Január: Shakespeare Othellója. Február: Oké, Mr. Kovács, magyar musical. Ápri­lis: Marica grófnő, operett. Május: Csókos asszony, ope­rett. Július: Cigánybáró, ope­rett. Nos, mit szól hozzá? így terjesztem a kultúrát... Per­sze, jogom van nem megvenni a színház produkcióját. De ak­kor még ez sincs. És az talán még rosszabb. — No, próféta... — szalad ki akaratlanul is a számon. Nem sértődik meg rajta, de nem is nevet. — Ez az igazság. Egy prófé­ta is kevés lenne ahhoz, hogy előbbre lépjünk Vác városá­ban. A lelkesedése már nem a régi. És ez érthető. Kevés se­gítséget kap ahhoz, hogy ter- veit-elképzeléseit valóra vált­hassa. Nemcsak a város ve­zetőitől, a város lakosságától is. Pedig sokszínű, változatos a váci művelődési ház program­ja. A filmankétoktól az iro­dalmi és képzőművészeti elő­adásokon át a különböző klub- foglalkozásokig sok érdekes Rendezvénnyel várják az ér­deklődőket. A könnyű műfaj műsorain nincs is közönségben hiány. De ami a komoly, szín­vonalas programokat illeti... Persze, ez nemcsak váci, egy kicsit országos gond. Más talán elégedett lenne mindazzal, amit csinál. És Ru­dolf Ottó nem is keveset tesz Vác városának kulturálódása érdekében. De a természete, hogy sohasem elégedett azzal, ami van. Ez hajtja előre, ez segíti át mindig a pillanatnyi kudarcokon. Prukner Pál MINIVIZOR

Next

/
Thumbnails
Contents