Pest Megyei Hirlap, 1966. október (10. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-23 / 251. szám

1986. OKTOBER 23., VASÁRNAP mem *KMtm 9 Vendégek köszöntése A költészet napjai Budapesten ' — minden eddigi hasonló találkozónál vonzóbb és jelentősebb eseménysoro­zat. Jelzik ezt már az adatok: a ren­dezvények és a részvevők nagy száma, a konferencia iránt érdeklődést tanúsító külföldi folyóiratok, újságok és rádió- állomások tekintélyes névsora. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ezekben a napokban minden európai, aki szereti a költészetet, hisz a szép versek erejé­ben. a népek-nemzetek egymást gaz­dagító szellemi barátságában, a konti­nensünket behálózó híradások nyomán Budapestre tekint. Az európai líra rep­rezentánsai, legismertebb kiválóságai érkeztek fővárosunkba a kor költésze­tének időszerű kérdéseit megvitatni, ismerkedni, barátkozni. Gazdag a hi­vatalos program, még gazdagabb a kölcsönös érdeklődés «diktálta napi­rend, a beszélgetések, találkozások hosszú sora. Ez teszi lehetővé, hogy a vendégek a magyar kulturális élet ja­vából is ízelítőt kapjanak, néhány kon­cert, színielőadás és kiállítás impresz- szióját is magukkal vigyék. A legfontosabb és egyben legizgal­masabb — költőkről és műfordítókról lévén szó — mégis az: milyen képet kapnak vendégeink a versek fogadtatá­sáról. A számvetés ez idáig igep ked­vező. Barátaink — s ezt nem udvarias frázisok, hanem az őszinte elismerés szavai adják tudtunkra — csodálkoz­nak. Meglepte őket a személyük és műveik, s általában a költészet iránti ,érdeklődés intenzitása és hatósugara. Sokan közülük hallottak már arról, hogy Magyarországon a líra nemcsak a költők és „irodalmi céhbeliek” elszige­telt ügye, hanem jóval szélesebb kör­ben hódító szenvedély. De más az ilyesmit a helyszínen tapasztalni, mint olvasni, vagy hallani. S mindez nem csupán keretezi, nem Is csak változatos színekkel gazdagítja a nemzetközi találkozó programját. A magyar közönség fogékonysága és ér­deklődése a kortárs líra eredményei iránt, a legszorosabban összefügg a megbeszélések egyik legfontosabb té­májával. Azzal a kérdéssel, hogy vajon képes-e korunk költészete is hatni az egyéni sorsot is eldöntő történelmi­társadalmi folyamatokra, az emberek gondolkodására és cselekedeteire? Ha nagyon röviden kell megfogal­mazni a költészet napjai Budapesten részvevőinek ars poeticáját, valahogy így hangozhat: rajtunk is múlik, mit hoz a holnap, merre tart Európa és a világ. Nem kis eredmény, hogy vendé­geink — világnézeti és ízlésbeli ellen­téteket áthidaló — egységes meggyőző­déssel vallják: hisznek a művészet, a versek emberformáló lehetőségeiben és hivatásában, abban, hogy a költők az emberi teljesség igényének kifejezésé­vel, a vágyak, gondok és remények megszólaltatásával hatékonyan segít­hetik egy humánus, szép jövő megszü­letését. Dersi Tamás Eduardas Miezelaitis: Szó Szólok: magas-ívű szemöldöke íj, nyilait beröpiti a szívbe. Szólok vakító sima kebleiről, meredek márványkupolákról. Szólok: haja fodra folyó, zubogó, nap-sajkát úsztat a sodra. Szólok: piruló nap a kedves ajak, a fehér fogakat beragyogja. Szólok: mint lótusz, e homlok olyan, a fülek kicsi tengeri kagylók. % Szólok: ha beszél, patakok nesze kél, madarak dala, lomb susogása. Szólok estéről: akár a mező, ibolyás, mentás, csupa illat. Szólok, hiszen ő igen elbűvölő, dalom ihleti nagyszerű teste. Dicsérem ölelve, lehullva elé, napom, éjem benne keresve. Bronzára borulva, a szája ívén enyhítve, eloltva a szomjam. dicsérem e testet, amelynek a föld összes szépsége az éke, mert mindegyikük kicsi föld, csupa zöld, patakok, ligetek menedéke. Hány föld van e földön! A szó nem elég, a szavaknál többel adózom: a szavaktól hervad a szép, de az én szavaimtól mégsem enyész el. kivirít, kivirít! Segítek magam is. hogy e rét kiviruljon egészen! ölelem, karolom, tele véle karom. Bűn, emberi, nagyszerű vétek! Bűn-párti vagyok: ha a mag kifakad, hímezze ki dúsan a rétet. Nem hagyhatom őt. hogy a drága mezőt a vihar letarolja, megölje! Én a nagy szerelem kenyerét perelem, ami éhet elolt, ami írt ad. Az olyan szerelem .jogait perelem, amilyenről még sosem írtak. Bede Anna fordítása Leonyid Martinov: Szeretem, s ezért Én magát szeretem s ezért a világot újjáteremtem. Vén a világ, sok millió évet élt, sok benne a furcsa, az esetlen, a nevetséges, a suta, az ó, a semmire sem használható. Nézd, a kohók lángolnak, nézd, lesújt egy kalapács, arany és ólom eggyéolvad, eggyéforrasztja a pörölycsapás. Mindennek, ami átmegy a kezünkön, kincseket rejt a gyomra — minden elektronokra esküszöm, én esküszöm minden megbontott atomra! Mát maga miért nem mosolyog reám? Haragszik talán? Vajon mit róhat nekem fel? ...Tudom már. miért neheztel: mert nem formáltam eleddig a fülönfüggőjének párját a kozmikus világenergia parányi forrásává át. Csak nyugalom, kérem, nyugalom! Előbb még meg kell gyógyítanom azt, akit eltorzított a kegyetlen erő, előbb még jogába iktatom azt. akit kisemmizett a lelketlen, s ha örökségébe már visszahelyeztem, ha törvénytelenül kivégeztetíct is életre keltettem — akkor a világot újjá teremtem! Radó György fordítása Parujr Szcvak: íme az autók, amelyek eddig vakon nyüzsögtek, mint cicakölykök: zöld szemültet most sorra kinyitják. Szerte a csend már bontja a tollát, készíti fészkét, Tán ez a hosszas, halk cihelődés tette: a halmok mennek aludni. Részeg az alkony, mint vala Khajjam, részegen átkát szórja az égre. Most a kutyáknak hű ugatása, még az is átok, részeg imádság, kéri az istent: ostromlóin megkönyörüljön. Jő a sötétség-spongya, letörli lassan a táblát, fordul az égbolt, zúzmara csillan: csillagok ezre. Szerte a földön ritka a szó már, ritka is cs halk. Szólnak a fények, rengeteg ablak fényjeleket küld messze az űrbe. Bent csecsemő sír, édesanyánk hív, hogy hazatérjünk, bőgnek a barmok, zúgnak a gépek. Es az a sok-sok fényjel az égen ... Majd amidőn a hangok elültek, fény se világol. megjön az űrből végre a válasz, már amikor alszunk: itt kusza rémkép, ott szelíd álom ... Nékem a rémkép, kedveseimnek halk, szelíd álom. Bede Anna fordítása Guillevic: Ha volna hely... Ha volna hely amely Megnyílnék végül is Annak ki egyre megy csak Meglátni hogy mit is rejt A végső meredek, Túl a láng és a kén örvényes förgetegjén, Ha volna hely amely Megadna néki mindent Hős-volta díjaként, Ki futna meg az áldozattól? Timár György fordítása Salvatore Quasimodo: A feliilimilhätailantold Tartozom neked szerelmes szavakkal vagy olyanokkal tán, melyek naponta felcsendülnek s hangjuk már