Pest Megyei Hírlap, 1967. március (11. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-03 / 53. szám
P 1967. MÁRCIUS 3., PÉNTEK A BESZÉLGETÉSEK GYÁRA Textiles dialógus - csak újdonsültekkel Dréher a primadonna Ehhez hasonlóval sem találkozik az ember valami gyakran: gyár, amelyben nemcsak hogy divat, hanem hivatali előírás a beszélgetés. Hol, s miért? Helyszín a Pomázi Posztógyár. A gyakori dialógusról pedig ezt mondja a gyárvezető: — Azokkal folytatunk párbeszédet, akik újdonsültek, frissen érkeztek. Oka: szeretnénk, ha nem vennék a vándorbotot, s itt telepednének le nálunk. Mostanáig az a legnagyobb gondunk, hogy az újonnan érkezettek gyorsan továbbállnak — Mit várnak a textiles dialógustól? — Már most kiderül, kire számíthatunk, ki köszön le tavasszal-nyáron a gyümölcsszedés idején. Ugyanakkor igyekszünk az ittmaradóknak biztosítani a számukra legszimpatikusabb munkát, s amennyire lehet, megpróbáljuk orvosolni otthoni, s más emberi gondjaikat. Szeretnénk, ha ez a gyár éppen viszonylag kis létszáma miatt egy ösz- szetartó, jóban-rosszban egy családot alkotna. — Nem. fáznak a fiatalok az ilyen beszélgetésektől? — Felnőtt a felnőtthöz szól, nem iskolásdit játszunk. Kerüljük a nagy szavakat és a prédikációt. A tettek valósága mindennél beszédesebb. Elmondhatjuk nekik, hogy ez- idén 20—25 ezer méterrel több finom textilárut dobhatunk a piacra csak azzal, hogy alig több mint két százalékkal termelékenyebben dolgozunk. — Újdonság? — Nekik is, s mindenkinek jelenthetjük, hogy a női kosztümszövetek nagyobb választékát biztosítjuk az idén. Uj, szintetikus összetételű, igen könnyű szövet lesz a Dréher. T. Gy. Választások idején — egy szociális otthonban — Nem messze az állomástól, a főutcán balra, mindjárt az elején, ott tetszik megtalálni. Elindultam hát ezen a napsugaras, de még téli délutánon, hogy belátogassak az öregek otthonába Pilisvörös- váron. Nem volt grófi kastélyban, i de takaros, központi fűtéses, folyóvizes szobákban élnek a járás egyedülálló, segítőkézre, ételre-italra szoruló idősebb emberei. Akad közöttük, aki már a megalapítás óta, azaz 18 éve él itt. összesen 113-an. Hogy jó dolguk van-e? Talán néhány számmal illusztrálnám: az állami hozzájárulás évi 1728 ezer forint. A nyugdíjas lakók nyugdíjuk 80 százalékát, de havi 450 forintnál nem többet fizetnek be. Ruhaneműt — szeA vaskovács Az elnyújtott, sárga gödöllői ház tűzfalán megkopott kék tábla hirdeti: itt lakik Gesztesi József lakatosmester, a rossz zárak, elromlott vastárgyak megbízható orvosa. A ház belülről azonban egészen másról árulkodik. A bejárati szobája akár kiállítóteremnek is be- illene. Szebbnél szebb, modem iparművészeti alkotások fogadják az érkezőt: kovácsoltvasból formált könyvállványok, asztali lámpák, gyertyatartók, hamutálak, csillárok, állólámpák mindenütt és egy csodálatos. mívű, virágokkal, csipkeszerű díszítéssel ékes kovácsoltvas vitrin. Keresem a gazdát, idős ember fogad. — A fiam? Odakinn van. A műhelyben. — Gyertyatartón spekulálok ... — tűnődik. De olyat szeretnék, amilyet eddig még nem készítettem. Az asztalon, a készülő mellett, érdekes, már csak festésre váró gyertyatartók. Tornászó emberek, két kinyújtott karjukon a gyertyát tartó tányér... — Emlékszik még, amikor a tornász Európa-bajnokságot közvetítette a televízió? Gyönyörű sport. Ott láttam meg ezt a mozdulatot. Nem hagyott nyugodni. Még akkor sem, amikor már lefeküdtem. Egyre csak ez a mozdulat járt az eszemben. Megvártam, amíg az asszony elalszik, ekkor felöltöztem és csendesen kilopakodtam ide, a műhelybe. Hajnalra készen volt Csodálatos muzsikája van az üllőn pattogó súlyos kalapácsnak. A tüzes vas úgy formálódik egy-egy ütésére, mintha olvadt viasz lenne. — Kilencszáz foknál a legkönnyebb megmunkálni a vasat. Ezer fok felett már merevvé válik. Nem használ mérőeszközt. Mégis, amikor egymásra helyezi a két, mindkét végén csigába kunkorodó tartakart, szinte milliméterre stimmel mind a kettő. — Gyakorlat dolga... — mondja mosolyogva. — Beszélgessünk? — kérdezi és egy pillanatra összeráncolja magas homlokát. — Nem bánom, de ha nincs ellenére, talán itt, munka közben. — Derűs arca rámmosolyog. — Tudja, valamin töröm a fejem ... — mutatja a tizenöt centi hosszú, vékony vasrudacskákat a kezében. — Ilyenkor nehezen hagyom félbe a munkát, ki tudja, eszembe jut-e még egyszer ugyanaz a gondolat... — Voltam én már sok minden életem negyvennégy esztendeje alatt — mondja, s közben dolgozik. — Lakatos- tanonc, közgazdasági egyetemi hallgató, irodavezető Csepelen, lakatosmester, egyszerre két vállalat igazgatója, de a szívem az mindig csak ide húzott, a csöppnyi kohó mellé. Ahol alkotni lehet. Mondom, lakatostanoncként kezdtem, a négy polgári után. Már akkor vonzódtam a kovácsmesterséghez. Csakhogy a vonzalom még nem tudós. És előttünk, inasok előtt soha nem kovácsoltak semmi motívumot a mesterek. Eleven kölyök voltam, nem nyugodtam bele, hogy előttem titok maradjon az, aminek megtanulására vágyom. Egyik este — mikor a mesterek dolgoztak — felmásztam a kohó fölötti rozoga padlásra, onnan lestem mozdulatlanul, hogyan formálnak a vasdarabból rózsát, cifra díszeket. Annyira hatalmába kerített a látvány, hogy már nem tudtam megmaradni mozdulatlanul. Egy darab vakolat a kohóba hullott. Felfedeztek. Lehívtak. Kaptam mindegyiktől egy jókora pofont, aztán rámparancsoltak, hogy azontúl minden este segítenem kell nekik ... e — Mi lesz ebből? — kérdezem, kezembe fogva a már lehűtött, szétnyílt orsóhoz hasonló vasat feleségem kenyerét ettem, aki fényképész. Aztán kiváltottam az iparengedélyt. Nem vagyok elégedetlen az életemmel. Boldog vagyok. Tudja, mit jelent ez? Boldog... — ismétli újra s félig megnyitja a műhely ajtaját. Muzsikaszó árad be a házból. Ha nem csalódom, Bach h-moll szonátája. — A nagyobbik lányom, iStefi... — magyarázza. — Mindene a muzsika. Pedig orvosnak készül. Kutatóorvosnak. Még iskolába sem járt, már így akarta. Most első gimT nazista. Nyolc esztendeig mindenből kitűnő volt... Már benn a házban fényképet tesz le elém az elkészült gyertyatartó mellé. Remekbe- formált kovácsoltvas kazettát ábrázol, oldalán művészi figurákkal, a tetején rózsával. — Az első tanuló készítette, aki nálam szabadult. O. Nagy István. Pedig úgy került hozzám, hogy sohasem lesz belőle mester. Ez volt a mestermunkája. Első díjat nyert vele. Gondolom, most már érti, mit jelent nekem a vas és a tűz... Prukner Pál mélyenként — évi 800 forint I értékűt kapnak. Ez az ösz- szeg nem hivatalosan, mintegy 40 százalékkal növek- j szik. Ugyanis a gondnoknő, Skokna Irma, igen ötletesen, kiárusításkor, nyáron a télit, télen a nyári ruhákat vásárolja meg. Büszkén jegyzi meg: elsőbbségi jogaink vannak a községi boltban. Kinek tréningruha, másnak flanellpongyola a kedves viselete. Ezen túl minden lakónak csinos vasárnapi ruha és bár bizarrul hangzik — extra ünnepi ruha dukál. Ez utóbbi a színházi viseletűk. Hetven-nyolcvan, vagy még idősebbek és színházi előadás? Talán arcomra íródott a csodálkozás, mert a 84 éves, fürge észjárású Herold néni azonnyomban eligazít: — Hát mit gondol kedves, mert az idő elrepült felettünk, azért minket a jó darab nem érdekel? A My fair Lady-től a Diótörőig igen sok szép előadást láttunk, majd utólag meg is vitattuk. Közben kicsepeg a fekete, s míg a kávénkat kanalazzuk, akaratlanul a mából a tegnapba kalandozunk. — Azt kérdezte kedves, jó dolgunk van-e? Ne tőlem várjon feleletet, mert én 19-es kommunista vagyok. Előkerül a nagykönyv, a párttörténet, amely a 238-ik oldalon így emlékezik vissza Herold József nére : „ ... a nagyváradi Munkás- tanács egyetlen nőtagja az egyik legjobb vidéki agitátorunk, Herold Józsefné. Sztrájkokat szervezett, felvonulások élén haladt.” Az egykori fiatalasszonynak, a nagyváradi direktórium tagjának hamarosan menekülnie kellett. — Ha kedves az életük, jöjjenek azonnal — kopogott be éjnek idején egy elvtárs. És ők jöttek. Püspökladánynál már utánuk lőtt egy Horthy- vitéz. Herold József rövidesen itthagyta hű élettársát. 1921- ben temetik. Egyedül’ marad Herold néni, dolgozik és vár. — Mivelhogy én mindig azokkal tartok, akik az igazságot keresik. így megért — ha most azt válaszolom, érdemes volt élnem és harcolnom, mert megértem a mi régiek, 19-esek álmainak valóraváltását. Nem érzem egyedül magam. Egy nagy-nagy családhoz tartozom. Minden mai esemény, így a választások is az asztalra kerülnek ebben az otthonban. Ha akadna közöttünk elégedetlen „kritikus” egyéniség, annak mindjárt részletet olvasnék fel egy régi elvtárs, Rácz Műemlék városok tanácskozása A TIT megrendezi az ország műemlékekben gazdag városainak tanácskozását. A „műemlék városok” közül Budapest, Eger, Székesfehérvár, Esztergom, Győr és Kőszeg képviselői szeptember végén Sopronban tartják tanácskozásukat. a Kanadába szakadt László leveléből: „ ... Önök nem is tudják, mit jelent egy szocialista állam gondolkodása; a szociális otthonok; az ingyenes orvosi kezelés és kórházi ellátás. Feleségem nemrég vállperecét törte el és ez túl a fizikai fájdalmon — súlyos anyagi megterhelést jelentett. Pedig mi még szerencsések vagyunk, tagjai a spanyol politikai menekültek kölcsönös betegse- gélyzőjének — így mérsékeltebb áron gyógyították.” A 80 éves Rieszt Mária néni sürgeti barátnőjét: — Arról sem illő megfeledkezni, hogy az otthon nem kizárólag a magános öregeké. Akad itt olyan sorstárs, akitől — valljuk csak be — a családja kívánt megszabadulni. Eleinte még várja a látogató- j kát, reméli, talán gondol rá j a család. Aztán belenyugszik a j megváltozhatatlanba. Megöregedett, csak az állam törődik vele. Hetenként jön a szakorvos Budapestről és ő kérdezd a rokon helyett: — No Mária néni, megvan-e elégedve a gyógyulásával? Jól szuperál-e a rádió? (Minden szobában van rádió). Miközben könnyelmű ígéretet teszek a kedves öregeknek egy legközelebbi tavaszi látogatásra, eszembe jut: Vajon milyen sors várt volna az otthon 113 lakójára, ha nem a mi államunk gondoskodása veszi őket körül? Jó néha a Herold nénik társaságában örülni á jelennek — és bízni a jövőben. G. Molnár Edit Siker Malmőben is Űjabb híradás érkezett a Magyar Állami Népi Együttes skandináviai körútjáról: a koppenhágai sikeres előadás után a malmöi közönség is viharos tapssal, tetszés- nyilvánítással jutalmazta produkcióikat. Oslóban, ahol március 3—9 között szerepel az együttes, „terven felüli” előadás megtartására is felkérték a vendéglátók a magyar művészeket. — Hová sietsz? — A Szabadalmi Hivatalba. — Miért? — Képzeld, egy értekezleten voltam és feltaláltam magamat. (Pásztor karikatúrája) Megnyílt a VII. országos mezőgazdasági gépesítési tanácskozás Csütörtökön a Technika Házában megnyílt a VII. országos mezőgazdasági gépesítési tanácskozás. Hont János, a földművelésügyi miniszter első helyettese megnyitó beszédében vázolta a mezőgazdaság gépesítésének eddigi eredményeit és soron következő főbb feladatait A felszólalók hangsúlyozták, hogy a fokozódó gépesítés a jövőben az eddigieknél jobban ösztönzi majd a mezőgazdasági üzemeket a gazdaságossági szempontok figyelem- bevételére és elsősorban a sajátos üzemi céloknak megfelelő gépek beszerzésére. A tanácskozás pénteken és szombaton folytatja munkáját. Egy nap arra ébredt Gödöllő lakossága, hogy Róna József szobrászművész legértékesebb alkotása, az Erzsébet- szobor nyomtalanul eltűnt. Csak évekkel későbben derült ki, hegy annak idején három gyerek lopta el azzal a szándékkal, hogy összetörve eladják bronzanyagát. Hatvanegy tavaszán került elő a súlyosan megrongált szobor. Egy ideig a tanácsháza udvarán árválkodott, míg egy nap kocsira rakták és beszállították Gesztesi József udvarára. Több mint egy esztendeig dolgozott a szobron, amely ma ismét régi szépségében áll eredeti helyén, az Erzsébet-liget- ben, gazdagítva a várossá nőtt falu látványosságait. • — Ncs? — teszi elém a félig kész új alkotást. — Remek... De megenged egy kérdést? — Csak tessék ... — bíztat. — Említette, hogy igazgató is volt. Nem hiányzik az igazgatói szék, a rang? — öt évig vezettem az Autójavító Vállalatot és a Pest megyei Téglagyári Egyesülést. Csináltam becsülettel, ha nem is olyan kedvvel, mint ahogyan itt, a kohó mellett dolgozom. Aztán egy nap ren- det’enke^ni kezdett a szívem. Le kellett mondanom. Itthon maradtam, két esztendeig a BíAIIKIÍKA Béla randevúra készül, ötkor találkozik Évával. Sorsdöntő találkozás lesz ez. Béla ma megmondja végre ... Hogy is? Miközben á nyakkendőjét köti, mondja a szöveget és fürkészve figyeli az arcát, hogy a kép szinkronban legyen a szöveggel: — Nézd, Éva... Két éve járunk együtt. Mások ennyi idő alatt egy házasságot is felbontanak .. Mi nagyon szerettük egymást, de hát lásd be: a szerelemre is érvényes a dialektika. Születik, virágzik, elhervad és elpusztul... Én nagyon szerettelek, te nagyon jó voltál hozzám, tulajdonképpen nincs is okom, hogy szakítsak. Nem csaltál meg, nem árultál el, hűséges, kedves és odaadó voltál... Béla közelebb hajol a tükörhöz és egy apró pattanást kivégez az arcán. Utána a parányi sebhelyet szesszel dörzsöli be. A szesz csíp, marja a szemét, kicsit könnyezik is. — Kérlek, ne csinálj jelenetet. A szerelemben az a baj, hogy nem egyszerre ér véget. Történhetett volna fordítva is, akkor én sem szólhatnék egy szót sem. Béla fél. Tudja, hogy a lány jelenetet csap majd. Hisztizik, szemrehányásokat tesz, de ezen, sajnos, túl kell esni... Éppen tegnap mondta Pista, akinek örült sikerei vannak a nőknél, hogy „egy nőt nem megszerezni és megtartani nehéz, hanem lekoptatni”. Mindegy! Elmondja, és aztán megkönnyebbül. Elindul. Úgy osztja be az időt, hogy pontosan érjen oda. Amíg együtt jártak, mindig késett egy kicsit és öneléhogy lány gälten állapította meg, egy órát is várt rá. A presszóban törzsasztaluk volt. Mindig a sarokban ültek le és a pincér rendelés nélkül hozta neki a kávét, Évának a narancslevet. — Megvárjuk a kisasszonyt, vagy hozzam a kávét? — kérdezte a pincér. — Megvárjuk — felelte Béla. Szétnézett. Elégedetlenül állapította meg, hogy ma különösen népes a presz- szó. Jobb lett volna ezt kevesebb tanú előtt végrehajtani. De azért nem séta közben mondja el neki, mert fél kettesben maradni... Éva feltűnt az ajtóban. Csinos volt, úgy látszik, most jön a fodrásztól. Ez nehezíti a helyzetet. Íme, kicsinosítja magát egy egyszerű hétköznapi randi- ra ... Igaz, hogy már délelőtt mondta neki, hogy fontos ügyben kell beszélniük. Te jó isten! Csak nem azt hiszi ez a lány, hogy meg akarja kérni a kezét ... Ez sugárzik mosolygó arcáról... Olyan biztatóan néz ... — Szervusz... — Szervusz. Itt vagyok. Jó, hogy telefonáltál, mert én is akarok neked valamit mondani. — Mondjad! — Te szóltál előbb. Te kezded! — Nem! Te vagy a nő... Én majd utánad. — Hát, jó — egyezik bele Éva. — Akkor én kezdem. Szóval... én... Nézd, Béla. Két éve járunk együtt. Mások ennyi idő alatt egy házasságot is elnyűnek. Mi nagyon szerettük egymást . . Béla megrőkönyödötten hallgat. Ez a lány az ő szövegét mondja. Nicsak, még a dialektika is eszébe jutott. Igaz, hogy ő is tanul filozófiát... — Van valakid? — villámlik Béla szeme. — Ne csinálj jelenetet, kérlek! Féltem ettől a találkozástól, mert sejtettem, hogy nem fogsz megérteni ..: — Dehogynem. Értelek! Meguntál! Hát ez az örök szerelem — mond ja Béla és hirtelen nagyon szerencsétlennek érzi magát. — Nézd, Béla. Te is tudod, hogy a szerelemben az a rossz, hogy nem egyszerre ér véget ... — Képzeld, tudom! De erre nem számítottam. Én komolyabbnak hittelek. Én azt gondoltam, hogy a mi szerelmünk többet kibír, mint ez a nyomorult két esztendő. — Én már észrevettem rajtad, hogy te is hidegülsz ... Nem kell az agóniát végigcsinálni. — Én nem hidegülök. Én szeretlek .. — Béla kívülről hallja a saját hangját. Először csodálkozik magán, aztán teljes meggyőződéssel folytatja: — Igenis, nagyon szeretlek... És nem tudom, hogy mi lenne veled nélkülem... Értsd meg. tudom, hogy férfiatlan dolog egy nő szerelméért könyörögni... Éva hallgat. Nézi Bélát. Először sajnálja, aztán megtelik gyengédséggel. — Én kis hülye — mondja aztán inkább magának. — Azt hittem, hogy már meguntál. Olyan furcsa voltál az utóbbi időkben ... így akartam a te helyzeted is megkönnyebbíteni és győztesen kikerülni a dologból. Nem bírnám elviselni, hogy te dobjál... De így még jobb ... Bocsájts meg ... Te nagyon jól tudod, hogy szeretlek ... Nagyon szeretlek és az a dialektika egy marhaság, legalábbis a szerelemben az ... Béla úgy érzi, hogy vitáznia kellene a dialektika védelmében, de nincs szava. Elégedett és boldogtalan. — Gyere sétálni — keresi a kezét a lány az asztal alatt és boldogan hozzásimul. Béla sóhajtva áll fel és követi. Ősz Ferenc
