Pest Megyei Hírlap, 1967. április (11. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-18 / 90. szám

1961. ÁPRILIS 18., KEDD 3 "<:S£íi-lap Jubileum helyett9 számadás NYÍLIK A KAPU - HÍV AZ ÉLET FENNÁLLÁSÁNAK TIZEDIK ÉVFORDULÓJÁHOZ ÉR­KEZIK AZ IDÉN A FÖTI GYERMEKVAROS. TÍZ ÉV ALATT TÖBB SZÁZ GYERMEKET NEVELT FEL, ÄRVÄT, ELHAGYOTTAT. GYERMEKEKET, AKIKET DISSZIDENS SZÜLEIK ITTHON „FELEJTETTEK”; GYERMEKEKET, AKIKNEK FEJE ALÖL RÉSZEGES APJUK ELADTA A PÁRNÁT; GYERMEKEKET, AKIK HATOD-NYOLCAD MAGUKKAL FEKÜDTEK OTTHON EGYETLEN AGYBAN. Tíz évvel ezelőtt ott voltam a „honfoglaláson”. Azt a meg­hatott percet értem ezalatt, amikor az első száz gyerek és tizenhárom pedagógus bir­tokba vette a Károlyi grófok egykori kastélyát. A kislány, aki akkor rebbenő szemekkel állta a villanólámpák ostro­mát, kezében a Gyermekváros jelképes aranykulcsával — ma egy balatonmenti kisköz­ségben írni-olvasni tanítja á gyermekeket: Király An­nus pedagógus lett. Ember. Es emberek lettek vala­mennyien, akik ebben a ki­egyensúlyozott, szerető kör­nyezetben nevelkedtek. — Nem készülünk jubi­leumra, fényes ünnepségre — mondja határozottan Barna Lajos, a Gyermekváros igaz­gatója. — Amire készülünk^, azt inkább számadásnak ne­vezhetném : arról szeretnénk számot adni, hogy a tíz év nem múlt el hiába. írásos dokumentumok, fényképek segítségével együtt idézzük a múltat. Azt a tíz évvel ezelőtti no­vembert, amikor a kastély gerendával aládúcolt meny- nyezete alatt tanyát vert az első száz gyerek. A kastély volt akkor minden: iskola, hálókörlet, ebédlő, játékszoba és pedagóguslakás. Micsoda öröm volt, amikor — egy év­vel később — az iskolát át­költöztették a grófi istállóból átalakított épületbe! — Azóta csaknem százmillió forintot építettünk be — tér vissza egy pillanatra a jelen­be az igazgató. Tíz óvodás pa­vilonunkban, általános isko­lai leány- és fiú-otthonaink­ban, ifjúsági otthonainkban jelenleg 920 gyermek nevel­kedik. Általános- és közép­iskolánk, több tanműhelyünk, pedagóguslakásunk, egészség­házunk van. Ha valahol, itt aztán érvé­nyesült az a szólás, hogy az j egyik beszédes bizonyítékát. élet feladta a leckét. ~ követelnek a gyerekektől, mint másuttt, nagyon téved. Mi sem bizonyítja inkább az iskola jó hírét, mint az, hogy a környező községekből je­lenleg is 107 bejáró növendék tanul az itteni szakközépisko­lában. . — Az általános műveltségi tantárgyak mellett nagy gon­dot fordítunk az alapos szak­mai felkészültségre. Motor- szerelőink két évig saját tan­műhelyünkben, a III—IV. év­ben budapesti munkahelye­ken tanulnak, hogy megsze­rezzék a nagyüzemi szakmai tapasztalatokat. Leányaink, a leendő gyermekfelügyelők ki­tűnő pedagógusok mellett készülnek választott hivatá­sukra, s a gyakorlatot itt, az „élő tanműhelyben” sajátít­ják el, ahol az óvodásoktól az érettségizőkig, minden gyer­mekosztály megtalálható. Barna Lajos most a statisz­tikát hívja segítségül, sikeres pedagógusi munkásságuk a leckét. Erede­tileg azt tervezték, hogy ipari és mezőgazdasági szakmun­kásképzést biztosítanak a gyerekeknek. Három év múl­tán azonban dönteniük kel­lett: hagyhatják-e, hogy jó fe­jű, tehetséges gyermekek el­kallódjanak, csupán azért, mert nem a szülői házban nevelkedtek?! — Természetesen, nem hagytuk. Beruházás nélkül, meglevő épületeink gazdasá­gosabb kihasználásával szak- középiskolát létesítettünk. A fiúkat motorszerelő, a lányo­kat gyermekfelügyelő szak­mára képezzük. Aki azt gondolja, hogy eb­ben az iskolában kevesebbet nMtmmm-MxrMn Ola jváros: 1966 - április a Minden héten láthatunk valami újdonságot Százhalom­battán. Igaz, hogy a hozzáértő, gyakorlott szem többet felfedez, de a laikus is észreveszi, hogyan emelkednek újabb építmények és fémszerkezetek. Az első képen a több emelet magasságú kazánokat látjuk, építés közben. Ezek gyomrában forr a sűrű olaj, hogy szétválasztódjék sokféle könnyű és nehéz termékre. O Ez a betonlábakon álló, modern építmény a végállo­más. Ide érkezik a csővezetéken a termék, ide futnak be a tartálykocsik. A tankautó töltoallomas száz és száz járművet képes fogadni, s útnak indítani naponta. Amit nem visz a vasút, az gumikeréken robog tovább rendelte­tési helyére. Tíz év alatt harminc gyermek került egye­temre, felsőfokú technikumba, főiskolára vagy óvónőképzőbe; egy részük már diplomás, má­sok még most tanulnak. Két- százhetvennvolcan szereztek szakmunkás-bizonyítványt, közülük hetvenhetén érettsé­givel együtt. Évente az érett­ségizetteknek 35—40 százaléka j tanul tovább. A postás gyak- ’ ran hoz leveleket a Moszkvá­ban, Leningrádban tanuló ösz­töndíjas egyetemistáktól is. Ahogy a szülő az édes gyer­mekének, olyan féltő szeretet­tel figyelik tovább a középis­kolát végzett vagy szakmát tanult gyerekek sorsát még r-4 akkor is, ha már kirepült a S Gyermekvárosból. Tudják, ki $ dolgozik a szakmájában, ki § tanul tovább, ki lakik albér­letben, ki alapított családot. § — Erről is vannak érdekesJ^mberek tudását— mondja * ä-rz-vTr a trrvlf ______ 'V k ét, amelyek az állami gazda­ságok egy részében fogadják őket. A rideg, elhanyagolt, zsúfolt munkásszállást, s a megszokott kulturális élet hiá­nyát. — Volt egy növendégünk, aki sertésgondozó szakmunkás lett egy alföldi állami gazda­ságban. Ott csakhamar vissza­éltek magányosságával: dol­gozótársai rábeszélték, hogy minden ünnepen és vasárna­pon vállalja helyettük a szol­gálatot, „neked úgy sincs sen­kid, mi meg legalább hazame­hetünk a családhoz” jelszóval. i A fiú elkeseredett Szinte so­sem került le róla a munka­ruha, s egyetlen szórakozóhely várta: a kocsma. Néhány hó­napig tűrt, aztán otthagyta a gazdaságot. Villamostargon- ca-kezelő — vagyis segédmun­kás — lett az Egyesült Izzó­ban, feleségül vette egy gyer­mekvárosi lánypajtását, telkét vásárolt és házat épített Fó- ton. Az ő élete tehát egyenes­be jutott — csak éppen a szakmájának nem veszi sem­mi hasznát. Ez az eset — ami a negatív tapasztalatokat illeti —, saj­nos, nem egyedülálló. Kevés még az olyan állami gazda­ság, termelőszövetkezet, ahol megadnák a szakmunkások­nak járó bértöbbletet, ahol tiszta, kultúrált szállás, ked­vező élet köriül menyek várnák a fiatalokat. E gondok orvos­lása hosszabb időt és felsőbb intézkedéseket igényel, ám a Gyermekváros vezetői addig sem ülnek ölhetett kézzel: maguk igyekeznek jó munka­helyet keresni mezőgazdasági szakmunkás gyerekeiknek. — Mindent megteszünk, amit lehet, de a szakmunkás­képzést nem hagyjuk abba: bízunk benne, hogy egyre in­kább szükség lesz rájuk és ér­tékelni fogják a nálunk ki­képzett mezőgazdasági szak­^ tapasztalataink: azok a volt ^ növendékeink, akik albérlet- íj ben laknak, csaknem mind- § annyian szövetkezeti lakásra b gyűjtenek. Egy sincs közöt- ^ tűk, aki zúgolódna vagy úgy ^ erezné, hogy neki a lakás — ^ jár. Mások pedig, akik csalá- ^ dot alapítottak, jórészt házas- § társuk szüleinél laknak. Itt ^ meg azt tapasztaltuk, hogy új ^ családjuk nagyon szereti őket, !$ mert sokkal szerényebbek, al­kalmazkodóbbak, jobban hoz­zászoktak a közösséghez, mint mások, s mert — éhesek a szeretetre. — Ez a szeretetigény oly­kor zökkenőket is okoz az éle­tükben. Erre akkor jöttünk rá, amikor felmértük, hányán hagyták ott első munkahelyü­ket. Az ipari munkások kö­zött kevés ilyen akad, s azok is főként azért változtattak munkahelyet, mert nem bír­ták a rideg bánásmódot Sajnos, a mezőgazdasági szakmunkásoknál rosszabb a helyzet A Gyer­mekvárosban kiképzett virág- és konyhakertészek, állatgon­dozók közül kevesen dolgoz­nak a szakmájukban. Az oka? Ne szépítsük: nem bírják azo­kat a mostoha körülménye­az igazgató. ' — Három, idén érettségiző motorszerelőnket például máris vámja a fóti Vö­rösmarty Tsz. Hogyne várná, amikor ta­pasztalatból tudják, hogy ezek a gyerekeik szeretik a munkát! Nyaranta sok százezer forint értékű munkát végeznek az Egyesült Izzóban, a Dunake­szi Konzervgyárban, a Gyer­mekvárosban s a KISZ építő­táborokban. — Két dolog amit nagyon komolyan ve­szünk: a szocialista pedagó­giának azt az alapelvét, hogy a személyiséget sokoldalúan kell fejleszteni, s azt,: hogy munkára nevelni csak szíve­sen végzett munkával lehet — szögezi le az igazgató. — A személyiség sokoldalú fejlesz­tését az oktatás magas szín­vonala mellett a szabadidő kitöltésével segítjük elő. A szokásos iskolai szakkörökön kívül képzőművészeti, zenei és sportfoglalkozások várják a gyermekeket. Három tánc­csoportunk évek óta minde­nünnen elhozza az aranyér­met; fúvós- és pengetős zene­karunkat már országszerte is­merik; két énekkarunk, szá­mos sportszakosztályunk van, s egy vitrinre való trófeánk, amelyek valaha vándorserle- "'""'"""""'""""■s'wsssssssssssir gek voltak, de örökre elnyer­ték őket a gyerekek ... A fóti Gyermekvárosban nem készülnek jubileumi ün­nepségre. Másra készülnek: számadásra. Kulturális- és sportbemutatókkal, a szakkö­rök és műhelyek murikákiál- lításaival kívánják bizonyíta­ni: jól sáfárkodtak az állam és a társadalom segítségével, bizalmával. Nyíri Éva A méhészek és a TEFU í 600 000 méhcsalád 600 vagon mézére szerződtek az idén a méhészek. A vántíorméhészek kéréssel fordultak a TEFU i; vállalathoz, hogy — főleg az akácvirágzás főidényében — biztosítson elsőbbséget nekik a méhcsaládok szállításához, ; mivel egy-két napos késés is i; súlyos veszteségeket okozhat. Válasz a pátyiaknak N emrég levelet kaptam Pátyról, amely Mark Twain esetét juttatja az eszembe. A nagy amerikai író vala­mi városka lapját szerkesztette éppen, s ebben a lapban egyik nap megjelent a város legtekintélyesebb fakereske­dőjének halálhíre. A fakereskedő, aki nem halt meg, mindjárt felkereste a szerkesztőséget, s kérte, hogy a va­lótlan hírt igazítsák helyre, hiszen ő él. Mark Twain a kö­vetkezőt válaszolta neki: „Uram, helyreigazítást elvből nem közlünk, de biztosíthatom önt, hogy holnap megjele­nik a neve az újszülöttek névsorában.” Hogy is mondjam csak... Ez a Pátyról érkezett levél is méltánylást érdemel, ugyanakkor mégsem volna sze­rencsés a megszokott formák szerint eleget tenni a benne foglalt kérésnek. Ugyanis; megjelent itt a Pest megyei Hírlapban egy cikksorozat, amely Tök község népesedési helyzetével foglalkozott, s ebben egy helyt szó szerint ez állt: „Még az 1700-as évek elején telepítették ide a svábo­kat a környező falvakba; Zsámbékot, Perbált, Tinnyét, P á t y o t mind német ajkú nép lakta ettől fogva s Tök, a kis magyar falu bezárkózott.” A levélíró az ellen tiltako­zik, hogy tudni!lik, Páty valaha is német ajkú község lett volna, s a falu szín magyar lakói nevében kéri a hely­reigazítást. Most tehát a kérésnek megfelelően azt kellene itt e hasábokon közzé tenni, hogy az említett cikkben té­vedés történt — Páty magyar falu. Ennek pedig így kissé furcsa volna az akusztikája, ezért is látszik jobbnak a Mark Twain-i fordulat, hogy jó-jó, igaz, ami igaz —, de közelítsük meg a valóságot más oldalról. E lőször is; egyáltalán fennáll-e itt valóban valamilyen tévedés? Bizonyos történelmi háttér ismeretében nem úgy tűnik a dolog, hogy tévedésről volna szó. A Pest megye múltjából című nemrég megjelent tanulmánykötet­ben Petróci Sándor a következőket írja: „Pest megye ku- ruckori történetének ismeretében nem túlzás az 1711 és 1760 közötti esztendőket az újjátelepülés korszakának ne­vezni. A török hódoltság, a felszabadító háborúk, a ku- ruckor harcainak pusztítása a történeti Pest megyének majdnem teljes elnéptelenedését, az egykori művelés alá vont területek elvadulását eredményezte.” Ugyanebben a kötetben Kosán Domokos táblázatot közöl a megye lakott! helyeiről, s portaszámairól, amelyben az 1986-os esztendő­nél csillagot tesz Páty neve után, a csillag pedig annyit Jelent — a mutató szerint —: desertum, lakatlan, puszta, j Tehát a táblázat tanúsága az, hogy 1686-ban Páty gya-j korlatilag nincs. De következzék megint Petróci: „A pilisi járásban 16 esztendő alatt (1728—1744 között: Páty ekkor a pilisi járáshoz tartozott. A szerző.) Három új falu tele­pült: köztük Perbál a legjelentősebb; 49 család már házat is épített, nyolc még nem készült el vele. A régebben meg­tilt falvakban is tovább tart az idegen országbeli népek beköltözése — ebbe a járásba számba vehető magyar be­település a század első felében nem is volt..." S a kö­vetkezőkben Petróci sorolja, hogy hová hány ilyen család települt: Páty — mondja — 15... Ez a szám pedig nem jelentéktelen, hiszen figyeljünk csak oda. hogy Perbált új falunak említi, holott mindössze 57 család letelepedését jegyzi fel. S zóval, ez már történelmi tény, hogy a mai budai já­rásban a XVII. század elején legtöbb község idegen népekkel éledt újjá. Különben az egész magyarság számá­ra nehéz idők voltak ezek. A Mátyás-korabeli négymillió főnjri lakosság a* 1700-as évek elejére három—három és fél millióra csökkent, s a század végén immár több mint nyolcmillió ember él hazánk földjén. A népesedés Ilyen ütemét csakis a telepítések idézhették elő, 100 év alatt különben nem emelkedhetett volna, több mint duplájára a lakosság száma. Tudunk róla, hogy VI. Károly német­római császár — aki a magyaroknak III. Károlya — a XVIII. század első felében felhívással fordult a német rendekhez, hogy felesleges jobbágyaikat engedjék Magyar- országra. Ez a nyilvánvaló németesítés már-már azt ered­ményezte, hogy az idegen ajkúak többségbe kerültek ha­zánk földjén. Mégis, ha ma megnézzük az ország területén élő nemzetiségek arányát, elenyészően kevésnek találjuk ahhoz képest, hogy milyen nagy méretű telepítések tör­téntek itt alig 200—250 esztendeje. A magyarázatok egyike, hogy a nemzetiségi jellegü­ket főként azok a falvak őrizték meg mind napjainkig, amelyeket csaknem kizárólag idegen ajkú telepesek épí­tettek. Azokban a helységekben, ahol már volt egy ma­gyar mag az idegenek is kimagyarodtak az évszázadok során; legalábbis az esetek többségében. Visszatérve Páty községhez, az 1686-os elnéptelenedése bizonyára azért következett be, mert ez az esztendő Buda felszabadításá­nak éve; ekkor űzték ki Budáról a törököt, s a környék hadszíntér volt, tehát az itteni falvak lakói elmenekültek otthonukból. Pátyra azonban később visszaköltöztek az eredeti őslakók — örökös jobbágyok —, nem maradt néptelen, mint néhány más helység ebben az időben. Erre — ha majd később volt Pátyon is idegen betelepülés — kétségtelenül tekintettel keli lennünk: itt végül is a ma­gyarság dominált. Ennyiben van igaza a pátyi levélíró­nak. M aradt itt azonban még egy kérdés. Nevezetesen: ho­vá tegyük, hogy a pátyiak kérik maguknak eredendő magyarságukat? Lehet, hogy a történeti hűség kedvéért, s lehet továbbá, hogy a jogos nemzeti öntudatuk nevében teszik. Egyformán méltánylandó mind a két eset. Igen ám de, akik nem kérhetik ki maguknak, az 1700-as évek­től valóban német ajkú, többi felsorolt község lakói — ezek most hogyan vélekedjenek? Lényegében — azt hiszem — ebből az egész „magyar, vagy nem magyar” vitából az a legfőbb jó, hogy alkalmat adott egy -kis történészkedésre. Gyakorlatilag ma nincs különösebb jelentősége — s létjogosultsága sem —, hogy vastag piros ceruzával húzzuk körül a nemzetiségi terüle­teket. Igazság szerint a mai nemzetiségi politikánk leg­jobb igazolását a mindennapi élet adja. Amennyiben tehát — változatlanul bizonyos fenntar­tásokkal — végül is igazságot szolgáltatunk Páiynak, hogy lényegében véve eredendően magyar község; vala­mit itt még el kell mondani Elkerülendő, hogy akárki is valamilyen nacionalizmust sejtsen a pátyiak kérése mö­gött, majd a kérésükre itt megadott válaszból; ki kell je­lenteni, hogy eredendő magyarságuk elismerése sem előnyt, sem rangot nem jelent számukra. Tisztáztuk a történelmi tényt. Páty joggal tekintheti magáénak haladó magyar nemzeti hagyományainkat, jogosan büszke ezek­re, s igaza van, ha mindezt nem engedi magától senki ál­tal elvitatni. Ugyanekkor — s ezt itt bármennyire köz­tudott; hangsúlyozni kell — a magyarországi nemzetisé­gek számára Alkotmányunk biztosítja a jogot, lehetősé­geket, hogy nyelvüket megőrizzék, haladó nemzeti hagyo­mányaikat ápolják, s ami leglényegesebb: egyenlőségük teljes mértékben biztosított. V alójában ezt a történelmi helyzetet kellett, s kell itt a határainkon belül — helyreigazítani ___ B ékiss János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents