Pest Megyei Hirlap, 1966. december (10. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-18 / 298. szám
1966. DECEMBER 18., VASÁRNAP K/Círlao 9 GERGELY MIHÁLY: Kosztümös pacsirta SZAKONYI KAROLY: BORGO | — Mondja, | telefonálhatok innen Bu------------------------ dapestre? — Jé, az író elvtárs!... Megismertem rögtön! Elfogadta a tanács meghívását...? Hogy ilyen elfoglalt ember ... ! — Most érkeztem, ezt a beszélgetést már nem tudtam otthon lebonyolítani. Az alacsony, dundi postáskisasszony bátortalanul kacér mosollyal nézte és kinyújtotta párnás, kurta kezét a kisablakon. — Isten hozta! Nem is hiszi, mennyire megszerette a falu a téli író—olvasó-találkozón!... Hogy a tanács második meghívására is későn válaszolt, egészen elszomorodtak ... — Elnézést kérek, hogy éppen ebéd közben zavarom! — Ö, ilyen kedves vendég nem mindennap fordul meg nálunk! — Előjött hivatalából, bezárta az ajtót. Az író észrevette, hogy a duzzadó kebel, az erős, remegő csípő móriká- lása neki szól. Aztán a szégyenlősen lesütött szempillák alól előkíváncsiskodó kandi tekintet, végleg leleplezte a kisasszonyt. — Jöjjön... jöjjön hát beljebb!... Milyen számot hívjak? — Igazán nem akarom zavarni! Ebédeljen csak nyugodtan. — Ráérek, úgyis szól majd a mama. ha kész az ebéd!... Tudja, ketten élünk itt... Csak szegény mama képtelen valamivel időre elkészülni. Mondom is neki gyakran: te aztán egy hétig meg nem maradhatnál a postán. ahol mindent percnyi pontossággal kell elvégezni. — Kövérkés, fehér kezével felnyúlt a kontyához, gondosan megigazította. — Szóval mégis csak eljött hozzánk! Meddig marad ? — Talán egy hétig. — Olyan rövid ideig?---------------------------- egy-egy rebbenő mozI A kisasszony | divattal szemöldökén si--------------------------- m'ítctt végig, majd ruháján talált valami elrendezni valót Mosolya lassan nekibátorodott. — Mitől?... Ö, mesélje már, olyan izgalmas lehet a maguk munkája! Tudja, rémesen szeretek olvasni, a zongora mellett az a nagy szenvedélyem, és sokszor elképzelem magamnak az írót, milyen lehet, hogyan dolgozik, miféle szokásai vannak ... Szóval mitől függ, hogy mennyi egy hét? — Hát... hogy nem hagyja-e cserben az embert a szerencséje, összehozza-e a véletlen érdekes emberekkel, ügyekkel. A nő el nevette magát. — Akkor ez magának most olyan, mint egy izgalmas vadászat? — Lehet mondani ... Tudom, kicsit kegyetlen. komiszul önző magatartás. — Ott állt a harmincvalahánv éves nő. Közelről inkább csinos, töltött galamb alakjához illett a kislányosan pufók arc. Egyáltalán nem kívánta, egészen más volt a zsanéré, mégis nyúlt érte és magához karolta.'Rugalmatlanul lágy csípője volt a nőnek. — Jaj, ne! ...nem szabad!... Nem vagyok én olyan!... — Milyen ? — Istenem, micsoda hőség! Jöjjön! — Előre sietett. — Beszólok a mamának, hogy ráér az ebéddel... Vagy, ha meghívhatnám ? ... — Köszönöm, már ebédeltem. — Én meg igazán várhatok, jót is tenne, ha fogynék kicsit, ugye?... Csak ne szeretnék olyan borzasztóan enni!... Rögtön jövök! — Pillanatok alatt visszatért. — Erre tessék!------------------- le volt függönyözve, a szemI A szoba I nek hozzá kellett szoknia a------------------- homályhoz. A hivatal után i tt valóban kellemes volt, de a szoba levegője nyomasztóan áporodott. — 0. tudom, maguk művészek a magamfajta, egyszerű ember otthonát nehezen viselik el. A nő a kanapéra ültette, maga is arra telepedett le, s miközben beszélt, egyre közelebb fészkelődött hozzá. — Miből gondolja? — Ö. csak úgy!... — Idegesen nevetgélt. — Pedig magam is imádom a művészeteket! Csak volna pénzem, nem reprodukciókat gyűjtenék! — Felhevülten repkedő keze, mintha véletlenül történne, megnyugodott a férfi vállán. Az író pillantása ekkor egy különös képre esett. Szinyei Merse Pacsirtájának nagyméretű, színes lenyomata volt, de valami való- színűtlenül megváltoztatta a kép hatását. Türelmetlenül az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt, s végre megláthatta a tágas mezőben fölfelé emelkedő pacsirtát bámuló, gyö- györű, meztelen asszonyt — gyerekesen ügyetlenül felöltöztetve. Valaki lemezszerűén merev kosztümbe öltöztette a nézőnek hátat fordító asszonyt, de a satírozás alól is diadalmasan sütöttek elő vonalai. — Miért öltöztette fel szegény Pacsirtát? — Mert... tudja, milyenek a helybeliek... Egy kukkot sem értenek a művészethez, annál többet a megszóláshoz!... — Pedig nagy kár érte! Olyan isteni alakja van Pacsirtának. A kisasszony zavara elmúlt, a férfi mellé lépett, mintha ő is a megmásított képet nézné. de forró, puha testével egészen hozzádőlt. — Ismerné csak... itt élni ezek között a sivár lelkű emberek ...-------------------------------------- megszólalt a teI A másik szobában | lefon, Budapestet--------------------------------------kapcsolták. A férfi h amar végzett és elköszönt. Már mindent tudott egyhetes útja első szereplőjéről. K inn ülünk a kertben, a lugas árnyékában; bort iszunk.* Bogarak dongnak az érett szőlőfürtök körül, lusta őszi darazsak. Pedig hűvös az idő;, a gyümölcsfák alól az ősz fanyar szaga árad. Apám kabátot terít a vállára; homlokáról már felszáradt a veríték, arcát pirosra csípte a szél. Vörösbort iszunk, kortyonként, ráérősen. Nézem a kertet, a ház málló falát, a hamvas almákat. Csend van. Jólesik üldögélni a friss levegőn, kinn a város szélén, zajoktól, telefoncsengésektől távol; jó a sa- vanykás bor, az ősz sűrű illata. Ritkán adódó órák, hogy találkozunk, beszélgetünk, borozunk — nincs rá időnk. Havonta egy-egy óra. Mindig azt hittem — s talán ő is —, hogy majd sokat fogunk beszélgetni, mint régen, amikor még egy fedél alatt éltünk. Nem lett belőle semmi. Néha egy telefon, egy rövid találkozás. Az ember nem is tudja, miről beszéljen, annyi mindent kellene elmondáni. ami a múlt héten történt, ami tegnap történt, amit tenni akarunk. Mindent. Amit gondolunk, azt is. Így hát legtöbbször csak ülünk, egymással szemben, bólogatunk, nézzük egymást. Vajon ismerem-e egészen? Vajon ismer-e egészen? Most, hogy nőnek a gyermekeim, látom: semmit sem tudok róluk. Néhány adatot, természetesen, igen. Néhány felületes apróságot. Tanulás, bizonyítvány, ruhák, betegség ... De már nem ismerem őket igazán. És nem ismerjük egymást mi sem: apám meg én. Látom őt. tudom mi a dolga, mit végzett eddig élete utóbbi évtizedeiben. De hát ez kevés. R eménytelen. Ülünk szemközt, koccintunk, a gyümölcsfákról beszélünk, a rokonokról, a házról. Mindig ugyanaz. Apa és fia. Kell ennél szorosabb kötelék? Mégis: két idegen világ. Hozzáférhetetlen. Pedig sokszor felismerem őt magamban: a szokásait, a hangját, a mozdulatait. De zárt világába nem tudok behatolni, s talán ő sem találhat utakat hozzám. — Borgo — hallom egyszer- csak. Hirtelen úgy hangzik, mint a szőlőszemek körül vergődő darazsak dongása. — Talán Borgo — mondja apám —, azt hiszem ez volt a helység neve. — Rátekintek, mosolygok. — Az első világháborúról olvasok egy könyvet. Keveset alszom, éjfél után már felébredek, ott a k&iyv az éjjeli- szekrényen, olvasgatom. Amíg újra el nem nyom az álom. Nagyon érdekes könyv, sok mindent eszembe juttatott, azt a Borgo-t is. Lehet, hogy rosz- szul ejtem, vagy rosszul emlékezem rá, már régen volt. Kinn voltunk az olasz fronton. A tisztikonyhára vezényeltek. Meséltem már? Nem mesélte. Nem emlékszem, hogy mesélte volna. Hogy kerül ez most ide? Félévszázaddal ezelőtti dolgok ... Tizennyolc éves lehetett akkor — számítom —, vagy már tizenkilenc? — Este mindig felpakoltunk az öszvérekre, fanyereg volt az állatokon, arra erősítettük a kondérokat. Vittük fel a hegyek közé, a vonalba, a tiszteknek a vacsorát. Sötétedés után indultunk, az olaszok miatt. Kopár hegyek voltak, sziklás ösvények, keskeny csapáson mentünk libasorban. Vigyázni kellett, mert mindenütt megindultak a kövek, az út mellett meg szakadék tátongott, jobbról is, balról is. Az öszvérek eligazodtak a sötétben, de mi minden lépést kitapogattunk. Hanem egyszer az egyik öszvér — zsupsz! megbotlott. Ismerték az állatök a járást, de az a szerencsétlen pára mégis megcsúszott valahogy, és egyenesen bele a szakadékba! Nem is láttuk, hova zuhant, csak a hangját hallottuk, a keserves nyerítését. Mondtuk a többieknek, hogy csak menjenek, mi meg a bajtársammal lemásztunk hozzá a kövek közé. V eszélyes volt; a kövek omlottak, elég volt egy rossz lépés. Tapogatóztunk a sötétben, éles sziklák — de aztán a meleg szőrös test... ott leKuat szegény. Tapogattam, sehol sem leltem sebet, gyufát gyújtottunk a feje táján, hát láttuk, él, de nem tud felállni. Talán a lába tört el7 Nem, bizony a lábának sem történt baja, de valahogy rosz- szul esett, tehetetlen volt. Ha láttad volna a gyufa lángjánál a szemét, meg hallottad volna a segítségért könyörgő nyiho- gását! A gyufa ellobbant, újat gyújtottam, hogy lássuk, miként segíthetünk. Abban a pillanatban : — tratatratatra ... Máris odasoroztak! Elég volt felvillanó fényecske, bemértek. Lehasaltunk az öszvér mellé, ott vijjogtak körülöttünk a golyók ... — Kockázatos volt — szólok közbe —•, kockázatos volt egy öszvér miatt. — Hiszen élt! — mondja apám. — Nem hagyhattuk ott. Ki is húztuk a derékszíjainkkal, meg a vállunkkal, derekunkkal taszigálva. Az olaszok megállás nélkül lőttek. De kir mentettük az öszvért. Ha otthagyjuk, éhen pusztul, tehetetlenségében, vagy ki tudja ... szóval éppen eleget szenvedett volna, míg el nem találja egy golyó. — Bizony '— mondom —, egy kopott kis öszvér miatt kockáztatni... hm. Rossz rágondolni. hogy végzetes lehetett volna. Emberek ezrei vesztek ott, mit számított egy öszvér? M egdobja vállán a kabátot, bólogat. — Az emberben az volt, hogy menteni kell. Menteni. Minden életet, amit csak lehetett. Két háborút éltem át... Fogja a ^poharát, kortyint. Elnéz a lugas levelei között a kertre. — Éjszakánként keveset alszom, néha eszembe jutnak ezek a régi dolgok. Nem csak ez, sok minden: Olykor magam is csodálkozom, hogy itt vagyok ... élek ... amikor annyiszor volt veszélyben az ember. Nézem őt. Puha szélű szalmakalap, viseltes ruha, jonatánalmáik. Hetven év. Jó lenne sokat tudnunk egymásról. ’*'S*Sf?SfSSSS/yfSSSSSfSSSSSffffffSSfSSSffSSSf/'SfSfSSfSfSSSSSf/SfSfSfSfSSfSSSSSSfSSSSS/SfSSff/sfSSSSSSSSS/SSf-r//SSSSSSSSSSSS/SSSSSSS/SSSSSSSSSSS.rSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSfSfSSSSSSSSSSSSS///fS//SS/'SSfSS/SfSSSSSSS//'SSSrSSSSSSSS/SSSSSSrSSS/S/'//fSSSSSSSSS/SfSSSSS/SS/SSS/SS/SSSS Mikes Györgyi DECEMBER 1 Megyek az utcán, az egyik kirakatból fehér szakállú, krumpliorrú Mikulás bólogat ki rám: Elérzékenyedem: itt a havas, fenyőszagú, szép december, jön a Mikulás, csingilingi, ajándékokkal megrakott szánkón, a szánkót szarvasok húzzák, csingilingi. De szép! Eszembe jutnak a régi Mikulások, amikor apám bakancsát tettem ki az ablakba, hogy sok szaloncukor férjen bele. Csingilingi, majd veszek Mikulásra a feleségemnek kesztyűt és egy tábla csokit, a fiamnak pedig könyvet és édességet, almát, mogyorót a nővérem gyerekeinek ... Te jó ég! Decemberben karácsony is van... Milyen szép hónap ez a december, kicsit sok benne az ünnep, de azért ez a legszebb hónap! Karácsony: gyertyaszag, csillogó díszek, angyalhaj a nyakban, izgalom, beigli, angyalhaj a lapocka körül, ajándékok, csókolózás, töltött káposzta, vendégjárás, angyalhaj a zokniban ... Mit veszek karácsonyra? A feleségemnek veszek egy pár cipőt, a gyereknek sok-sok játékot, az anyámnak Kukta- gyorsfőzőt, apámnak nyakkendőt. Várjunk csak! Mikor is kapok fizetést? Másodikén. Az annyi, mint másodikén, csingilingi. de szép hónap a december! össze kell majd írnom, kiknek kell ajándékot vennem: Emma néninek kell, La ja bácsinak kell, Bözse néninek kell... S karácsony után jön a szilveszter. Te jóisten! Szilveszterkor kirúgunk a hámból: eszünk, iszunk, dalolunk, csuhajja, hajnalban korhelylevest eszünk, ihajja. Mikor is kapok én fizetést? Másodikén, ihajja, csuhajja. Komolyan mondom, nincs szebb hónap, mint a december. En nyugodt vagyok, ki fogok jönni a pénzből: a feleségem Mikulásra kesztyűt kap, karácsonyra cipőt, a gyerekek játékot, könyvet, édességet, a sógorom kap egy szarvast, az Emma néni szánkót, Laja bácsi angyalhajat zokniban. Pardon, rosszul mondtam: Mikulásra kap a feleségem töltött káposztát, karácsonyra nyakkendőt, a fiam kap játékot és fenyőszagot, Emma néni havat, Béla bácsi Mikulást, Laja bácsi kap ihajját Mikulásra, csuhajját kap karácsonyra, szilveszterkor pedig locsolni megyünk, mert idén a húsvét is decemberben lesz, csingilingi. Húsvétra kap tőlem a feleségem egy karácsonyfát, karácsonyra élő nyulat és Emma nénit, szilveszterre pedig egy szánkás szarvast. Ki fogsz jönni a pénzből, csak ne idegeskedj! Ki idegeskedik? En? Szó sincs róla. Én imádom a decembert, ez a legszebb hónap az évben, ilyenkor nyílnak az orgonák. Szeretnék dec. hó éjszakáján letépni minden orgonát... Nem, nem tévedtem. Az idén május is decemberben lesz, február is, április is, július is. Az egész év decemberben lesz. Decemberben lesz a feleségem nevenapja és születésnapja, a fiam nevenapja és születésnapja, a megismerkedésünk évfordulója, a házassági évfordulónk, apám házassági évfordulója, a nagybácsikám házassági évfordulója... Az idén minden decemberben lesz. Mégsem vagyok nyugtalan. A feleségemnek veszek Mikulásra egy tál korhelylevest, a fiamnak krumpliorrú, fehér szakállú nyuszit, a sógoromnak májusi orgonát lopok karácsonyra ... De szép hónap a december, csingilingi... VÁRAKOZÁS Németh Endre rajza. »3*5 FARKAS ANDRÁS: Tristan da Cun ha A kék Atlanti-óceánban Tristan da Cunha kis sziget, Alig van csak zsebkendőnyi térkép, . Amit a hír most szárnyra vett, i Kitört a vulkán. A lakosok — Mindössze kétszáznyolcvanan — Elmenekültek a szigetről, 1 Ne vesznének el hasztalan. Százötven férfi és családja Hajózott csendben Londonig, És Albion becézte őket: E népség hátha megszokik. Két év után — csitult a vulkán — Tristan da Cunha fiai Titkon szavaztak: visszamennek. Az élet ott az igazi. A kis sziget s kopár vidéke A víz markában súlytalan De élni ott tudnak s akarnak Mindössze kétszáznyolcvanan. Televízió nincs, de pénz sincs, Az autó ott nem robog, A dal van, a nyüzsgés, zörej nincs A szemhatár is csillogóbb. Estére nincs bár, vetkezőszám, Nincs cirkusz sem és annyi csak A hatalom, hogy béke, rend van, S dagály van, mely a partra csap. Egymás sorsát a magukéval Eggyé karolják. Rengeteg Szabadságukat el nem adják, Mert a sziget nemcsak sziget, Közösség is, amit a tenger Kenyeret osztva fog körül. Lehet a sors kegyes, kegyetlen. A sír mindenkin könyörül. London kényelmét leszavazták, Hiába mondta el nekik Tudós, jogász, pap és miniszter A vulkán majd berzenkedik. Csak visszamentek a szigetre, Fülükbe zúg az óceán. Hazájuk pénz és hajsza nélkül Kétszáznyolcvan társas magán;, Utóirat: Kétszer éreztem én is ilyet: Külföldről érkeztem haza, Hívott család, a Bükk, a város i És szép magyar szónk vigasza.
