Pest Megyei Hirlap, 1966. november (10. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-13 / 268. szám

1066. NOVEMBER 13., VASARNAP Új törvény született Karok erdeje emelkedett magasba: az ország legfőbb államhatalmi szerve, a parlament elfogadta a törvényt az országgyűlési képviselők és a tanácstagok választásának új rendjéről. Elhangzott az elnöki zárszó, az ülésterem széksorai lassan megüresedtek, de a vörös szőnyeges fo­lyosókon kifelé menet még mindenki arról beszélt, amiről az imént a vita folyt: a választójogi törvényről. Újból és újból hallani lehetett azokat a szavakat, amelyek a hiva­talos eszmecserében is gyakran szerepeltek: szocialista demokratizmus, nagyobb felelősség. Az országgyűlés igent mondott egy fontos, új törvény­re, amelyről a következőkben várhatóan az egész ország közvéleménye is megnyilatkozik, mégpedig minden bi­zonnyal túlnyomórészt egyetértő helyesléssel. Nem kétsé­ges ugyanis, hogy az új törvény lényege — a korábbi lajst- romos választási rendszer helyett egyéni választókerületek létesítése — az eddiginél szorosabb, mindennapos kapcso­latok teremtését teszi lehetővé a képviselők és a választók tömegei között, s túlzás nélkül új minőséget jelent a szo­cialista demokrácia évek óta tapasztalható fejlődésében. Nagyobb felelősség — az új törvénynek ezt a termé­szetes következményét a javaslatot beterjesztő Erdei Fe­renc, a forradalmi munkás-paraszt kormány nevében Apró Antal és a felszólaló képviselők szavazópolgárai ezentúl személy szerint választják, illetőleg még ezt megelőzően — rátermettségüket egyénileg mérlegelve — jelölik. S ha megválasztották képviselőjüket, személyes, közvetlen kap­csolatot tarthatnak fenn vele, ellenőrizhetik tevékenysé­gét. megfelelően képviseli-e az adott közigazgatási egység lakosságának sajátos érdekeit, eleget tesz-e azoknak a kö­vetelményeknek, amelyek egy szocialista ország legmaga­sabb államhatalmi szervében a törvényhozókra hárulnak. Az igazsághoz tartozik, hogy képviselőink többsége a ko­rábbi választási rendszer között is erre törekedett, a me­gyei képviselő csoport felosztotta tagjai között a járások és a városok gondjait. Ezt a bevált, helyes gyakorlatot ál­talánosította a parlament az egységes törvény minden képviselőre és minden országrészre érvényes erejével. Sok szó esett az egynapos ülésen a több jelölt állítá­sának lehetőségéről is. Nincs szükség jósolgatásokra afelől, hogy az ország választópolgárai hasonlóan helyesléssel fogadják a törvénynek ezt a rendelkezését. Hogy ez miért demokratikusabb az eddigi gyakorlatnál, azt aligha kell részletezni. S az is nyilvánvaló, hogy ha valahol két vagy több jelöltet állítanak, mindegyikük csakis szocialista programmal léphet a választópolgárok kritikus fóruma elé. A szocializmus nálunk államrenddé, természetes élet­formává vált és teljességgel elképzelhetetlen, hogy bárki ezzel ellentétes programmal számottevő tömegeket tudjon maga mögé állítani. A több jelölt állításának lehetősége al­kalmat nyújt a választónak ahhoz, hogy a szóbajövő sze­mélyek rátermettségét mérlegre tegye és eldöntse: ki a legalkalmasabb a helyi érdekek következetes képvisele­tére, s aki ugyanakkor érdemben bele tud szólni az egész társadalom sorsát érintő kérdések vitájába, az országos döntések meghozatalába is. Az új törvény fejezetei között feltétlenül szólni kell a képviselők visszahívhatóságáról. A most hatályát vesztett választójogi törvény .is..kimondja a képviselők visszahív­hatóságát, ennek gyakorlati eljárását azonban külön nem részletezte. A parlament döntése nyomán ezentúl az or­szággyűlési képviselők visszahívásának lehetősége gyakor­latilag is fennáll, erről szükség esetén az adott választóke­rület nyilvános gyűlésein nyílt szavazással döntenek az ál­lampolgárok. Alapos reménnyel várható, hogy legújabb törvényünk életbe lépésével, s az eszerint lebonyolítandó választások eredményeként tartalmasabb és sokszínűbb: eredménye­sebb lesz parlamentünk munkája. S tegyük még szóvá: a választási reform gondolatát — csakúgy, mint a társadal­mi-gazdasági élet további demokratizálásának más köve­telményeit is — a párt javasolta és ajánlotta megvitatás­ra. A párt kezdeményezése ezúttal is találkozik minden becsületes állampolgár helyeslésével és újabb lehetősége­ket nyújt a néphatalom eddiginél is közvetlenebb gyakor­lásához. Ä. J. iparban, például Újpesten, mint udvari rakodó, vagy je­lenleg egy műanyag ktsz-ben, mint betanított munkás. (De az iparnak a jövőben a még nagyobb gépesítéssel egy­re kevesebb segéd- és betaní­tott munkásra lesz szüksége. Öt év múlva a K. Károlyhoz hasonló szakképzetlen falusi fiatalokat feltehetően sokkal kevesebb városi munkahely várja majd a jelenleginél.) Az előbb azt írtam, ne sér­tődjön meg K. Károly, hogy közepes tehetségnek tartom. Kár volt elnézést kérnem, hi­szen közepes tehetségű em­bernek lenni nem szégyen! (Az átlagos tehetségek számá­ra fenntartott munkák becsü­letes elvégzése sokkal több el­ismerésre ad okot, mint az úgynevezett magasabbrendű állások hanyag betöltése!) Mi lehet valóban szégyen egy közepes tehetségű, 19 éves szakképzetlen fiatalra nézve? A lógás, a munkakerülés, „hu­ligánkodás”? Huligán K. Károly? Igaz, a tsz-tagság egy része megbot- ránkozott farmernadrágján, széles bőrövén, hanyag, ének­lő lejtésű mondatain, s a kel­leténél kissé hosszabb hajvise­letén, amelyre a környékbeliek megjegyezték: „Milyen jó a fóti tsz-nek, hogy ilyen erős lányai vannak!” De mindez — bár nem lényegtelen — kül­sőség. S K. Károlyt, aki, mint édesanyja elmondja, 16 éves kora óta segíti szüleit testvé­rei felnevelésében, aki soha nem iszik, s még csak nem is tud táncolni, igazán otromba tévedés lenne, hajviselete miatt huligánnak keresztelni. Lógós? Munkakerülő? Min­dig dolgozott S régi pesti és jelenlegi ktsz-beli munkahe­lyén elismeréssel nyilatkoznak róla. Miért keresett akkor nyolc hónap alatt mindössze 3800 forintot? A tsz „taszította” nyomorba — mint ahogy édes­anyja írja? Nem. De meg­mondja ö maga — idézem be­szélgetésünket. — Elvégeztem én a tíz­ben mindent, azaz majdnem mindent. Nyolcvankilós zsá­kokat hordtam, péti sót tör­tem, lucernát pépeltem, meg az építkezésnél dolgoztam, és amikor nem volt munka, a háztájikba jártam napszám­ba. De mindent nem vál­laltam el! — Mit nem vállalt el? — A trágyahordást. Meg­mondtam, hogy a tsz-udva- ron belül elhordom, de a fa­luban nem. Rajtam ne szó­rakozzanak a fóti fiúk. — Szórakoznának ? — Persze. A múltkor is ál­lunk a mozi előtt, jön egy gyerek, paradicsomot tol ké­zikocsin, hát a többiek kö- rülállják: nézzétek, hogy pa- rasztkodik! Rajtam ne szó­rakozzanak! Kérdezze meg az édesanyámat, segítek én neki szívesen szőlőt kapálni, de csak a falu határáig to­lom haza a talicskát a szer­számokkal ... — De hat valakinek a trá­gyát is hordani kell, meg a talicskát is tolni kell, nem? Ki csinálja? — A 70 évesek, meg a 40 Pusztai misztériun 1945-1966 EGY KISDED SZÜLETÉSÉNEK LEGENDÁJA Minszk