Pest Megyei Hirlap, 1966. november (10. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-06 / 263. szám

1966. NOVEMBER 6., VASÁRNAP “K/CtHap 9 Kl/LTl/RÄm KRÓNIKA LENIN LENGmORSZÁGBAN Novy Targ városka börtö­nének írnoka az új rab ada­tait írja be a nagy könyvbe. Vezetékneve: Uljanov. Ke­resztneve: Vlagyimir... Az­tán a rab belép a börtön ma­gánzárkájába. fehér falak. A kis, rácsos ablak olyan magasan van, hogy nem le­het rajta kilátni. Asztal. Egy támlátlan szék. Prices, szegé­nyes takaróval. A rab fel­akasztja fekete kabátját a szegre és leül az asztalhoz. Egyedül van. Hallgat. De va­lóban egyedül van? Nem! Itt van vele az egész világ: váro­sok, országok, emberek. Le­nin ül és gondolkodik. Gon­dolatai megelevenednek ... így kezdődik a Lenin Len­gyelországban című szov­jet—lengyel filmalkotás, ame­lyet az idei cannes-i film- fesztiválon a legjobb rende­zés díjával tüntettek ki. Rendezője: Szergej Jutke­vics, akinek művészi mun­kásságával mintegy három évtizede van kapcsolatban a Lenin-téma. Ö készítette a Puskás ember és a Törté­vetek Leninről című műve­ket is. Amennyire különbö­ző ezeknek a filmeknek a keletkezési ideje, olyan külön­böző az ábrázolás és a tar­talom. A Lenin Lengyelor­szágban egész sor új vonás­sal gazdagítja a filmbeli Le- nin-ábrázolásokat. A film cselekménye abban az országban játszódik, ame­lyet három nagyhatalom osztott fel és alázott meg Lenin két évet töltött len­gyelországi emigrációban, tá­vol hazájától, de mégis szo­ros kapcsolatban vele. Ide érkeztek a rejtjelzett leve­lek, a bolsevikek közle­ményei és sokan személye­sen is felkeresték. A rend­őrség tehetetlennek bizo­nyult. Röviddel az első vi­lágháború kitörése előtt azon­ban mégis sikerűit Lenint letartóztatni. A börtön falain tűi fék­eik Lengyelország, amelyet Lenin megtanult ismerni és szeretni. A rabság homok­óráján kínzó lassúsággal pe­regnek a szemek. A meg­kötöttség napjai ezek. Újsá­gok nélkül, a cselekvés min­den lehetősége nélkül; a KOSZTOLÁNYI DEZSŐ dése megőrizte attól, hogy akár egyetlen percre is pro­vinciális legyen. Ifjúságának színtereiről merítette — pél­dául — az „Aranysárkány” témáját és történetét. E most különben filmre is vitt re­gény tanárhőse azért lesz ön­gyilkos, mert — úgy érzi — csődöt mondott, mint peda­gógus, mint felnőtt, mint ember. Az iskolaigazgató fia jól ismerte a maga levében fövő, a néppel kapcsolatot Közös nyelven Négyen ülnek az asztal mellett. Az egyik töri a magyart, három az oroszt. Ily kavart beszéddel bár, de beszélgetnek. Vannak szavak, melyek ugyanazok vagy hasonlók az oroszban, magyarban, és ha már végképp nem megy, s baj van, ezekkel rendeződik a dolog. Mert vannak szavak az emberiség szótárában, amelyek érthetők minden nyelven, minden fórom előtt, és én vallom; van ilyen szó elég! Elég lenne, hogy az emberiségre számtalan nyelven bár, de a közös ponton lábát megvetve, örökös egyértelmű szó ragyogna: a „béke”. ^böző-yyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy/yyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy.'yyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyy. , Kiss István szobrászművész a Debreceni Agrártudományi Egyetem részére ötalakos kompozíciót készít. A „Lovak” című kompozíció feszített