csöndbe vész. Fél tőlük az emlékezet: bennük könyörtelen jelek ellenséges beszéddé állnak össze s ez a súly a lélekre hull. Az ész zuhanásának hangja nyomja el, szerelmes szavaimat, vagy tán a visszhang kiszámíthatatlan félelme, melynek szorításában szolid suttogásnál halványabbá homályosul a kép. Vagy a láthatatlan iróniát súrolják szavaim, a gúny sötét peremét és immár bekerített életemet, szerelmem. Vagy tán a szín kápráztatja el őket, ha beleütődnek fényfalába az időnek, mely akkor ér hozzád, ha már az én időm nem bir felidézni sötét szerelmet, mely megrendültén elsiratja majd a szépséget s a viharos szakítást a felülmúlhatatlan földdel, szerelmem. Képes Géza fordítása Pablo Picasso 1906-ban még csak 25 éves volt, de sok barátja és tisztelője szerint már akkor is nagy festőmű­vész. Ma, hatvan évvel később, még mindig nagy, újat és megint csak újat kereső, tág horizontokat bejáró. Egyénisé­gének bélyegét rányomta félévszázad képzőművészetére, szinte nincs olyan irányzat vagy iskola, amely ne vallaná mesteréül, és nincs ország vagy világrész, ahol ne tisztelnék nevét. Egyes művei, mint a békegalambot ábrázoló rajza, a század legfontosabb és legismertebb jelképévé váltak, nagy­szabású és bonyolult képei valamennyi moderij. képzőmű­vészeti könyvben megtalálhatók. E nagy festő életútja is tele van mozgalmas fordulók­kal. Spanyolországban született 1881-ben, s apja, aki szin­tén festő volt, már kezdettől a művészpályára nevelte, 1900 —1901-ben látogatott először Párizsba, ahol az impresszio­nizmus művészete és Toulouse-Lautrec bravúros rajzai gya­korolják rá a legnagyobb hatást. A Montmartre és a Mont­parnasse kávéházainak életét festi, idealizálás nélkül, drá­mai őszintességgel. 1904-től kezdve végleg Párizsban telep­szik le, ekkor kezdi festeni „kék” képeit, ezeken a külváro­sok nyomorgó elesettjei jelennek meg szorongató éjszakai világításban, és szánalmas magányosságban. A következő két-három évben a .,rózsaszín” árnyalat válik uralkodóvá művein, ekkor készülnek gyöngéd körvonalú és törékeny szépségű Harlekin-figurái, a cirkuszosok és a vándorartisták életét rokonszenvvel bemutató kompozíciók. Igazságot szomjazó nyugtalansága azonban nem elégedhetett meg a perifériákra szorultak iránti rokonszenv­vel. Az érzelmes képeket festő Picassóból — 1908 körül — türelmetlen és rombolva építő szenvedély lobbant fel, amely aztán végigkísérte egész életében. A néger faszobrok, vagy a kései Cézanne-képek geometriája a valóság mélyebb és igazabb arcát ígérték számára. Megkezdődött az a for- maelemzö és formaépítkezó munka, amelynek eredménye a „kubizmus” lett. Picasso és francia barátja, Braque, első­sorban csendéleteket festettek ezekben az években, a tes­tek és a formák egymásba kulcsolódó játékát, dinamikus elevenségét igyekeztek megragadni. A kubista képek erősen geometrikus formái teljesen felbontották az eddigi ábrázo­lás törvényeit, ám a formák azóta áthatották a modern ci­vilizáció tárgyi világát; az építészettől — az autókarosszé­riáig. Picasso művészete a későbbi évtizedekben is egyre vál­tozott és gazdagodott. Az 1920-as években az Európában turnézó Orosz Balett, és a számukra zenét komponáló Stra- vinszkij hatására Picasso is elkezdett egy neoklasszikus korszakot, amelyben a népművészet figurái és mesés elemei nagy szerepet kaptak. A húszas-harmincas évek szürrealiz­musa Picassót a kollektív hiedelemvilág örökségének, a mí­toszoknak újra-felfedezéséhez vezette. A spanyol származá­sú művész ekkor talált vissza szülőföldjének népi világá­hoz, a bikaviadalok tradícióihoz, és az arénán folyó küzde­lem hősi erejű jelképeihez. A harmincas évek erősödő fa­sizmusa és a spanyol polgárháború tragédiája alkalmat ad­tak ahhoz, hogy ezt a mítoszvilágot Picasso ne öncélúan, hanem a humanitás küzdelmeinek és megpróbáltatásainak jelképeként ábrázolja. 1937-ben festette „Guernica” című óriási vásznát, amely életművének koronája, itt összegezöd- tek korábbi korszakainak elvont kutatásai a XX. század gondolkodó és politizáló emberének szenvedélyes leikével. A 85 6VSS PicaSSO a soha nem nyugvó kutatószen­vedély, a művészi bátorság, és az emberi nagyság, a békés alkotómunkáért vívott harc egyik eleven szimbóluma. E nagy művész művében a tragikus mellett mindig fontos szerepet játszott a komikus is; az álarc mögé rejtőző, és igazi arcát és érzéseit csak a válságos pillanatokban meg­mutató Harlekin-figura. Harcolni az igazságért, és felszaba­dultan játszani, játszva teremteni — ezek azok az erények, amelyeket Picasso oly nagy erővel mutat. Ezért köszönti ót, születésnapján olyan hálával és szeretettel a világ ' <-y.) A „GUERNICA“ Picasso e három és fél méter magas és majd nyolc méter hosszú, szürke, fekete és fehér színű képen azt festette meg, amit átélt, mikor a német repülők, 1937-ben, a spanyol polgárháború idején, bombazáport zúdítottak a védtelen Guernica kisváros polgári lakosságára. A bika itt a fasiz­must jelenti, a vadságot, erőszakot (a háborút marokkói csapatokkal és német bombázókkal nyerték meg) •— és a lándzsával keresztüldöfött ló a spanyol nép. A csupasz vil­lanykörte, bántóan éles fényével mintha az óvóhelyek han­gulatát idézné fel, a ló alatt a levágott kar a kettétört kard­dal meg a virág, a bika és a ló feje felett az égre gágogó, kétségbeesetten vergődő liba — minden csupa szimbólum. A téma égrekiáltó szörnyűsége ellenére a kompozíció klasz- szikus: a főcselekmény közepén háromszögbe van összefog­va, a levágott kartól, a bal oldali sarokban, a ló fején át a menekülő asszony hátranyújtott lábáig, a jobb, alsó sarok­ban. A középponti cselekmény mellett az oldalszárnyak — egyrészt a bika és a jajveszékelő asszony a megölt gyerme­kével, másrészt a két kezét felnyújtó, fejét hátrahajtó asz- szony az égő házban és az ablakon kihajló fáklyát tartó asszonyi alak — egyensúlyban vannak. E festményen szür­ke hol sárgásnak tetszik és mintha meleg volna, hol meg kékes és hideg. Picasso nem akarja lerázni magáról a fran­cia iskola kifinomult színkultúráját. Ami az élőlények for­máinak erőszakos eltorzítását illeti, arra feljogosítja a té­ma. A karikatúrában megszoktuk, hogy a művész túlozza, amit észre akar vétetni és elhagyja, amit nem érez lénye­gesnek. Itt Picasso a lelkét tette fel rá, hogy kifejezze ezt a minden emberi mértéken túli kínt, fájdalmat, haragot, tiltakozást. Száz meg száz vázlaton át jutott el, hosszú kere­sés, tapogatózás után ide, ahol minden vonás maga a tömör erőszak. (Rudolf Broby-Johanson jellemzése alapján) Alkonyaikor

Next

/
Thumbnails
Contents