nagyon messze esik Sőregpusztától, de az igaz emberségből font szálak nem­csak összekötik, hanem na­gyon is közel hozzák őket egymáshoz. Erről szól most ez a történet: Kukoricaszárral megrakott pótkocsit - vontat a traktor. Nyergében szöghajó fiú ül. Most 21 éves, de egyetlen per­cet se ért volna meg, ha 1945 februárjában két távolból jött, egészen fiatal katonaor­vos nem segíti világra jönni. Megeshetett volna bizony, hogy még szegény Koncz Sán­dor gazdasági cseléd is sok esztendős boldog házasság után özvegy, három lánya meg árva maradt volna. De, mert minden úgy tör­tént, ezért annyi év után is még mindig egymás szereteté- ben és jó egészségben él az egész Koncz család. Csak hát a szülők azóta megöregedtek. A ház Sőregpusztán áll a régi cselédlakások során. Négy kis egyszoba-konyhás lakás egy-egy ház. Édes alma­szag terjeng a konyhán, az asszony a férgesét válogatja. Egyedül van otthon. Az öreg Koncz Sándor már 69 eszten­dős, az Uj Barázda Tsz nyug­díjasa ugyan, de dolgozik még, oda van éppen kukoricaszárat vágni, mert annak most az ideje. Koncz Sándorné mond­ja: — Én 66 éves vagyok. Há­rom lányom már elment a háztól, csak Verona, a legidő­sebb lakik itt Sőregen, a szomszéd házban. Tsz-tag. A férje Jancsovics Mihály a Cifrakerti Állami Gazdaság­ban dolgozik. Ilona, Klement Mihályné odaát lakik Tápió- szőllősön, Erzsébet meg Szom­bathelyen. Neki őrnagy a fér­je, Deli Sándor. Volt még négy gyerekem, de azok pi­ciny korukban meghaltak. Négy él, a három lány, csak a legkisebb a gyerek. Sándor, Benjámin, Rudolf a neve, an­nak pedig, hogy így hívják, nagy a sora. — Nekem hét szülésem könnyű volt, utoljára jött Er­zsébet még 30-ban. Bizony ti­zenöt esztendő után már ma­gam sem hittem, hogy megint úgy vagyok. Negyvenöt éves voltam akkor. Nagyon nehéz évesek. Őket senki sem ne­veti ki, hiszen egész életük­ben azt csinálták. De mon­dom, a tsz-udvaron belül én is elhordtám a trágyát! — És még milyen munkát nem vállalt el a tsz-ben? — Amikor építették az or­szágutat a falu határában, szóltak, hogy kaparjam ki a szurokfugákat. Azt sem vál­laltam. — Miért nem? * — Ne haragudjon, merem fogadni, hogy egyik fiatal srác sem menne az ország­úira, ahol annyian járnak, kikaparni a szurokfugákat, hogy a tsz-nek legyen szurka! Hát így K. Károly. S vé­lekedése egyúttal magyará­zat is, miért kereshetett ke­vesebbet a tsz-ben, mint mondjuk a 40 évesek, vagy a 70 évesek, akik nem szé­gyellnek „parasztkodni”. Ha azért, mert K. Károly szégyell parasztkodni, csak őt okolhatnánk, akkor ez a riport nem érte volna meg a nyilvánosságot. De az ő nevetségességtől való félelme nem titokzatos tudatalatti rétegeiből tört fel. Annak konkrét, reális alapot ad a falu fiataljai egy részének általa is idézett vé­leménye! S még nem is kell a szülés volt, én annyit még egyikkel sem szenvedtem. ® Amikor a szovjet hadsereg elérte Sőregpusztát, a pa­rancsnokuk megtette bírónak, „burgomisztemek” Koncz Sándort, mert értette a nyel­vüket. Gyerekkorában a pusz­tán dolgozó orosz hadifoglyok­tól úgy megtanulta, hogy a mai napig sem feledte el. Egyszer aztán muszáj volt mindenkinek elhagynia Sőreg­pusztát, tábori kórháznak kel­lett a hely. Konczék átmen­tek Viktormajorba és február 18-ra virradóra ott jelentkez­tek a fájdalmak az asszonyon. Bába is lakott a majorban, Szabóné, mindjárt elhívták. — Hol lehet most? — gon­dolkozik el Konczné. — Egy ideig Szőllősön élt, évek előtt onnan vitte el a fia. Nagyon szeretném látni. Hajnalban Szabóné meg­vizsgálta a vajúdó asszonyt és konstatálta, hogy ehhez az esethez kevés a tudománya, orvos kell. Szaladt rögvest doktorért Koncz Sándor. Ment az egyik faluból a másikba, a harmadikba. Emiit nem ma­radt otthon az orvos, amott valahol másutt, messzi tanyán éppen betegnél járt, meg olyan is akadt, aki kereken nemet mondott, nem mert a távoli majorba kimenni. Hiá­ba, az orvos is esendő ember, némelyikükön úrrá lett a fé­lelem. Háború volt. Késő délelőtt egyedül ért vissza Koncz Sándor. Akkor már felesége az eszméletét is elvesztette, s csak nem jött a gyerek. Eszébe jutott aztán, hogy Sőregpusztán tábori kór­házat rendezett be a szovjet hadsereg, ahol kórház van, kell ott orvosnak ts lenni. Volt is. Rimánkodnia se kellett, el­ső kérő szavára mindjárt ket­tő is elindult vele Viktorma­jorba. Csak annyit mondtak, sokféle szerszám akad a kór­házukban, de szülészeti mű­szer mégsincsen. Tábori kór­házban minek is lenne. De mondja helyettem Konczné: — Egészen fiatalok voltak, majdnem gyerekek. De na­gyon fáin ember volt mind a kettő. A bábával kifőzettek egy borotvát, meg egy varró­tűt. Nagyon fájt, de világra segítették a gyereket. Semmit az égvilágon el nem fogadtak, hiába sütött tojást nekik Ve­rőn. Meg sem kóstolták. — Aztán naponta megláto­gattak, különösen a Benjámin nevezetű, de jött a Rudolf is. Egyszer Benjámin azzal .állí­tott be, hogy búcsúzik. Buda­pestnél nagy csata folyik, oda kell mennie. Ha nem jönne vissza, hát akkor elesett. Nem jött többé, el is sirattuk. — De mindig emlegettük, az isten áldja meg őket ott, ahol vannak. Sokat meséltem róluk a fiamnak. Mondogatta is a gyerek, hátha élnek, meg kellene kerestetni őket. Nincs két hete, az apjuk is azt mondja, most már aztán iga­zán kerestessük meg. Annyiba maradt. — Mi, akkor mondtuk a két katonaorvosnak, a fiunkat hálából róluk nevezzük el. Ha el is mentek közben, így lett, március végén, mikor már lábra állhattam, azért szovjet katonát kértünk fel rá, az vitte keresztelőre a gyereket. © Megy vagy tíz napja Sőreg- pusztáról a faluba, Tápió- szentmártonba, Konczné roko­na, Török Sándorné. A ta­nácsházán volt dolga. — Megszólítja Túró Jancsi, a kézbesítő, hogy ugyan szü­letett-e gyerek 45 február­jában a pusztán? „Hát a Konczéké” — feleli Margit. Aztán Faludi Imre, a tanács­elnök üzent értük, de csak az apjuk meg Verőn mentek, én ilyen fájós lábbal nem tud­tam. Írást mutatott nekik. Ez az írás így szól: „1945 márciusában Cegléd­től lö kilométerre egy szovjet alakulat állt Sereg nevű falu­ban, ami valamilyen urada­lom központja volt. Két or­vost, Votjakovot és egy má­sik kapitányt onnan hívtak nehéz szüléshez egy 5—6 kilo­méterre levő másik faluba vagy tanyára, ahol kisvasút és meleg forrás volt. Annak vizét a házakban is használ­ták. A szülő nő férje nagyon magas növésű ember volt, burgomiszter. A parancsnok­ság nevezte ki annak. A szü­lésnél egy falusi bába segéd­kezett, a gyermek fiú lett, és szülei hálából a két kapitány orvos után Benjámin Rudolf nevet szándékoztak adni ne­ki. Dr. Veniamin Joszifovics Votjakov, akkori kapitány jelenleg a minszki mikrobio­lógiai intézet igazgatója és az orvostudományok doktora. Nagyon szeretné tudni, mi lett a sorsa keresztfiának meg a szüleinek.’’ Könnybe lábad a szeme Koncznénak: — így tudtuk meg, hogy Benjámin él. És annyi sok 1 idő után még hogyan emlék­szik mindenre! Csak azt fe­lejtette el, hogy februárban, nem márciusban történt. Aztán meg, hogy Sereg fa­lu? Az meg ugyan merre le­het? Csakhogy mondhatná-e másképpen orosz ember, ami­kor a nyelvéből hiányzik az ö-hang? De, ha Ceglédtől 18 kilométerre fekszik az a „fa­lu”, hát odaküldték először az írást. Cegléden pedig mindjárt rájöttek, merre kell továbbítani, tudták Ső- regpuszta Tápiószentmárton- hoz tartozik. © — Halló! Dr. Hardy Gyu- láné? ön küldte Ceglédre Votjakov doktor érdeklődé­sét? — Én — a telefonból kel­lemesen csengő női hang válaszol. Olyan szépen be­szél magyarul, nem is hin­né az ember, hogy csak ve­gyészmérnök férje magyar, ő maga orosznak született. Lánykori neve Putirszkaja Galina, szintén vegyészmér­nök. Évente hazalátogat a Szovjetunióba. Orvos nővére a minszki intézet tudományos munkatársa. — Nővérem főnöke majd minden alkalommal emle­gette a magyar kisfiút, idén azonban részletesebben be­szélt róla és megkért, pró­báljak rátalálni. Nagyon örü­lök, hogy elég hamar sike­rült. / A régi cselédlakás konyha­falán bekeretezett fénykép függ. Szép fiatal lányt ábrá­zol. — Juhász Mari, a gyerek menyasszonya — mutat rá Koncz mama. — Itt laki« nem messze, Kisperjésen. Az apja az állami gazdaságban brigádvezető, ő meg a rak­tárban dolgozik ugyanott. A fiam most került sor alá, bevált, de ha idén nem vi­szik, tavasszal lesz az eskü­vőjük. Megbeszéltük, meg­hívjuk rá Benjámin doktort, csak hát, ahogy mondani tet­szik, olyan híres ember, olyan nagy tudós lett, eljön-e a la­kodalomba? — Halló! Hardy-lakás? Mit gondol asszonyom, vajon a Koncz-fiú lagzijára eljön-e Votjakov doktor? — Hogyne! Egészen bizto­san! No, akkor, Sőregpusztán a Koncz Bénié igazán heted­hétországra szóló lakodalom lesz. A messzi Fehér-Orosz- országból is érkezik vendég, méghozzá nem is akárki, a tudományok doktora, Votja­kov. Ugyanaz a gyerek arcú kapitány, akinek a vőlegény még a szülő édesanyjánál is inkább köszönheti az életet. Meg az édesanyja életét is. Szokoly Endre I I // •• r m // Horogzito A sikeres kipróbálás után a na­pokban megkezdte a termelést az NSZK-gyártmányú, Krantz MD—10 típusú szárító, hőrögzítő gép, a Hazai Fésűsfonó kikészítő üzemében. faluhoz, vagy Főt néhány fiataljához menni, hiszen beszélgetésünk közben K. Károly édesanyja is helyes­lőén bólogatott gyermeke mondataira, mintegy elismer­ve, hogy ez a világ sora: a fiú ugyan segít neki szőlőt ka­pálni, mert rendes, jóra- való gyerek, de a falu hatá­rában már' átveszi tőle a ta­licskát! S helyeslő bólogatá- sát még meg is toldotta a levélíró édesanya: ha K. Károly el is ment volna az országú tra szurkot kaparni — azt ő nem engedte volna! A K. Károlyban, édesanyjá­ban, barátaiban megszólaló közvélemény nem a terme­lőszövetkezeti, hanem egye­nesen a paraszti munkát tart- i ja megvetendőnek: hiszen aj fiú a háztájiból jövet sem í tolja a kézikocsit... Megkérdeztem tőle: — Tudja, hogy hívják ezt! a nadrágot, amit visel? — Cowboy. — Mit jelent ez a szó? — ? | — Azt jelenti, hogy tehén- j pásztor. És még másképp is j hívják ezt a nadrágot. Far- • mernek. Az mit jelent? — ? : — Parasztot Az amerikai j parasztok, azaz farmerek ter- j jesztették el ezt a viseletét > A városba áramlás indokai között tehát egy újabbal is kell számolni, és megküzdeni mindazoknak, akik a mai falu szellemi arculatát formálják. Azzal a nézettel, amely — he­lyesen — nem tart szégyennek semmilyen munkát a zárt gyárudvaron belül, de néhol szégyennek tartja a „parasztko­dást”, legalábbis a falu szeme láttára. P. A.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents