Pest Megyei Hirlap, 1966. október (10. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-07 / 237. szám
4 1966. OKTOBER 7., PENTE1S "“'Zjfirltm KÖNYVESPOLC V. I. LENIN: A szocialista és a tőkés államok békés egymás mellett éléséről A béke kérdése napjaink l legnyugtalanítóbb, életfontosságú problémája. AZ IRODALMÁR Tegnap az eszpresszóban — majd elmondom néhány szóban — találkoztam klasszikus barátommal, Hevenyével. Ö csak „tömény” könyveket olvas: Páfrányos regényeket és idült grófnők konfesszióit. De azért tíz percet kibírtam vele. így kezdődött: „Engem rendkívül érdekel az irodalom” — lelkesedett. „Nem baj, majd kinőjük” — vibráltam elé a tőlem megszokott szellemességgel. „Te tudod, hogy a Gogol mit írt össze?” A gyönyörűségtől bugyborékoltam, mint egy teásfazék. „Na meg az Ady” — hecceit —, hogy kifizettem a feketéjét, „adyjál egy cigarettát". „Hehe” — vigyorogtam kínosan — „de jó vicc volt, de inkább beszélj a prózásokról." „A Flaubert nem volt tehetségtelen skribler ...” Fantasztikus, hogy miket tanul az ember, gondoltam magamban, és diszkréten, mint aki igen nagyra értékeli a másikat, a kalapomért nyúltam. „A kedvenc költőm — vágta el mozdulatomat — József Attila. Tegnap láttam a kötetét a könyvesbolt kirakatában az autóbuszból... Szédületes! Az a véleményem róla, hogy tüzesen, lelkesebben, kevesebben írtak, mint ő. Meg fogom ven- ,ni a kötetét, csak egy kicsit drága — lanyhult el —, de azért, meg én...” „Jólesik veled az irodalomról diskurálni — és akkor hümmögött egy kicsit —, csak tudod ... nem szeretem a sznobokat ...” „tn is szívből utálom őket” — biztosítottam nagyon őszintén és határozottan felálltam. „Nagyon jó, hogy így elmag- vaskodhatik az ember” — gügyögte megelégedetten, összedörzsölve kezeit — „adni, mindig adni az embereknek ...” Később, amikor az üdítő sírásból felocsúdott, fátyolos szemmel hosszan nézett maga elé, majd tovább olvasta az „Elfújta a szél” vaskos kötetét. Papp Miklós Ez, a Kossuth Kiadónál megjelent gyűjtemény az Októberi Forradalomtól kezdve kronológiai sorrendben tartalmazza Leninnek a különböző társadalmi rendszerű államok közti békés egymás mellett élés lehetőségére vonatkozó megállapításait, megjegyzéseit. A kötet a békéről szóló dekrétummal, illetve Leninnek erre vonatkozó, 1917. október 26-án elhangzott előadói beszédével kezdődik. Az egész gyűjteményből kitűnik, hogy a szovjet békepolitika sohasem volt afféle időleges taktika, hanem • a szovjet politika általános irányvonala. A kötetben foglalt számos írás, illetve beszéd mutatja Leninnek, a szovjet államnak azt a törekvését, hogy a tőkésországokkal gazdasági és diplomáciai kapcsolatokat létesíteni. A gyűjteményen végigvonul az a gondolat, hogy mindezek a kapcsolatok csak az egyenjogúság alapján lehetségesek, hogy a Szovjetunió soha, serrímiféle helyzetben sem tesz elvi engedményeket, hogy a békés egymás mellett élés nem lemondás az osztályharcról, hanem a szocializmus győzelméért vívott harc egyik formája. A gyűjtemény tartalmaz olyan írásokat is, amelyek eddig még nem jelentek meg magyar nyelven. Havasi legelőn a lipicai csikók Hazánk egyetlen hegyvidéki ménese, a Bükk-fennsíkon levő csipkéskúti lipicai csikóménes ismét gyarapodott. A szilvásváradi anyaménesből most hajtották fel az idén született választott csikókat, szám szerint 43-at. Velük a Bükk-fennsíkon, természetes környezetben tartott lipicai csikók száma 115-re emelkedett. Az egy-három éves lipicai csikókat a nagymező dúsfű vű havasi jellegű rétjein legeltetik. Csak éjszakára kerülnek istállóba. Amíg az első hó le nem esik, egész nap szabadban tartózkodnak és táplálékukat is a havasi legelőkön szerzik meg. Ezeréves gyermektemető Ismeretlen népek sírjait tárták fel a szobi járásban A Duna—Ipoly szögében és a börzsönyi hegyei: nyugati lábánál nyaranta az utóbbi esztendőben rendszeres régészeti kutatások folynak, s úgyszólván akárhol merüljön az ásó a talajba, mindenütt értékes leletek kerülnek elő. Ezen a nyáron négv már ismert archeológiái lelőhely feltárását folytatták, ezen felül azonban terven felüli ásatásokat végeztek két helyen is, ahol más célból megmozgatott föld tárta fel sok évszázadon át Őrzött titkait. Honfoglaló magyarok nyomában A régészek augusztusban szállták meg ezt a számukra dús aranybánya számba menő vidéket. Először is feltártak még néhány sírt a szobi kiserdő melletti honfoglaláskori temetőben, de nem találtak semmi rendkívülit, ami azonban nem okozott nekik csalódást. Letkésen, az Ipoly-parti lelőhelyen viszont — ahol tavaly a korai bronzkor, mintegy három és fél—négyezer éves néhány lakógödre maradványait és az akkori emberek sírjait ásták ki — ezúttal négy korai középkori sírt tártak fel, amire itt talán nem is számítottak. Noha a régészek előtt nem titok, hogy az emberek mióta a földön élnek mindig szívesen telepedtek le már előzőleg is lakott helyen, így kerülnek elő olyan sokszor egymás melletti vagy egymás feletti rétegekből különböző korok emlékei. Ez történt ezúttal is az Ipoly- parton. A négy most felásott sír, a tavaly találtaknál sokkal fiatalabb, az iu. V. századból származik, tehát csupán mintegy 1500 éves. Azt hogy quád vagy más hunkori- beli népekhez tartoztak-e a négy sír lakói, teljes biztonsággal csak a későbbi vizsgálat döntheti el. A harmadik ásatás ugyancsak Letkésen folyt, mégpedig az országút és a hegyek között már régebben ismert honfoglaláskori magyarok temetőjében. Ezekben a sírokban talált mellékletek a szokásos köznépi temetkezés egyszerűbb leletei. A Letkés helyén ezer éve létezett magyar faluban tehát a honfoglalás közrendű harcosai éltek családjukkal. Temetőjük külön érdekessége. hogy elhalt gyermekeiket a felnőitek sírjaitól elkülönítve földelték el, ami különben szintén nem egyedülálló. Másut; is találtak már honfoglaláskori temetőkben külön gyermektemetőt, bár nem volt általános szokás a régi magyaroknál a kicsinyek külön temetője. Két avar nő Végül a szeptemberi napos, száraz időt kihasználva még a szobi Homokdülő avarkori temetőjében — ahol előzőén már 133 sírt szedtek fel — folytattak néhány napon át ásatásokat. Ezúttal a régészeknek a düiőút felásására is volt engedélyük és az út alól két megbolygatlan eírt ástak ki. Mind a kettőben női csontvázra leltek. Az, egyik mellett mindössze egy körbefutó- hullámvonallal díszített, ép agyag- bögrét találtak, a másik gazdagabb lehetett. Csinos agyaggyöngysor volt ugyanis rajta, koponyája mellett két bronz hajkarika, egyik lábánál tört edény cserepei, a másiknál csirkecomb csontja hevert. A vele temetett útravaló étel-ital maradványai. A napokban Szokolyán a református lelkész kertjében gödörásás közben majdnem egy méter mélységben 90 centiméter széles kőfalra bukkantak. Szemmel láthatóan nagyobb épület sarokfala lehetett. A fsil két szára között fel- töltött földből, belül mázas, kívül matt XVI. századból származó kerámiaedények cserepei kerültek elő. A falak régebbiek lehetnek, s miután a jelenlegi templom közvetlen közelében vannak, feltehető, hogy a község a török időkben elpusztult templomának alapfalai. A gödörásás abbamaradt. Talán már jövőre régészek kutatják át a kertet. Bronzkor — újkor Végül Szobon a Hámán Kató utcában —, ahol most úttestet és csatornát építenek —, bronzkori lakógödörre és hat, többé kevésbé ép, szép formájú agyagedényre leltek a munkások. Ugyanitt XVI. századbeli, a török világban leégett házak alapjai és abból a korból származó edénycserepek is kerültek elő. Emlékek a régesrégi Szobból. Annyi különböző kor ennyi minden emléke néhány rövid héten belül! Idén a régészetnek igazán bőséges aratása volt a szobi járásban. L. E. Szülésznő az áruházban A nagy tokiói áruházakban minden 30 elárusítónő között egynek állami szülésznői vizsgával kell rendelkeznie. Erre azért van szükség, mert ezekben a nagy bevásárlási központokban évente 70 gyerek látja meg a napvilágot, s csak a AZ IDEÁL K ínos eset. Szerelmem egy szép, fiatal, hosszú hajú szőke táncosnő. Az anyja azt mondta, hogy szűziesen ártatlan és nagyon naiv. Állandóan illő távolságból, ábrándosán és mély pillantásokkal néztem rá és súlyos könyveket cipeltem neki olvasni: Tolsztoj összes munkáit, harminc kötetet, piros félbőrkötésben, illusztrációkkal, húsz Dosztojevszkijt, tizenhat Balzacot, száz Jókait hiánytalan sorozatban, a nagy Brehmet, és egy kis zene- és filozófia-történetet, hogy művelje a lelkét. Mikor egy alkalommal a hatkötetes Háború és békét hurcoltam fel spárgával ösz- szekötve, gyalog az ötödik emeletre és benyitottam a szobába, döbbenten láttam, hogy egy nyalka finánccal csóko- lózott. U tólag bevallotta, nem tudott ellenállni, mert a pénzügyőrnek pisztolya, bőröve, fényes csizmája, zöld sapkája, három csillagja volt, és erőszakoskodott. Nem vettem a szívemre, megbocsáj- tón meg akartam simogatni hosszú, aranyszőke haját, de nem mertem, annyira szemrehányóan nézett rám. Inkább a lelkiéietemről beszéltem neki. Kissé fáradt volt, de azért figyelemmel hallgatta. Másik alkalommal, mikor Shakespeare ösz- iszes drámáit vittem, nem találtam otthon. Kiderült, hogy elment szórakozni egy vén tengeri medvével, egy pro- pellerkapitánnyal, egy világlátott, számos vihart megért kalózzal, aki hajójával a pesti és budai part között furikázott halált megvető bátorsággal. Nyugtalan voltam emiatt, és a négykötetes, szürke kötésű Shakespea- re-val együtt egész éjszaka a kapu előtt sétálva vártam és a Rómeó és ' Júliát olvastam az utcai lámpa fényénél. Hajnaltájt jött haza részegen, csapzottan, kócosán, karonfogva a kapitánynyal, aki kuplékat énekelt, pipázott, és szorosan átfogta a vállát aranystráfos karjával. Ez elkedvetlenített, s különösen akkor kezdtem gyanakodni, mikor egész szombat délután hiába vártam. De a mamája megnyugtatott, elmondta, hogy a kislánya kalandokra, romantikára, rendkívüli emberekre vágyik, és ezért elment ví- kendre egy kopaszodó illatszerügynökkel, aki megtetszett neki, mert olyan jó illata, puha bőre, és valódi francia pudere volt. E zen nagyon csodálkoztam, mert úgy éreztem titkon vonzódik hozzám, nemegyszer megengedte, hogy több köbméter fát felvágjak a pincéjükben, tíz-húsz vödör szenet felhordjak, sőt azt is, hogy egy ízben két súlyos bőröndöt cipeljek utána az Amerikai útra. A kislánynak gyönyörű, tiszta, ártatlan kék szeme volt, verseket írtam hozzá, egy egész époszt, több szonettet, rapszódiát. Mikor egyszer engedékeny hangulatban találtam, már majdnem megérintettem a kezét is, be akartam vallani térd- reborulva mélyenszántó, finom érzelmeimet, de ekkor ikrei születtek egy szálloda- portástól. A drága kislány nagyon vonzódott az egyenruhákhoz. G ondoltam már azt is, hogy elmegyek liftesfiúnak, kalauznak, vagy pályaőrnek, hátha akkor megszeret. Az életben egyszer még szeretném megfogni azt az ártatlan, szűzi, tiszta kis fehér kezét. A könyveimet soha nem kaptam vissza. Kemény György "''""",'//""y""y"y"‘"y"y'""y"'"'"y"yy'","""""‘,"""""SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS.’SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSrSSSSSS,'SSSSS.ffSSfS/SSSSSSSSSSSSSS/SyS/SS'SSSj'SSS/fSSSfSSSSS.'SS<SSrSSS//SSSSSSSSSS/ySSSS/SSSSSSSS//.'SSSSSS//7SrSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSr/* A nagykucori malacfarok Kék Pál, a kiskucori „Csak így tovább” tsz elnöke örömében a térdét csapkodta, amikor elolvasta a szomszéd falu, Nagykucor „Bátran, előre” nevű tsz-ének levelét. Hogyne örült volna, hiszen a nagykucoriak kétnapos vendégségbe, ahogy írták: tapasztalatcserére hívták meg őt. Még aznap összehívta Kék Pál a vezetőséget, megfogalmazták a válaszlevelet és szörnyen boldogok voltak. No, nem csupán a jóbarátság ápolásának újabb lehetősége miatt. Dehogy! Kiskucornak ugyanis bizonyos kisebbségi érzése volt Nagykucorral szemben. Nem a nevük, hanem a malacok miatt. Mert amúgy igazán nem lett volna ok irigységre, hiszen a kiskucori lányok legalább olyan szépek voltak, mint a nagykucoriak, mindkét községben egyforma hosszú járdát építettek a községfejlesztésből, mindkét tsz-ben ugyanannyi volt a munkaegység értéke; tehát nem is lehetett más ok a kisebbségi érzésre, csak éppen azok a nyavalyás malacok. Azazhogy egyáltalán nem nyavalyások. Mert a nagykucoriak már országos hírnévre tettek szert a balról jobbra kun- korodó farkú malacok tenyésztésében. Kiskucor is mindent megtett, hogy versenyképes legyen: elolvasták a legújabb szakkönyveket, keresztezték a különböző fajtákat, sőt — pirulnak is, ha erről szó esik — még a nagykucori főállattenyésztőt is megpróbálták átcsalogatni Kiskucorra, de se ez, se az nem sikerült, Kiskucoron mind ez idáig csak jobbról balra kunkorodó farkú malacok láttak napvilágot, meglehetősen nagy elkeseredést okozván ezzel a falu köz- és magánéletében. Elkeseredést? Keveset mondtam ezzel. Éppen arról van szó, hogy bár a kiskucori állattenyésztés hatalmas tempóban fejlődött, a szaporodás minden alkalma kifejezett gyászt hozott-a tsz vezetőire, akik tehetetlenül szemlélték az újabb malacfarkakat, melyeknek mindegyike csakis jobbról balra kanyarodott, és balról jobbra egy se, véletlenül se! Szenvedlek, káromkodtak, fogadkoztak és reménykedtek a kiskuco- ria.v, mert tudták, hogy nem mehet ez így tovább a „Csak így tovább’ ban. És mert a vezetőség úgy döntött, hogy Kék Pál elnököt a főkönyvelő is elkíséri a nagykucori látogatásra, hát egész Kiskucor szentül meg volt győződve róla, hogy most végre átcsempész-k saját falujukba a jellegzetesen kunkorodó farkú malacok titkát, hiszen Kék elnök rendkívül fineszes, a főkönyvelő meg nagyon precíz ember, aki mindent fel fog jegyezni az ő híres blokkjára. Szószaporítás helyett ott folytatnám, hogy a két kiskucori vezetővel megérkezett a vonat a nagykucori állomásra. Kék Pál bizony alaposan meghökkent, amikor a peronon álló rezesbanda rázendített a Rákóczi-indulóra. Ejha, ez aztán fogadtatás! Kék Pál nyomban körülnézett, de malacot még nem látott sehol. Már pedig feltételezte, hogy a nagykucoriak e meghívással éppen azt a szándékukat óhajtják nyilvánítani, hogy átadják végre a speciális malacok tenyésztésének nagy, sokáig őrzött titkát. No, majd később, gondolta Kék, de addigra jókomája, Sárga Bandi, a nagykucori tsz- elnök már parolázott is vele. Aztán hintóba ültek és irány a tsz irodaháza. Bizisten, csak a filmhíradó hiányzik, gondolta a főkönyvelő s megtapogatta a zsebében a blokkot, meg a ceruzát, melytől Kiskucor egész jövője függni fog. A tsz-irodán hosszú, fehér asztal mellett vagy húszán tapsolva várták őket. Ekkor elkezdődött egy értekezlet, mely délután háromtól este nyolcig tartott. Sorban felálltak a nagykucori vezetők és ismertették a falu történetét a XVII. századbeli alapítástól napjainkig. Az erről szóló dokumentumokat, fényképalbumokat, fotókópiákat természetesen körbeadták. A jelenhez érvén részletesen beszámoltak gazdálkodásukról, eredményeikről, melyeket Kék Pál ugyan töviről- hegyire ismert, de türelmesen végighallgatott, mert várta, hogy mikor esik szó a malacokról. De azt, bizony, hiába várta. Este hétkor a jegyzeteléstől már kis keményedés nőtt a főkönyvelő ujján, de azért egy percig sem tette le a ceruzát. Kiskucor nem pazarolta méltatlanra a bizalmát. Hét óra után Kék Pál már megfeledkezett a malacokról, csak az ajtóra gondolt, de oly erősen, hogy többé nem tudott szabadulni a gondolattól... Mire visszatért, a többiek már indulásra készen álltak, hiszen a művelődési otthonban nemsokára kezdődik a műsor, amelyet a falu fiataljai rendeznek a vendégek tiszteletére. Csakhogy műsor előtt a tsz nőbizottsága ad fogadást, méghozzá házilag készített likőrrel. Kék Pál nem tudta eldönteni, hogy e fogadáson mennyi édes, ragacsos italt öntöttek belé, de rémülten konstatálta, hogy valami tompulás terjed az agyában ellenállhatatlanul, s a szeme minduntalan lecsukódik. Szerencsére műsor közben a főkönyvelő mindig oldalba bökte, valahányszor tapsolni kellett. Strapabíró ember volt a főkönyvelő, nem vitás. „A mala __akarom mondani a kunko ...” — nyögte Kék P ál a műsor után, de Sárga Bandi, a nagykucori elnök kedélyesen a vállára csapott: „Tudom, fárasztó egy ilyen műsor, de a gyerekek olyan lelkesen készültek, nem sérthettem meg őket.” Azzal karonfogta Kék Pált, hogy menjenek ki a határba, nézzék meg az éjszakai szántást. Odakinn esett az eső, a traktorok álltak, de a traktorosok olyan kedvesek voltak, hogy igazán csúnya és illetlen dolog lett volna visszautasítani a borukat... Hogy miként is tért nyugovóra, arra már nemigen emlékezett Kék Pál, de arra igen, hogy másnap hajnali hatkor Sárga Bandi már ott ült az ágya szélén, pálinkás üveget húzott ki a zsebéből és átnyújtotta réveteg kollégájának e szavakkal: „A szocialista mezőgazdaságra, egy komám!” Szóval, megint muszáj volt inni. Ezek után, de még kora reggel újfent kimentek a mezőre, ezúttal azért, hogy megnézzék a vetést. Igenám, de megint eleredt az eső, hát fedél alá kellett vonulni. Kék Pál ekkor már kezdett ingerült lenni a malacok miatt, de nem azok közé, hanem a tehénistállóba vezették. Igaz, teheneket se mutattak neki, de hogy is jutott volna rá idő, amikor a tejgazdálkodás adatainak, a különböző statisztikáknak tanulmányozása nem hagyott rá. Persze, ezután be kellett menni a tehenészhez is, egy kis illendőség! koccintásra. Itt Kék Pál említést tett a malacokról, de mert Sárga Bandi azonnal bólintott és mosolygott, hát tovább nem erőltette a dolgot, gondolta, egy ilyen szépen megrendezett vendégfogadásban annak is eljön majd az ideje. Persze, a gazdaság körül még csak eztán jött a hosszabb út. Ezek után megtekintették a tojóház építését (szilvórium), a könyvtárat (konyak), a karbantartó műhelyt (egri leányka), a cukorrépa-földeket (csemege fehér), a magtárat (szürkebarát). Sötétedett már, amikor megkezdődött az irodai dolgozók fogadása. Ki ne felejtsem, hogy ebéd is volt közben, nagy ebéd, s Kék Pál minduntalan megpróbálkozott vele, hogy a malacokra terelje a szót, de a tsz házi népi zenekara oly nagy hangon muzsikált, hogy Kék Pál még a saját szavát se hallotta. Igaz, a hangja meg is vékonyodott kissé az utóbbi órákban lenyelt jelentős italmennyiségtől. Tehát jött a fogadás az irodán. Alig léptek be a felvirá- * gozott szobákba, a főkönyvelő rémülten vette észre, hogy teleírt blokkját elveszítette. Remélte, hogy valahol megtalálják és utána hozzák. Meg is ígérték neki, de addig is kapott egy tiszta blokkot, újat, amely nagykucori lévén, természetesen ezzel a felirattal büszkélkedett az első oldalán: „Bátran, előre!” Kellett is a biztatás, mert a főkönyvelő az egyik pohárköszöntő közben váratlanul énekelni kezdett. Az új blokkba nem írt szegény egy sort sem. Indulni kellett a vonathoz. Szegény Kék Pál agyában éjszaka, gyomrában pokol, nem csoda hát, hogy megtörtént, amit addig senki se hitt volna. Se Kiskucoron, se Nagykucoron. Kék Pál és Sárga Bandi kart karba öltve bandúkoltalc az állomás felé, és ekkor Sárga Bandi valamit makogni kezdett végre azokról az átkozott malacokról. De Kék Pál nem figyelt, Kék Pál nem kérdezett, nem jegyzett, hanem Kék Pál váratlanul félbeszakította Sárga Bandit, ezenmód: „Hajlik a je-gehe-nye!” Kék Pál betegen és titok nélkül érkezett haza. Hű asz- szonya ápolása nyomán két nap múlva felépült volna, ám betegségének második napján meglátogatta őt a nagykucori Sárga Bandi. Leült az ágy szélére, nagyot sóhajtott: „Nyomja a szivemet valami, komám. Az az igazság, hogy valami vész támadt nálunk, minden disznónk, malacunk odaveszett. így hát, mikor ti nálunk jártatok, nem volt nekünk egy árva malacunk se.” Hát ebbe aztán tényleg belebetegedett Kék Pál. Most is kórházban fekszik. A főkönyvelő mindennap bemegy hozzá, Blokkal és ceruzával. Cserhalmi Imre
