Pest Megyei Hirlap, 1966. december (10. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
1966, DECEMBER 35.. VASÄRNAP PEST HECVF.I 'cMjfrttsjo KASSAI FERENC: Karácsonyi leiéi Vietnamból Tudod, Betty oly furcsák itt a fákon az egzotikus levelek, vontcsövű ágról lobog rám a karácsony, i sűrű lombon ingó pára cseppjei Helyükben messzi tűz visszfényeivel égnek; dzsungel-karácsonyfa díszei, ami még furcsább: ‘Idog vagyok, hogy nem vagy itt velem, etty. ietty. ok csók a gyerekeknek. Gyertyát gyújtani kicsi Joenkat Betty, az istenért, ne engedd! Ruhája könnyen lángra kaphat! Ö, Betty, mikor szemükben nagyra nő a félelei:: s árnyéka önarcunkra ég, mikor gyerekek szája szegletén halál mosolyog angyal-félszegen ... Tudod. Betty, oly furcsa itt a fákon az egzotikus levelű karácsony. BARAN VI FERENC: Már több az ember Hosszú az út a szándéktól a tettig, s gonosz szándék és tett közt egyre hosszabb, gyakorta kész a rosszra még az ember, de nem könnyen cselekszá már a rosszat, már .több az ember megkínzott magánál s felépül majd megálmodott-magáig, még akkor is. ha itt-ott még a lelkén farkas-idők mély harapása ásít, a magassága felnőtté, de lelke nyíló világa kamasz-csenevész még, a természet erejét már legyűrte — s legyűri majd tudata gyöngeségét. «OR: A cukorspárgát kilenc egyenlő részre vágta. Átkötötte a kések, pengék fogóját. Elég sokáig elbíbelődött ezzel és mikor elkészült, nagyság szerint odarakta őket sorjába a fenyő elé. A legkisebbet a karácsonyfa egyik felső gyönge gallyacskájára akasztotta. Forgottforgott a penge, csillogást szórt szét mozgásával, rá- tekerődzöít, átfonta, lecsúszott róla a fény. Dávid Gergely megvárta, míg teljesen megáll. — Azt mesélték, ezzel valaki felvágta ereit — suttogta. Én megvettem és őrzöm. Egy lány..: Valóban olyan karcsú, mint egy lány. A ha formájú kést alája akasztotta. Hideg, metsző volt a fénye, akár a téli éjszaka csillagaié. Dávid Gergely hátralépett, nézte, elnézte a kettő csillogását. — Találtam, enyém lett. A tömzsi nyakú, kissé csúcsíves pengét az ablak felőli ágra akasztotta, a vége az alsó ágat metszette. — A bajonettnak volt ilyen színe, amikor zsírral kentem, meg a templomtoronynak, amelyre rátapadt a köd ... — Díszeim — suttogta Dávid Gergely — angyalok dísze, üveggömb lobbanása, az isten ragyogása. Az a gyón smirgli zett, kissé csorbult szélű kést az alsó gallyra akasztotta. Melegen csörgött végig rajta az izzó széndarabok kályhából kilövellő tüze. — Sárga szaloncukor, betlehemi kunyhó párája. Glória... Glória ... Kenyérsütő kemence üstököse — Dávid Gergely keserűen felnevetett. A hetedik megint hűvös volt, mint az őszi pocsolya rövid mélye, a sáros országúton. — Ez a cirádás kés véletlenül maradt nálam. Mikor visszavittem, fél óra múlva megélesítve, kiköszörülve a virágkereskedőnek, akkor vitték el őt az üzletből. Teste, mely hozzám ért, himbálód- zott, szélben imbolygó üres ágként, szakadt szárítókötélként. Aikonyatszínű ciklámenek maradtak a polcon, meg hófürtű orgonák. Mielőtt az utolsó elvette az asztalról, ismét rágyújtott. A kályhához ment és a falnak támaszkodva belenézett a tűzbe. Üres közömbösséggel állt ott. Majd darabokra tépte a szalonnapapirt, belehullatta a tűzbe. Megvárta, míg sercenve elégett. Kintről lépteket hallott, messziről egy rádióból orgonán a Menny-r bői az angyalt. Várt. A karácsonyfáról mozdulatlanul csüngtek a kések meg pengék. Végül elvette az utolsót is az asztalról. Egyszerű, fanyelű kés volt;' bugylibicska. Kissé végig-* húzta ujja szélén és érezte,' a tizedmilliméternvi sorsot a bőrén. Forgatta, tenyerébe zárta, szeméhez emelte. — Ez nem volt senkié, a vásáron- kaptam — mondta Dávid Gergely. — Magamnak kö-, szőr ültem meg fényesítettem,' — Mintha távolba révedezett volna. És nem akasztotta a többihez. Óvatosan az asztalra fektette. Levágott egy darabkát a szalonnabőrből, rágdicsálva szívta sós ízét sokáig, a díványra feküdt. Nyakára kulcsolt kezekkel a tüzet bámulta. A karácsonyfán las-, san kialudtak a fények acéljai. Kint havazott, puha fehérségen vakított a szeretet. — Egy pengőt sem kerestem két nap alatt... Dávid Gergely magára húzta a pokrócot és a fal felé fordult. Nen gondolt arra, hogy két nap múlva, karácsony után ismét köszörül,'' élesíti a késeket meg a pengéket. . , > Elaludt. Azt álmodta, hogy a fanyelű bugylibicska rriég- : állt a szívében ... Németh Endre rajza •rSSSS//'ySSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSíO,/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS. FARKAS ANDRÁS: A lázas szobrász... A lázas szobrász nyugtalan agyagja Lelket nyer el tíz fürge ujjon át S a lélek által egy álom nyomát, Ami a szobrászt vallja és tagadja. A mű még nem kész, mert a rossz anyagba A művész önző szívvel adja át Márványt kívánó legjobb önmagát. Örülve és a kész műtől riadva. A láz és szenvedély lassúdva érik A rút anyagból márványló fehérir Míg végül is az alkotás lezárul. A mű csak áll és végső tartozásul Hosszan tekint a félszeg alkotóra: Mondd, hol maradt a régi, lázas óra? HEGEDŰS LÁSZLÓ: Várakozók Fitos orrú, serdülő-korú lány. rajta fakó-kék melegítő, zöld kabátka, ügy ül itt a váróterem padján, anyj- íomolyságához bújva, kicsit fázva, nint anyjánál melegedő kölyökállat. Az mered némán, közömbös-keménye* tűrve hűvösséget, várást, sose fáradt nyugalmával, kendőig feketében. Oly megejtő a kép. A messzeségbe meredő asszony — szilárd, komor lén; maga a biztosság. Vajon mire gondol? Es bújva hozzá, míg szürkéll a reggel, mereng a bakfis tágult gycrekszemtnel. § ott künn az őszutó hűvös szele tombol. I eopold már elmúlt harmincéves, I- néha már a halálról is álmodott, és szeretett volrut megnősülni. Jártá- ban-keltében nem tudott olyan villamosra, vagy autóbuszra felszállni, hogy valamilyen csinos nőszemélyt ne szemelt volna ki magának, de ezek a ssemrevaló fehérnépek, sajnos, nem viszonozták Leopold epedő, bár mindamellett tisztes szándékú pillantásait, elnéztek fölötte, néha még a fejüket is elcsavarták, piros szájuk megvetően le- biggyedt, és szemük pillantása közömbösen lesiklott róla. De mindezek ellenére Leopold nem adta fel a reményt és rikító sárga me- szelésű kis hónaposszobájában, melyet a főbérlő családtagjainak fényképei díszítettek — nem merte őket leszedni a falról, hátha felemelik emiatt a lakbért — fagyos téli estéken, nyári éjszakákban, késő őszi reggeleken, és friss tavaszi hajnalokon, mikor egyedül feküdt a főbérlő kimustrált, tulipánokkal tele festett ágyában — sokat ábrándozott arról, hogy lesz felesége, esetleg több gyereke is, családot alapít, és főbérleti lakásban lakik ... A napok szürkén és gyorsan peregtek. Leopold üzemi kosztat ebédelt, napközben leveleket kézbesített, és este hideget vacsoráit; egy kis pariéért vagy májast kenyérrel. Nem mondható, hogy nagyszerű, kiemelkedő egyéniség volt, kis ember volt. kis vágyakkal, reményekkel és sok jószándékkal a szivében. • A történet ott kezdődik, hogy Leo- pold hízott, és közben egyre boldogtalanabb lett, de ezt nem értette meg senki. Tudniillik, mi tagadás, szerelmes lett. Egy nap felcsillant