Pest Megyei Hirlap, 1966. október (10. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-04 / 234. szám

flST <~/£íHaD 1966. OKTÓBER 4., KEDD Magyar fiatalok a Liszt—Bartók zongoraverseny győztesei A Zeneművészeti Főiskolán vasárnap véget ért a budapes­ti Nemzetközi Zenei Fesztivál Liszt—Bartók zongoraverse­nye. A zsűri az első díjat nem adta ki. A második díjat An­tal Imre, a harmadik díjat Torma Gabriella és a két ne­gyedik díjat Lux Erika, illet­ve Kiss Gyula nyerte. A zsűri jutalomban részesítette Éva Sinowiecz lengyel és Jorge Gomez Labrana kubai ver­senyzőt. Egymillió tonna tüzelő várja a vásárlókat A költöző madarak vándor­lási idejéből, a meteorológu­sok távprognózisából talál­gatjuk ilyenkor: milyen télre számíthatunk? A téli tüzelőt idejében be kell szerezni; je­lenleg — amint azt a Belke­reskedelmi Minisztérium Tü- ZÉP főigazgatóságán meg­tudtuk — több mint egymil­lió tonna tüzelő várja a tele­peken a vásárlókat. — Nyugodtan várhatja a telet az — mondotta Somogyi Sándor főigazgató —, akinek már a pincében van a tüze­Hiúság vagy Magasabb képzettség a jobb kereset reményében Sokszor vitatott kérdés: mi­ért kevés a jó gép- és gyors­író, holott elegen tanulnak és készülnek erre a pályára? Er­ről beszélgettünk Csuhái Er­zsébettel, az országos gyors- és gépíró versenybizottság alelnökével. Most annál is időszerűbb a téma, mert — mint tudjuk — október 14—15—16-án or­szágos versenyt rendez­nek. A bizottság Bástya utca 5. szám alatti helyiségei nemso­kára megtelnek izgatott ver­senyzőkkel, akik Budapestről és vidékről neveztek. Az egyéni gépíróversenyeket se­besség és hibátlanság szerint bírálják. A sebességek 450, 320, 260, illetve 200 leütéses csoportokra tagozódnak. A gyorsírási versenyeket 150, 200, 250, 300, 350. 400 és 450 szótagos fokozatokban, ötper­ces diktátummal rendezik. Vi­déken az egyes vállalatoknál — ahol 20-nál több jelentkező akad — a helyszínen, egyéb­ként pedig a versenybizottság helyiségeiben mérik össze tu­dásukat a versenyzők. Az ide­gen nyelvű versenyeken „Legjobb idegen nyelvű ver­senyző"’ címet és díjat kapják a részvevők. Csuhái Erzsébet szíwel-lé- lelckel tanít. Úgy érzi, érdemes ezzel a szép munkával foglalkozni. Fokozódnak az igények az ad­minisztrátorokkal szemben. A gyors munkát igénylő osztály- vezetőnek vagy igazgatónak sokszor nincs türelme kivárni, míg beosztottja sztenogram- ból átírja a leveleket. így az­tán becipelik az írógépet szo­bájába, s ott a gépírónőt csak gépírói munkára szoktatva — gépbe diktálja a leírandókat. Lassan „kimegy a divatból” a gyorsírás. Inkább társadalmi munkában, az értekezleteken a jegyzőkönyvezésnél haszná­latos. Hiba az is, hogy a sta­tisztika szerint megállapított 80—90 000 gépíró-admi­nisztrátor közül alig 10 százalék kap megfelelő fi­zetést. Éppen a jövő generáció jó munkáját segíti elő az az egészséges versenyszellem, ami a bajnokságokra jelent­kezőket fűti. így biztosítható az egyre hibátlanabb admi­nisztratív munka, az igyeke­zet, a szorgalom. Például elő- i fordul, hogy a versenybizott­ság helyi, munkafelmérést vé­gez — azaz egy-egy vállalat gép-gyorsíróit vizsgáztatássze- rűen gyakoroltatja. így álla­pítható meg: a munkaerő al­kalmassága, s néha az átcso­portosítás szükségessége. A versenyekre jelentkezők között a régi, gyakorlott gép- gyorsíró, Márer Klári. Azon­ban az ügyviteli gép-gyorsíró iskolát vagy a kétéves szak­tanfolyamot végzett fiatalok is szeretnék bebizonyítani mások és maguk előtt: képesek hibátlanul és gyorsan dolgozni. A jelentkezők hetente kétszer gyakorló órákon igyekeznek tökéletesíteni tudásukat. Ez is mutatja: a versenyszellem szorgalomra, igyekezetre ne­vel. A 16 éve folyamatosan ren­dezett versenyek bizonyítják: az adminisztratív dolgozók, gép-gyorsírók munkájának hibaszázaléka fokozatosan csökken. Remélhető, hogy munkájuk eredményességét nemcsak a versenybizottság, hanem a vállalatok, az illeté­kes szakszervezetek is megfe­lelően fogják értékelni. Gáspár Judit lője. Bár a kereskedelem megfelelő készletekkel rendel­kezik, s az erősebb tél esetén is elegendő lenne, az egyik napról a másikra ugrássze­rűen megnövekvő nagy forga­lom zavartalan lebonyolítását egyetlen TÜZÉP-telep sem vállalja. A tüzelő tömegáru, tehát gondot elsősorban a szállítási nehézségek okozhat­nak. Havas, csúszós utakon a tehergépkocsik sem terhelhe­tők le annyira, mint enyhe, száraz időben, különösen fa­luhelyen. — Hogyan alakul az idén a tüzelőanyagok forgalma? — A jelek szerint több tü­zelőt vásárol az idén a lakos­ság, mint eddig bármelyik évben. Ennek magyarázatát egyrészt a városokban és fal­vakban felépült új házak ad­ják, másrészt a már több mint egymillió nyugdíjas, akik fizetési könnyítést kapnak, és nem utolsó sorban az a tény, hogy a növekvő kulturális igény — televízió, rádió, ol­vasás — egy szoba helyett kettő fűtését is megkívánja. A nagyobb forgalmat jól bizo­nyítja, hogy míg 1958-ban 523 ezer vagon tüzelő fo­gyott el az országban, az idén előreláthatólag 900 ezer va­gonra valót vásárolnak. Ez a mennyiség a tavalyit is meg­haladja. Az idén már az első hét hónapban annyi tüzelőt adtak el a telepeken, mint 1959-ben egész évben. Az iga­zi nagy vásárlások pedig — mint minden esztendőben — az idén is mo^t kezdődnek. — Változott-e a SZOT-ak- cióban résztvevők száma? — A múlt évben egymillió 500 ezer dolgozó kapott SZOT-tüzelőutalványt. Az idén 200 ezerrel több kerül­hetett volna kiadásra, de csak annyit vettek igénybe orszá­gosan, amennyit tavaly, mi­vel sokan az első negyedév­ben — még az alacsonyabb árakon — megvásárolták tü­zelőjüket. — A kedvező tüzclőellátás bizonyára kihat majd a köz­ponti fűtéses épületekre is? — Jól felkészültek már a közületek: kórházak, iskolák, az intézmények, lakóházak is a központi fűtésre. Bőven lesz lengyel szén, magyarral ke­verve, ez ugyanis a központi- fűtéses épületek tüzelőanyaga. V. A. FILMEKRŐL Éli az életét Erdőgazdasági szakmunkások ügyességi vetélkedője A délsomogyi Kaszópusztán rendezték meg 11 erdészet ver­senyzőjének részvételével az erdő- gazdasági szakmunkások ügyessé­gi versenyét. A korábbi vetélke­dőkkel ellentétben most nem az „izzasztó” mennyiségi eredmé­nyek elérése volt a cél, hanem a versenyzők rátermettségüket, ügyességüket és szakmai tudásu­kat bizonyították. A nyolc ver­senyszámban — fűrészlánc élesí­tés, fadöntés, darabolás, motorfű­részben lévő hiba elhárítása, stb. részvevő 11 versenyző arról tett tanúbizonyságot, hogy mind jól képzett erdőgazdasági szakmun­kás. v Úgy látszik, mire hozzánk elérkeznek a francia „új hul­lám” filmjei, addig le is ko­pik róluk az „új” jelző. Az „Éli az életét” az új hullám korszakának virágában, 1962- ben készült és jócskán az el­virágzás idején, 1966-ban élte meg a magyar bemutatót Bár általában jó az új műveket minél előbb megismerni, itt mégis szerencsés a négy év késés. Az Éli az életét egy — jelentős művészi erényekkel rendelkező és főleg nagyhatá­sú — filmdivat jellegzetes da­rabja. Az elkésett bemutató lehetővé teszi, hogy függetle­nítsük magunkat a divat eré­nyeitől és hibáitól, és a filmet mint önálló egységet elemez­zük. Kezdjük a kritikát a vé­gén, s rögtön mondjuk meg: az „Éli az életét” érdekes, de nem jó film. Története a sablonok sab­lonja. A tájékozódás kedvéért távirati stílusban: Nana, a pá­rizsi lány pénzzavarba kerül, lakásából kidobják, prostituált lesz. Egyre inkább beletanul „szakmájába”. Egyszer igazán beleszeret egy fiúba, de ké­sőn, mert már eladták leány­kereskedőknek. Nanát a leány­kereskedők szinte véletlenül, lelövik. A mese nemcsak látszatra sovány, filmen is ilyen. Szán­dékosan elnagyolt, vázlatos cselekménnyel dolgozik, szin­te azt lehetne mondani vi­gyáz rá, hogy holmi pergő ese­ménysor el ne vonja a néző figyelmét a lényegről. A lé­nyegről, amely itt messze az események között, nehezen ki­bogozható gondolati rendsze­rekben rejlik. Úgy is lehetne ezt fogalmazni, hogy az „Éli az életét” megfilmesítése, il­lusztrációja a lényegnek, az egzisztencialista filozófia egyik j alaptételének. Ez a tétel azt | mondja ki, hogy az ember ! szabadon választja meg ön­nön lényegét, azzá lesz, amivé teszi magút. A tétel elemző cáfolatára természetesen itt se mód, se hely nincs. Vitá­ba szállni yele, így csakis a film alapján lehet — és kell is. Nana elzüllik, meghal, de a néző nem érez semmilyen szokványos megrendülést. Ez nem véletlen, ez az alkotó, az író-rendező Jean-Luc Godard célja, ö Nana alakjában az ál­talánosan emberit látja és áb­rázolja, ezért hamis a film mondanivalója. Ha Nana sor­sa egyéni tragédia volna, ak­kor Godard filmje kritikai al­kotás lenne. Így azonban csak az ilyen típusú sorsot képvise­li, elveszti realitását. Nana élete nem élet a szó humanis­ta értelmében. Valami súlyta­lan lebegés a világban, érté­kek, célok — és ez a leglénye­gesebb —, emberi kapcsolatok nélkül. Ezzel tulajdonképpen megint a rendező filozófiai fel­fogásához jutottunk el, hiszen az egzisztencializmust hirdeti, hogy az ember véglegesen és reménytelenül egyedül van. Azt helyesen látja Godard, hogy Nana tragédiáját a társ- talanság, az üresség okozza. Adósunk marad azonban an­nak a bizonyításával, hogy ez a céltalanság szükségszerű. Hőse nem küzdelemben bukik el. hiszen nem küzd. Életével és halálával saját életfilozó­fiáját cáfolja. „Éli az életét” — mondja a cím. De milyen em­beri élet az, ahol nem a gon­dolkodás irányítja a tetteket, hanem csak a tettek szülnek sekélyes „elveket”? Nana a valóságban nem éli az életét, nincs választási lehetősége (itt hibás az egzisztencialista „sza­badválasztás” elve!). Mivel akaratlanul elfogadja az adott rendet, annak az egyént meg­nyomorító elveit. Az egyetlen járható utat, az önmaga em­berségéért a kapitalista társa­dalmi rend ellen való harc útját nem vállalja, ezzel ön­magára mondja ki az ítéletet. Sorsa, így halála is törvény- szerű. Búr korántsem olyan fontos, mint a mondanivaló elemzése, mégis érdemes megvizsgálni ezt a filmet a műalkotás szem­szögéből is. Ezen a téren el kell ismerni, hogy Godard jó rendező. Ha téves alapon is, de igen nagyerejű szuggesztív filmet csinált. A film belső logikája hibátlan. Művészi esz­közeire az új hullám póztalan egyszerűsége a jellemző. Min­den lényegeset elmond, de ,csaK ,a .lényegeset. Mindent olyannak vesz, amilyen a va­lóságban, nem ferdít és nem szépít. Részleteiben cáfolha- tatlanul hiteles. Az „Éli az életét” furcsa film, érdekes kísérlet. Nagy művészi erővel igyekszik bizo­nyítani valamit, amit azonban elvének helytelensége miatt nem bizonyíthat. Erőfeszítése azonban egyáltalán nem fölös­leges. Néha rosszul sikerült bizonyítás a legjobb ellenbizo­nyíték. Ebben az értelemben Godard önmagát cáfolja meg. Elek János VS'SSS/SSSSSSSS//SS/SSfSSSSSS//SS/SSSSSSSSSSSS/SSSSSSS/ySSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/SSSS/SSSSSSS///S/SSSSSSS/SSSS/SSS/SSSSS/SS/S/SS///S/S//SS/SSSSSSf//S//SS//SSSSS//S/SSSS/SSfSffSS/S/SS/SSSS'fSSS/SSSf/SSSSrSSfSSSSSS/fSSSSSSSS/SSSS/SStSS/SSS/SSSS/SS/S/SSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSf MÉREG — ... és a nagy fia? — Meg se ismerné, Juliska... Most ment első gimná­ziumba ... Nagy gyerek már, az édesanyja mindig azon panaszkodik, hogy leeszi a fejét... Nagy gyerek már — tette hozzá a férfi, kicsit büszkén is, kicsit rezignálton, mert a növekvő új hajtás mellett, az élet törvényei szerint örege­désnek indul a régi. Juliska hallgatott. A kertet nézte, amelyben még virá­gok bontogatták szirmaikat, nászra híva apró, szárnyas sze­relmeseiket. Az öreg kutyát, amely elnyúlva a bágyadt szep­temberi napsütésben, talán az utolsó meleg sugarat élvezte. Akkor kapta, amikor idekerült. Lassan már tizenöt eszten­deje. Fiatalon, vidáman, tele tervekkel és reményekkel érke­zett meg. öklömnyi kis gubanc volt a kutya. Most megrok­kant öreg, foszló szőrpamacs. — Nem jó itt lenni? — De. Megszoktam. Jó nép ez és tanítani nagyszerű do­log. Maga tudja, hogy mindig tanítani akartam. Mindig ar­ról álmodoztam, hogy szép, világos tanteremben, rendesen öltözött kiskölyköknek magyarázzam el a világ titkait... Képzelje, van olyan kis kolléganőm, akit én tanítottam an­nak idején az ábécére ... Most itt van, már második éve ... Hiába, öregszem ... A férfi ujjait nézegette, mintha azoktól akarna tanácsot kérni: kérdezze vagy sem. Fél szemmel az öregedő tanítónőt figyelte. Kicsit sápadt, ráncosodó arcában érdekes volt szép fekete szemöldöke, s felette a korán őszülő haj, melynek né­hány fürtje, most is olyan rakoncátlanul hull szemébe, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor még fiatal volt, s hármasban járták végig az öreg város utcáit, ő, Juliska, és a barátnője, a mostani felesége ... — O is engem szeretett volna? — hízelgett benne a gon­dolat, ugyanakkor valamiféle szégyenkezés is, mintha ö len­ne felelős Juliskáért, aki... — Mire gondol? A férfi hátradőlt a kerti széken, hallgatott egy pillana­tig, aztán kibögte: I — Arra, hogy voltaképpen maga miért is nem ment férjhez? Azt hiszi, hogy olyan könnyű volt annak idején egy ta­nítónőnek falun férjhez menni? Nagyon nehéz volt. A falu miatt is, saját maga miatt is... A falu miatt, mert néha ret­tenetes tud lenni, kegyetlen, mint a hidra, úgy fonja körül pletykával, szóbeszéddel az embert, hogy nem tud kitörni belőle, ha csak el nem megy. De, ha én egyszer falun akar­tam és akarok tanítani. Hová menjek? Hová mehettem vol­na? Pletyka mindenütt van, és én még akkor nem tanultam meg, hogy évszázadok kegyetlen és kitenyésztett mérge ez, és egy kicsit szórakozás, az egyetlen, amely valami változatos­ságot vitt a falu egyhangú, örök hétköznapjaiba ... Marad­tam és — lány maradtam. — De, hisz maga olyan kedves volt, és csinos... — Igen, csinos voltam... Ne, ne mentegetöddzön. Egy nő, negyvenen túl, ha senkije sincs, rendes, gondozott lehet, és legyen is, de csinos? Ugyan! Szeretem, amit csiná­lok, a munkám megvigasztal, ha nekem nincsenek is saját gyermekeim, azért mégis vannak, most is, negyvenöt... Lány maradtam. Olyan igényeim voltak, amelyek ugyan nem királyfira vártak, de városi emberre ... Városira, itt falun. Ostoba voltam én is, és még naiv. Falun akartam ta­nítani, és közben lebecsültem azokat, akik között tanítok, dolgozom, voltaképpen akikért élek és éltem. A pletyka, a szóbeszéd és a kegyetlen méreg, lényegében csak. büntetés volt számomra. Talán meg is érdemeltem? Nem gondolja? A férfi cigarettára gyújtott, hallgatott egy pillanatig, aztán megrántotta a vállát: — Nem tudom __amíg csak a vétket ismerem s a bün­t etés mértékét nem, addig nehezen mondhatnék véleményt... Nem igaz? — A büntetést? A gépállomáson volt akkoriban egy fia­tal mérnök. Nemrégen került le ide, kedves, szimpatikus fiú volt. Feleségül akart venni, tudom. Nem mondta, de érez­tem. Ezernyi jelből éreztem, hogy szeret. Nem gyakran ta­lálkoztunk, soha nem jött hozzám, hogyan is tehette volna, itt... De, ha valahol összehozott a dolgunk, mellém ült, hall­gatott egy ideig, aztán szépen, mint valami kis iskolás, be­számolt arról, ami történt vele legutóbbi találkozásunk óta. Maga férfi, férj, nagyon jól tudja, hogy maguk csak azoknak számolnak be napjaikról, terveikről, kudarcaikról, remé­nyeikről, akiket tényleg szeretnek, akiket többnek tartanak, mint mást. Egyszer nem ült mellém. Azt hiszem, tanácsülés volt, vagy valamilyen megbeszélés és nem ült mellém. Üres maradt mellettem a szék. Ha ül rajta valaki más, akkor talán először észre sem veszem. De az üresen ásító szék, ott mellettem, s ő a terem másik sarkában. Körülöttem rész­vétlen, vagy cinikus, kajánkodó, vagy fölényes arcok... Nem tudtam mire vélni __A szünetben egyszerűen odamen­t em hozzá és megkérdeztem, megsértettem valamivel? Sem­mivel — mondta és tovább akart menni. De talán mégis — fogtam meg a kezét. Elrántotta. Mit gondolok én, mondta, talán neki kötelessége, hogy mellettem üljön állandóan? Legjobb tudomása szerint nem tett házassági ígéretet, és az ablakomon sem mászott be, mint ezt megtette más... Nem akartam, igazán nem akartam, nem is tudom, hogyan tör­ténhetett ..., de pofon ütöttem. Hirtelen, gyorsan és aztán sírva elszaladtam... Nem tudtam elképzelni, honnan szedte ezt az aljas rá­galmat, gyűlöltem, meg tudtam volna ölni, hogy ilyen becs­telen, hogy ilyen aljas hazugság árán akar megszabadulni tőlem, mikor tényleg semmire sem kötelezte' magát velem szemben, és én sem köteleztem őt semmire... Véletlenül tudtam meg, talán hetekkel később, ki volt az, aki az abla­komon bemászott... Egyik fiatal kollégám felesége babát várt, s a baba, amilyen kicsi, olyan illetlen még, éjszaka kezdett zörgetni, hogy bebocsátást kapjon a világba... A fiatal férj, hová rohanjon? Hozzám. A szomszédban lakom. Az ablakon keresztül lihegte el riadt rémületét. Ezt lalhatta meg valaki és adta tovább ... Aztán a földművesszövetkezet egyik könyvelője próbált udvarolni, eléggé ellenszenves alak volt, tolakodó, s amikor kiadtam az útját, az arcomba vágta, hogy neki miért nem szabad azt, amit szabad volt a tanítónak, mérnöknek, min­denkinek. így most aztán már három szeretőm volt egy fa­luban, s ez körülbelül elég is volt ahhoz, hogy itt én már soha senkinek ne kelljek hivatalosan, de mindenki igényt formálhasson rám az éjszaka leple alatt. Sírtam. Lefogytam. Éjszakákon át riadtan füleltem, nem akar-e valaki rámzör­getni, rémképeim voltak, a kollégáim elhúzódtak tőlem. El­határoztam, hogy elmegyek innen. Beszéltem a tanácselnök­kel, a párttitkárral, az iskola igazgatójával és bejelentettem, hogy elmegyek, mert nem bírom a rágalom mérgét.. Min­dent elmondtam nekik, már amit egyáltalán el lehetett mon­dani ... Hitték-e, nem-e, akkor nem tudtam. De biztattak, hogy mellém állnak, hogy segítenek, csak maradjak, mért jó pedagógusnak tartanak... Maradtam. Vagy a munkám, vagy a szerelem. így állítottam szembe életem két nagy kérdését, talán helytelenül is, de mindegy. A munkám győzött és én lány maradtam. Vénlány. így történt. A férfi a szirmaikat hullató rózsákat nézte és szánta őket. Elvirágzanak, elhervadnak. Zavarban volt. Mit mondjon most erre a váratlan vallomásra, mivel vigasztalhat egy nőt, aki sohasem ismerhette meg a család, a gyerek, az anyaság szépségeit. Tréfálni próbált: — Hűha, Juliska, akkor most magát megint rágalmaz­hatják miattam — mondta, de érezte, hogy nem valami jól sikerült a tréfa. A tanítónő megfordult, ránézett a férfira, aztán nagyot sóhajtott: — Tudja, mi a legrettenetesebb egy nő életében? Nem tudja. Megmondom. Ha már nem lehet megrágalmazni. A rágalom a fiatalok jussa. Ezt a mérget rám már nem paza­rolja senki! Gyurkó Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents