Pest Megyei Hírlap, 1967. március (11. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-09 / 58. szám

4 ^&£írlai> 1967. MÁRCIUS 9., CSÜTÖRTÖK Világhírű cirkuszegyüttesek A csehszlovák ifjúsági szövetség és a KISZ együttes ren­dezésében „Képek a csehszlovák ifjúság életéből” címmel fotókiállítás látható Budapesten a Csehszlovák Kultúra he­lyiségeiben. A képeket a Mlady Svet két kiváló fotóri­portere készítette. A Cirkusz és Varieté Válla­lat soron következő program­jából: április 22-től két hóna­pig vendégszerepei a főváros­ban az örmény Szovjet Szo­cialista Köztársaságból érkező Szovjet Állami Cirkusz. Egye­dülálló, a maga nemében az úgynevezett levegőszámuk; a manázs felett dolgozó légiakrobatákat a trapéz­ről egy hatalmas, kifeszí­tett szárnyú élő sas for­gatja. A Román Cirkusz július 19-én érkezik és egy hónapig marad Budapesten. Két hónapig marad hazánk­ban a Hamburgi Cirkusz. Mű­sorukból kiemelkedik a beaí- együttes. Április 15-től hathó­napos magyarországi körútra szerződött a csehszlovák Hum­berto Cirkusz, amely Európa-szerte sikert ara­tott hét idomított disznójá­val. Augusztus 23-án mutatja be A Katona József Színház első ízben a Kisstadionban | március 10-én mutatja be jégrevüjét a „Holy Day on Ice” : Barta Bajos „Kiáltás ^ című amerikai revütársulat. Sztár- j színművét. A Művelődésügyi juk a többszörös világ-, Euró- ] Minisztérium^ drámapályázatán pa- és olimpiai bajnok holland Dijkstra. Ellátogat hazánkba az NDK-ból a Luna Park pro­KIÁLTÁS ÚJ MAGYAR DRÁMA dukció is. díjat nyert darab Both. Béla rendezésében kerül színre, díszleteit — vendégként — Csányi Árpád, jelmezeit Vő­MÚZEUMMÉRLEG Utas az autóbuszon Odafészkel mellém: megadó- an sóhajtok. Az ember mindig szeretne maga maradni a ket­tes ülésen, de nagyritkán ada­tik csak meg neki. Ha már társat kap, legalább sovány le­gyen, ne szorítsa oda a hideg karosszériafalhoz, s ha so­vány, akkor már lehet nő is, persze fiatal. Nem azért, mert ismerkedni akarna az ember, csupán a tudatért: jobb érzés egy fiatal, csinos nő mellett ülni, még ha egész út alatt nem is nézek rá. Odafészkel mellem a szikár öregúr, ér­zem, hogy rámsandít, a ke­zemben levő könyvre, s tu­dom, sejtem, hogy pillanato­kon belül megszólal. Nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni sóhajom, ahogy becsukom a könyvet. Kétféle utas van: aki kezdi a beszélgetést, s aki folytatja. Én a ritkább, harmadik típus­hoz tartozom: olvasni szok­tam ... — Tetszik? Catherine van Moppes fran­cia diáklány könyve van a kezemben, a Fura Amerika. Bólintok. — Nekem is ^tetszett. Erre már felkapom a fejem, hiszen friss a könyv, két-há- rom hete jelent meg, amúgy- is modern, fiatalos, szemléle­te — hangja messzire áll az öregúr nemzedékétől. — Jószemű lány, sokat ész­revesz.. Csak éppen összezsú­folt mindent. Nem? A restség és a kíváncsiság gyürkőzik bennem. Ha enge­dek a restségnek, hümmögök még kettőt-hármat, s az öreg­úr csak magamra hagy a könyvvel. Ha a kíváncsiság­nak, talán valami érdekesre jövök rá. Válaszolok: — Inkább tömör. Filmszerű. — Ez most divat. Erre a filmszerűségre hivatkozni. Ami zsúfolt, összevissza do­bált — kapkodd a fejed, te bohó olvasó —, az filmszerű. — Irodalomkedvelő? A rákérdezésre kissé meg- hökken, tartózkodóan vála­szol: — Tanárember vagyok. Voltam. De nem magyar-, ha­nem biológiaszakos. m A kopott, de tiszta vászon­táska az ölében. Chimnitz Fe­renc nyugdíjas középiskolai tanár felült a buszra, hogy alsógödi — szavával — „bir­tokán” almával rakja tele. A birtok: hatszáz négyszögöl, „meglehetős vityillóval” raj­ta, ami persze csak nyáron hajlék. — Szegény feleségem mindig piszkált érte ... Ebből tudom meg, hogy öz­vegy. — Kell a magunkfajta, négy fal közötti embernek az ilyen. Cgy kis levegő, egy kis mun­ka: derékropogtatás. Nevet, mint aki már izmai­ban érzi a tavasz bíztatását, az ásó nyelét a kezében, de­rekában a gyomlálás kelle­mes — de egy idő után kínná Váló! — hajlongását. Hatvan­öt esztendős... — Az a baj fiam — talán a tanár, talán csak a jóval idő­sebb atyáskodása adja szájára a kifejezést — hogy öreg ko­rára magára marad az ember. Nem tudom, érti-e? Bólogatok, magamban némi álszentséggel. — Nem hiszem, hogy érti. Nem barátok, ilyesmi... Az a legkevesebb, hogy kártyázni leüljön az ember. Ott beszél­getni is kell. A napokban is valamelyikünk szóba hozza eat a mostani választásokat: egészen érdekesen változnak az idők — mondja, de még be sem fejezhette, amikor a töb­bi rákezdi. Emlékeztek, ami­kor ... és arra, hogy ... Emlé­kek, fiam, emlékek, ez az ál­landó kérődzés a múlton, száz­szor megemésztett történetek­kel, s ezek senkit sem érde­kelnek. Kimondani meg nem meri senki sem. így azután, ha beszél is, lényegében magában van az ember. Érti már, fiam? Sajnálja nagyon, hogy Vác- ra megyek, mert szerette vol­na megmutatni az almásker- tet... A szóról Veres Péter hasonló című írására emlékez­tet, majd erről megint más témára vált, s azt fejtegeti, mennyiféle gond, bajlódás az alma téli tárolása a pincében, de megéri, mert ő még húsvét- kor is „ilyen” almákat eszik, s kezével jókora gömböket mu­tat. — Városban nevelkedtem, apám is tanár volt, én is az lettem. A fiam szintén. Tradí­ció ez. No, de nem erről aka­rok beszélni, hanem arról, hogy negyvenesztendős is el­múltam, amikor először bele­kóstoltam a szüretelés örömé­be. Amikor a maga termését szakítja le az ember! Akkor tudtam csak igazán megérteni a parasztembert, addig — be­vallom — a fizikai munkát olyan elkerülhetetlennek te­kintettem. Az csinálja, akinek nem jutott más. És lám, mi öröm lehet benne! Kérdések nélkül beszél az öregúr, látszik rajta, napok, hetek összegyűlt szavai buk­nak ki belőle. — A fia? Elérti a kérdést, kesernyés mosollyal válaszol: — Magamban éldegélek. agglegény életet... A fiú vidéken tanít, messze fönn Észak-Magyarország „fő­városában”, Miskolcon. Unoka van, kettő is, de „ritkán jön­nek”. Készülődni kezd az öregúr, megnyomja a jelzőgombot, el­igazgatja szürkéssé kopott, bársonygalléros fekete télika­bátját, s mint aki tudja, hogy miatta pihent a könyv az ölemben, az ajtóból, míg fékez a megállónál a busz, odaszól: — Tudja, fiam, ez a leghűbb barát. Rábök a könyvre, s remé­lem, nem hallja a kalauzt, aki azzal biztatja, hogy „igyekez­zünk, ne olyan öregurasan. kérem.,.” Mészáros Ottó A Művelődésügyi Miniszté­riumban elkészült az 1966. év múzeumi munkájának mérle­ge. Az ország 144 múzeumában 1966-ban 825 új kiállítást ren­deztek — ezek között 66 ál­landó, 759. időszaki volt — s az év első során 6 millió 86 000 látogatót fogadtak. Egy év alatt csaknem hatvan kiállí­tással gazdagodott a bemuta­tók száma, s körülbelül 500 000-rel nőtt a látogatottság. Múzeumaink tárgyi gyűjte­ményes anyaga darabszám szerint megközelíti a 12 mil­liót. Ebből 1966-ban 397 000 darab volt a gyarapodás. Az elmplt év múzeumi króniká­jához tartozik, hogy 5373 mun­kanapot töltöttek a régészek az ásatások színhelyén. Az idén a Nemzeti Múzeum munkatársai befejezik az esz­tergomi várásatásokat és az anyag tudományos feldolgo­zását. Megkezdik a középkori, X—XIII. századi ásatások ed­digi eredményeinek összefog­lalását. gó Nelli tervezte. A három fő alak, a kulcsfigurák szerepé­ben Kohut Magda, Kállai Fe­renc és Sztankay István lép színpadra. — Nem lehet tagadni, hogy