Pest Megyei Hirlap, 1966. december (10. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-13 / 293. szám

Har m terei

?^irfap

1966. DECEMBER 13., KEDD

JM

M

ostanában, nem tudnám megmondani, hogy miért, gyakran gondolok a Szekfű utcai napokra. A földszintes házat, ahol gyermekéveimet töltöttem, ide képzelem a szobámba. A dús szőlőlevelek, melyek egészen beborították a verandát, élénken zöldellnek, s az eperfa, bár régen kivágták, itt bólogat, hajladoz, évtizedeket hessegetve maga körül. De már a lakást is látom, a bútorok helyükre igazodtak, í itámadt nagyanyám, a csöndes, okos öregasszony, újra a sámlin üldögél, dajkálja legkisebb húgomat, aki a szomszéd kerületben többgyermekes asz- szony, de itt, előttem, most háromévessé fiatalodott, s hallgatja ő is ezt a régi-régi dalt, mellyel azóta sem találkoztam:

Volt két karajcárom, elástam, Kiszáradt a torkom, felástam, így jár, aki mindig bort iszik, Míg a temetőbe nem viszik.

Ügy gondolom, az utolsó sora miatt szerette ezt nagyanyám, a temetőre való utalásért, ami akkoriban nagyon foglalkoztatta.

Én magam többnyire az asztalnál kuksolok, előttem nagy halomban iskoláskönyvek, füzetek; nyakig vagyok a tudományban, alig látok, hallok. Ez a legalkalmasabb idő a tanulásra. Anyánk vegyészeti gyárba jár, apánk már évek óta a temetőben pihen. Két húgom ilyenkor még az iskolában. Ha megérkeznek, lármájukkal fölverik az egész házat. Ekkor legjobb, ha sétára indulok, vagy Ivánhoz megyek, egyik barátomhoz, aki ugyanebben az utcában lakik. Szobrásznak készül, és műtermükben — apja is szobrász — sok az érdekes szobor, s ami még fontosabb, mindig vannak vendégek, akik között sok az érdekes ember.

Hétköznap ritkáin téved hozzánk látogató. De bárki jön, nagyanyám rokoni szívélyességgel, érdeklődő figyelemmel beszélget vele, mintha nem is Volna olyan öreg, nyolcvanhat esztendős.

Ha koldus nyit be, egy szelet kenyeret ád néki, s ezt mondja:

— Mi is szegények vagyunk, kedvesem, mást nem tudok adni.

És mindig megkérdezi:

— Mondja, ha meg nem sértem, maga hány esztendős?

És, ha a kéregető ilyen formán felel:

— Bizony, már a hatvanadikat, hatvanötödiket taposom! — akkor valami különös büszkeséggel a hangjában, így szól:

— A fiam lehetne! Úgy ám, a fiam lehetne!

És csöndesen korholni kezdi, mintha valóban a fia volna, hogy miért jár olyan hajlottam olyan görbén. Mert bármilyen csapás is érje az embert az életben, nem szabad egykönnyen megadni magunkat.

Sokszor még a küszöbről is utánaszól:

— Húzza ki magát, fiam! Micsoda dolog, így elengedni magát?!

... Most, hogy felidéződik bennem ez az emlék, két gondolatom is támad. Az egyik ez: nagyanyám, a jó öregasszony, nem gondolt rá, hogy a meg- törtség, nyomorultság mutatása, szinte fitogtatása, a koldu-> lás mesterségéhez tartozik. Minél szegényebbnek, megvi- seltebbnek látszott valaki, annál több reménye volt az alamizsnára. A másik pedig ez: milyen kemény, milyen erős lelkű tudott lenni még nyolcvanhat éves korában is ez az öregasszony! Mert amit mástól megkövetelt, azt maga is betartotta. Soha nem panaszkodott, állandóan tett-vett, minden érdekelte, újságot olvasott, vitatkozott, politizált. Nagyanyám, emléked példa és vád együttesen. Hallom a hangod: — Ejnye, ejnye, kisunokám, mért ereszted úgy búnak a fejed? Valami baj ért? Nem teljesülnek a vágyaid? Komisz vol' hozzád az élet? Ez bizony mindenkivel megtörténhet, és a legtöbbünkkel meg is történik, hidd el. Fő, hogy ne csüggedjünk, soha ne csüggedjünk, ne veszítsük el a reményt, mert akkor mindent elveszítettünk. Te túlságosan elhagyod magad, s ez hiba. Emeld fel a fejed és mosolyogj! Ejnye, ejnye, kisunokám !

★

Minden megbeszélés nélkül, e mondattal kezdődött a ma- gumkteremtette, különös társasjáték. Sorban, mindnyájunknak kellett valamit mondani.

— Nem tudom, most igazán nem tudom! — felelt például Etelka.

Ilonka rendszerint kitalált valamit.

— Most lépett ki a gyárkapun.

Vagy:

— Most szállt föl a villamosra.

Én magam, szememet becsukva, már részletesebben válaszolok.

— Nem úgy van! Anyu most jött át a kispesti erdőn. A fák tele esőcseppel, az utak tócsákkal, mert tegnap, mint tudjátok, jó sokáig szakadt az eső. Anyu éppen kikerül egy víztócsát, de nem a legjobban sikerült neki, mert egyik cipője kicsit sáros lett. Nézzétek csak meg, ha megjött!

Észreveszem, hogy Etelka szeme nyitva van; rászólok.

— Etelka, te csalsz! Mért nem csukod be a szemed? Nyitott szemmel nem látsz semmit!

ö is behunyja, s mindhárman leeresztett pillákkal ülünk.

Ilonka megszólal:

— Én látom; most ment a piacra, a Szlobodához, a fűszereshez. Már megkapta a kenyeret és beletette a szatyorba.

Én helyeslem.

— Jól van; hát, te, Etelka, te nem látod anyut?

Lehajtja fejét a kishugom, mintha úgy, magába mélyül- ten, jobban elvonatkozva a külső világtól, képzelete frissebben rajzolná képeit. Aztán fölemeli a fejét, szemét kinyitja, mondani akar valamit, de eíneveti magát, és nevetés közben ezt válaszolja:

— Hogyne látnám anyut! Itt jön az udvaron!

Most már mindnyájan nevetünk, mert anyu valóban ott jön, már a kútnál van, az öreg kerekes kútnál, a lányok ugranak, nyitják az ajtót, s anyu nyakába csimpaszkodnak. Elszámítottuk magunkat, képzeletben lemaradtunk, nem tudtuk anyut hazáig kísérni, hogy amikor valamelyikünk kimondja: „Most jön be a kapun” ! —, valóban, ott is legyen, a kapunál.

És ahogy belép, a konyhát egyszerre különös, eléggé erős orvosság-szag tölti be, amit a ruhájában hozott magával.

A két ugra-bugra lány a szatyorban kotorász.

—• Anyu, hozott valamit? Mit hozott nekünk?

De a napi ajándék a szatyor mélyén csücsül, előbb a kenyeret kell kiemelni, s csak most következik a csemege, a gyümölcs vagy cukor.

★

S

az a hangulat, mely akkor birtokba vette a konyhát, sokáig itt időzik az én konyhámban, még azután is, hogy az emlékek visszasuhantak a messzi időbe ...

Az erdészek birodalmában

A bőrzekés ember megigazítja vadászkalapját, kicsit ferdére tolja a fején, nem lezserül, inkább elegánsan, ösvényen kapaszkodik felfelé, fürkészi az erdőt. Magaslatra ér, megpihen, távcsövén pásztázza a vidéket. Az erdőszéli tisztáson hatalmas agancsú szarvasok állnak megfeszített lábakkal. Apró nesz riasztja most őket, nagy ugrásokkal a fák között teremnek, már csak barna foltok az erdő sűrűjében, aztán eltűnnek végképp. A bőrzekés ember elmosolyodik, és lassan elindul lefelé a hegyoldalon.

Az erdészt ilyen vagy hasonló idillikus jelenetek szereplőjeként láttam nemegyszer filmekben és ilyeneket olvastam róla.

Városi ismerősöm mondja: „Nem is tudod, milyen sokszor elfog a vágy, kiszökni a falak közül, eltűnni egy erdőben és elfelejteni, hogy valaha is aszfalton koptattam a cipőmet. Szóval — nyugalom és romantika, úgy élsz, mint az erdész.”

— Tudja, hogy a bányászat és a kohászat után

a legveszélyesebb foglalkozás

az erdészeké?

— Nem tudom és kételkedem benne. Hiszen ez a hely, ahol beszélgetünk, megegyezik az elképzelttel. A Királyréti Erdészet központja száz éves épület, a Börzsöny egyik csendes völgyében. A ház kapujában patakon átívelő hi- dacska vezet, keskeny, nyikorgó falépcső kanyarodik fel az emeletre. De az íróasztalnál Oszvald János, az erdészet vezetője arról beszél, hogy a rendszertelen étkezéstől szakmai kórnak számít náluk a gyomorbetegség. És hogy ősszel, télen nemcsak a levelek hullhatnak a kalapjukra, de súlyos faágak is, nemsokára pedig méteres hóban, rejtett szakadékok köt zött bolyonganak majd a hegyekben.

íme, két kép az erdészetről. Mindkettő kiegészítésre vár. Tegyünk egy kis körsétát az erdő munkásainak birodalmában.

Esőtől felázott, latyakos földúton döcög a dzsipp. Hol dombra kapaszkodva, hol kis völgybe ereszkedve, erdőkön és tisztásokon keresztül vágunk át Királyréten, a Börzsöny legkisebb, de legmaga- j sabban fekvő medencéjén. Az erdész Királyrét és környékének történetéről mesél.

— Az erdő története

kicsit az ország történelme is. Valamikor Mátyás király űzte itt vadászaival a szarvasodat, Beatrix királyné pedig fürdeni járt a Királyrét tavához. Kétszáz évvel ezelőtt Eszterházy gróf uradalma volt ez a rész, később egy porosz hercegé, osztrák grófé, rablógazdálkodó cseh nagybirtokosé lett, aztán részvénytársaság kezébe került a terület. A faállomány pusztításával óriási károkat okoztak, ennek az államosítás vetett véget.

— És a vadállomány?

— Minden hazai vadfajta megtalálható erdészetünkben. Jönnek is a vadászok, idén a hazaiakon kívül nyugatnémet jogász, gyógyszerész, osztrák üzem tulaj dános és egy kon- zervgyáros vadászott itt. Bizony egy szép bika elejtése belekerülhet 200 ezer forintba, egy jó vadkanagyar 20 ezer forintba is.

A dzsipp kibújik az erdőből, sík terepen robogunk tovább. Az út mellett néhány ember éppen facsemetéket állítgat, gondosan, kis gödrökbe. A faiskolában elkezdődött a tanév.

Kóspallag.

Börzsönyi időszámítás szerint fiatal község, alig több kétszáz évesnél. Nevében benne van alapítása előtti múltja: kosparlag, vagyis birkalegelő. Az első kép a község elejéről: új házak, épülőfélben levő házak. A falu közepe felé haladva az egyetlen hosszú utcán, más kép fogad: öregebbnél öregebb hajlékok. És mire elérjük a község végét, megismétlődik az első kép: frissen felhúzott falak, verandás családi házikók. A modem építkezés még nem tudott betömi Kóspallag belső területeire, hát két oldalán kerülgeti. De a gyűrű láthatólag mindig szorosabb lesz.

Ismét a hegyoldalban járunk. Nem is tudom, pontosan, hol vagyunk, bár messzire belátni az ősz-kopasztotta erdők belsejébe, ahol most nem szab határt a szemnek sűrű lomb, zegzúgos bozót. A fákról lehullott levelekkel tűnt el mindenhonnan a zöld, az erdő életszíne.

Favágókhoz érkezünk. Amikor kimondom ezt a szót, az erdészet vezetője kicsit korholóan néz rám.

— Ezt a szót mi nem használjuk. Lehet, hogy egyes hivatalokban vannak olyan emberek, akik úgy dolgoznak, mintha fát vágnának, de nálunk nincsenek favágók. Az erdészetben csak fakitermelők vannak.

— Nem tűnik el egy-két darab az éjjel?

— Régen sok bajunk volt a tolvajokkal. De most? Sokkal kényelmesebbek az emberek annál, hogy kilométereket gyalogoljanak egy szál ingyen szerzett fával a vállukon. Meg aztán szégyellnék azt a rongyos kabátot magukra venni, amiben elvihetnék a fát...

A Királyréti Erdészet

területe meghaladja a hatezer hektárt. Az erdőket több száz ku darabra osztották fel térképükön. így elég csak annyit mondani egymásnak: „A

162/B-ben voltam” — és már mindenki tudja, a Börzsöny 56 ezer holdas erdejének melyik kis pontján járt a kolléga.

— Az ésszerű gazdálkodás eredményeként nőtt élő fakészletünk — folytatja vezetőnk. — Most már ott tartunk, hogy egész Pest megyét el tudjuk látni fenyővel. Fából egy évben 12 ezer köbmétert termelünk ki, kilencmillió forint az évi forgalmunk. De ha többet termelnénk, tehát túlteljesítenénk a tervet, helyrehozhatatlan kárt okoznánk.

Egy-két szerpentin után megérkeztünk ütünk végállomására, Magyarkútra. A környék erdészeinek, vadászainak kedvelt pihenőhelyét keressük fel, az Orgonavirág turistaházat, amelyet nemrég építettek újjá. Az Orgona őszre kivirágzott.

Oszvald János vajon mióta ismeri az erdészek életét?

— Én és az erdő régi barátok vagyunk. Éveken át erdőn keresztül jártam be az iskolába, nagyapám 60 évig, apám 38 évig volt erdész. Én 19 éves korom óta vagyok szolgálatban, immár 30 éve.

— Milyen ember az erdész?

Elgondolkozik.

— Nem az a különbség köztünk és a többi ember között, hogy a mi életünk nyugodt és romantikus, másoké pedig zajos, gondokkal teli. Csak az életszemléletek között lehet különbség. A mezőgazdász, az esztergályos, vagy a hivatalban dolgozó, egy-kettőre viszontláthatja munkájának eredményét. De a mi rengeteg gonddal, fáradsággal ápolga- tott facsemetéinkből csak 80 év múlva lesz erdő. Az erdész egyik legfontosabb, legszebb munkájának eredményét tehát sohasem láthatja. De ha évtizedekben is gondolkodik, mégis úgy kell dolgoznia, hogy ma lássa, amit csinál, jó lesz-e, szép lesz-e 80 év múlva. Azért, hogy ha ő nem is, de mások élvezhessék szorgalmának gyümölcsét. Hát ilyen az igazi, hivatását szerető erdész.

Ifj. Szitnyai Jenő

Korszerűsítik

a Nagykőrösi Konzervgyárat

mű és a csatornahálózat megépítése. A vizet a gyártól egy kilométerre épülő mélyfúrású kutakból kapják. A szennyvíz elvezetését a várossal közösen oldják meg, s ezzel egy ötezer lakosú városrész csatornázása is megoldódik.

1-rf • i 11 I A Mosoly Album gyermekIVIS modellek fot° műtermében így készül

a kis modellek sikeres fényképé. (MTI foto)

Mcnyasszonyi és völegéiiyruhák

A Jelmezkölcsönző Vállalat hétfőn este menyasszonyi, al • kalmi és vőlegényruha div: bemutatót tartott. A nem mi.‘ dennapi divatbemutatón min egy 40 hófehér menyasszon ruhát — térdig érő kisfátyla; tói a hagyományos földet söp- rő, hosszú uszályosig — vala mint tizenegy új fazonú társastánc- és alkalmi ruhát, a férfiaknak pedig fekete Öltönyt, szmokingot és frakkot sorakoztattak fel. A menyasszony- és a vőlegény jelölte'- divatbemutatóját több vidéki városban is megrendezik.

KEMGÜRIISZÁLLÍTÁS

A nemzetközi szakirodalomban „kenguruszállításnaik” nevezik azt az új szállítási formát, amit a KPM Autóközlekedési Vezérigazgatóság nálunk is bevezet. Egyelőre Budapest—Miskolc között. Az áru átrakodás nélkül, zárt pótkocsiban „utazik” hájtól házig, beleértve a vasúti szállítást is.

D

e íme: nyílik az ajtó, berontanak húgaim, a két rosszcsont lány. Hátukon táska, jönnek az iskolából.

Ilus, a nagyobbik, tízéves, kabátja szürke, foltozott. Kék fejkötője szőke hajat takar.

A másik, Etelka, barna, és két évvel fiatalabb. Az ő kabátja fekete; az ő fejkötője piros, nehogy összekeverjék és veszekedjenek miatta. Amúgy is sokat civakodnak.

Ilus hangosabb, nyíltabb, bátrabb. Etelka csöndesebb, óvatosabb, huncutabb.

Zajos „kezétcsókolom!”- mal jönnek, levetik a kabátot, enni kérnek a nagymamától. Néha egy kis meglepetés is akad. Ilus nagyon szereti az állatokat. Hozott már haza kiskutyát, kis macskát, gyíkot, cserebogarat. Egyszer, alig, hogy letette iskolatáskáját, Etelka a nagymamához ment, és súgott neki valamit. Úgy látszik, Ilus észrevette, mert rátámadt:

— Mit árulkodsz, mi? Most már boldogabb vagy?

— Igenis, fogtál egy békát, és beletetted abba a dobozba!

És már nyúlt is a dobozért, de nyomban odaugrott Ilus, és ide-oda rángatták a skatulyát. Közben a béka kiugrott, egyenesen az asztal alá.

— Mit csináltok? — kérdeztem mérgesen, bár nagyon is jól láttam mindent.

— Ö volt, ő volt! — kiáltották egyszerre mind a ketten, egymásra mutatva, s az asztal alá néztek, mintha soha életükben nem láttak volna békát.

A béka ijedten pislogott, a különös utazás s a szokatlan helyzet nagyon megzavarhatta. Tokája, mintha ott lett volna a szíve, sebesen lüktetett.

— Fogjátok meg gyorsan és dobjátok ki! — intézkedtem.

— Ejnye, gyerekek — feddte őket a nagymama —, nem való Ilyen csúf férget a lakásba hozni!

— Nem én hoztam, az Ilus, ő fogta az utcán!

A béka, amíg békén hagyták, mozdulatlanul ült, bizonyára azon töprengett, ugyan mit akarhatnak vele? Ám, amikor a gyerekek meg akarták fogni, hopp! — ugrott egyet s aztán többet, és végigmenekülte a konyhát. A lányok nagy hejehujával kergették, tetszett nekik ez a békafogócska. Végre Ilus, jaj, csupasz kézzel elcsípte. Mielőtt azonban kivitte volna az udvarra, egy hirtelen mozdulattal odabökte Etelka orra alá, aki nagyot sikoltott.

— Mit félsz? — fölényeskedett Ilus. — Nem harap!

Mikor azután anyu hazajött a munkából, vége-hossza nem volt a beszédnek, az ilyen-olyan panaszkodásnak. A béka is szóba került.

— Már ez is baj? — kérdezte Ilus kissé csodálkozva. — A Patkó Editéknek van kismalacuk, meg papagájuk! Nekünk még egy kis békánk sem lehet?

,.. Persze, persze, kishugom, most már tudom, hogy igazad volt akkor. Mert mit is ér a szegényember élete, ha semmije sem lehet, amivel eljátsszon, ami felvidítsa. Még egy békája sem?

Ú

gy látszik, mindig kell valami az életben, aminek eljövetelét szívesen, olykor szinte türelmetlenül várjuk, s amire nehéz, vagy unalmas óráinkban vigasztaló örömérzéssel gondolunk. Akkori éveinkben ilyen volt számunkra anyunak a gyárból való hazaérkezése.

Délutánonként, öt óra után, már csak azzal foglalkoztunk, hogy vártuk anyut. Valamelyikünk az órára pillantott, s megkérdezte:

— Mit gondoltok, hol van. most anyu?

Nagyszabású építkezés kezdődött az idén a Nagykőrösi Konzervgyárban: a harmadik ötéves terv idején 283 millió forintos költséggel korszerűsítik az üzemet. Az építkezések befejezése után a jelenlegi hétezerről 11 ezer vagonra növekszik az üzem termelése, vagyis

1970-ben a nagykőrösi gyár annyi konzervet készít, mint a magyar tartósítóipar a II. világháború előtti években.

Többek között megduplázódik a különböző gyümölcsbefőtt, püré, zöldborsó, konzerv vala- ; mint a paradicsompüré gyár- ; tása.

A következő években bővítik ; és korszerűsítik a gyümölcslé, a főzelékgyártó, a zöldbab és zöldborsó tartósító részleget, valamint a gyümölcsíz és ve- lögyártó üzemet.

A gyár ezenkivül 1100 vagon befogadóképességű raktárral, dobozgyárral, energiateleppel és szociális létesítményekkel bővül. Valamennyi részleget korszerű, hazai és külföldi gyártmányú berendezéssel látják el. Az új létesítmények olyan ütemben készülnek el, hogy a termelés évente ezer vagonnal növekszik. A jövő évben adják át rendeltetésének többek között a dobozkészítő üzemet, amely nemcsak a saját, hanem több más konzervgyár csomagolóeszköz igényét is kielégíti. A rekonstrukció egyik bonyolult feladata lesz a víz-