Pest Megyei Hirlap, 1966. december (10. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-09 / 290. szám

rmai mtcrkt xrffírtnD 1966. DECEMBER 9., PÉNTEK Mi nem, de ti se Az Országos Műemléki Felügyelőség különös gyámkodása a solymári vár fölölt Október végén ünnepelte meg Solymár község alapítá­sának hétszázadik, és vára el- estének négyszázaink évfordu­lóját. A kettős jubileum nap­ján, a természetbarátok százai jelentek meg a helyszínen, Bhonnan a televízió is közve­títést adott. Azóta pedig sza­kadatlanul tart a népvándor­lás Solymárra, megnézni a ki­állítást, amelynek anyagát a község múltjának és jelenének dokumentumaiból állították össze. Eddig négyezer látogató tekintette meg, tehát többen, mint ahány lakója van a kis falunak. A községi tanács végrehajtó bizottsága dr. Val- kó Arisztid muzeológusnak, »ki hosszú évtizedek óta ön­zetlen lelkesedéssel végez igen eredményes régészeti feltárá­sokat a község területén, dí­szes oklevélben mondott kö­szönetét eredményes munká­jáért. A solymári archeológus ál­lapította, meg, hogy Solymár neve először egy 1266. május 5-én kelt oklevélben bukkan ' fel mégpedig Solomar formában, miint a IV. Béla királyhoz fo­lyamodó Nána comes egyik birtoka „prope Budán” tehát Buda mellett. Ebből a 700 esz­tendős okiratból derül ki, hogy | Solymáron egy Nene nevű job­bágy gazdálkodó, négy fia se­gítségével már ökörfogatú eké­vel művelte a földet, amely szántóból, rétekből állott, de voltak, erdők, sőt, már szőlők is rajta. így került aztán a margitszigeti egyház birtoká­ba. Valkó Arisztid tárta fel a solymári vár romjainak egy részét is, a nagyobb rész még föltárásra vár. Az eddigiek során sok nagy jelentőségű régészeti lelet került napfény­re. A már feltárt falak hosz- szúsága közel 150 méter. Meg- patinásodott táblácska jelzi, hogy a rom hivatalos műem­lék, így tulajdonképpen az Országos Műemléki Felügye­lőség a törvényes gyámja. A község népe jogosan büsz­ke erre a nevezetességre, amely különösen most nőtt a szívéhez, a jubileumi ünnep­ség alkalmával. Annál nagyobb aggodalmat kelt, hogy a sza­badon álló falcsonkok az eső és a szél martalékaként szin­te szemlátomást pusztulnak. A veszedelemre felhívták a Műemléki Felügyelőség fi­gyelmét, amikor pedig megtud­ták, hogy ennek a tekintélyes szervnek nincs pénze a soly­mári vár megmentésére, agi- tációba kezdtek, hogy maga a község gondoskodjék műemlé­kének védelméről. A kezde­ményezésnek lelkes visszhang­ja támadt. A Hunyadi Mátyás nevét viselő helyi termelőszö­vetkezet elnöke kijelentette, hogy a tsz készségesen nyújt anyagi segítséget a várrom ál­lagának megóvásához. A ter­mészetbarátok két kezük mun­káját ajánlották fel hozzá. Je­lentős anyagi segítséget ígért a községben működő három ta­nácsi vállalat is. Akad szak­ember, aki ingyen, lelkesedés­ből elkészítette az állagmeg­óvó munkálatok terveit. Ezek szerint addig is, amíg nem ke­rülhet sor végleges megoldás­ra, a korábbi ásatások során napfényre került kő- és tég­latörmelékekből kellene ce­Alföldi fúrórekord: - 3400 méteren túl méter túlhaladásával. A sze­gedi medence területén, Al- győn befejezték a 25. olaj­kút mélyítését, rövidesen át­adják termelésre a Nagy­alföldi Kőolajtermelő Válla­latnak. menttel borított védőréteget rakni a csonka falakra. Nagyon szépen elgondolták a dolgot a solymáriak, csak ar­ról feledkeztek meg, hogy mű­emlékről lévén szó, ahhoz a Műemléki Felügyelőség enge­délye nélkül hozzá sem nyúl­hatnak. Ha mégis gondoltak erre, jogghl remélhették, hogy a Műemléki Felügyelőség bol­dog örömmel adja beleegyezé­sét a tervezett állagmegóvó munkálatok elvégzéséhez, mi­után magának úgy sincs pénze erre a munkára. Annál na­gyobb volt a meglepetésük, amikor a nagy tekintélyű hiva­talos szerv nemcsak az enge- j délyt tagadta meg, hanem ke- { reken megtiltotta a tervezett munkálatok elvégzését is. Tévedés lehet a dologban, a solymáriak félreérthették a Műemléki Felügyelőség vála­szát — gondoltuk, értesülve a történtekről. Dr. Entz Gézá­hoz, az Országos Műemléki Felügyelőség illetékes osztály- vezetőjéhez fordultunk tehát, aki első beszélgetésünk alkal­mával úgy emlékezett, hogy a solymári vár további föltárása és állagának megóvása helyet kapott a felügyelőség új ötéves tervében. Később azonban ki­jelentette, hogy tévedett, mert ez a munka nem szerepel a tervben, tehát 1970 végéig már semmi esetre sem kerülhet rá sor. Nem is javasolhatjuk — mondotta —, hogy pótlólag en­gedélyezzék fölvételét, mert számos megoldásra váró jelen­tősebb problémánk is van. — A solymáriak szívesen le­veszik a Műemléki Felügyelő­ség válláról ezt a terhet. A föltárt romok állagának meg­óvásához szükséges munkála­tokat társadalmi munkában maguk is elvégeznék. — Ebbe nem mehetünk be­le! — jelentette ki az osztály- vezető —, mert ha szakszerűt­lenül csinálják, akkor többet ártanak vele, mint amennyit használni szeretnének. — Tehát pusztuljanak el a föltárt romok? Erre a kérdésre nem kap­tunk választ. Most itt, a nyilvánosság előtt tisztelettel újra megkérdezzük. m.sl. BOCSKAI-KÉP A debreceni Déri Múzeum évek óta kutatja a hajdúk korára vonatkozó emlékeket, így került elő egy eddig is­meretlen Bocskai-kép. Az al­kotás Szotyori Nagy Sándor kisvárdai lakos birtokában volt. A festmény Bocskai Istvánt fejedelmi díszben, ékkövekkel gazdagon díszí­tett süveggel, fiatal korában ábrázolja. A Déri Múzeum az olajfestményt a nagykereki Bocskai kastélymúzeumnak ajándékozta. AZ UTÓKORÉRT NAGYKEREKI HAJDÚ-ÉVFORDULÓ December 10—11-én em­lékünnepséget rendeznek a Hajdu-Bihar megyei Nagy­kereki községben a hajdúk telepítésének 360. évfordulója alkalmából. A helyreállított nagykereki várkastélyban ke­rül sor a kétnapos ünnepség­re. Cementbe, vasba öltözik általunk a futó idő, észre se vesszük: múlt vagyunk és egyben épülő jövő. Amit teszünk, vagy nem teszünk, nem tűnik el az nyomtalan, az utókor tárt mérlegén mindennek pontos súlya van. Lemérnek egyént s népeket az eljövendő századok, a múlandóság bánatán, ha igazi volt, átragyog a cél, a tett, a gondolat, minden, mi számunkra jelen; anyagban, sorsban már való lesz, mi ma még csak sejtelem. A halál ökle, hogyha üt, mit se tehetünk ellene, de, amit tettünk, itt marad, s az utókornak embere halóporunkat áldja vagy hibánkért csóválja fejét — Szinte magamon érzem az utókor tekintetét. Az ember sorsa, élete minden más sorsnál teljesebb: mert amit gondol, tesz, remél, évszázadok, évezredek arcán hagyja bélyegét, amely sötétlik, vagy ragyog — Ha a mát jövővé teszed, alkotsz csak igazán nagyot. Salamon László Szovjet fotósok kiállítása marsall fényképe Még közel egy hónapig tart nyitva az APN sajtóügynökség fotókiállítása az MTI Tanács körúti termében. Nem fotóművészek, — fotó­riporterek állították ki képei­ket. A fényképek, fotori portok részeiként vagy cikkek illuszt­rációiként készültek. A néző ezt nem veszi észre — a képek önmagukban, egy-két szavas aláírással is önállóak, egy-egy gondolat művészi kifejezői. Dicsérő jelzők kíséretében fel lehetne sorolni a kiállítás mind az 52 képét, de itt csak néhányat emelnék ki közülük. Sikeresen oldotta meg felada­tát Gorjacsev „A hétéves terv léptei” című képe. V. Susztov korunk hírességéit hozza em­berközelbe a „Találkozás, Tas- kéntben”, „Mihail Solohov” és „A világűr úttörői” című képein. A póztalanság az őszinte jókedv a megkapó V. Noszkov Konyev és Bugyoimij marsallokat ábrázoló képén is. G. Zeilma fotoi, a „Repülés” és a „Makaróni üzbég módra” mozgalmasságukkal, Abra- mocskin „Kollegák” című fel­vétele különös bájával ragadja meg a nézőt. Szeredás Agnes azok, akik azt mondják és Írják, hogy milyen fájdalmas dolog ott­hagyni több évtizedes munka során megszeretett második otthonát és társait... A mikor a beutalót megkapta, ma­•* ga sem tudta, örüljön-e vagy bosszankodjék. Éppen a legutolsó napjaiból vett el ez a nyaralás. Hiába ragyogott a nap, hiába volt a Balaton, mégsem érezte olyan igazán jól magát. Igaz, nem is volt túl nagy szerencséje; sokáig nem talált ma­gának partnereket, akikkel eldisku­ráljon, leüljön ultizni. A feleségével üldögélt a vízparton, az étkezések­nél nemigen szóltak, mert viháncoló fiatalokkal és egy szótlan hivatal­nok emberrel ültek egy asztalnál, mindig hatan, és ők csaknem szótla­nul. Az asszony szólt rá néha: kés- sel-villával egyen, hogyan törölje meg a száját a szalvétával, meg ilye­neket. Szegényke, csak a többiek kedvéért mondogatta, mert mind­kettőjüket zavarta az írott és írat­lan, mondvacsinált etikett szabá­lyok állandó kötöttsége, azt hitték, hogy társaik őket nézik, s talán ép­pen őrajtuk nevetnek ... Az is rosszul esett neki, hogy az első találkozás óta, amikor meg­mondta a nevét és azt, hogy karosz- szériaszerelő, asztaltársai közül sen­ki se kérdezte munkája felől, amire pedig büszke volt, sőt, egyszer az a bodroshajú fiatalember, akit a tár­sai Pipinek hívtak — úgy mellé­kesen vetette oda neki: — Papa, melyikhez ért jobban: a gépkocsi- vagy a női karosszériá­hoz? Ízléstelen volt a kérdés, akkor összenézett a feleségével és nem tu­dott mit válaszolni. A kérdésnek pedig nem is a tartalmát, hanem a hangját találta bántónak. A többiek akkor ugyan nekitámadtak Pipinek, de alighanem csak a látszat ked­véért ... — gondolta. £ zt az üd.ülést soron kívül kap­ta. Illetve, ez nem is jó kifeje­zés, pedig ezt mondták. — Nagyon is számítottak rá! — mondta a feleségének. — A nyug­díjazás előtt még ezzel is megrövi­dítették az időmet! — Ugyan, papa, csak jót akartak neked. Igazán kedvesek, hogy be­ut dót adtak. És, hogy együtt elme­hettünk a Balatonhoz. Tudod, mennyire szerettem volna mindig! — Igen, igen ... De én nem is éreztem jól magam. Nekem ez kény­szerpihenő volt. Pedig a kényszer- pihenő még a kényszermunkánál is rosszabb! Különös hangsúllyal mondta az utolsó szavakat, úgy, hogy a nyo­mok ottmaradtak a levegőben és a szívben. Az asszony vigasztalni próbálta: — De hiszen mégiscsak jutalom­ból kaptad, meg aztán minden jó volt és szép volt, csak a munkád, meg a társaid hiányoztak ... — Elég az! — fortyant fel. — Mit, hogy elég! Az a legtöbb! — De végül is lecsillapodva tette hozzá, és kissé elmosolyodott: — Persze, neked van igazad És, ha neked jó volt, akkor nekem is ... Nem szerette a sok beszédet, kü­lönösen nem, ha már értelmét nem látta. Az ügy le volt zárva, végül is nagy élmény volt, kedves, szép na­n áradhatatlanul, fiatalosan és ' jókedvűen dolgozott. Most is, mint mindig, örült, ha látta a munkája eredményét, ha valamire megtaníthatta a kis tanulógyereke­ket, akik ott sürögtek-forogtak kö­rülötte. Magát látta bennük, de na­gyon jól látta a különbséget... pe­dig ezek a gyerekek is cipekedtek, olajmaszatosak voltak, de mennyi­vel másként, mint akkor ... De hiába ragaszkodott a gyerekek­hez, a munkapadjához, szerszámai­hoz és szaktársaihoz. Egyik nap mégiscsak hivatták az igazgatóhoz. Tudta, mi következik. Úgy lett, ahogy számította. Hiába mondott szép kis beszédet az igazgató, meg a szakszervezeti elnök, meg Dinnyés szaki is — a lényeg mégis az volt; elérkezett a pihenés ideje, a hosz- szú munka után, úgy, ahogy azt nemegyszer elképzelte ... Nem mondta, hogy tovább szeret­ne bejárni, nem kért semmit. Tudo­másul vette az eseményeket, hisz végeredményben ő „kérte” a nyug­díjazást. Bár hosszú ideje esedékes volt, mégis szinte kábán hallgatta a szavakat, a kis ünnepségnek mint­ha csak kívülálló hallgatója és né­zője lenne. Egyetlen mondat csen­gett vissza a fülében még akkor is, amikor a poharak megkoccantak. A szavak a régi harcostárs szavai voltak, aki nem vígasztalgatla, nem úmítgatta, nem hivatkozott sem erre, sem arra, egyszerűen csak valami olyasmit mondott, hogy az ősz az el­jön, mindig eljön. De szép az ősz, a betakarítás ideje ... — Eljön az ősz ... Igen, az ősz eljön. Eljött most is, * és itt van. De úgy érezte, hogy mégiscsak hamarább jött, mint kel­lett volna. Az alföldi kőolajfúrási üzem r kimagasló eredményt ért el g a kongresszusi versenyben, g Eves tervét — december ele- p jén teljesítette. Csaknem egy hónappal a ‘ határidő előtt 180 ezer méter £ kutatófúrást mélyítettek ki és 1 év végéig a szocialista bri- VV1 gádok kezdeményezésére 7200 ^ méter kútfúrást hajtanak ^ végre terven felül. Egy mély szerkezetű föld- ^ tani árok feltárása közben ^ az eddigi legnagyobb alföldi S mélységet érték el, a 3400 $-------------------1 K IS-BALATON 1 $ A Nyugat-Dunántúli Víz- ^ ügyi Igazgatóság dolgozói 7000 ^ holdon befejezték a Kis-Ba- ^ laton vízrendészetét. Az 1961- ^ ben indult és 80 millió fo- í rint költséget igénylő munka § mezőgazdasági művelésre al- ^ kaimassá tette a lápos, tőzeges ^ területet. §------- I K ét hét — Belgiumban | A várpalotai „Jószerencsét” ^ Művelődési Ház bányász tánc- ^ együttese Belgiumba utazott. ^ Az együttes két hét alatt 15 ^ alkalommal lép színpadra. A ^ műsorban Veszprém megyei, ^ borsodi, kunsági, kalocsai és ^ csángó táncok, valamint a ^ legszebb magyar népdalok ^ szerepelnek. S----------------- ! Zalka-szobor | Szerdán Mátészalkán ünne- ^ pélyesen felavatták Zalka Má- ^ té bronz mellszobrát. A köz- ^ ségbern híven ápolják a nagy ^ forradalmár emlékét. Az ő ne- ^ vét viseli a járási művelődési | ház és az iskola, ahol tanul- $ mámyait végezte. A szobor ^ Tóth Béla fiatal szobrászmű- ^ vész alkotása. Az ünnepségen $ részt vett Zalka Máté özvegye, pokát töltött el az asszonnyal a Balatonnál és mégiscsak kialakult egy kedves barátság is, egy hajó­gyári munkással, aki ugyan Szo- boszlóra szeretett volna menni a reumájával, de végül is nem oda kapott beutalót. Azóta küldött is egy képeslapot. A kánikulai meleg alábbhagyott. *"• Néhány csendes, verőjényes délelőtt után szomorkás, szeles, cse- perésző délutánok jöttek. Vissza­visszatért a nap is, de vissza-vissza- tértek az esők is. A birkacsárda vendégkoszorúja megritkult, dél­utánonként hazafelémenet a mun­kából, jobban lehetett érezni a le­csapódó füst szagát. Ugyanolyan pontossággal kelt és indult munkába, mint bármikor ed­dig, minden reggel. Jócskán meg­szokta már az időszakok és az idő­járás változásait is, a nyári hajnal ugyanúgy elkívánta a munkazub­bonyt, mint ezek a kora ősziek. Nincs még ideje a kabátnak, kö­penynek ... Egyik délután levél jött Somogy­bái, Sanyi unokája írta, az a pöt­töm kis emberke — vagy legalábbis az emlékek fényképein még az volt —, hogy megkezdte az első gimná­ziumot. Persze, szeptember van.. és, hogy megnőtt az a gyerek! — Na, öregfiú, meddig még ... ? — szólt utána egyik délután volt katonatársa. Ha más kérdezte vol­na, talán nem is válaszol, de Mózes­nek — a csíkvidéki medvének — így hívták akkor maguk között — válaszolni kellett és szívesen is tet­te. Micsoda emlékek kötötték őket össze! Csaknem egy teljes élet min­dennapjai, küzdelmei, örömei és háborúi, tavaszai és telei... ! — Ha tőlem függ... — nem foly­tatta, ugyanis tudta, hogy nem so­kat mondhat. Tudta, hogy ezek az utolsó napok az üzemben, de amíg lehet, amíg nem szólnak, bejár, és a maga szíve, lelke táján érezte, mennyire igazat mondanak és írnak

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents