Pest Megyei Hirlap, 1966. november (10. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-12 / 267. szám

«teert* f/íír/fip 1966. NOVEMBER 12., SZOMBAT EGY SZÍNÉSZNŐ ARCKÉPE Anitrdtól — napjainkig Enyhe parfümillat. A foga­sokon ruhák. A pamlagon csí­kos kiskosztüm, táskák, puló­verek. A rendezett rendetlen­ségben van valami otthonos. Az öltöző tükre előtt ül Tá­bori Nóra. Barna a szeme, erős, kemény a kézfogása. Szőke haja sima keretet formál sápadt, kissé fáradt ar­ca köré. — Honnan indult? — Az életrajzom ném sab­lonos. Erdélyi vagyok. Anyám színésznő szeretett volna len­ni. Neki nem sikerült. Én csúnya, esetlen gyerek voltam, Tánciskolába írattak. A sok torna és tánc fejlesztette ki bennem a kifejezés iránti vá­gyat. így jutottam el Both Béla színiiskolájáig. Kíváncsi voltam, meg akartam tanulni mindazt, ami az alakításhoz, a tánc formáló erejéhez, a teljes kifejezőkészséghez szükséges. Első szerepemet Pécsett, ope­rettben kaptam. Aztán — is­mét a tánctudásom révén — Anitra következett a Per Gyntben. Egy nap alatt, beug­rással — improvizáltam. Utá­na prózai szerepek következ­tek. — Mióta tagja a Vígszín­háznak? — Tizenöt esztendeje. — Kiemelkedő szerepei? — Először is az Antigone. 1957-ben Jászai Mari-díjat kaptam érte. Azután a „Hiva­talnok urak”, majd az „Egye­dül”, a „Cyrano de Bergerac” Roxánja, amit ismét egy Já­szai Mari-díjjal jutalmaztak. Kedvenc szerepem volt a „Gát a Csendes-óceánon” Susanne- ja, 1961-ben. Szerettem a ta­I valyi évadban bemutatott Shaw: „Az orvos dilemmája” hatvan esztendős női alakját is. Most a „Filmet forgatunk”- ban egy kritikusnőt játszom. Mai, élő, hús-vér figura Kis szerep, jó szerep. — Szerepköre? — Nincs. Rapszódikusak a szerepeim, és ez is jó. Csak kevés a lehetőségem, úgy ér­zem, többre is képes lennék. Nemcsak a színész alakítja a szerepet, hanem a figura is formálja a színészt. Hány és hány jellem, alak és figura él bennünk! Régebben Dayka Margitot és Sulyok Máriát tartottam a legnagyobb for- málóérejű művésznek. — És ki még a példaképe? — önmagamat szeretném utolérni. A művész akkor mű­vész, ha újat tud adni. Az ala­kító szerepekhez élettapaszta­lat, érettség, rutin kell. Ilyene­ket szeretek. Letörli arcáról a krémet, és lassan, gondosan alapozni kezd. Készül a jelenéshez. — Sport, kedvtelés, szórako­zás? ' — Olaszul tanulok. Nyáron utazom. Tavaly a •kandináv államokban voltam. Különben imádom az állatokat. Lovat hajtok az ügetőn. Legkedve­sebb barátom Gina — az én uszkár kutyám. Nagyon okos. Ö hallgat ki a szerepeimből, ő ismeri a legtitkosabb gondola­taimat. Különben Ubul — mu­tat a polcon lévő kis rózsaszán filokutyára — a kabalám. Elő­adás előtt meghúzom a fülét. — Partnerei? — Állandó partnerem nincs. Szakács Miklóssal és Sulyok Máriával sokszor dolgozom együtt. — Tv, film? — Inkább szinkron. Csak hangom van. A nevemet ugyan ismerik, de keveset látják a plakáton. (Ez mintha keserűen hangzott volna.) Már a műszempilláikat is felragasztotta. Üde, mosolygós arc néz vissza a tükörből. Megigazítja gyűrűkbe fésült szőke kontyát. Megmozdul a csíkos kosztümben. — Elégedett-e a múlttal, a jelennel, és milyen céljai van­nak? — Eljátszani amit rámbíztak. Jól. Egyéb ... semmi — az előbb olyan, fiatal és üde arc ebben a pillanatban ismét fá­radttá merevül. — Tábori Nórát kérem szín­padra! — szól a megafontoól az ügyelő hangja. Már a színpadon van. Miért nem látjuk gyakrabban, méltó szerepekben, olyanokban, mint annakidején a Roxán vagy az Antigone volt? Gáspár Judit „Vitává'-pályázat Pályázatot hirdettek a Var­sói Szerződés tagállamainak nemrégiben megtartott „Vlta­va” hadgyakorlatán részt vett alakulatok katonái és tisztjei között. A pályázatban élmé­nyeik feldolgozására szólítják fel a tollal vagy a fényképező­géppel bánni tudó katonafiata­lokat. A beküldött írásművek és fotók értékelésére, s a dí­jak odaítélésére, november 25-én kerül sor. MÚZEUM A PUSZTÁN Bugacon — a pusztán ahol már a legkorszerűbb mezőgaz­dasági termelés honos — is­mét, egy tenyérnyi sarkában, megelevenedik a múlt. A haj­dani pusztai élet... muzeoló­gusok, szakemberek felelevení­tették a bugaci pásztoréletmó­dot. Nádból szárnyékot építet­tek — széltől védte az állatot, ■ enyhelyet adott a pásztor­nak —, magasodik már a sík pusztán az ágasfa, az idegen megnézheti milyen volt haj­dan a kontyos kunyhó (körü­lötte tülekedő aranygyapjas birkák), a tejespince és a sa­vóforraló sem hiányzik e sza­badtéri múzeumból. S ami ta­lán még többé teszi a mi bu­gaci múzeumunkat az ismert külföldi szabadtéri múzeumok­nál: élettel töltötték meg. Itt legel a „kiállított tárgyak”, hajdani pásztorhelyék körül a féltve őrzött szürke magyar gulya, a juhnyáj és a ménesek. Nem múzeumban érzi a ven­dég magát; a régi pusztai han­gulatot találja meg kint. Bu­gacon, ha a vidám, modern vendégváró városból, Kecske­métről Bugacra látogat. A képeken: Sík a puszta, mint az em- Pber tenyere. Domb, ma­gaslat nincs rajta, ahonnét messzire lehetne látni. Erre ] való az: ágasfa. Innét, a ma­gasból nézett szét a számadó I m "mm" í! ­juhász, a mai nyelven így tud­ta „ellenőrizni” a nyájakat, a juhászokat, a bojtárokat. Az ágasfa tetején ott a számadó, de mo6t már inkább az ide­genforgalom alkalmazottja, mintsem nyájak, juhászok gazdája. O Ez a kontyos kunyhó és a téli pihenő. Ott áll ezüstpitykés mellénnyel a ju­hász, előtte a nyáj. A vendég friss túrót, sajtot is kaphat, s rá tüzes homokit ihat. A főváros fővárosai Csikorgás, nyikorgás. A ka­lauz: — Végállomás, kiszállás! 6, 56, 58, 59, 61. Nem lottó­számok: villamosok. Mind itt pihennek meg egy-egy fárad­ságos út után. Amíg a másik végállomástól a MOSZKVA térig eljutnak, bizony néha órák telnek el. De sebaj, a napokban kész az új vágány, s így majd a pihenő után, legalább a kezdősebesség szinkronban lesz a rohanó dolgozókkal. De azért nem mindig sie­tünk, valljuk be őszintén, jólesik ilyenkor, hideg ősszel, egy jó forró feketekávé. Nincs olyan sürgős dolog, ami ne várhatna addig, amíg be- ugrunk a szép, újonnan meg­nyílt SZÓFIA Étterembe. Hosszú utat tet­tünk meg Moszkvától Szó­fiáig, ha nem is repülőgépen, pesti taxin. Miért? Egy kis csalás! Szófia elköltözött, a tábla megmaradt, s így a szív mindenkit a Thököly út felé húz, holott már a Kossuth téri bolgár specialitásokkal fűszerezett étterem várja a vendégeket. BÉCSI utca. Nem kétséges, mindenki a jelmezkölcsönzővel asszo­ciál. A kirakat már árulko­dik. Kalocsai baba fog kezet Kossuth Lajossal, majd Lear / király üdvözli őket a kijárat­ban. Megváltozik majd az ut­ca képe, kezdődik a farsang, a jelmezbálok szezonja. A sie- tők sorában sokan lesznek, akik kezükben egy-egy ruhával a „nagyokra” emlékeztetnek. Messzire van Bécstől BERLIN. öt megálló tizenötössel. Van akiket itt csókolgat a múzsa Juhász Ferenc, Nagy László, Komlós János tolla itt válik harcossá, a futballrajongók itt csodálhatják meg Tichy Lajos gól trejtő lábait. És a vígszín­háziak ... Böbe baba a tv-ből jövet itt kér egy dupla feke­tét az esti műsor után. Utazzunk! Kedves olvasó, ismét elégedjék meg az autó­busz zötyögésével. Leszáll a tizenkettesről és már a BUKAREST utcában sétálhatna... ám nem tanácsos andalogni, hi­szen naponta 30—40 autóbusz váltja egymást, s rengeteg utas érkezik a főváros kör­nyékéről. Ha már az utazás­nál tartunk, menjünk a „vi­lág más.ik végére”. Az ameri­kai kontinenst idézi MEXIKÓ. Igaz ugyan, hogy egy kicsit el kell kanyarodnunk a neve­zett úttól. De itt hoz össze a sors időben távoli hazánkfiá­val, Egy magyar nábobbal. A filmstúdiókban a XIX. század kel életre Jókai Mór regénye nyomán. De utazzunk vissza Európá­ba, a divat és kozmetika ha­zájába, PÄRIZS-ba. Fővárosunk divatközpontjá­ban járunk, a Párizsi udvar­ban. Ide lopódzott minden, ami új, extra, s ami néha praktikus is. Sláger a „mini“’- ruha, világszínvonalú „maxi” árakkal. De minden út Budapestre vezet. így hát ki, vissza az ut­cára! Nem árt egy kis kirán­dulás idegen tájakra — bér­lettel. Hlaváts Gabriella Megfejtették a „pogánykő“ teljes szövegét A Balaton melletti Szepezd- fürdőn nemi-égen erőgépek se­gítségével talapzatra emelték azt a nyolctonnás vörös ter­méskövet, amelyre Sebestyén Gyula, a nagy magyar nép­rajztudós, a székely rovásírás megfejtője, e régi jelekkel szöveget vésett. A „pogánykő” évekig há­nyódott. Így, bár szövegének egy részét már megfejtették, földben levő darabjának je­leit nem tudták elolvasni. Most, hogy a nagy kő az egy­kori Sebestyén-villa előtt ta­lapzatra került és idegenfor­galmi látványosság lett, a teljes szövegét — amely még tudományos hitelesítésre vár — a révfülöpi honismereti szakkör tagjai az elmúlt na­pokban megfejtették. A szöveg így hangzik: „Ez a kő jelképe annak, hogy a fenti épületben állapították meg az itt látható hun- székely rovásírás történelmi hitelességét. Thomsen Vilmos, a nagy dán nyelvtudós „gya­núsította meg” (hívta fel erre a figyelmet), midőn a közép­ázsiai ótörök feliratok meg­fejtését a párizsi akadémiá­nak benyújtotta.” Nemcsak vendéglő — kicsit szanatórium is Népköztársaság útja. LIDÓ. Fehérre festett falak. Tiszta­ság. Étterem? Nemcsak az — egészségügyi intézmény. Böngésszük az étlapot. Az egyik asztalnál Gobbi Hilda, a másiknál Keres Emil, a harmadiknál Tarjáni Tóth Ida. Egy fehér hajú, idős asszony a kiszolgálóval ta­nácskozik. Jó megjelenésű, fiatal asszony ül mellettünk: ő a vezetője ennek az intéz­ménynek: Sipos Istvánná. — Kispesten lakunk. Ven­déglős dinasztia sarja va­gyok. Kedvet kaptam a szak­mához. Mindig szerettem az embereket. A négy középis­kola után kézilányként kezd­tem — cukrászdában. Aztán megszereztem a szakács szak­munkás- és melegkonyhás üzletvezetői, kávéfőzői képe­sítést. Felíró lettem, majd gazdasszony. Itt hét eszten­deje dolgozom. Később, a Bel­kereskedelmi Minisztérium 1 Szellemes történet $ ^ Vadász Vendelnek, a Sóder és Salak Művek ^ igazgatójának, amikor elolvasta a főkönyvelő ^ jelentését a vállalati önköltség alakulásáról, i olyan melege lett, hogy becsengette titkárnő- ^ jét, Klárikát. — Egy üveg Utast kérek — mondta pilled- | ten. ^ Klárika rögtön hozta az üveget, és mert ^ látta, főnöke borús arcát, azonnal távozott. S Vadász Vendel szórakozottan nyúlt az üveg- S hez, hogy kinyissa, de mellé nyúlhatott, mert ^ hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Mi- ^ kor magához tért, az üvegből Utas helyett egy ^ szellem folyt elő és leült az egyik karosszék- ^ be, Vadásszal szemben. A szellem nagy és fe- ^ hér volt, mint a szellemek általában, de egy ^ kicsit hasonlított a minisztériumból Kovasik ^ főelőadóra, csak valamivel fiatalabb és nyu- | godtabb volt nála. ^ — Ne ijedjen meg — mondta a meghökkent ^ igazgatónak és rágyújtott egy cigarettára. ^ — Bocsáttat, kihez van szerencsém? — kér­í dezte Vadász. ^ — Szellem vagyok. Az Uj Mechanizmus ^ Szelleme — válaszolt a szellem és nagyot szi- § rott a cigarettából. — Hallott már rólam? ^ — Hogyne, hogyne — dadogott Vadász —, ^ már régen várjuk, de nem gondoltam, hogy ^ ilyen hamar itt lesz. ^ — Most csak látogatóba jöttem, végleg § 1968-ban jövök — mondta. '* S — Miben lehetek szolgálatára? — kérdezte § Vadász. | — A kocsija miatt jöttem. Van magának $ szolgálati gépkocsija? ^ — Igen, egy zöld Volga. Itt áll az ablakom ^ alatt. Szívesen odaadom, ha be akar menni a § minisztériumba. ^ — Végleg el szeretném vinni — mondta a ^ szellem röviden. ^ — Az lehetetlen — hápogott Vadász —, ne­S kém a kocsira szükségem van. Tíz-tizenkét S órákat dolgozom naponta így is, hogy kocsival § rohanok mindenhová. § .— Nem erőszakkal viszem el, maga fog le­\ mondani róla. § — Az ki van zárva. A kocsira szükségem rvan a napi munkámhoz. javaslatára diétás étterem lettünk. 1962 óta vezető va­gyok. Eleinte orvosnő is se­gített, ma már csak a dié­tás nővérrel és a konyhave­zetővel állítjuk össze az ételeket. Természetesen fű­szer- és zsírszegényen, olaj­jal főzünk. Tízféle menünk van. A többi étel tetszés szerint választható. — Megbecsülik? — 1964-ben kiváló vendég­látóipari vezető kitüntetést és több ízben pénzjutalmat kap­tam. De nem ez a lényeg. Név szerint ismerem vissza­térő vendégeinket. Előadó­dik, ha valaki megbetegszik, hazaküldjük megrendelt me­nüjét. Sokszor tanácsot kér­nek gyomorhurut, bél-, cu­kor- és vesebaj esetén. Már kívülről tudjuk, mit tálal­junk. Az is előfordul, hogy nyaralás előtt köszönnek, bejelentik, két hétig csak „lélekben” lesznek itt. — Hogyan egyeztethető össze a kombinát többi része a félig-meddig sza­natóriummal? — Nehezen. Ez is más — az : is más. Amíg az étteremben i segítséget, támaszt és biz- I tonságot várnak, addig a ; bánban sok esetben ... No és |a söntés? Ezzel együtt azért | napi tíz-tizenkét órát a mun- I kahelyemen töltök. Hetven ; dolgozónk van. Olyan ez, I mint egy család. Innen há­jasodnak, itt tanulnak, szer­izik meg a képesítést. Mint i tanulófelelős, büszke va- igyok mind a tíz tanulónkra. Sok szorgalom kell ahhoz. : hogy valaki például konyha­lányból gazdasszony legyen. Az eredményeink gazdasági­lag is fejlődtek. Hat évvel ezelőtt alig ötmillió forint, az idén már csaknem hétmillió az évi forga­lom. A tálalóhoz lép. Kihúzza a fiókot. Különféle gyógy­szeres fiolák, dobozok sora­koznak benne. — Ez a mi vendégeink pa­tikája. Itt tartják orvosságai­kat. Mindenki megkapja az étele mellé a megfelelő gyógyszert is. Elnézem, ahogy beszél. Megérzi az ember, hogv azokra gondol, akik már nincsenek az élők sorában. S azokra, akik mindennan ugyanannál az asztalnál ebé­delnek, vacsoráznak. Ha újrr kezdené, megint ezt a pá­lyát választaná. Azt hiszem, igaza van. Or­vosi diploma nélkül — sze­retettel és tudással, megér­téssel és mosollyal gyógyít Ha több ilyen éttermünk é< több ilyen vezetőnk volna, ta* Ián egészségesebbek lennénb G. J. — Nézze, Vadász elvtárs — mosolygott a szellem — én most nem vitatkozni jöttem. Magának naponta egy-két esetben valóban szüksége van a kocsira, de azok a helyek, ahova jár, autóbusszal, sürgős esetben taxival is elérhetők. Vidékre is utazik havonta egy­két esetben, de ezek a helységek elérhetők vo­nattal, autóbusszal, vagy repülőgéppel. — De... — Hallgasson meg! A maga gépkocsiveze­tőjének a fizetése SZTK-val együtt 2500 fo­rint. Az üzemanyag, a javítás, karbantartás, garazsírozás is kitesz 3500 forintot. Ez össze­sen 6000 forint havonta. Stimmel? — Stimmel, de ... — Hallgasson meg — könyörgött a szellem. — A maga fizetése prémiummal együtt havi 5000 forint. Ez is stimmel? — Stimmel, de... — Szóval havi 5000 forint. Ha lemond a gépkocsijáról, a fizetését felemeljük 3000 fo­rinttal. — Mennyivel? — Háromezer forinttal. Viszont itt a város­ban villamossal, autóbusszal, sürgős esetekben taxival járjon, vidékre vonattal, repülővel, de a vidéki utak jegyeit elszámolhatja. Mi a vé­leménye? — A konkurrens vállalat igazgatóját megüti a guta, ha megtudja, hogy én 3000 forint fize­tésemelést kapok. — Téved! Most jövök a Sóder és Melasztól, és Kovásznál elvtárs már le is mondott a gép­kocsijáról. Természetesen ugyancsak havi há­romezerért. — Kérem, akkor én is lemondok — mondta Vadász Vendel csillogó szemekkel. — Ezentúl autóbusszal járok majd a központba és vidék­re vonattal. Mikor emelik fel a fizetésemet? — Sajnos, csak jövőre, esetleg csak két év múlva — mosolygott a szellem. — Miért oly későn? — érdeklődött kétség­beesve Vadász Vendel. — Azért — válaszolt a szellem —, mert én, a szellem, már új vagyok, de a béralap még a régi. — Ezzel leoltotta cigarettáját és nagy robajjal visszament oda, ahonnan jött. Vadász Vendel pedig szomorúan itta ki üdítő italát és tovább tanulmányozta a válla­lat önköltségét. Miklósi Ottó

Next

/
Thumbnails
Contents