Pest Megyei Hirlap, 1967. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-21 / 18. szám
^k/CíHíip 1967. JANUÁR 21., SZOMBAT Ilyen címmel foglalkozott a Pest megyei Hírlap néhány héttel ezelőtt a solymári várrom állapotáról és arról a különös gyámkodásról, amelyet az Országos Műemléki Felügyelőség tanúsít a becses műemlék már korábban feltárt maradványainak megóvása dolgában. Az történt, hogy miután a műemlékvédelem legfőbb hivatalos szerve a közeljövőben nem tudja biztosítani a falmaradványok állagának megóvásához szükséges fedezetet, Solymár község vezetősége, összefogva a turistaegyesülettel és a helyi termelőszövetkezettel, a lakosság önként felajánlott társadalmi munkájával házi kezelésben Még egyszer a solymári várromról kívánta elvégezni a szükséges munkálatokat, a Műemléki Felügyelőségtől csupán a munka szakszerű irányítását és ellenőrzését kérte. A Műemléki Felügyelőség válasza az volt, hogy a leghatározottabban megtiltotta a munkát, közölve, hogy annak irányítását, ellenőrzését sem vállalja. Közleményünkre az Országos Műemléki Felügyelőségtől az alábbi levelet kaptuk: A felügyelőség ugyan te- . kintélyes összegekkel rendelkezik, de erőit koncentFából faragott legenda Ötödik történelmi tárgyú domborművét készíti Kiss Ernő bogyoszlói fafaragó népművész. Közel fél évszázada faragja fába elképzeléseit, s öt éve, 65 esztendős korában, látott hozzá történelmi események megmintázásához. A képünkön látható figura a győri vár visszafoglalását ábrázoló kompozíció része, mely a várvédő törökök és az ostromló magyarok küzdelméről szól. (MTI foto — Hadas János felvétele) ráinia kell, ami egyszer- ] smind rangsorolást is je- ! lent. Eddig számos várromot állítottunk helyre és több romon most is dolgozunk. A solymári vár nem tartozik az olyan objektumok közé, amelyek különböző szempontok mérlegelésével a felügyelőség által a közeljövőben helyreállí- tandónak minősülnek. Megjegyzendő még az is, hogy a solymári várromon kívül még sok olyan, annál jelentősebb várrom van, amelynek megóvása ma még nem megoldott és szintén a jövő feladata, köztük Füzér, Szádvár, stb. Ami a helyi lehetőségek által történő állagmegóvást illeti, a következőket kell figyelembe venni. Az utóbbi két évtizedben a romok feltárásának és konzerválásának olyan,, régészeti és műemléki szempontból szabályozott gyakorlata alakult ki, amelytől sem műszaki, sem tudományos szempontból nem térhetünk el. Egy várrom szakszerű feltárása és konzerválása társadalmi munkával nem oldható meg. Ilyen munkára eddig egyetlen esetben sem adtunk engedélyt, mert egyrészt a föld alatt levő falak feltárását csak régész végezheti, másrészt a fennálló falaknak az idők folyamán bekövetkező természetes károsodása kisebb baj, mint a műszaki és tudományos szempontból szakszerűtlenül végzett munka, amelynek ellenőrzése is megoldhatatlan. Ha ilyen munkára engedélyt adnánk, olyan precedenst teremtenénk, amely után nincs lehetőség arra, hogy az effaj- ' ta kívánságoknak bárhol és bármikor ne tegyünk eleget. Ez esetben pedig valóban „különös gyámkodás”-nak minősülne a felügyelőség tevékenysége. Dr. Dercsényi Dezső ★ A levél semmi újat nem mond, de nincs benne megnyugtató magyarázat arra a világosan fölvetett kérdésre sem, hogy miért nem gondoskodhat a község becses történelmi emlékének megóvásáról, ha arra a Műemléki Felügyelőség belátható időn belül nem vállalkozhat. Azt sem árulja el a levél, hogy a munka szakszerű ellenőrzése miért jelent megoldhatatlan problémát a felügyelőség számára, hiszen köztudomású, hogy ez a hivatalos szerv a szakemberek tekintélyes gárdájával látja el feladatát és szinte kizártnak látszik, hogy közöttük senki sem akadna, akinek munkaidejébe elférne a parányi solymári rom állag- megóvásának irányítása és ellenőrzése. m. 1. BARADLA-BARLANG Rejtett reflektorok az oszlopok csarnokában Az Aggteleki Baradla-bar- lang egyik legnagyobb és legértékesebb föld alatti terme az oszlopok csarnoka. A játékos természet évezredek alatt ritka szépségű cseppkőképződményeket alakított ki. A több méter átmérőjű, öt és húsz méter magas, különböző színekben pompázó cseppkőképződmények szinte oszloperdőt alkotnak. A csodálatos természeti tünemény — az idén díszvilágítást kap. A szik- lacsamokba különleges anyagból készült, vízhatlan hajókábeleket fektetnek le, amelyek nem áznak át. Ezeken át táplálják villamos árammal azt a több mint 120 nagyfényerejű reflektort, higanygőz-lámpát, amelyekkel megvilágítják a monumentális cseppkőoszlopokat. A lámpatesteket elrejtik a sziklamélyedésekbe. ^£lc^<p<zK ckí: Pv/fWA -PARTON V///////W//////////////X/////////W/////////W////////////////////////////////////////y>y///////.///////////////w///////í Parázs szóváltással egybekötött, bensőséges házi ünnepség volt nálunk a múlt hónap elején. Könyveim száma elérte g. százat. Szobánkban, a nagy asztalon, a kis asztalon, a vitrin tetején, az ablak melletti széken és a re- kamié sarkában könyvből rakott tornyok magasodtak. Elnyeléssel fenyegették a családi békét. — így ez tovább nem megy! — jelentette ki a felesegem. — Ide, amíg egy könyvszekrényt vagy polcot nem szerzel, új könyvet nem hozhatsz haza. Egy szálat se! Nem csinálunk a lakásból porfogó könyvraktárt... Lónci néni tanácsa az utolsó pillanatban, megváltásként érkezett: — Könyvespolcot leéli csináltatni. A szomszédban dolgozik egy asztalos, Loskin úr, azt mondják: ol- csójános, beszélj vele, fiam. Loskin úr kifogástalanul udvarias és szolgálatkész iparosnak bizonyult. Még aznap feljött, lemérte a falat, költségvetést készített, és amikor ajánlatát elfogadtuk, fars hangon jelentette ki: — A hét végére szállítom! De az ígért határidőre a várva várt darab nem készült el. — Sebaj — magyaráztam a feleségemnek — jó is, hogy nem sieti el a dolgot. Kisipari munka: lassúbb, de alapos, ízlé- ">és ___ C sütörtökön lelátóKŐNyVESPOÜ gattam a műhelybe. Loskin úr csiszolt, gyalult, fűrészelt és politúrozott. Szeme gyanúsan csillogott, azt hittem, nekem örül, de egy gyanútlan pillanatban arcul legyintett lehelete. Volt benne vagy húsz maligánfok. Feleségemnek nem szóltam. Amilyen bizalmatlan és gyanakvó, még azt gondolná, hogy baj van a könyvespolccal. Szombaton a kocsma előtt találkoztam Loskin úrral. Elborult tekintettel köszöntött, ingatag térdállását megkeményi- tette, és rendreutasí- tott: — Mit izgul, a jövő szombatra megcsinálom azt a vacak polcot. Most pedig fizethet egy fröccsöt. Nem mertem ellenkezni. — Még egy fröcs- csöt, az úr is iszik — vetette oda Loskin a pincérnek. És én ittam. Elvégre a könyvespolcról volt szó. A negyedik fröccs után az asztalos nyakamba borult: — Én vagyok az idősebb, szervusz, édes öcsém! Aznap szó sem esett otthon a könyvespolcról. — Ha még egyszer berúgsz — intett az asszony —, be nem teszed ide a lábad! — De drágám .., — védelmeztem a jó ügyei —, az asztalossal barátkozom. Jó emberi kapcsolat, tudod, hogy van az, sokat segíthet... A könyvespolc szombatra sem készült el, de ennek komoly oka volt. — Vállaltam egy rekamiét, meg hat széket — újságolta Loskin úr a kocsmában. — Beláthatod, komám, ez fontosabb, mint az a vacak. De rá se ránts! Utána jössz te!... Az ember nem hagyja cserben a barátait. Nagyon megnyugtatott. Ereztem, viszonoznom kell valamivel a mester barátságát: — Laci! — hívtam a pincért. — Két fröccsöt! Loskin utána kiáltott: — Hozhat két dupla rumot is! Két hét múlva, a hatodik fröccs után, Loskin vállon legyintett: — Rá se ránts, komám! Vállaltam három rekamiét és huszonhét széket... Rögtön utána jön a te hóbelevancod ... Laci! Két dupla rumot! Koccintottunk. Üjból eltelt két hét. S akkor történt a csoda: szombat délben beállított Loskin. Ami nála ritkaságszámba ment: józan volt, lehelete olyan tiszta, I mint egy ma született ^ bárányé. — Kész a könyves- $ polc.' — közölte, mint ^ egy katonai jelentést. ^ — Mindjárt hozzuk. ^ Elborult arccal áll- ^ tam a gangon, és ami- kor a kapu alól a he- § vederen imbolygó ^ könyvespolc kibuk- ^ kant, megkeseredett ^ a szám íze. Olyan ^ volt egészen, ami- S lyennek elképzeltem. ^ Nyolc szelvény, két- § tőhúsz széles, középen ^ merevítő, fénylett a ^ szép, barna, politúro- ^ zott oldala ... — Megérkeztünk — — mondta Loskin. — 5 Merre vigyük? Ott állt a polc a $ szoba közepén, mint ^ megtestesült önvád, ^ elmarasztaló ítélet. ^ Hogy utáltam, iste- nem, gyűlöltem, leg- S szívesebben baltát ra- ^ gadtam volna, hogy \ szilánkká hasogas- ^ sdm. § Loskin dett: ~ — Mutassa azokat $ o könyveket, segítek ^ berakni. Követtem fürkésző ^ pillantását. Hol volt ^ már a sok kicsi bá- ^ héttorony, hol voltak S a sokat szidott köny- $ vek? Húsz-huszonöt ^ kötet hevert szana- ^ szét mindössze. — Ennyi az egész? § Hol a többi? — kér- ^ dezte Loskin. — Megittam — fe- $ § kedveske-i leltem. Magával! ^ Dersi Tamás v H iába társas lény az ember; akinek állandóan nagy porció jut a közösségi gondokból, olykor keresi a magányt. A csend és nyugalom vágya szinte kiszámíthatatlanul tör rá, mint a fertőző betegség. Hasztalan védekezik ellene, akkor se kerülheti el. így jutottam a városon kívül, a Duna-partra, valahol Budapest és Szentendre között, ahol már nincsenek házak," s csak szelíd mormolásként hat az autók és motorkerékpárok kerregése. A parti gát bokrainak árnyékában heverésztem. Gondolat- talanul élveztem a délután csendjét. A Duna túlsó partján, a messziről és messzire nyújtózkodó sziget föveny es szélén kirándulók sütkéreztek a napon, s néhányan lubickoltak a vízben. Néha egy-egy csónak húzott el előttem, szorgalmasan lapátoló fiatalokkal. Nem sokáig voltam egyedül, Hogy merről és mikor jöttek, azt nem vettem észre, de az engem eltakaró bokrocskák másik felén hárman tanakodtak. Mint hajdan a honfoglalók, úgy tekingettek széjjel. A papa a bokrok füves alját, a mama kimondottan a bokrokat, míg lányuk a napfénytől csillámló vizet nézte. Minden szavukat hallottam. — Állj! Egy lépést se tovább! Ennél jobb helyet úgyse találunk — jelentette ki a papa, s egy kis kört lépegetett a fűben. A mamának is ez lehetett a véleménye, mert a retiküljét nyomban ráakasztotta az egyik bokorra. — Sok a kő — mutatott le a lány finnyásan a víz és a gát közötti parti sávra. Igaza volt. — Annyi baj legyen, lányom. Nem kell kényeskedni — mondta a papa, miközben ki rámolta a sporttáskát. Egy pokrócot terített a fűre és ügyetlenül ráheveredett. N em volt nehéz kitalálnom szándékukat. Épp ezért fordítottam el a fejemet. Tapintatból. Ha észrevesznek, ne lássák, hogy figyelem őket. Engem is zavarna vetkőzés közben, ha tudnám, hogy idegenek látnak. Néhány perc múlva a mama aggodalmát hallottam: — Vigyázz, Terikém, nehogy görcsöt kapj! Maradj a part közelében. Ott is lehet úszni. Erre akaratlanul is oda kellett néznem. A lány divatos bikiniben, már fél lábszárig állt a vízben, és paskolta magát. Meglepődtem fejlett alakján, mert első látásra még gyereklánynak véltem. — A Palatínusban nem kellett féltened. Se a Dagályban — mondta a papa gúnyosan a feleségének. — Jó, jó, de te nem tudod, mit csinálnak ott a lányokkal. Én láttam, ahányszor vele voltam. Nem lett volna nyugta a férfiaktól. — Érdekes, még egyszer sem panaszkodtál... Vagy eddig nyugta volt a férfiaktól? — Nyugta hát, mert gyereknek nézték. — És most nem az? — Nem. Egy tizenöt éves lány már nem gyerek. — A múlt héten mért nem nézték annak? Vagy két hete. három hete? Akkor is tizenöt éves volt. — Hogy lehetsz annyira értetlen? Ügy látszik, hiába van szemed, mégis vak vagy! — fakadt ki az asszony. — Miért, mit kellene látnom? — A lányodat!... Nyisd ki a szemedet, könyörgöm ... Nézd!... — mutatott a vizet rugdosó lányra. — Látom.... — És azt is, hogy majdnem meztelen abban a bikiniben? Szinte semmit se takar rajta. A papa felült, hogy jobban lássa a lányát. — Hát... hát, nem mondom, igazad van — ismerte e! ő is, majd indulatosan hozzátette: — Ez előbb is eszedbe juthatott volna, mielőtt megvettétek, egye meg a fene a bikiniteket!... — Most már tudod, miért erőltettem, hogy jöjjünk ide? ... Itt jóformán nem látja senki, nem környékezik meg. Inkább kijövök vele minden nap, nem sajnálom a fáradságot. Jövőre meg veszünk neki másik fürdőruhát. Majd rábeszélem, hogy a bikini már nem divat. K özben a lány belevetette magát a vízbe és lassú tempózással úszni kezdett, szemben a Duna folyásával. Játékos mozdulatai elárulták, hogy élvezi a fürdést és a folyam lomha sodrását. A mama kiáltozásaira figyeltem fel. — Teri-i-i! Terikém!... Vigyázz, hajó jön!... Hallod? ... Egy hajó jön!... Húzódj a part felé!... Csakugyan egy hajó bukkant ki a kanyarból. Nem is akármilyen hajó. Egy szürke színű tengerjáró. Mögötte sorakozó hullámokká fodrozódott fel a Duna. A szigeten süt'kérezők is belenyargaltak a vízbe, kiélvezni a váratlan hullámfürdőt. A lány abbahagyta az úszást és rábízta magát a ki- tarajosodó hullámokra. — Jaj, be fincsi! — visito- zott a vízben, a szülei felé. — Nehogy örvénybe kerülj! — intette a mama. A hajó már jócskán eltávolodott, de a hullámok még mindig ki-kicsapódtak a partra. csobboltak a köveken, majd gyorsan visszagurultak, mintha játszanának ... Én is a hajót bámultam inkább, nemcsak a szülők. Nem látni a Dunán mindennap tengerjárót. S igazán sajnáltam, amikor a következő kanyarban eltűnt a szemünk elől. A lány már a víz szélén bóklászott, mint aki keres valamit a parton. Majd megunva a keresgélést, megállt. — Apa, hozd le a cipőmet — mondta bosszús hangon. — Nem tudok a köveken kimenni. Bökik a talpamat. — Nem láíom a cipődet, lányom — tápászkodott fel a papa. — Hol hagytad? — Itt a víz szélép ... Abban jöttem le. A mama rögtön ráhibázott az igazságra. — Úristen, te lány!... A hullámok!... Elvitte a víz!... — kiabált ijedten és lerohant a Duna szélére. A papa követte. M ind a hárman a vizet kémlelték. — Szaladjatok utána! Nem lehet még messze — idegeskedett a mama. A papa meglódult a parton. A lány is átlábalt a köveken és szaladni kezdett a töltésen az apja után. — Te maradj, Teri, majd apád! — kiabált a mama. A papa viszont dühösen fordult hátra futtában. — S ha meglátom, hogyan hozzam ki? Nem tudok úszni. •A lány se állt meg. Erre az asszony is megiramodott, de nem érte utol őket. Dühösen megfordult. Jó fél óra múlva jöttek visz- sza. Elől a papa, lóbálva az egyik cipőt. Mögötte szipogva, csüggedten a lány. — A másikat nem találtuk meg. Talán már elmerült. Ez valahogy kisodródott... — Most mit tegyünk? — kérdezte a máma tanácstalanul. — Semmit. A kisasszony majd mezítláb megy — mordult a papa. — Szó se lehet róla! Ilyen nagy lány már nem mehet mezítláb! — tiltakozott a mama. — Hát akkor vesd le neki a cipődet és maradj te mezítláb. — Az még nevetségesebb lenne. A papa levágta magát a pokrócra. Fáradtnak látszott. — Ha majd kitaláltatok valamit, szóljatok! — mondta mérgesen. A mama a bokrok közé küldte a lányt öltözködni, utána újra a férjéhez fordult. , — Hazamehetnél másik cipőért. Itt megvárnánk. — Bolond beszéd!... Hazáig és vissza legalább négy óra, ha nem több. Addigra rátok sötétedik itt a parton. — Hát aztán? ... Nem veszünk el. — És ha megtámadnak benneteket? Két védtelen nőt? — Miért támadnának meg? Olyanoknak látszunk mi, mint akik tele vagyunk pénzzel és ékszerrel? — Eh, másra is gondolj, te!... Nem vagy még öregasszony. Pláne sötétben ... Aztán a lány is!... Azt hiszed, elhinnák, hogy csak tizenöt éves? S ha el is hinnék, fütyülnének rá ... Nem kis kíváncsisággal lestem, mi következik majd. S bevallom, jót nevettem rajta. Mert ahogy én nem, mások, se találták volna ki azt, amit a leleményes mama. Valami fehér holmit vett ki a sporttáskából és indulatos mozdulattal ketté repesztette. Törülköző, vagy nagyobb szalvéta lehetett. — Ülj le, Terikém. és húzd fel a cipőd! — szólt paran- csolóan, s pillanatok alatt be- pólyálta a lány másik, cipőt- len lába fejét. — Ha másokat érhet baleset kirándulás közben, akkor Terikét is érheti. Megsérült a lába, és kész!... Be kellett kötözni ... Majd bicegsz egy kicsit — tanácsolta a lányának. M ég akkor is nevettem rajtuk, amikor már mentek a helyiérdekű villamos megállója felé. A "fiatal lány, — egyik lábán cipő, a másikon kötés, — megvidámodva, táncos mozdulatokkal mimelte a sántítást.