magunkban hordjuk még' a múlt morálját. A közösségben élő emberben elmosódottak ezek a visszahatások, de szin­te konzerválódnak egy bizo­nyos körül nem határolható társadalmi rétedben — mond­ja drámájáról a szerző, H. Barta Lajos. — A darab műfaja rendha­gyó: tanúvallomások és közjá­ték. Nyomozati jegyzőkönyvek részleteiből, lapszemelvények­ből, levéltári adatokból, bíró­sági tanúvallomásokból ötvö­ződik egy ember, egy család, egy réteg elkerülhetetlen drá­májává. A szabadságról A szabadságTól dalolok Akkor, is ha csomagolok Hogy végső útra induljak S dalaim nem ósdik, újak Szabadságról zengnek ezek Felétek szabad emberek Vedd szárnyaidra szabad szél Hirdesd, hogy itt oly nemzet él Mely rabszolga volt, s ma szabiid És mindörökre az marad Misik János népköltő Divatba jöttek a foxik A rókaprém divatja ismét fellendítette a rókavadászatot, s ezzel együt divatba hozta a foxikat is. A Bakony-vidéken, ahonnan az idén már csaknem 1000 rókaprém került a szű­csök asztalára, minden más fajtát háttérbe szorított ez az ügyes vadászeb. Tenyésztésük­kel és idomításukkal jelenleg már mintegy 20 bakonyi er­dész foglalkozik. A kis foxik néhány hónapos korukban ke­rülnek tapasztalt „mesterku­tyák” mellé, s először csak a rókakölyköket hordják ki a lyukból, önálló akcióra csak egyéves gyakorlat után vállal­kozhatnak. Készül a foto (Kotroczó felvétele) KÖNYVESPOLC A Kossuth Kiadó három újdonsága Három, nagy érdeklődésre számot tartható könyvet je­lentetett meg a napokban a Kossuth Könyvkiadó. Az első könyv íróját, a vi­lágjáró és világhírű Wilfred ; tsurcnett-et angna Ken Demu­- tatni a magyar közönségnek: i izgalmas, a szemtanú minden­nél hitelesebb beszámolóit- rögzítő könyveit igen sokan 1 ismerik, olvassák. Üj műve — az Élet a bombák tüzében — ^ a gigászi harcot vívó, az Egye­sült Államok terrortámadásai­dtól szenvedő, de nem meghát- d ráló Észak-Vietnamról szól: d szenvedélyesen, de a legna- d gyobb tényszerűséggel, vádló- d an, bizonyítékok tömegétől tá- d mogatva. d A másik újdonság, Hollós d Ervin: Kik voltak, mit akar­atok? című könyve. A szerző d az 1956-os ellenforradalom d hátterének egyik fő jellemző­ijét veszi vizsgálat alá: a bel­eső reakció szervezkedését az d ellenforradalmat megelőző d időkben, majd a nyílt színre- d lépést, s .. reakció szoros szö- d vétségét a hétpróbás fasisz- d tákkal, börtönből szabadult i háborús bűnösökkel, notórius i bűnözőkkel. Imponálóan nagy d tényanyagra — s jórészt eddig d nem publikált adatokra — d támaszkodva mutatja meg d Hollós, kik is voltak valójá- d ban a sokat emlegetett „ma- dgyar szabadság” bajnokai, d Egészen más fajta, de tölté- dsét tekintve nem kisebb érde- dkességet, izgalmat kínál a d harmadik újdonság, Mocsár d Gábor: Nálunk vidéken ... cí- dmű könyve. A napjaink be- dnyolult valóságában a felfede- d zők szenvedélyességével, cél- % tudatosságával eligazító, jövőt d jelentő vonásokat kereső író d szociográfiai műveit fogta ösz- d sze kötetté, benne a változó dfalu, a vidéki város megany- d nyi ellentmondásával, fejlődés d szülte türelmetlenségével. d'Minden bizonnyal egészséges d polémia alakul majd ki a kö- d tét fölött. Balesetsebészet. Nyolcágyas szoba. Törések, zúzódásök, ficamok. Amerre nézek: gipsz, gipsz, gipsz ... A jobb 2-es combnyaktöréses szólal meg először: — Törés? — Igen. — Altatót kapott? — Igen. — Meri másképp itt nem megy az alvás. Hozzák az újakat. Még pótágyast is kaphatunk, mint a múlt szombaton. — Ne vicceljen már így is kevés az oxigén. — No, csak várja ki a végét. Nem tudtam kivárni, a sevenáltól mély álomba zuhantam. Szolnoki néni valóban Pithiának bizonyult, reggel már kilenc ágyat számoltam. A pótágy a szoba közepén állt. Az új beteget, mint fehér „űrruha”, borította a gipsz. Csak szeme, szája szabadon. Autóka­rambol. — A nyavalyás autó, mert mindenki­nek csak az kell. A Stefánné fia lottón nyert autót, albérletben lakik családos­tul, de a gyárba Wartburggal furikázik — szólal meg Pataki néni — aki kü­lönben a szoba narrátora. — De szorít a gipszcsizmám — jajong i Balázs Gizi, s olyan szenvedő arcot vág, mint a „Kaméliás hogy” az utolsó fel- | vonás nagyjelenetében, mikor hervad­ton Alfréd karjaiba hull. Szegény Gizi­iké „Alfrédja” 56-ban disszidált, most Kanadában fakitermelésnél rakodómun- \ kás. Az ex-jegyesség részleteit már -be­iig érte, de most belemélyedt egy „nemes ponyvába”, aminek megsárgult lapjai ágyról ágyra járnak. Gizi nagyon izga­tott, nála van az utolsó öt oldal, ahol a büszke bárónő, s a nemes arcélű lovag tragikus szerelme válaszúihoz ért. — Jó maguknak, nemsokára hazame­hetnek — sopánkodik Pataki néni. Én vagyok itt a legsúlyosabb eset, de ezt senki nem hiszi el. Minek is mentem a padlásra... — „Hagyta volna a dagadt ruhát másra” — idézi a nagy költőt Ibolya. — Nem ruhát teregettem, kukoricáért mentem fel. Pedig mondta a vöm: „Ne menjen, mama, majd reggel, lehozom én” —, de nem hallgattam rá. — Szer­dán már vágják a disznót. Ki fogja a hurkát csinálni, nem értik a fiatalok még azt úgy, és még rizsát is kellene venni, biztos elfelejtik. — Nem is fáj magának semmije, csak a disznótorról beszél mindig — így Ibolya. — Magra meg a vőlegényéről. Nem tudom, nem szalad-e ki a kórteremből, ha mankóval látja. Akkor dől el, sze­reti-e igazán. Aztán hirtelen csend. Margó nővér li­hegve ér szobánkba: — Itt a nagy vizit. Rendben vannak? Igazítsák meg a takarókat. Oltsák el a cigarettákat. Gyorsan, gyorsan, már a 3-asban vannak ... A kacér Berényinének már csak annyi ideje van, hogy bal szemét meg- kontúrozza fekete ceruzával, amit reg­gel óta keres. Végül megtalálta az ott­honról kapott madártejbe ragadva. Ibolya tupíroz, hajkoronája vetek­szik a pisai ferde toronnyal, ma nem sikerült — mint mondja. Pataki néni leszállított árú égszínkék ágykabátjára még egy bizsut is tűz. Balázs Gizi gyors mozdulattal berakja protézisét. Már nyílik az ajtó. A tanár úr jóked­vében van. — Hogy aludtak? — s válaszra sem várva, nézi a bal 1-es kórlapját. — Fractura és subluxatio — darálja az osztályorvos, de a tanár úr tekintete már Berényiné „monoklijára” irányul, s utasítást ad szemészeti vizsgálatra is. Alig bírjuk nevetésünket visszafojtani. Sándor Éva, a kamaszlány — korcso- lyabalesetes — mint szexbomba, fekete csipkés, halványzöld nylon felhőiben. A tanár úr meg is dicséri az ágyelegan­ciát, de a kifeszített lábra több súlyt ja­vasol. Hétfőn hazamehet a jobb 4-es, ez Gi­ziké, hiányozni fog. Most tornaóra következik. Vera néni jön a csattogtatóval. Légzésgyakorlat. Ablaknyitás. Lábemelés, karemelés, aki „jó formában” van. — Talán a mexikói olimpiára készíte­nek elő minket? — jegyzi meg Iboly­kánk. Még a tálalóasszony is nevet, mert közben az ebéd is megérkezett. Pataki néni a paradicsomos káposztá­ból repetát kér. Ibolya most sem állja meg szó nélkül: — Ne egyen annyit, mamika, aztán megint csengethet ágytálért egész éj­jel ... Ebéd után viccolimpia kezdődik. Eb­ben részt vesz mindenki. Harsogó neve­tésünktől még a folyosó is visszhangzik. Be is szól az ügyeletes nővér. Amikor egy óra múlva kezdődik a látogatás, s jönnek a hozzátartozók, ba­rátok, mindnyájan olyan bágyadtan fekszünk, olyan csendesen, mintha nagy szenvedésünkből má egy üdvözlő mo­solyra sem jutna .., Horváth Erzsi

Next

/
Thumbnails
Contents