Pest Megyei Hírlap, 1967. május (11. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-14 / 112. szám
1961. MÁJUS 14., VASÁRNAP PUT HEcrrt '^JCívtap 9 HOSSZ0 IDŐ UTÁN, ma reggel ismét éreztem a dohánynak azt a sajátságos illatát, amit egyszerűen nem lehel leírni. Mint enyhe áramütés, megbizser- get agyadban egy bizonyos pontot, és boldog vagy tőle. Rendszerint az elcsendesedő kávéházakban élvezem így a dohányzást, éjfél után, magamban, amikor rágyújtok egy törökkávéhoz, és teljesen megfeledkezem az időről. Mint tegnap este is. Későn vetődtem haza. Anyának mély az álma, hiába csengettem, nem hallotta. Kulcsom nem volt, elhagytam valahol. Mit tehettem, visz- szamentem az utcára és betértem az első kávéházba. Amint rágyújtottam, mindjárt könnyebben éreztem magamat. Igen, könnyebben. A füst enyhítő illatától. És ekkor felötlött bennem, hogy felkeresem őket. Anya gyakran mesél róluk. Állítólag minden szerdán nagytakarítás van náluk. Jól benne van már mind a kettő az éviekben, de hogy hányadikat tapossa az egyik, hányadikat a másik, azt nem tudja senki pontosan. Élnelt, és bizony, jó régóta élnek már emlékezetünkben. Minden szerdai napon kirá- tnolják a bútort, súrolnak, porolnak, törülgetnek, lépcsőt és ablakot ragyogóra mosnak. Mert, hogy csütörtökön fogadnak. — Es kit fogadnak? — kérdem gyanútlanul. — ördög tudja — mondja anya. — Azt beszélik, hogy kérőket várnak. Pedig a rossznyelvek szerint a fiatalabbik is túl jár már az ötvenen. Ketten lakják azt a nagy kertes házat, amit az apjuktól örököltek. Csak a házmester van az alagsorban, mint az apjuk idejében is. Attól hallom, hogy a csütörtöki fogadónapra takarosán megtérítenek, telerakják ínyencfalatokkal az asztalt, pénteken meg érintetlenül kiviszik a kertbe és elássák. Szólt is már nekik: miért nem adják oda valakinek; azzal ütötték el, hogy nem reflektálnak senki hálájára. NEM. ELŐSZÖR hallom ezt anya szájából. Ma csütörtök van. Szép napos az idő. Ajtajuk tárva-nyitva. Eltökélem hát magamban, hogy meglátogatom őket. Amint beléptem az ebédlőbe, beszélgetés ütötte meg a fülemet. — Férjem ugyanis kínosan ragaszkodik az elveihez — mondta az idősebbik pontosan úgy. mintha az asztalt körülülő vendégekhez intézné szavait. — A kaptafa meg szinte rögeszméje. Minden új cipőhöz vesz egy új kaptafát is. Elmaradhatatlanul. Meg sem próbálja, hogy jó-e bele a régi. Halomban áll már a szekrény aljában a sok régi kaptafa, de világért sem. dobna el egyet. Valahányszor újabb kaptafával állít be, kedvem volna beverni a fejét. — Ez majdnem olyan, mint a turbé- koló szomszéd házaspár esete — veszi át a szót a fiatalabbik. — Fene nagy szerelem. Átjött hozzánk tegnap az a galambszívű férj, hogy telefonáljon. Feltárcsázott valakit és bemondta a nevét meg a címét. Ki is szálltak rövidesen — rabszáüítón. Az ügyészség embere bemegy a szomszédékhoz, én meg utána. Mert hogy hívott: „Tessék csak velem jönni — tanúnak!” Az asszony, az a galambszívű, a pamiagon feküdt. A vizsgáló, illetve a nyomozó, a férjhez fordult: „Miért tette ezt?” Az a jámbor meg, amilyen becsületes, nem tagadott, nem mentegetödzött, csak ezt mondta: „Ezért hívtam önt ide”. — De miért tette? — kérdi a nyomozó. — összezörrentünk valamin — mondja a szomszéd. — Szidtam, mint a bokrot, apját-anyját, amint szoktam is, mire ő kerek-perec azt mondja nekem: „Te tetves!" Honnan a csudából vette, kérem tisztelettel, hiszen gyerekkorom óta sem hallottam ezt. Majd elnevettem magam. Mondom is neki: „Béküljünk ki, már nem haragszom, semmi értelme .. De 6 megint: „Te tetves!” Erre aztán elöntött a csendes méreg: „Elhallgass, mert kihozol a sodromból”. De mintha megkergült volna, nem és nem hagyta abba. JHagyd abba — mondom neki mert az én türelmem sem kifogyhatatlan. Megértetted? Hal- gass — förmedek rá erélyesen. — Megörültél?” 0 MEG CSAK MONDJA. Fejembe tolult a vér. Elkaptam a kezét: „Ne merd még egyszer mondani, mert baj lesz. Vége a türelmemnek!” A szemembe nevetett és, kérem tisztelettel, csak azért is még hangosabban, még kajánabbal hadarta. Szinte kéjelgett abban, hogy borzolja az idegeimet. „Hagyd abba, kérlek — szólok kétségbeesetten —, mert nem garantálok magamért”, ö azonban — mint a rossz gramofon, ha megakad a tűje — folyton folyvást ugyanazt mondta. Elkaptam és megráztam, hogy észre- térítsem. Azt hiszi, elhallgatott? Erre aztán torkon ragadtam. Nem nagyon, csak épp, hogy ráíjesszek. Hogy érezze, milyen is az. Azt hiszi, elhallgatott7 Dehogy! Sípolt, mint a kipukkadt tömlő. Süvöltött belőle. Egyszeresük nem hallottam többé semmit. Eleresztettem. Ide esett a pamlagra, így, ahogy most látja. Hozzá sem nyúltam, rohantam a telefonhoz... De, ha úgy még egyszer születhetnék, bíró úr, tessék elhinni, akkor is őt venném feleségül. Esküszöm, két életet is leélnék vele”. — En nem vagyok bíró — mondta nyugodtan a nyomozó. — Még csak ezután kerül majd bíró elé... — Hát, igen, az ember sose tudja, kivel él egy födél alatt. Ángyom, annak idején, a Duna hídján hagyta a pályását. Világos nappal. FESZENGENI ■ KEZDTEM, önkéntelenül. Erre az idősebb süteménnyel kínált a tetézett tányérból: — Es önnek mi a véleménye? — En egész éjjel a harisnyám után kapkodtam. Ugyanis a vágány menti huzalra terítettem ki száradni, és amint a vonat elrobogott, magával sodorta a szele. Vagonról vagonra jártam, mint egy őrült, hogy elkapjam, de amikor bekerültem a kórházba, végül is, ott igazán nem mesélhettem többé a harisnyámról — jobbra is, balra is beteg gyermekek feküdtek. Az ápolónő így fogadott: „Isten hozta!” S közben szedte az ágyakról a piszkos lepedőket, és meg-megcsókolta a ponyvát, amint be- legyömködte a szennyest. Fejvesztetten hátráltam a felvonó felé. Alig tudtam megszökni. Olyan az az épület, mint egy irdatlan nagy hodály. — Hm, hm — hümmögte szelíden az idősebb hölgy, és bort töltött: „Tessék, egészségére!” — Gyújtson csak rá nyugodtan — mondta a fiatalabbik. NAGYON MELYRE szívtam az elsó szippantást. Illata, mint enyhe áramütés. eláramlott a hajam történ, végigfutott a gerincemen és le egészen a sarkamig. Remekül éleztem magam. Dndás Kálmán fordítása .Tecnagerek’ (Dozvald János felvétele) a kollégák a hivatalban, hanem azt is mondták, hogy „adj kölcsön, Piroska nyolcezer forintot, mert, hisz te most gazdag vagy”, és azt is mondták, hogy „adj kölcsön, Piroska tizenötezret, hogy be tudjam fizetni a nekem juttatott szövetkezeti lakásra íz alaptőkét”. Legalább húszán kértek tőle kölcsönt a vállalatnál, ezertől húszezer.g, mire Piroska azt felelte, hogy előbb meg kell beszélnie „a családdal, mert hiszen harmincezret már elköltötték a nyaralásra, és a megmaradt száztízezerrel más tervük van. De ezt Piroska csak úgy mondta, mert az otthoni tervek korántsem tisztázódtak még. Útban, a nyaralásból hazafelé, a vonaton, már volt ugyan némi vita, de Piroska abban egyezett meg a férjével és a két gyerekkel is, hogy majd nyugodt cörülnlények között otthon megbeszélik az egész ügyet. Már az első vasárnap, amikor együtt volt a család, sor is került erre. — Bözsinek feltétlenül adnunk kell húszezer forintot — mondta Bencze a feleségének —, mert, ha mi ilyen jó helyzetbe kerültünk, akkor vegye meg Bözsi is az új bútorokat. Talán könnyebben férjhez tud majd menni. — Egy vasat sem adunk Bözsi néninek — horkant fel János —, inkább vegyünk egy Wartburgot. Ha szétaprózzuk a pénzt, semmire sem telik. — Szó sem lehet kocsiról — mondta határozottan Ilonka —, csak azért, hogy János a fruskáival éjjel-nappal furikázzon rajta. Inkább építsünk egy nyaralót a Dunakanyarban. A papa még közölte, hogy neki kell három öltöny ruha, meg egy tavaszi kabát, János szmokingot és szarvas- bőr-zakót igényelt, Ilonka két tavaszi és két nyári kosztümöt kért, ezenkívül egy kisestélyit, hogy majd télen legyen miben elmennie az üzemi bálra. Csak éppen a mama nem kért semmit, hanem elővette a noteszát, és a golyóstollával egymás alá fölsorakoztatva, jegyezni kezdte, hogy ki mit igényel. A noteszlapra először felírtar: „Kölcsönök a hivatalban”, és sorolta egymás után: Berekné nyolcezer, Godai Juci ezerötszáz, Ferenciné tizenötezer, Makai Berci húszezer, Letenyei hétezer, Kengyel bácsi, a hivatalsegéd, ötszáz, összesen: ötvenkétezer forint. Amikor ezzel végzett, új rovatot nyitott. „Kiadások a családra”: Bözsinek bútorra húszezer, Jánosnak Wartburg hetvenezer, Ilonkának víkendház nyolcvanezer, apunak három öltöny és egy tavaszi kabát kilencezer, Jánosnak szmoking és szarvasbőr-zakó négyezerötszáz, Ilonkának két tavaszi, két nyári kosztüm és egy kisestélyi hatezerötszáz, nekem egy gyapjúsál százötven forint, összesen százki- lencvenezer egyszázötven forint. — Ez összesen annyi, mint — ismételte félhangosan — százkilencvenezer és egyszázötven forint — majd fölnézett a számoszlopról és így szólt: — Az én kedves kis családom világosan láthatja, hogy mindenre nem telik. Ha hozzáadom az itthoni igényekhez a hivatali kollégáim kívánságait, akkor kétszáznegyven- kétezer és egyszázötven forintra Lenne szükségem ahhoz, hogy mindenkit kielégítsek. — Ha anyu így fogja fel a lottónyeremóny ügyét — siránkozott Ilonka —, és eny- nyire semmibe veszi a család érdekeit, akikor kár minden szóért. — úgy látom — szólalt meg a mama némi szomorúsággal, de nem kevésbé gúnyosan —, hogy a pénzből is megárt a sok. Es ért csak arra lennék kíváncsi, mi lett vo’na akkor, ha véletlenül egy ötös találattal és kétmillió forinttal áldott volna meg a sors? É s a pénzt, nem törődve a család zúgolódásával — ötszáz forint kivételével — benthagyta a takarékban és sem a hivatali, sem a családi igényekből semmit sem elégített ki. Az ötszáz forintot pedig másnap bevitte Kengyel bácsinak, az öreg hivatalsegédnek, nem is kölcsönbe, hanem ajándékba és az elsejei fizetéséből megvette magának a százötven forintos gyapjú- sálat ... GEREBLYÉS LÁSZLÓ: Ars poetica Mondhatom én is. Engem csak a tavirózsák Szelíd közössége érdekel. Vagy a páfrányoké. Fenyők világa, Egy-egy a töldi csúfságoktól Elvonatkozó Fautrier-kép, Klee-grafika, A hét tavak tájai, Gleccserek, Vagy a női testek tüneménye csak. Vagy épp a Viktória-tó!... Hohó! Megállj! De hiszen máris benne vagy a Tanganyika-vidék Problémáiban. Már ki sem látszom belőlük, Annyira nem közömbös nékem A fekete testvéreim, — Amerikai fekete szegények. Kongói fekete szegények — sorsa S így már nem is a páradús hőség Gondolatától lep el verejték, Nem is a dzsungel királya, De az amerikai légibombázók Raja rettent, Nem skorpió, — Fehér intrika iszonyít! S hiába is játszanék bújós dit Egynémely bírálóimmal, Maskara lenne rajtam, A szépség sűrűn-szőtt Elefántcsont-fehér Burnusza. GARAGULY FERENC: Jelentést teszek Te több voltál mint én és oly sokan mások a félig hívők és egészen tamások. Több, mint mások ketten. Amikor elmentél azon a hajnalon, kötéllel nyakadon, éljennel ajkadon, fogadalmat tettem... Jelenteni jöttem: ma május elsején, már túl a nehezén, az árboc tetején, vígan leng a zászló. Nincs szó, mely leírná az ünnepi képet mint azt a sok szépet, amely ma valóság s „akkor” még csak — jelszó. A lányok szoknyáját, rövidnek találnád, homlokod ráncolnád (?) Ok persze mondanák: „na bumm, akkor mi van , „P Ez van. Es... talán, hogy... csinálhatnánk jobban, kicsit okosabban, sokkal komolyabban. Ezen most dolgozunk... Ha majd találkozunk, végleg együtt leszünk — időnk lesz rá bőven — erről beszélgetünk. BEGAZY CSABA: Perceket babonázok Zárt ajtó mögött óra üt, játszanak a kis harangok. Fények repdesnek mindenütt, elnémulnak a harangok. Konyhában töltöm napjaim, edények, ételek becéznek, pórázon vezetem napjaim — fülembe csilingel az ének. Perceket babonázok félve folyton dalokra várok. Kis örömöm beosztom félve — röpködök fölötte, mint sirályok.