Pest Megyei Hirlap, 1966. november (10. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-20 / 274. szám
1966. NOVEMBER 26.. VASÄRNAP rt»» Meere• t/iirlan REGÖS ISTVÁN: PÖRKÖLT Alumíniumra vágott hanglemezről recseg a twiszt Talán már ezerszer is lejátszották. Egy menet egy forint Harsog a megafon. A vásárosok bódéja éppen a kocsma előtt áll. Mögötte magasodik a falu egyetlen temploma. Katolikusok lakják ezt a vidéket. Ügy mondják, még mindig istenfélők. Megéheztem, hát betértem az étterembe. Se pincér, se terítő. Kérdezem a csapostól: — Hát a pincér? Mit csinál ilyenkor ebédidőben? — Hintázik. Ott la! — Bök sörtől csöpögő ujjal a hajóhinta felé. A pincér kipirulva teljes erejével hajt. Majd átfordul a tetején! Kicsi híja. Nagy virtus ez. Ha sikerül. Sokáig beszélik a lányok. — Tessék várni, mindjárt behívom. — Na, azért nem olyan sürgős. Hadd hintázza ki magát — mondtam. — Mire a csapos megsértődött. Pedig nem tehetek róla, hogy gúnyosan sikerült. Egy pohár sör mellett ücsörögtem a terítetten asztal mellett. Rossz szag terjengett a teremben. Az áj tó meg tárva- nyitva nyikorgóit. — Már itt is vagyok, lihegett a pincér, fiatalember erős fogakkal. Tessék? Pörköltet ettem. Nem is volt rossz. Nézegettem. Az ablakon keresztül éppen a hintázókat láttam. Jól érezték magukat! \ elem szemben letelepedett egy öregember. Rongyos bricsesznadrágban. Régi elnyűtt katonasapka a fején. Mikor levette, láttam, hogy alig van haja. Szeme csipás. Körmeit utoljára hüsz éve rághatta. Inge már tavaly megérett a mosásra. Nagy izgalommal fészkelödött. Kezével hol az asztalterítőt gyűrö- gette, hol meg a tányért for■II inni mm mir 11 • "i ........iinim-----------t-------1.......................i------------------------------------g áttá. Ide-oda pislogott. Vak- sín nézegette az étlapot és rendelt, illetve csak akart, mert a pincér közelhajolt a füléhez és megelőzte: — Tudom Gyuri bácsi a kettő hetvenesei, öt éve ezt veszi, mégis mindennap végigböngészi az étlapot — fordult hozzám magyarázva. A kettő hetvenes kisadag birkapörkölt. Én még a szagát is utálom, de sokan nagyon szeretik. Az öreg mohón falta. A kenyeret is forgatta ínyes szájában. Még mosolygott is, amikor a pörköltlét mártogat- ta. i Étkezés után valamit motyogott. A nagyot halló erős tagiejtésével kísérve és kiment. Visszaült a helyére. Összecsukható tábori székre. Ez az 5 munkahelye. A kocsmázók, étkezők kerékpárjaira vigyáz. Nincs állandó díjszabás. Ki mennyit ad. Az öreg Vasadi György egyedül él a faluban. Se kutyája, se macskája. Csak egy vén kecskéje van. Bús hosszú fehér szakálla. Mikor mekeg, olyan bánatos a hangja, hogy az ember szíve összeszorul. Jól összeillenek. Mesélik róla, hogy helyre legény volt. Szerette a nőket, a jó mulatságot. Felesége húsz éve halott. Tüdővész vitte el. Errefelé sajnos még ma sem veszett ki ez a nyavalya. Gyerekei már szintén öregek. Unokái, sőt dédunokái is dolgoznak már. De hol?! Kérdezi olykor, de csak úgy önmagától. Vajon hol lehet. Pesten? Vagy Pécsen? Mert itt, ezt a Debrecen melletti kis falut bizony nagyon elfeledték valamennyien. HUMANISTÁK Kap valami tanácsi támogatást, szociális segélyt. Ebből futja a kettő hetvenesre. Az őrzésért meg ihat is valamit. Ragacsos pillája le-lecsukó- dik. Féloldalt dől a székén, a feje is előredől. Tele a kisigényű öreg gyomra. Elszunyókál. A bicikliket úgysem viszi el senki. Fölötte a fára erősített hangszóró, a vásárosok alumíniumra vágott lemezéről bömböli a twisztetü ö már nem hallja. Jókat álmodik. Mesélte egyszer a pincérnek, hogy ilyenkor mindig azt álmodja, hogy ő a király. De nincs sok alattvalója, csak száz. De ezek mind az ő leszármazottai. ö csak ül egy nagy fényes trónuson, s nem csinál semmit, de egyáltalán semmit. Amazok meg hajlon- ganak, s mindegyik egy egész tál csirkepaprikást — olyat, amilyet a múltkor a Varga szomszédasszonytól kapott ajándékba — kínál neki, de ő mindegyikből csak egy falást eszik. És tudják, mit csinál a többivel? Kidobja. Leönti a földre pazarlóan. Még rá is tipor, de nem ad senkinek. Amazok meg ilyenkor sorva- doznak. éhesek, hát nem gyönyörű!? Fiatal jóvágású férfi böki meg a vállát. — Hé, öreg! Itt hagyom a biciklimet! Az meg csak hunyorog. Bólogat. Még a csirkepaprikásnál tart. Bosszús, hogy megzavarták. Gyorsan lehunyja ragacsos pilláit, hátha még utoléri az álmát. De már hiába kergeti. A legény meg egyenesen be a kocsmába. — Sört! — Csak így. Sem r kérek, sem legyen szíves, csak •5 így keményen — sört! | 1.' g is nézi a csapos. 5 Nem idevaló — állapítja § meg. — Honnan? — biccent a ^ legény felé kérdően. ^ •— A városból. ^ — Aztán minek? ^ — Építünk. A kultúrházat | jöttünk befejezni. S — Ideje már. Három éve Révész Napsugár rajza /SSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS*SSSSSSSSSS/SS/SSSS/fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJS*SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSS/SSSSSSSSfSSSSSS/fSSSSSSSSS/S*S/S/SS/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSffSS/SSSSSSSSS»* FEKETE ISTVÁN: AZ OSTOR A (Kertész László rajza) hideg megállt az udvarokon és hóarcával a földet nézte. A felhők vastagon, nehézkesen úsztak észak felé és ónos szürkeségükben komorabbak voltak, mint nyáron a legfeketébb viharfelhő. A verebek, cinkék, sármányok ki tudja, hová bújtak, csak a varjak kerengtek alacsonyan és rekedten károgtak az éjszaka elé. Mert késő délutánra járt már. A jószág álmosan kérődzött a homályos istállóban s az ember megállt, amikor betette az istállóajtót és felnézett az égre. — Hó lesz — gondolta Berta Jancsi. — hó. Megette a fene a holnapi vásárt. Bement a házba. Csak annyit mondott: alighanem valami idő készül. — Reggelig még megfordulhat — mondta az asszony. — Persze — bólintott Jancsi — persze. Rózái nem tudott mit válaszolni. Pedig szeretett volna. Mostanában keményen bánt az urával és Jancsi állta a házi viharokat, mert gyereket vártak. Ilyenkor ez így van, hát így van. — A tehenet el kell adni. — Igazságod van — bólintott Jancsi — csak az idő engedje. — Meg a lustaság. Némelyik ember lustaságból halogatja a vásárt. — Van olyan is — mondta csendeden Jancsi. Az éjszaka lassan elmúlt. Hajnal felé fütyörészni kezdett a szél. Nyikorgatta a kútágast, csapkodta a kiskertajtót és olyan aprón hordta a havat, hogy látni nem is lehetett. Csak érezni. li an esi előhúzta a szánkót, szénát Jf készített, befogta a lovat és kivezette Csákót, az öreg tehenet. Csákó békésen és bután nézett a hajnali homályba és csak akkor bődült el, amikor a kötéllel a rakoncához kötötték. Nyers, mély bődülését elkapta a szél, nekivágta az istállóajtónak, a házablaknak, s ez olyan volt, mint a búcsúzás. Csákó öreg tehén volt és tudta, amit tudott. . A szobában égett a kis lámpa és megrezzent, amikor Jancsi havas csizmáit a földhöz verte. — Hát én mennék. Rózái kócosán és ellenségesen nézett rá az ágyból. — Ebben az időben? ■— Ebben. — Aztán nem sajnálja azt a szegény, öreg tehenet? — Magamat se sajnálom. Az este még nagyon akartad ... — Aztán most azért megy, hogy csak ellenkezzem velem?! Jancsi feltolta homlokára a kucsmát. Jól megnézte az asszonyt, a lámpát, csizmáját, hogy nem havas-e, ezenközben lenyelte a fölös indulatokat, megfordult és bevágta az ajtót, hogy a lámpa ijedt libbenéssel elaludt. Felült a szánra, és Csákó alig tudott lépést tartani, amikor elindultak. De mire a falu végére értek, megiassú- dott a szán, mert a nyitott mezőkről szembe fúj a szél, a jegenyék suhogva birkóztak a felhőkkel s a hózápor sziszegve nyargalt az utakon. ID e azért a vásárba szerencsésen odaértek. Akkor már elállt a szél, kisütött a nap és Jancsi lecihelődött a szánról. A méreg még nagyon ágaskodott benne és olyan árat mondott a vevőnek, hogy maga is sokallta. — Sok lesz — mondta a vevő — sok. Abból még engedni kell... Jancsi vidámabban nézett körül. Rengeteg vevő és kevés marha. Nono! Nem is volt bolondság eljönni... — Ne erőltessük! Majd jön a Makkos. Az majd megadja. — Adja, nem adja? — Mondtam már. Nem erőszak ... A vevő észrevette, hogy egy idősebb parasztember nagyon nézegeti a tehenet. Nézegette és olyan formán biccentett Jancsi felé, mint akinek tetszik a Csákó. Még megveszi... — Hát nem enged? — Nem! A vevő ollót vett ki a zsebéből és nyírt valamit Csákó szőrébe. Kifizette a pénzt és egy kis kárörömmel nézett a parasztemberre, aki elől megvette a tehenet. , — Kendnek is tetszett? — Valamikor — lépett közelebb — a lányomnak adtam ezt a tehenet egy éve, hogy férjhez ment. — Kezet fogott Jancsival —, hogy vagytok, fiam? A vevő mérgesen megrántotta Csákó kötelét és az öreg tehén elballagott új gazdája után ... Í ps 7, kora délelőtt történt, amikor még |S alig tiporták le a vásártér havát, L de a lacikonyhán már sistergett a kolbász és a fütyülősökben tompán csillant a sárga bor. — Az áldomást én fizetem — mondta Jancsi ipának, aki szerette vejét, nemkülönben a bort is. Mivel pedig mindkettőt szerette — amint később kidé-1 rült — nagyon szerette — ott ültek még délután kettőkor is. Jancsi közben el-! lépett, ostornyelet vett és Rózáinak meleg kendőt. — Nem érdemli meg, igazán nem, de azért ne mondja, hogy üres kézzel megyek haza. — És elpanaszolta, menynyi baj van Rozáliái. — Na, engem nem ugráltatna — mondta mérgesen az öreg. — Az anyja is ilyen volt. — Hát engem sem ugráltat! A kend lánya, és ha kend is igazat ad, tudom már, hogyan térítsem észre — és az ostornyélre nézett. — Még egy fél litert, asszonyság! Akkor váltak el nagy barátságban, amikor a nap vörös arca a határról nézett végig a hómezőkön s a varjak, mint az éjszaka baromfiai, elültek már a vásártér nyárfáin. Végig futott a szán, mégis este volt már, mire a falu határába értek. — Megverem — gondolta magában Jancsi mérgesen. — Az új ostornyéllel verem meg — és ezzel a gondolattal fordult be az udvarra is. — Ki se jön elém. Hát, asszony ez? A lovat bevezette, a pokrócokat bedobta az istállóba. A kendőt a hóna alá csapta, az új ostornyéllel kezében bement a házba. Kicsit pislogott a szobában. Nagy lánggal égett a lámpa, az asztalon fehér abrosz, gőzölgő tál, puha kenyér, s a búbos mellett várakozó melegséggel Rózái. Még a piros réklit is felvette, azt az ismerősét, mátkaságuk idejéből ... 1 ancsi hosszan verte le lábáról a havat. A nagykendő rojtjai sután himbálóztak kezében és az asz- szony úgy ölelte át, majd feldöntötte. — Nem érdemiem meg! Igazán nem — és könnyeivel összemaszatolta Jancsi arcát. — Ne bolondozz, na — szabadkozott Jancsi. — Hát várj egy kicsit, legalább, amíg ezt az ostornyelet a sarokba támasztom. csinálják, pedig nem felhőkar-8 coló. 8 Bescwnfordált az öreg. Csak 8 úgy megáll a pult mellett. § Szótlanul. — Iszol-e öreg? De Gyuri bácsi csak néz. ^ Nem érti mit mond. Reszkető- ^ sen hátrál, húzódik. De a le- 8 gény megismétli. — Iszol-e valamit papa? 8 A papát már érti. Közelebb ^ jön valamelyest. — Rosszul hallok. Mondja § csendesen. Sört, sört, azt in- 8 nék. ^ — Hát igyál! Mert nem ^ vagy valami jó bőrben. Az 8 igaz. — Nem. Hát azt nem lehet § mondani. — Egvedül élsz? 8 — Ügy. | — Senkid? ^ — Senkim. — Ej ha! Csend. Egyikük sem szól. | A jóvágású legény még egy ^ poharat kér. Az öregnek is 8 odatol egyet. 8 — Meg kellett volna nősül- 8 ni, akkor most lennének gye- § rekei — tér át a magázásra. ^ — Lennének — mondja az ;> öreg. í — Alikor nem lenne egye- 8 dűl. ^ — Dehogynem. — Ügy gondolom, ha gyere- 8 kei lennének — magyarázko- $ dik a legény. — Dehogynem. — Csak ^ ennyit mond makacsul. Csipás, ^ vörös, öreg szeme megnedve- ^ sedik. — Dehogynem — ismét- 8 U. | — Tudja öreg, valahol ne-8 kém is él egy öreg dédapám. 8 Azt mondják, régen ebben a ^ faluban lakott. De apám sze- ^ rint nyoma veszett. Én szive- ^ sen segíteném. ^ — Hogy hívják fiam? — Vasadi Györgynek. Én 8 Vasadi Sándor vagyok. Bizto- 8 sarí nem él nyomorultul. ^ Apám szerint mindig fülön ra- $ gadta az életet. — Mindig — mondta Gyuri ^ bácsi — mindig. És kiment az ^ ivóból. Leült a padra és nézte 8 a hintázókat. Tiszta ég volt. | A vásárosok alumíniumra vá- 8 gott lemeze bömbölte a twisz- § tét. Nem lesz eső — gondolta, 8 mikor kilépett a legény. — Na itt van öreg. Sörre — | nyomott a markába eev tízest. S
