Pest Megyei Hírlap, 1967. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-25 / 48. szám

1967. FEBRUAR 25., SZOMBAT Arany születésnapján Nagykőrösi előadó Csehszlovákiában A közelmúltban kedves le­velet kapott a nagykőrösi Arany János Emlékmúzeum igazgatója, dr. Törös László. „A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Szövetségének ga- lántai járási vezetősége azzal a kéréssel fordul Önhöz, hogy 1967. március 2-től 6-ig legyen vendége a járási vezetőségnek és vegyen részt a járásokban rendezendő Arany János em­lékesteken, amelyeken ön is­mertetné a nagy magyar költő életét és munkásságát.. Dr. Törös László március 3- án indul Csehszlovákiába, ahol egy hét alatt több más-más tárgyú, Arany Jánossal foglal­kozó előadást tart Előadásait vetített képekkel és magnófel­vételekkel illusztrálja. Külön érdekesség, hogy az egyik magnószalag Mensáros László színművész hangját őrzi, aki arról beszél, milyen lelki vál­ságban került Arany Nagykö­rösre, s hogyan jutott el a „Letészem a lantot" keserűsé­géből a „Széchenyi emlékeze­te" bizakodásáig. Venczel Vera az „Egy szerelem.. főszereplője 44 DEBRECEN 650 milliós konzervgyár 1970-re kész lesz az ország egyik legnagyobb élelmiszer­ipari létesítménye, a megköze­lítően 650 millió forintos be­ruházási költséggel épülő deb­receni konzervgyár. A gyár, amelyben évente mintegy 6000 vagon zöldségfélét dolgoznak majd fel, 3000 embernek — többségében nőnek — ad majd jó kereseti lehetőséget, s ugyanakkor átformálja a vi­dék mezőgazdasági termelését is. A mezőgazdasági nagyüze­Bejön a helyiségbe egy ala­csony, rövid hajú diáklány. Ijedten megy végig az aszta­lok között, s mikor végre le­ül, percekig igazgatja szoknyá­ját. A haja rövidre vágott, olyan rövid, hogy fésülködés helyett bizonyára csak hátra­simítja két kezével. A követ­kező pillanatban azonban már hátradől a fotelban, lábait ke­resztberakja, s ahogy a hosz- szú, füstszűrös cigarettára rá­gyújt, azt hinni, valami téve­dés történt; az ijedt diáklány elfutott, s helyét egy hölgy foglalta el. A neve: Venczel Vera, s nem sértődhet meg, ha ezután nyomban felhangzik a kér­dés, ki ez a lány? Életrajza még rövid: a Szín­ház- és Filmművészeti Főisko­la harmadéves növendéke. Eddig két darabban játszott a Vígszínházban — sikerrel — az „Egy éjszaka Kanzasban” című vígjátékban és a Néma Leventében. A főiskola vizsga- yelőadásán Szép Ernő „Május* Című egyfélvbnásosának női főszerepét alakította. Most azonban valóban reflektor­fénybe került; a fi Imi el vétele­ket kísérő jupiterlámpák ke­reszttüzében áll, mert főszere­pet kapott egy készülő magyar filmben, az „Egy szerelem, há­rom éjszakájá”-ban. Érthető, hogy minden színi­növendék filmszerepre vágyik, hiszen a mozivászon óriási le­hetőségeket ígér: egy sikeres filmmel bizonyítani lehet; tes­sék, itt vagyok, tehetséges va­gyok ... Venczel Vera meg­kapta ezt a lehetőséget. Az „Egy szerelem, három éjszaká­ja” produkciójának a rende­zője, Révész György megnézte, azokat a próbafelvételeket, melyek egy másik film forga­tásánál készültek róla. Akikor nem kapott megbízást, most azonban a női főszerepet osz­totta rá a rendező. Nem lehet elkerülni a sablo­nosnak ható kérdést: hogyan határozta el, hogy a színészi pályát választ­ja? Nem tud szolgálni kerek történettel. Arról beszél, hogy akárcsak most, mindig szere­tett játszani. — így érzem a színész és a közönség kapcsolatát is — jegyzi meg. — Közös játéknak, ahol lehet és kell is együtt ne­vetni a mulatságos dolgokon, vagy bánkódni, ha emberi szo­morúságot tükröztet a szerep Azon kevesek közé tartozik, akit „első nekifutásra”, köz­vetlenül az érettségi után fel­vettek a főiskolára. A felvéte­li vizsgán Kosztolányi Dezsc versét, az „Akarsz-e játsza­ni ?”-t választotta. 21 éves, ilyen fiatalon még csupa kétség az ember. Az egyik pillanatban világot meg­váltó erőt érez magában, más­kor pedig sír az elkeseredett­ségtől, annyira nem bízik kő pességeiben. — A főiskola tanárai éppen albban segítenek a leg­többet — mondja —, hogy t tájékozódást könnyítik meg, hiszen a színpad, a film világa varázsos ugyan, de zavarosnak is tűnik annak, aki csak úgy belecsöppen. — Ahogy a főiskolára kerül­tem, az első időkben — em­lékezik —, egyik ámulatból a másikba estem. Azok a híres színészek, akik számomra ed­dig csak nagy nevek voltak, most ilyen vagy olyan tulaj­donságokkal rendelkező embe­rekké váltak. Képzelje csak, milyen csodálatos szerencsém van, hogy Ruttkai Évával játszhattam a Vígszínházban, öt látni élmény a közönség­nek, de még nagyobb öröm vele egy színpadon játszani. Benedek B. István Új elmélet magyar medence kialakulásáról Igen érdekes és egészen új­szerű elméletet dolgozott ki dr. Stegena Lajos egyetemi tanár a magyar medence ki­alakulásáról. Az utóbbi évtized magyar geofizikai kutatásainak ered­ményeiből indult ki, amelyek szerint hazánk alatt a földké­reg lényegesen vékonyabb, alatta pedig a köpeny anyaga jóval „higabb" a világátlagnál. Ezekből a tényekből arra kö­vetkeztetett* hogy a Pannon­korban — több tízmillió évvel ezelőtt a kéreg alsó rétegén, tehát a köpeny felőli felületén kezdődött meg a vékonyodás és végül is tíz kilométerre] csökkent a kéreg eredeti vas­tagsága. Emiatt a felszín foko­zatosan süllyedt és kialakult rajta a Pannon-tenger, amely­nek üledéke még lejjebb nyomta a felszínt. Az elmélet szerint, amelyet matematikai számítások is igazolnak, a kéreg elvékonyodása körül­belül 1000, az üledék lerakó­dása pedig további 1500 mé­terrel süllyesztette azt a haj­dani felszínt, amelyet a geoló­gusok ma valóban 2—2,5 kilo­méter mélységben találnak meg. A professzor új magyarázata már külföldön is ismertté vált és nagy érdeklődést váltott ki. Eternit autógarázs Az ország minden részéből kap megrendelést ötletes gyárt­mányára, az eternit autóga­rázsra a Lábatlani Vegyes Ktsz. Eddig 200 gyorsan össze­szerelhető, bárhol felállítható garázst készített. 1970-ig a jelenlegi 9500 holdról 16 000 holdra növelik a zöld­ségtermelő területüket 'sssssssssssss/ssssssssssssssssssssssssssssssssssssssysssssyssssssxrsxsssssssssxssssssssssssssssssssssssssss/sssss/ssss/xsssssssssssss IMONOLOG HOC? KER&T fcoVAÍJ A VliiCiK ■fh&hfocK ttaftoCrt ^ Az asszony az üzletben, hogy megnézett. ^ Biztosan ő is tudja. Ilyen kis helyen mindenki $ tud mindent, érzem, amikor a hátam mögött \ összesúgnak: ennek a kislánya volt... Van, ^afci megállít, érdeklődik, szemében olt a ki- ^ váncsiság, semmi más, csak kíváncsiság, se ^részvét, se sajnálat, se tanács. Pedig, de nagy ^ szükségem volna most néhány okos szóra, ^ néhány tapasztalt szóra, józanságra, észre. Én ^azt hittem, hogy mindig jól tettem, amit tet- | tem. Én bátran mondhatom, hogy rengeteg ^mindent feláldoztam a kislányomért, mindig ^ csak gürcöltünk a férjemmel együtt, örökké a §munka, a töprengés, a takarékoskodás, a be- ^ osztás. Vehettem volna én is drága arckré- \ meket, csináltathattam volna hétszázötven fo- ^ rintos csizmát, mint a kis Lenke, a másik ^ könyvelésben. Tellett volna rá, ha nem lett ^ volna annak idején az az eszeveszett gondola- ^ tóm, hogy házat építünk, olyan házat, amiből S később a kislánynak szakítunk ki két szó- § bát. Titokban mindig arra vágytam, hogy ha § férjhez megy, együtt lakjunk, én dajkáljam \ az unokát, én főzzek nekik, akkor, persze, \ nem jártam volna dolgozni» De most még ^ muszáj. Most még mennem kell, hiszen a ^ házzal még nem vagyunk teljesen kész és köz- ^ ben is vásárolni kell ezt-azt, amikor a kis- ^ lány kimondta a televíziót, azonnal duruzsól- 5 ni kezdtem a férjemnek, és addig nem U § hagytam abba, míg el nem mentünk együtt, § befizetni a részletet. Milyen boldog volt ak- § kor a kislány, istenem, hogy összecsókolt ben- § nünket, és általában nagyon hízelgő kis te- ^ remtés, azzal vesz le a lábamról mindig, hogy § puszilgat, cirógat, anyucikám, így, meg úgy. ^ Amikor színházba akart menni a **■ v akkor is így tett, de hiába. Bármennyire fáj i szívem, bármennyire sajnáltam, nem enged tem el. Még csak nyolcadikos vagy — mond ám neki — még annyi időd van színházbe menni, most csak tanulj, csináld a leckét úgyis egyest kaptál történelemből. A tanulás sál, sajnos, mindig baj volt, ugye, ha az em jer nem ér rá foglalkozni vele, ha nem tudjt kihallgatni, megnézni a füzetét. A férjen különmunkákat vállalt, szintén a ház miatt ín meg örültem, hogy a mosást, vasalást, fő zést el tudom intézni munka után, így is éj­éikor fekszem le nagyon gyakran, és a haj nali pirkadással kelek. Én azt hittem mindig hogy a kislány látja ezt a nagy-nagy iparko lást, hogy megérti, neki az a kötelessége, csal ii az egy, hogy tanuljon. Panaszkodott, hog\ szigorúak a tanárok, de melyik gyerek nen panaszkodik. Most már arra gondolok, talú be kellett volna menni, beszélni az osztályfő nőkével, talán többet kellett volna bejárnon az iskolába, talán... Ó, hogy ilyenkor az em bér már olyan okos tud lenni, ilyenkor má tudja, mit kellett volna tennie. De én név sejtettem semmit, olyan gyanútlan voltam azt hittem, minden rendben van nálunk, az hittem, hogy a mi kis családunkkal soha nén történhet semmi baj. Az utóbbi időben lát tam, hogy a kislánynak könnyes a szeme hogy szomorkódik, még meg is ijedtem, hog hátha valami fiú van a dologban, tizennég, éves már, szép szőke kislány, olyan, akit meg néznek a fiúk. De nem hála istennek, nyűgöd tam meg. soha nem kéredzkedett el aztá- sehová, esténként otthon ült, televíziót nézett mert azt az egyet mindig megengedtem nek még a krimiket is, a tizennyolc éven felüli fii meket is, nem árt — gondoltam — ha i más kárából tanul. ígértem, hogy ha tizen hat éves lesz, nagyon szép kisestélyi ruhát ve szék neki, bálba visszük, magamnak is esi náltatok majd valami sötétkéket, vagy feke tét, amióta megszületett a kislány, nem vol tunk zenés helyen, nem tudtuk senkire bízn nagymama nem volt, idegenre nem akartan Nem sok az a két év, biztattam, te még előtt vagy mindennek, neked még van időd. Ner is tiltakozott, csak bólintott, jól van, mé örültem is neki, milyen engedelmes lán\ mondtam is az uramnak, boldogok lehetün a mai világban, amikor a gyerekeknek ner lehet parancsolni. Most már érti. ugye, miéi érzem úgy magam, mint akit nagyon fejbe kólintották, mint aki szédül, káprázik a sze me, nem tud talpraállni. Olyan gyanútlanu jártam-keltem a kislány körül, mint ahóg\ — Ide figyeljen, Watson — szólt Sherlock Halmos, a te­rületi egyeztető bizottság fő­előadója munkatársához — én már régi érdekvédelmi ember vagyok, de ilyen rej­télyes ügyem régen nem volt. Jöjjön velem, hallgassa meg és legyen tanúm, hogyan be­szél Kovács Jenő. Az üzem pincéjében zsá­kok. Kovács Jenő, volt disz­pécser, a kitűnő közgazdász borsót és babot válogat. Sherlock Halmos: Jó na­pot Kovács kartárs! Meg tundá nekünk mondani, ho­gyan került ide? Kovács Jenci (felpattan, or­dít): Nem tudom, és nem is akarom tudni!. Hagyják el a helyiséget! Sherlock Halmos: Látja Watson, ez az ember két hét­tel ezelőtt még 2300 forintért munkát szervezett, most 960 forintért borsót válogat. (Ko­vácshoz) Kovács úr, ne izél- jen, hogy jutott maga ide? Miéit vállalja el ezt a me­lót? Kovács: Miért? (magából ki­kelve, fennhangon) Mert fél­tem a családom, az én drága szép gyermekeimet, a hat mo­solygós arcú kis Kovácsot! Sherlock Halmos: No, mit szól ehhez Watson? (Elhall­gat, fülel.) Mi ez a sikoltozás az igazgató titkárságán? Jöj­jön gyorsan Watson. Titkárnő (rikácsolva): Kiké­rem magamnak, nem vagyok butuska. nem fogok már soha többé, most már nem tu­dom, mi lesz, nem tudom, hogyan lesz, min­den összezavarodott. Lehet, hogy nem fogom pontosan visszaidézni azt a délelőttöt, ne cso­dálkozzon, félájultan jöttem-mentem, taxiz­tam, kórházakat jártam, telefonáltam. Reggel kilenc óra lehetett, mikor szaladnak értem a másik irodából, hogy jöjjek, gyorsan jöjjek, mert a lányommal baj van. Gondolhatja, hogy rohantam, lélegzetet nem tudtam ven­ni, alig hallottam, amint az orvos nevemet kérdezte, és nyugtatott, hogy ne ijedjek meg, nincs komolyabb baj. Mondta a kórház címét is, többet nem tudott mondani, mert lecsap­tam a telefont, rohantam a kabátomért, a fér­jemnek se szólam, csak indultam el a kórház­ba. Egyrs az járt az eszembe, talán nem is él már az én kislányom, mi baja eshetett, mi történhetett, mi lelte. Titokban mindig féltem, hogy valami baleset éri, mindig remegtem, mikor otthon hagytam, mert mióta nagyobb, már senki sem vigyáz rá, egyedül van ott­hon, nem napközis. A portás megmondta, me­lyik emeletre menjek, az orvos nagyon ko­moly szemekkel nézett rám, aztán behívott egy szobába, és azt mondta: a maga lánya megmérgezte magát. Hát ezt nem, ez lehetet­len — tiltakoztam — az én lányom? Igen. mondta, méghozzá nem is egyedül, harmad­magával. Tablettákat vettek be, sokat, sze­rencsére, hamar észrevették, orvoshoz vitték őket, ma este talán, de legkésőbb holnap el is engedik. És hogy vigyázzak rá, meg ne pró­báljam ütni, mert a gyerek lelkileg sérült. Hallott már ilyet? Lelkileg. És hogy ne nyúl­jak hozzá. Megmondom őszintén, elfelejtet­tem már a napot is, amikor utoljára megpo­foztam, de most legszívesebben alaposan meg­ráztam volna, addig ráztam volna, míg meg nem mondja, miért tette? Aztán bevittek a kislányomhoz, ott feküdt, sápadt volt, nem szólt egy szót sem, csak nézett rám, olyan bűntudattal, mint amikor intőt szokott hoz­ni. Ki biztatott rá — próbáltam faggatni —, de nem válaszolt, csak később, harmadnap, mikor már otthon volt, mesélte el, hogy a ba­rátnőire! egy hétig nem ment iskolába, négy tárgyból bukásra áll és elhatározták kö­zösen, hogy végeznek magukkal. Komolyan gondoltad? — néztem rá — komolyan hatá­roztad el, hogy tizennégy éves fejjel véget vetsz az életednek? Hát... — válaszolt — nem volt olyan nagyon komoly, mert azonnal átmentünk a szomszédba és így, mikor szé­dülni kezdtünk és görcseink lettek, rögtön szaladt a bácsi az orvosért. De miért? — kezdtem volna kiabálni, szerencsére még ide­jében eszembe jutott, hogy nem szabad a sérült lelke miatt. így csak nagyon halkan mondtam neki, nem tudtad, lányom, mit csi­nálsz velünk, soha nem heverem ki talán ezt a fájdalmat. Mert csak jövök és megyek most, teszem a dolgomat, főzök és vasalok, néha nevetek is, de érzem, hogy valami megvál­tozott bennem. Nem voltam nagyigényű soha életemben, arra vágytam csak, hogy ezt a kislányt becsülettel felneveljem, hogy legyen egy kis otthonunk, tiszta, rendes, hogy ne le­gyen adósság és ne igyon a férjem. Erre, hogy éppen a kislány okoz ilyen fájdalmat nekem, soha nem gondoltam. És most nem tudom, mit csináljak. Nem tudom, hogyan legyek holnap és holnapután. Már folyton bennem van a remegés, jaj, ha újból megkísérli, megpróbálja. Van valami titok, amit nem tu­dok, amit nem árul el, csak ül és hallgat és néz maga elé, gondolom, az iskolában is ő most a szenzáció, éppen úgy összesúgnak a háta mögött, mint mögöttem, valami újság­író is kereste, de szerencsére a tanárok nem engedték hozzá. Gondoltam rá, hogy kimara­dok a munkából és vele leszek, de a házat még mindig nem fizettük ki teljesen és nekem jó helyem van, szeretnek, miért rúgjak fel mindent? De miért is, mi történt, senki nem tudja megmondani. Most csak jövök, megyek, faggatom magam, gondolkozom, hol rontot­tam el a kislány nevelését, hol hibáztam el, mit hibáztam el. Csak kérdeznek, érdeklőd­nek, faggatnak és én válaszolok, válaszolok, de közben arra gondolok, soha ne tudjátok meg azokat a napokat, ne sírjátok el azokat a könnyeket és még mindig csak nézem a kis­lány arcát, próbálok olvasni a sima homloká­ról, aztán bemegyek a kamrába, kihozom a lisztet s hozzáfogok tésztát gyúrni, mert enni azt minden körülmények között kell. Bende Ibolya cövetni fogja a Jencimet, mer naga meg azt mondta, hogy i őosztályvezető is mehetni nellé zabot hegyezni! Titkárnő: Rágalom, nen nondtam! Főosztályvezető (benyit) fiába tagadja, drágám, mer in is hallottam! Ugyanis a lüó kicsit nyitva volt. Nem ér lanem maga megy zabot he >yezni a pincébe. Sherlock Halmos (közbe /ág): Nem egészen úgy var tz, kartárskám! Főosztályvezető: Maguk ki sodák? Sherlock Halmos: Él Sherlock Halmos vagyok, neg a segédem, Watson. Főosztályvezető (leroskad). Sherlock Halmos egy dara­big kinéz az ablakon, aztán visszafordul és leül az asztal mellé. — Na, öregfiú —, mondja — ismét befejeződött egy ügy. Kovács visszakerül a helyére, Brutusnét, azt a pletykafészket áthelyezték a vidéki kirendeltséghez, a kor­rupt főosztályvezető pedig má­tól kezdve babot és borsót válogat. Békesség van és nyu­galom, igaz, Watson? Watson: Igaz, főnök. De nézze csak ezt a levelet. Egy adminisztrátomő írja, hogy amiért felszólalt egy tanácsko­záson és megmondta, hogy a csoportvezetője munkaidőben többször részeg, mint józan, k!derítették, hogy nincs szük­ség a munkakörére. Sherlock Halmos: Ez érde­kes Watson, mi a véleménye? Watson: Attól tartok, ilyen ügyünk nem volt még soha, főnök. Ordas Nándor Szakállas öreg ember: Nem azt mondtam, hogy butusné, hanem, hogy Brutusné, kö­vetni fogsz! Titkárnő: Ne tegezzen! És én magát nem követem se­hová. (Zokogva az íróasztalra borul.) Sherlock Halmos: Ki ön, szakállas kartársam? Szakállas: Én, a Kovács Jenci édesapja vagyok. Sherlock Halmos (félre): Hálistennek Watson, végre valami nyom. (A szakállas­hoz.) Az ön fia válogatja a babot a pincében? Szakállas: Igen, az én drá­ga kicsi Jencim. Emiatt a nő miatt. (A titkárnőhöz.) Bru­tusné, követni fogsz. Titkárnő (sikoltva): Megint tegez és a becsületembe gá­zol! Sherlock Halmos: ön ki­csoda? Titkárnő: Brutus Lajosné vagyok, a főosztályvezető tit­kárnője. Sherlock Halmos: Miért sír? Titkárnő: Most fúrtak meg! Sherlock Halmos: Kicso­da? Titkárnő: Ez a szakállas. Sherlock Halmos: Watson, ne hagyja elmenni a szakál­last! Watson: Isten ments! (A falhoz szorítja az öreget): Na, apa, most halljam, mi tör­tént? Szakállas: Az én drága Jen- cím a büfében véletlenül en­nek a Bnutusnénak megjegyez­te hogy milyen érdekes, hogy a főosztályvezető minden újí­tásban benne van. Ezért tet­ték ki. De Brutusné, követni fogsz! Titkárnő: Ne tegezzen, nyo­morult! (felugrik). Szakállas: Nem tegezem! De

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents