Pest Megyei Hirlap, 1966. december (10. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-11 / 292. szám
1966. DECEMBER 11., VASÁRNAP HtCtKi Kr/tívlaa 9 TENKELY MIKLÓS: | SZALAI JÁNOS: s I RINGLISPIL l ^ .. . ................ ........................................ _ : í n voltam a WINNETOU OLD SHATTERHAND EMLÉKÉRE NÁDAS PÉTER: Egy fiatalember monológja ne... Nem, ezt nem. Rögtön éreztem, hogy szabadságom egyetlen órára korlátozódik. Hattól hétig. És evvel a tudattal már azonnal el is veszítettem a szabadságomat. Fel kéne kelni. Az órára néztem, negyed hét volt. Ha gyorsan felöltöznék, még időben beérnék a gyárba. De nem öltöztem fel gyorsan, képtelen voltam megmozdulni. Szívtam a cigarettát és nem gondoltam semmire. Illetve elkezdtek közelíteni a képek... Ne nézzem igy rám, nyugodjon meg; az idegeimmel nincs semmi baj. Rendszeresen járok úszni, reggelenként tornászom. Semmi bajom nincs. A képeknél hagytam abba. Csak olyan villanások voltak. A múltból. Mert milyen furcsa, ha az ember elmúlt már huszonkét éves, akkor van már múltja, amelyre visszatekinthet. Néhány éve még csak jövőm volt. Aztán az életben eltöltött idő összeállt múlttá. És nagyon fényesnek éreztem azt a múltat. A nyári táborokat ... meg mást is. Például azt, hogy ha eszembe jutott, ha megtetszett nekem egy lány, akkor egyszerűen jóban voltunk. Megfogtuk egymás kezét és az ügy el volt intézve. Nem gondolkoztunk azon, hogy mi lesz a közös sorsunk, csak érzékeltük egymás közelségét és ez jó volt. Aztán egyszerre vége is lett. Hogyan? Nem tudom. Csak úgy vége lett és nem maradt keserű íze az emlékeknek — Igen, abban a pillanatban, azon a reggelen én megéreztem, hogy nem vagyok azonos a múltammal. És furcsa mód azért nem, mert egyszerűen idősebb vagyok. Felnőttem. Most is megtörténik, hogy megtetszik nekem valaki. Semmi mást nem, akarok, mint megfogni a kezét, vagy megsimogatni. De akkor gondolkodom. Álljunk csak meg egy pillanatra... Nem teheted ... Csak akkor teheted, ha felelősséget vállalsz érte, ha felelősséget vállalsz a kapcsolatokért. És ilyenkor az ember inkább zsebre dugja a kezét. Vagy itt van a másik dolog. Nincs értelme mellébeszélni. Mondtam, három éve élek együtt egy lánnyal. Este telefonon keres a főnököm. Én nem vagyok otthon. Ő keres engem, a közismert, megbecsült vegyészmérnök. Hogy megbeszélje velem a kísérletek folytatását. Ugyanis meg kellett álljunk a kísérletekkel. Alaposan össze is rúgtuk a port. És akkor este keres, mert eszébe jutott, hogy nekem van igazam. Ilyen rendes tag a főnököm. És én nem vagyok otthon. Miért nem vagyok otthon? Mert nem élek rendezett családi életet. És ekkor eszembe jutnak anyám feddő szavai. És az is eszembe jut, hogy valóban össze kellene házasodnunk. Bár ugyanolyan emberek vagyunk mi papírral, mint papír nélkül. Hét előtt tíz perccel kiugrottam az ágyból. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, ki sem mentem a konyhába a tízóraiért. Persze elkéstem, mondanom sem kell. Beléptem a laborba, már túl voltak a reggeli kávén. Mégis örültem, hogy későn jöttem, így, egy órával munkakezdés után betoppanva úgy szemlélhettem a labort, mint valami kívülálló. Hiszen eddig én úgy szemléltem a világot, mint egy kívülálló! Tudtam, hogy minden reggel nem lehet ezt megtenni. A kollégák csodálkoztak, én bementem a főnököm szobájába. „Na, mi történt?” — nézett föl. „Elaludtam. Ilyen még nem történt velem." Egy szót sem szólt, csak nézett Iszonyú zavarban voltam. Ezek után már mindenkinek hazudni fogok, egy idő után hazudni fogok már magamnak is? Hát ilyen a közérzetem. Hangsúlyozom, hogy jó a fizetésem, a munkámat szeretem és megbecsülik a munkámat. A többit meg majd meglátjuk. \ Azt kérdezi, miiyen a S közérzetem? > Hát erre nagyon nehéz vá- \ laszolni. Mert tulajdonképpen í nincs nekem semmi bajom, i Négy éve dolgozom technikus- ! ként. Ebből könnyen kiszámit- ! hatja, hogy huszonkét éves ; vagyok. Illetve sajnos már el- \ múltam huszonkét éves. Nem 5 ne mosolyogjon, nincs ezen ! semmi nevetnivaló. Így igaz, ! Sajnos elmúltam már huszon- ! két éves és egyre gyakrabban i gondolok arra, hogy leszek I még több is. Mondom, nincs ! nekem semhni bajom. A fizeté- \ sem majdnem kétezer forjnt, i lesz még több is, igazán rlem ! panaszkodhatom. Külön szo- \ bám van, vannak ebiberek ! akik a barátjuknak neveznek i és három éve járok együtt \ egy lánnyal. Ügy is mondhat- \ nám, együtt élek egy lánnyal, ; bár közös lakásunk az nincs. 5 Ha feleségül venném, biztosan ! beleegyezne az anyám, hogy : oda hozzam hozzánk, de így, j hallani sem akar róla, attól ! fél, hogy a szájára vesz ben- \ nünket a ház. De mos tápig ! nem nagyon gondoltam eskü- \ vőre mégsem. Minek az? \ Ugyanolyan emberek vagyunk : mi papírral, mint papír nél- J kül. 5 Igen. Most elhallgattam. Fé- \ lek, hogy nem ért meg. Nézze. J Talán elmesélem magának azt \ a reggelt... A múlt héten tör- ! tént... Illetve nem történt ! semmi, csak... Igen, ez a csak ; az, amely miatt nem mondha- \ tóm azt egyértelműen, hogy J jó a közérzetem ... Hatkor ke- \ lek. Soha nem zavart a korai \ kelés. Vannak akik még ko- \ rábban kelnek. Mégis akkor ! reggel — egy szerdai napon volt —, amikor felnyitottam a ! szemem és az órára néztem, \ valahogy úgy éreztem, hogy 5 megváltozott körülöttem a vi- ! lág. Nem ugrottam ki az ágy- ! bői mint máskor. Nézelődtem ! a szobában. Olyan furcsának \ tűntek a tárgyak. Olyan na- \ gyón is megszokottnak. Elő- ! szőr az jutott eszembe, hogy • át kéne rendeznem a szobát. ! Már nagyon unalmas így. Az- \ tán arra gondoltam, hogy nem i rendezhetem át mégsem, mert • akkor ott marad a falon a •folt, bizonyára folt maradna a ! szekrény mögött a falon. És ; hirtelen eszembe ötlött, hogy \ szerda van. Semmi több, csak ennyi: szerda. És ez azt jelenti, hogy nagyon messze van még a vasárnap. Addig minden reggel még az órára nézek, megállapítom, hogy mennyi az idő, megállapítom, hogy percnyi pontossággal ébredek, büszke vagyok magamra ezért minden reggel és kimegyek és megmosdom és ott van a konyhában a tízóraim becsomagolva, vajas kenyér szalvétában és megfogom a vajas kenyeremet és megyek a munkahelyemre. És köszönök, mert minden reggel köszönni kell... És ugyanazok a tréfák, Sárika mindig álmos, és tréfálkozunk, hogy vajon miért álmos mindig?... És Sárika minden reggel ugyanúgy nevet és csorog a kávé a villany- fözőböl minden reggel. És minden reggel ugyanaz a döcögős, csikorogva beindul valami, hogy kezdődhessen aztán elölről. Erre gondoltam és ei}M. távoztam, hogy nem kelek föl. Nyugodtan cigarettára gyújtottam és elhatároztam, hogy most elmélkedni fogok az életemről és nem megyek be a gyárba. Csak úgy általánosan elmélkedem egész nap. Szív- tcm a cigarettát, átkozottul rossz volt, nem szoktam reggel dohányozni, de azért csak nyeltem a füstöt is azt vártam, hogy eszembe jusson valami. De nem jutott eszembe semmi. Ez meglepett. Hát már gondolkodni is elfelejtettem? Aztán az jutott eszembe, hogy ha fekve maradnék, jönne az anyám, ők pontosan hétkor kelnek minden reggel, meg- Uedne, hogy beteg vagyok. Azt kéne hazudnom, hogy fáj valamim, mondaná,. hogy orvost hív, tiltakoznék, mégis orvost hívna, megint hazudnom kéíefcete, pej, aimasderes. Gyönyörű paripák. Meg hintók. Neki az almásderes tetszik. Még egy kör és akkor ő arra ül. A trombita elhallgatott, a hinta leállt. Az almásderesre egy pufókképű gyerek ült. „Hogy fogja azt a kantárt!? Az ilyen fogástól felágaskodik a ló”. Buffant a dob, harsogva felelt neki a trombita. Forgott a hinta. Szédülni kezdett. A keze csúszott a gerendán, a talpa is izzadt. „Már csak egy fél van hátra.” A pufókképű nevet, sarkantyúdba a lovat. V égre megáll a hinta. Bújik le a lyukon, remeg a lába a létra fokán. Rohan az almásdereshez. „Most nézzék meg, hogyan kell egy ilyen szép lovat megülni, hogyan kell fogni a kantárt!” Odaér a lóhoz. A pufókképű még mindig rajta ül. „Szállj le!” „Nem szállók!” Cibálja lefelé. „Hé, mit csinálsz ott?” — ordít a tulajdonosnő. „Nem akar leszállni!” A pufók ordít, a tulajdonos- nő a jegyet kéri. „Hói a jegyed?” „Én hajtottam.” „Hányszor?” „Háromszor.” „Nem igaz!” És ellöki a hintától. Megszólal a csengő, buffog a dob. harsog a trombita, meztelen lábak alatt dübörög a körbefutó padló. Csak nézi az almásderest. Sír. — Apu, hadd üljek fel!..; z apa megingatja a fejét. — Elég volt mára. Elköltöttük az anyádtól kapott pénzt. Megfogja a gyerek kezét. Vili óznak a fények: a gyerek sír. S záll a hinta. Csilingel t gyerekek hangja. Körös körül sziporkázik min den. Kék, piros, sárga zöld villanyégök öntik a fényi — Apu! Hadd üljek fel a: óriásipókra! Az apa pénzt ad — a gyéréi fut a bódéhoz, onnan a bejá rathoz. A lábak hol lent, hol fent A gép csattogva emeli fel, ereszti le az „utasokat”. — Nagyon jó volt apu Föntről milyen szép a város Hadd menjek a körhintává is! Gyerekek pörögnek fent ; levegőben. Az apa nézi őke1 A levegőben kalimpáló gyere keket nézd és magát látja. Ré; volt. Az ő községükbe is eljött < körhmtás, vagy ahogy akko: mondták: a ringlispiles. Hozot magával céllövöldét, meg ka fikadobálót is. A próbacsendő. tükörből lőtt, hadd lássák, i még így sem téveszti el a célt És forgott a hinta. Gyerekei forgatták. Lentről a tulajdonos felesé ge diktálta az ütemet. Két em bér helyett dolgozott. Trombi tát fújt és dobolt. Kezdetbei lassú ütemet diktált, áztál gyorsabbat. Ö k gyerekek nekifeszí tették a vállukat a ge rendának. Dobogtak j meztelen lábak a kör befutó padlón. Az idősebbe] felültek a gerendákra, és mo solyogtak. A kisebbek izm; megfeszült. A tulajdonos nen volt bolond. Annyit engedet csak fel, amennyire szüksé, volt. És most a nagyobbak he lyett is hajthatják a hintái : És még kétszer, mert csak há rom forgatás után lehet egy szár felülni. G már a másodiknál elfá radt. Ha nem figyeltek, a ge rendára kapaszkodott. — Bírni kell! Még egy for dűlő van vissza. Feje a gerendán, szeme i körbe-körbe száguldó lovakon — Hát jó ... Vedd tudomásul, hogy a bátyámat Rt hordta ki az anyám! A csend szinte kézzel fogható. A lány elhúzódik, egy kavicsot rugdal a cipője orrával. Átvillan rajtam a felismerés: csak a tanár úr felesége volt állapotos akkor. Tehát a fiú Ványi tanár úr kisebbik gyereke. Csak ő lehet. A hangjában is van valami hasonlóság ... Komoly hangon magyaráz a lánynak. — Apám mesélte: akkor neve is volt minden folyosónak ... — Talán még Csók ptca is volt? — vihog hitetlenkedve a lány. ! — Az bizony meglehet... Akkor is voltak fiatalok... — Körülnéz, aztán lendíti a karját: — Lehet, hogy éppen az! — Megfogja a lány kezét: — Menjünk oda! Már indulna, de a lány szava megállítja. — Az nem lehet. Nagyon világos! — szavában kacér kihívás bujkál. — Akkor talán arra! — bizonytalankodik a fiú és bal felé mutat. — Nem! — tiltakozik határozottan a lány. Vagy csak ugratja a fiút?— Oda látszik a lichthof világossága! — Akkor legyen ez, ahol most állunk... — törődik bele a fiú. A lány erre is ellenkezni akar, de a fiú csókkal vág elébe. — Ne ... ez... de igazán ... — tiltakozik a lány és két kezét a fiú széles mellének feszíti. Átforrósult és visszafojtott hangja azonban inkább biztat, mint taszít. S mert a fiú fejjel magasabb nála, előbb csak ágaskodik, aztán fél lábra áll, akár a gólya. — Mégis csak arra van ... — mondja sokára, amikor végre kiszabadul az ölelő karok közül, s választ sem várva megiramodik. Felsóhajtok. Amilyen csendesen csak lehet, behúzom az ajtót, rákattintom lakatját s lábujjhegyen cipelem a két vödör szenet. Úgy osonok végig a félhomályos folyosón, akár a tolvaj, aki elorozta az ifjúság nagy titkát, a szerelmet. Az udvaron egy pillanatra el kell takarni szemem, olyan kápráztató a fény. ban várni kell kicsit, mielőtt tovább megyek. A villanykapcsolót hiába kattintgatom, ma sem ég, mint régen annyiszor. Tájékozódom. Jobbra az óvóhely. Vasajtaja zárva. Balra a szenespincék. Némelyik ajtaja foghíjas, a homlokára szögeit bádogszámot rég felfalta a rozsda. Valaha hetekig éltünk itt, a föld alatt. Hogy bírtuk ki, elképzelni is nehéz. Az utolsó pillanatban kapom le fejem. Úgy látszik, már elfeledtem, merre húzódnak a lefolyócsövek. Múlik az idő. A két vödör hamar megtelik. Elfújom a gyertyát, zárnám az ajtót, amikor közeledő vihogás üti meg fülem. Akaratlanul is visszalépek, behúzom az ajtót és a farakás mellé húzódom, ahová nem ér el az apró ablakok megtört fénye Nem tudom, miért cselekszem így. Egyszerűen csak kíváncsiság lenne ? A vihogás erősödik. Kipillantok az ajtó hasítékán. Két gyerek. Fiú és leány. Olyan tizenéves formájúak. A lányon feszes pulóver, rövid szoknyája alól szinte világítanak gömbölyű térdei. A fiú a derekát karolja, ő meg odaadóan bújik hozzá, és kuncogva tűri a nyakára, arcára záporozó csókokat. A huzatos folyosón szél fütyürész. Mintha a feledés fátyolét libbentené fel egy régi képről. Mintha csak magamat látnám, ugyanitt, ugyanígy ... — Te, én nem hiszem el, hogy a háború alatt hetekig éltek itt emberek... — csipog a lány. — Pedig igaz — válaszol komolyan a fiú basszusa. — Apa is mindig azt hajtogatja: éltél volna csak a pincében. majd nem kényeskednél... Hiszi a piszi! — Apád igazat mondott... — állítja határozottan a' fiú, jde a lány csak vihog a válaszán. — Te, patkány nincs itt? — kérdezi később riadozva. — Nincs! — felel meg bátran a fiú. — Akkor megölték valamennyit. — Kik? — Az apám is __ . "■ — Mese... — nevet csúfondárosan a lány. A legszívesebben odarohannék, hogy felpofozzam tamáskodásáért. — Nem! — toppant a fiú dühösen. — Bizonyítsd! — hetykélkedik a lány. így húztam ki a hideg hónapokat, én Winnetou, a fázós- bőrű indián harcos, aki nyereg nélkül üli meg a . legvadabb lovat. En maradtam egyszerű harcos, szerény, csendes, bátor erdőjáró indián, a hétköznapok szürke Winnetouja, akinek tetteit elnyeli a sziúk hencegő ricsaja idegen tábortüzek tanácsain... De Jóska csillaga felívelt. Shatterhand ma tíz éve valahová elindult...---------------------------. Most | Jóska elment. | éppen---------------------------- tíz éve. M ent, sokad magával, ment új ösvényeken... Idegenből írt már csak, szűkszavú, röpke levelet, ami alig volt több a sziklára vésett rejtett üzenetnél ... Egyet a lágerből, egyet Kanadából, majd Sydneyből. Rövid üzenete tele volt vágyakkal, reményekkel, biztató lehetőségekkel. Én itt maradtam, olvastam sorait, s elgondoltam: ez igen, de én mit is kereshetnék ott, én az egyszerű, szürke harcos, aki csak a magam törzsében szereztem nevet, aki csak a magam törzsének tábortüzénél jelentek valakit... Én nem vágytam soha többre, csak az erdők néma homályára, meg a napsütötte prérik szabad világára. Nem vágytam többre, nem vágytam az új ösvényekre, én itt vagyok otthon, a csendes esték lusta gondolatában, magányos tábortüzek mélázó magányában ... Jóska ment. Shatterhand vállalta az ismeretlent, az újat. a veszélyes idegent. Tanulta az új törzsek nyelvéi., hogy értse a félszavakat is, ült messze tábortüzeknél, s szeretett leányt új népek között ... És tele volt vággyal, ábránddal, hogy tervez csodás gépeket, soha nem látott mese-repülőket, amiket ez a kis ország nem produkálhat, mert minek is, kinek is? ...-----------------, most a tábor| Mesélik | füzeknél mesz----------------- sziről jött vadászok, hogy Sydneyben meghalt egy teherautósofőr. Megmérgezte magát, s nem hagyott üzenetet senkinek a világon. Agya fölött a falon egy száguldó repülő kicsinyített mását látták, szekrényében pedig egy indián díszruhát találtak, az apacsok törzsi színeivel ... É n, a magányos Winnetou várom barátom, Shatterhand jeleit a prérik ösvényén, a Sziklás Hegység vad kanyonjában, titkos rejtekben: mikor hív, mikor vár, mint rég, hogy elmondja, megmutassa álmát, a csodás mese-repülőt__ E n, Winnetou, csak a sofőr \ halálát hiszem... i-------------. csendes gyerek I Jóska I volt. Csendes és-------------- szelíd. Sápadt, vékony és alacsony. Almai is szerények voltak, csupán alkotni akart. Alkotni, valami maradandót. Melyik ember nem akarja ezt? Előbb építésznek készült. Tervezett várat, házat, templomot. Majd jött a háború, s farigcsálni kezdte a tanítókat, repülőket. És végül, ez lett a szenvedélye: a repülő. Közben kirándult velem az én világomba. Mert az én életem a prérik végtelen síkjain zajlott, ahol férfi kellett a vadlovak hátára, ahol fegyverek tompa dörrenése adta az igazat, s ahol az öklök szabták meg, ki mit ér széles e határban. De ő gyenge volt, alacsony, sápadt. Csak álmai hitték, hogy ő több, mint amit adott a természet. S kicsiny ökle után, mert kicsi és fehér ökle volt, őt magát Old Shatter- ihandnak nevezte. A könyvek tanúsága szerint ugyanis Shatterhand is kicsi volt, s kicsik voltak öklei is, éppen lázért volt meglepő, hogy legyetlen csapással földre küldte a híres törzsfőnököt, a nagy erejű Vad Bivalyt. Shat- terhand, az igazi, kicsi volt, lapró öklű, de erős. Mert erőt adott az akarat. S ez minden, laz akarat, ami az életben csak számításba jöhet. Es Jóskának volt akarata. i Én nagyobb voltam. \ Magasabb, erősebb, s az öklöm kemény. Tornában osztályelső, s ha valaki kérte, szusszanás nélkül nyomtam ki az ötven kilót... Bőröm barna, hajam fekete. így lettem én Winnetou, a barnabőrű testvér, aki nagy harcokat \vív közösen fehérbőrű barátijával, a prérik kegyetlen viliágában. Aztán szaladtak az évek ... Csak egy emlék ragadt meg bennem örökre ezekből az kdökből. Negyedikes koroméban, éppen háború volt, s kemény tél, amikor ellopták a kabátomat. Ott álltam fagyos- kodva, kopott, kinőtt kiska- Ibátbam, ijedten, szomorúan, árván és védtelen. Fáztam, s elfelejtettem, hogy én Winnetou* vagyok, a bátor harcos, aki győz mindenek felett. S délután, amikor anyámmal együtt sírtunk bajaink felett, átjött hozzánk Jóska, karján hozta a kabátját: hordjam én. Neki elég az esőkabátja is, ami nem is esőkabát, hanem „medveirha”, s ő különben is edzett, de én, a meleghez szokott indián harcos megfázhatom, ha hull a hó, s északi szelek tördelik az ágat... S akkor, a háború utolsó telén