a remény: egy nő, bizonyos özvegy Du- dásné, született Kiss Karola, a közeli tejfiók derék vezetője személyében. Ismeretségük nem bálon, ötórai teán, vagy éjjel a Szigeten, hanem e tejfiókban kezdődött. Leopold minden reggel betért a tejcsarnokba, hogy egy pohár tejet igyon, özvegy Dudásné fűzős cipőjében, fehér köpenye alól kidagadó kebleivel, bod- ros szőke hajával, rózsás arcával rá- mosolygott, és megkérdezte: — Akar még egy pohárral?! Leopold nem tudott ellentállní a kérdésnek. Akart, és itta, itta minden reggel egymás után a pohár tejeket így napról napra pirosodott arca. az egészségtől majd kicsattant. keszeg alakja kitelt, pocakja q bmbölyödöti. Tejivás közben egyre mélyebbről, egyre nagyobbakat sóhajtott. Sokszor szólIjfoPoL!) Gítí/i I eopold a súlyos boldogság alatt egy *- kicsit megtániorodott, két karjával tartotta és vigasztalta a bánatos özvegyet. Hátát a falnak vetette, és a lába • remegni kezdett a megerőltetéstől. — Legyen a feleségem — kérte vakmerőén Leopold, egész testében reme-'- gett, és izgalmában szemét behunyta, mint egy kisdiák. — De hát nem tudja, hogy gyászolom az én megboldogult drága jó uramat? Mit akar egy bánatos özvegy asz- szonytól? Leopold nem felelt, csak bénulta* á.llt, elvetemedett gazembernek, aszfalt- betyárnak, szégyenletesnek, szemérmetlennek érezte magát, a vakmerő ajánlatért. — Habár az én megboldogult drága jó uram biztosan örülne, sőt, egyenesen rámparancsolna ... A múltkor is megjelent álmomban, s azt mondta: ■— „Karola, menj feleségül hozzá ...' Maga nagyon rokonszenves neki,.. — Én? — kérdezte Leopold hüledez- ve. — Igen. Maga ... Magáról már többször dicsérőleg nyilatkozott ... C igyelmeztetem, hogy csak gyászru’ hában, talpig feketében vagyok hajlandó az anyakönyvvezető elé menni. Ha így nem szégyell, ám legyen, de csak az én drága jó megboldogult uram és a maga kedvéért. Most pedig gyorsan húzza le a redőnyt, zárunk — tette hozzá szemlesütve. — Egyébként karikagyűrűt nem kell venni, az van, szegény megboldogult férjem ujjáról még a halottas ágyán lehúztam — mondta gyöngéden Leopold- '" nak, aki boldogan szaladt a rúddal a vasredőnyt lehúzni. § David Gergely, késes-műkő ^ szörűs becsengetett a ható ^ dik emelet háromba. § — Menjen a fenébe, me; ^ ilyenkor sem hagyják beké § ben az embert — kiabálta! ^ rá és becsapták az ajtót. ^ — Még egy emelet van hátS ra, aztán mára befejeztük — § gondolta Dávid Gergely és ^ megindult felfelé a lépcsőn § A lépcsőház ablakából lené- § zett az utcára. — Karácsony ^ megint karácsony — mond- $ ta magában és leheletével § megolvasztotta a fagyot a; ^ üvegről. ^ Három óra múlt néhánj § perccel, amikor kilépett a: ^ utcára. Kucsmáját mély er ii a homlokára húzta és egy- kerekű kocsijával elindult £ ^ híd irányába. A kerék nyomol J hagyott a hóban, vastag sza- ^ lagot maga után, melyet. lé- ^ pésefvel gombolyított Dávic ^ Gergely, ahogy ment haza- | felé az óbudai Nagyszombal ji utcába. Csend ólálkodott a há- S zak falainál. A híd melleti § balra tért, amerre a villa- ^ rnos fordul csikordulva. $ — Fát kell még vennem — $! mondta Dávid Gergely. A í szél arcába szórta a hó- § pelyheket. — Mínusz tizen- Sj írét fok, szép fehér kará- ^ csony — motyogta. A Nagyíj szombat utca elején a járdáig hoz támasztotta a köszörűs ^ kocsit. Bement a zöldségüz- ^ letbe karácsonyfáért. S — Magának is korán ju1 ■ eszébe, Dávid úr ... • Dávid Gergely előkotorts kabátja alól a kötényéből s ^ tárcát. ^ — Egy pengő magának ..'. ^ — Két nap alatt sem ke^ restem ennyit — gondolta ^ Dávid Gergely és a pultra öntötte férceit tárcájából a i filléreket. § — Valóságos templomi per^ sely — mondta a boltos. ^ arcában jókedv gömbölyö- ^ dött. — Jó-jó, vigye, ne szá- ^ moljon, elég lesz. Minden ^ jót, kellemes ünnepeket Dá- ^ vid úr. ' $ Dávid Gergely begyújtotta ^ a vaskályhát, leült eléje s a ^ rács előtt dörzsölhette gém- ^ beredett kezét. A. lángok ár- ^ nyékokat dobtak a fáira, ott ^ megnyúltak, hajladozva ug5: rándoztak jobbra-balra. Az udvaron valaki vizet vett, majd megint csöndbe tompult az est. Dávid Gergely egy lapátnyi szenet dobott a tűzre, aztán a fiókból elővette újságpapirosba csomagolt szalonnáját. Szeletelni kezdte, katonákat vágott, késére szúrta. Kenyeret tört. Nem gondolt semmire, csak evett jóízűen, mind mohóbban. A kályha lassan bemelegítette a helyiséget. — Hát persze, ma karácsonyest van. Karácsony — dünnyögte később félhangosan. — Majd elfelejtettem. Ka-rá-csony — húzta szét szótagolva. Kiment s az ajtó elöl behozta a karácsonyfát. Felemelte magasra a lámpa elé. — Silány kiS fenyő — nevetett. .Megelégedéssel egy cserép földjébe nyomta. Ez a cserép föld már évek óta az ablakban állt elszürkültén a belehullott portól, mész- szemcséktől, virág, növény' nélkül üresen. — így is szép, így csupaszon. — Beleszagolt a gallyak közé. — Hegyek tiszta illata... Kár volna rágyújtanom. — De azért rágyújtott, mélyeket szippantott a cigarettából s körülsétálta a fát. A szekrény tetejéről levette a kopott, lila bársonydobozt. Felkattintotta. — Sejtelmesen csillogtok, ünnepre várakozón — mondta Dávid Gergely és az asztalra helyezte a nyitott dobozt. Kések, pengék voltak benne. — Díszeim — két ujja közt tenyerébe fektetett egy vékony pengét. — Solingeni, -seffieldi,? Az isten tudja,- de erős, élés. És belenézett a penge vakító csillogásába. ni akart már titkolt érzelmeiről, de mindig belépett valaki a boltba: egy gyerek péksüteményért szaladt, vagy egy asszony tejfölért az ebédhez. Máskor az utolsó pillanatban elfogyott a bátorsága, s rendíthetetlen, hűséges érzelmei tanúságaképpen csak egy újabb pohár tejet ivott. Többször elhatározta már: vagy meghal a tejfiókban a lcan- nák, sóskiflik, ementáli sajtok, juhtúró, rokfort, kvárglik, prézliscsoma gok között, vagy elárulja szerelmét. De nem halt meg, és hallgatott tovább. AA ár törzsvendégnek számított. Segí- • '• tett a tejeskannát kihordani, barátként üdvözölték a pultra kirakott sárga sajtok és Dudásné, akit a tejfel, a péksütemény . hódító illata lengett körül. Az aprópénz fizetésénél a kezük összeért, ujjaik egy pillanatra találkoztak. — Magának férje van... — mondta Leopold csalódottan a puha, kövér uj- jakat szorító karikagyűrűre nézve, és szerette volna megsimogatni a rózsás kezet, de nem volt bátorsága hozzá, ezért csak úgy tett, mintha egy legyei akarna elhessegetni róla. — Nem, özvegy vagyok, szegény jó férjem, isten nyugosztalja, nagyon jó ember volt, olyat még egyet nem kapok, nagy erős ember volt, hentes és mészáros üzletünk volt nekünk, de itthagyott egyedül, árvaságra — vallotta pirulva Karola és az emlékezés fájdalmától már rázta is a sírás. — Ne sírjon — kérlelte Leopold meghatottan, és odaadta kockás zsebkendőjét az özvegynek, aki beletörölte hatalmas könnyeit, majd utána nagyot, trombitálva kifújta az orrát. — Ne sírjon — kérlelte Leopold egyre bátrabban, és simogatni kezdte Karola bodorított haját. — Szegény jó férjem milyen boldog volna, ha most látná, hogy van, aki vígasztal — sóhajtott fel Karola és teljes súlyával szemérmesen Leopold vállára borult.