vörösréz-lemezből, hegesztett eljárással készül. íKotroczn István felvételei (Kotroczó István felvétele) ^sysyysyyyyyyyyyyyysyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyysyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyysyyyyyyyyyyyyyyyy/yyyyyyysyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyryyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyyr ti vészterhes némaságra em­lékeztette. Az emlék a lelkére nehezedett, összeszorította szí­vét, és tompa, hosszas fájdal­mat ébresztett bensejébsn. Pinhusz-Motya, az optimis­ta, magára terítette az imasző­nyeget s mormolni kezdte az ima szavait, amelyek olyan időtlenek és őszek voltak, mint gubancos szakálla. Hirtelen megakadt az öreg filozófus: elfelejtette a min­dennapi igéket. — Istenem, — suttogta az öreg asztalos — tudod-e, hogy ma a bolsevikok elhagyták a várost, és velük ment az én fiam, Jákov is? Hozzád szó­lok, uram, s ha nem tudod, emlékeztetlek rá, — suttogta, szemeit lehunyva —, hogy a városikába be fognak vonulni a fekete százak, és tudd, hogy mit kell tenned, hisz nálam van a kisfiú. Mi lesz vele, ha engem megölnek? Ha megöl­nek, már most megtagadlak: többé, uram, nem vagy nekem istenem... Az ima még sokáig folyt /—\ volna szájából, de a £ \ kisfiú, akinek már unalmas volt a pad­lón ülni és faforgáccsal játsza­ni, megrángatta nagyapja ka- bátujját. Pinhusz-Motya befe­jezte szokatlan könyörgését, megnyugodott. Kézen fogta a kisfiút, kiment az utcára. Lihopoenko cipész portájá­nál fatönkökön ültek a szom­szédok, és 6 feléjük indult. Be­köszöntött az este. s félénken gyújtogatta a kék ég gyer­tyáit. A kis lángok pislákoltak a magasban. Az est sokáig bo­lyongott a látóhatáron, sorra gyújtva őket. Lihopoenko kunyhója mel­lett is fel-felvillantak a tüzecs­kék. A cipész vastagra sodort cigarettát szívott, s mély basszushangon beszélt. Nehéz szemhéját leeresztette, mert a sötét földet nézte a lába alatt. — Hát, hol a mi istenünk, hogv engedi ezeket a nyakunk­ra jönni? Pinhusz-Motya felsóhajtott. — Sokáig nem tarthatják magukat. — Honnan tudod? — Az olaj úszik a víz tete­jén. A bolsevikok lecsillapítják a háborgó földet, mint ahogy az olaj lecsillapítja a tenger hullámait — Bölcsen beszélsz. — Liho­poenko kifújta a füstöt. — De én tudom, hogy velem még le­számolnak a fiam n.iett — Félsz? — kérdezte valaki csendesen. — Nem — felelte nyugodtan Lihopoenko. És Pinhusz-Motya hozzátet­te: — Mitől kéne félni? Azok félnek, akiknek a szívük nincs a helyén. De neki nincs mitől félnie ... — És ha megölik? — kér­dezte megint valaki. — Te meg ne iiesztsess. A halál eljön magától is. Ha jön, imádkozz... — Imádkozni? Az istenhez? — kérdezte váratlanul a ci­pész. — Hát ki máshoz? — felelt rá kurtán az asztalos. — Melyikhez? A tiedhez, vagy az enyimhez .. . Sok van belőlük, az istenekből: nekem ilyen, neked olyan ... M indenki hallgatott és az öreg filozófus fejében lázadó gon­dolat született. — Ne imádkozz se a sajá­todhoz, se az enyémhez, ha'­nem istenhez imádkozz. Kép­zeld őt magad elé és imád­kozz ... Ha elárul a te istened, kergesd ki a szívedből és ke­ress újat! Mi az isten? Ág, amelyre felakasztod magad- Válassz minél^erősebbet. A szomszédok csendben hallgatták és csodálkoztak. Az éj alig hallható léptek­kel járt-kelt a városkában, valahol egy kocsi nyikorgott, a folyóparton hangosan brekeg­tek a békák. Hirtelen fellán­golt az ég alja. valami felszi­szegett a levegőben a fejük fe­lett. leik — nagyapjához si­mult, s felkiáltott: — Félek, nagyapa! Az iparosok, szinte parancs­szóra. felugrottak, azután me­gint leültek, de már inkább hallgattak, mint beszéltek. Szétszéledtek, egyik a másik után állt fel és el sem búcsúz­va egymástól, ment mindegyik a kunyhójába. A kapuban csak Lihopoenko maradt. Sokáig állt, a csendet fürkészte. Mind titokzatosabb és titokzatosabb a némaság, mintha valamilyen fenyegető sejtést rejtene ma­gában. Az éj észrevétlenül és nyu­godtan érkezett meg. Több lö­vés nem hallatszott, de Pin­husz-Motya nyomorúságos fek­helyén állandóan fülelt, fur­csa zajokat, tompa hangokat hallott, amelyek kunyhója ab­lakai mögött születnek Nem várta be a reggelt, felöltözött és kiment az udvarra. A hold elbújt a sötét felhők csíkja mögött a láthatáron. Pinhusz-Motya letelepedett a földhánvásra és sokáig ült ott elgondolkozva, ősz szakállát gereblyézte, valamit suttogott a bajsza alatt, majd szomo­rúan rábólintott, összeszorult a szíve, a kis ház ajtajára te­kingetett, amely mögött nyu­godtan aludt kisunolcája. Hajnalban csendesen vissza­ment a kunyhóba, megállt a fiúcska ágya mellett és sokáig nézte fehér homlokát, göndör haját. Bánat gyötörte az öre­get. Pinhusz-Motya lehajolt, megcsókolta unokáját és újból kiment. Az ég kékes-szürke, hideg, kifakult vászonként függött fö­lötte. De, íme, a titokzatos mester merész ecsetvonással egy rózsaszín csíkot húzott a horizontra, egy másikat, har­madikat ... Fellángoltak a haj­nal tüzei. A nap felbukkant a látóhatár szélén és az öregbe ez újra bizakodást varázsolt. — Mi kell az embernek? — elmélkedett, miközben egy megjavított asztalt helyezett a kocsijára. — Egy falat kenyér, tető a feje fölé, s minden egyéb — füst. Ez a fő dolog. Jákov éppen azért ment har­cok i. hogy mindenkinek meg­legyen a falat kenyere, és ne a más szája elől kelljen elra­gadni. A kerítésen keresztül bené­zett hozzá Lihopoenko. Leso­ványodott az éjjel, szemei be­estek. súlyos szemhéjai kivörö­södtek az álmatlanságtól. — Már készülődsz? — kér­dezte. — Mi mást tehetnék? — vá­laszolt az asztalos. — Mit adok enni a kicsinek holnap, ha ma nem keresek? — De megéled-e a holnapot? Pinhusz-Motya legyintett: — Nem tudom, és nem ts akarom tudni. Elviszem az asz­talt. adnak egy kis pénzecskét, veszek kenyeret a piacon. Eny- nyi az én dolgom. E s elindultak kettesben a városkába. Lihopoenkó- nak szintén akadt vala­mi dolga. Pinhusz-Motya tolta a kocsit, amelyen ott fe­küdt az asztal, ég felé mereszt­ve vékony, hajlított lábait. A hűséges esernyő, mint mindig, most is a helyén volt... — Nem tetszik nekem ez a csönd, — szólalt meg Liho­poenko. Létezik az, hogy senki nincs a városban? S valóban kihaltak voltak az utcák. — A baj olyan, mint a kutya —, böleselkedett az asztalos, — soha nem tudod, melyik lábad­ba mar bele... Ez nagyon is igaz volt — Pinhusz-Motya, az asztalos nem tudta, hogy a sarok mö­gül leselkedik rá a baj és nyu­godtál? befordult kocsijával. — Állj! — förmedt rá foj­tott hangon a ragyás fehér­gárdista, fehér szalaggal sap­káján. Pinhusz-Motya a meglepe­téstől leengedte a kezét, a kis­kocsi az asztallal oldalra dőlt, és az esernyő leesett az út­ra — Hová mész? Pinhusz-Motya ijedten kez­dett magyarázkodni. Mellettük egy má^ik fehér­gárdista alakja tűnt fel. — Hát ez meg mi? — mu­tatott a fehérgárdista, bajszát pödörgetve, az esernyőre. — Esernyő, — sóhajtott az asztalos, karjait széttárva; és észrevette a harmadik fehér­gárdistát, akinek nagyon is­merős volt az arca. Az súgott valamit az övéinek, hol az öregre, hol a cipészre pislog­va ... — Hogy hívnak? Pinhusz-Motya megnevezte magát. — Hát téged? Lihopoenko is megmondta a nevét. A katona kihúzott zsebéből valamilyen papírost, futólag belepillantott és foghegyről odavetette: — Letartóztatni! Elvezették őket. Pinhusz­Motya hirtelen megállt: — Az esernyő ... — Viheted, — nevetett fel a fehérgárdista. Nem sokáig kellett menniük. Utolsó gondolata az volt: „El­vesz a kiskocsim... De mi lesz a fiúval?... Isten... Nincs! Nincs és nem is volt!...” Másra már nem gondolha­tott. mivel az embernek fej nélkül nehéz gondolkoznia, és kardvágta feje a cipész iába elé esett. Lihopoenko. a cipész becsukta szemét, és eszmélet­lenül esett össze. Ügy is vé­geztek vele. r I gy halt meg Pinhusz-Motya, akinek csendes volt a szí­ve, Pinhusz-Motya, „isten báránvk^ja”. a lázadó és istentagadó... Ha nem indult volna el azon a reggelen, ta­lán nem is éri utol a halál! De hisz 6 maga mondta, hogy a baj hasonlít a kutyához — so­ha nem tudod, melyik lábadba mar bele... Szomorú ez a történet. Ideje befejezni. Nem tudom, hol van most Jákov. Pinhusz-Mo­tya fia. Az alma messze esett a fájától ... Lehet, hogy meg­ölték a vérrel öntözött utak valamelyikén ... Bojtár Endréné fordítása. gyötrő nyugtalanság napjai hozzátartozói sorsáért, az egész világ sorsáért. Napok, amelyekben csak saját gon­dolatai vannak vele. Annak a két esztendőnek minden emléke, amelyet Lengyelor­szág földjén töltött. / Sokat járt az emberek kö­zött. Megismerkedett krakkói vasutasokkal, hegyi pászto­rokkal, méhészekkel, parasz­tokkal. Ulka, a kis szolgáló- lányuk gyakran elkísérte he­gyi sétáira. így tudta meg Lenin, hogy a lány szereti Andrzejt, a pásztort. Ami­kor néhány elvtársnak el kellett hagynia az orszá­got, Andrzej kísérte át őket a hegyeken. Ekkor tűnt el a lány is, akiről csak később tudta meg, hogy a szerelmese után ment, de elfogták mind­kettőjüket. Az egyszerű. tanulatlan, vallásos, de eszes Ulka hitt Leninnek. A szabad Len­gyelországról álmodó, heves Andrzej azonban nem hall­gatott rá, amikor azt ma­gyarázta neki, hogy nem a lengyel és az orosz az el­lenség. És most már öli egy­mást a lengyel paraszt és az orosz paraszt... Jutkevics , rendező-forgató­könyvíró és társszerzője, Jevgenyij Cabrilovics, tulaj­donképpen csak azt a né­hány napót ábrázolják, amit Lenin a fogságban tölt. Tér­rel és idővel szabadon bán­va azonban a filmalkotók széles történelmi képet vá­zolnak fel. Nemcsak Lenint mutatják be hűen, hanem a kort is, amelyben élt. Ami Lenin alakját illeti, olyannak láthatjuk, ami­lyennek eddig senki sem mu­tatta. Különböző helyzetek­ben, amelyeknek megvan a valódisága, olyanokban, ame­lyek a valószínűséggel’’' hatá­rosak. Látjuk a favágók és pásztorok között, a moziban, a templomban, a fényké­pésznél és kerékpáron. Csiz­majavítás és fából faragott figurák festése közben. És úgy is, mint forradalmárt, aki képes előrelátni a törté­nelem menetét. így együtt tel­jes a Leninről rajzolt kép s igy érthetjük meg igazán cselekedeteinek rugóját. | JÖZSEF ATTILA TUDTA: ; a „Nyugat” első nemzedéké- • nek e nevezetes formaművé- i sze nemcsak egy sok színű ■ és formájában különösen ér- ! dekes életmű alkotója, ha- ! nem hogy — többek között ! a tehetetlenség és tévedések I okozta gyötrelmek hatása ! alatt — a társadalmi ször- i nyekkel szembenálló huma- : nistává fejlődött. Hiszen a : huszas évek végén alkotott, : remek kisregény, a „Néró, a i véres költő” a történelmi Né- i róról szól ugyan, ám ugyan- ; akkor félreérthetetlenül, i ugyanarra a felelőtlen és : veszélyes politikai „bűvész”- ; re célzott, akit Thomas : Mann — Kosztolányi ba- I rátja, utolsó éveinek jó fegy- jvertársa —' Cipollának ne- ; vezett el. Vagyis Mussolinire i és a tömegeket „a vajákosság : gúzsában” tartó fasizmusra. : Az új barátság elleni til- i takozás művészi dokumentu- i mai — többek között — az ; „Esti Komél”-novellák, és I az olyan, az ifjúkor versei­ből a feszültséget megőrző, ám a szertelenségeket el­tüntető, nagy költemények, mint a „Hajnali részegség”. A DÉLVIDÉKI ISKOLA- IGAZGATÓNAK a század iegelején Budapestre került fia egy ideig éppen azokat a sötét színeket rajzolta a fővárosban, amelyek nem szükségszerűen tartoztak hoz­zá a fejlődő nagyvároshoz, hanem — éppen Kosztolá­nyi egy későbbi vallomása szerint — „inkább abból fa­kadtak, hogy Budapest nem volt, nem lehetett igazán főváros”. Később sokat merí­tett saját, vidéki ifjúságá­nak élményeiből. Humanista gondolatvilágának kiteljese­nem találó, ám önmagával sem elégedett réteget. Vidéki ihletésű — többek között — a „Pacsirta” is, a vénülni kezdő leány drámai törté- néte is, amelyből szintén film készült, jogos sikert arató. Pesti, pontosabban budai él­ményeiből fakadt viszont az „Édes Anna”, a „mintacse- léd”-nek ez a tragédiája, amelyben nemcsak a cím- f és főszereplő alakja vált — J mondhatni — klasszikussá, 5 hanem a „méltóságos asz- |szony” figurája is. Küiön- jíböző országok lélektani tan- ^ könyveiben, mint egyfajta torz — saját belső bizony- 5 talanságát „méltóságos” fei- $ lépésével palástoló — ma- $ gatartás modellje szerepel a $ Kosztolányi teremtő képze- ^ létében született alak. Ez ^ a nagyszerű regény is a ké- ^ pék nemzetközi nyelvén szóló . ^ film alkotására ösztönözte i Fábry Zoltánt... | KOSZTOLÁNYI DEZSŐ — ^ aki nemcsak mint elbeszélő Sés mint költő, hanem mint ^ kritikus, sőt nyelwédelmezó ^ is értékeset alkotott — a § XX. századi magyar iroda- ^ lom legjelesebbjeinek egyi- ^ ke. Nem, nem volt mentes |sem gyengeségektől, sem té- ^ védésektől. De ha a viszony­lag oly rövid idő alatt lét— ^ rehozott szellemi „termésé”-t § tanulmányozzuk, akkor an- 5 nak nemcsak gazdagsága 5 nyűgöz le, de kirajzolódik $ szemünk előtt az erkölcsi — $ a nép és kor iránt felelőssé­get kibontakoztató — fej­lődés is. És tán az sem vé- ^ letlen, hogy e mind hatá- ^ rozottabb emberi elkötele­zettség a művészi eszközök ^ és megvalósítások gazdago­dásával járt együtt... A. G.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents