Pest Megyei Hirlap, 1966. szeptember (10. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-11 / 215. szám

1966. SZEPTEMBER II „ VASÁRNAP K FELKELÉS Román film Livin Rebreanu regénye nyomán készült a most bemu­tatott Felkelés című román film, amely a föld nélküli pa­rasztok lázadásáról fest hite­les képet. Nemcsak Miron Ju- ga bojár parasztjai élnek nyo­morultul — ahol a történet játszódik —, hanem az egész országban lázonganak a nincs­telenek. Több tartományban lázadás tör ki, felgyújtják a bojárok és bérlők házait. Nem szervezett felkelések még ezek, csupán spontán lázadá­sok. kiútkeresés a nyomorból és megaláztatásból. A Felkelés hőse Petre, a fia­tal kocsis, akinek édesanyja súlyosan beteg s akinek sze­relmét megerőszakolja a bo­jár fia. Nem véletlen tehát, hogy éppen ő áll a felkelők élére, bár mindent elkövet, hogy békés úton jusson föld­höz ő maga csakúgy, mint tár­sai. Hogy sorsuk mégis véres tragédiába torkollik, annak az öreg bojár az oka, aki megöli az egyik követelődző parasz­tot. Ez robbantja ki végső so­ron a nagy lázadást. A pa­rasztok agyonverik földesuru­kat, felgyújtják a házát s ugyanez a sors vár a bérlőre is. Petre, a bojárfiú menekülő feleségének nyomába ered, s amikor utoléri, bosszút áll szerelmese meggyalázásáért. A felkelést végül is a kivezé­nyelt katonák verik le s az el­ső sortűz kioltja Petre életét is. A film a román történelem egyik tragikus epizódját dol­gozza fel megrázó erővel. Ha olykor mégsem érezzük teljes­nek a film művészi értékét, ez annak következménye, hogy a forgatókönyv írója, Petre Salcudeanu a regény epikus történetéből mindent át akart menteni a filmbe. Kevesebb ez esetben is több lett volna. A NAGY BULI Francia film egy kitűnő színészi alakítás is. Az ügyefogyott jegyke­zelőt alakító Bourvil ez al­kalommal is az emberi ér­zelmek egész skáláját játssza végig, hitelesen ábrázolva a figura belső tragédiáját. Bourvilnak két kitűnő partnere is akad a filmben. Az egyik a bandavezért ala­kító Paul Meurisse, a másik pedig a bájos és tehetséges Francoise Deldiek. A remek szórakozást ígérő francia filmet a nálunk is ismert Alex Joffé rendezte sok ötlet­tel, szellemesen. Az unokám és az édesanyám néhány napig vendégségben voltak nálunk s együtt alud­tak a vendégszobában. De ma reggel vége- szakadt a boldogságnak. A kicsiért eljöttek a gyermekkocsival és az édesanyámat gyalog kísértem ki az autóbusz állomásához. ' — Valami nagyon furcsát álmodtam — .kezdte el az anyám. — Ügy! ;— Igen, de pontosan tudom, miből szárma­zik az egész. Hajnalban felriadtam, s per­sze, azonnal a kicsike után néztem. Öli, édes gyönyörűségem, aranyosan játszott, mi­alatt lábacskáit feldobta a levegőbe. Lerug­dosott magáról mindent, a kis pehelypap­lant, a takarót. És mezítelen lábacskái jéghi­degek voltak. Kezemmel megmelengettem a kis lábakat, betakartam és visszabújtam az ágyba, rögtön elaludtam, és álmodtam ... . — Róla? — No, igen, tulajdonképpen róla azt ál­modtam, szólok a feleségednek, hogy a ki­csike hálóinge túl rövid, mire feleséged azt felelte: — Dehogyis! — olyan ingerülten, mintha valami ostobaságot mondtam volna. Gondol­tam magamban, ezzel itt nem jutsz semmi­re, elmentem hát Elsiehez, a lányodhoz, és azt mondtam: — A kislányra hosszabb há­lóinget kell adnod, mert reggelre jéghideg lábacskával ébred. És mit gondolsz, mit fe­lelt erre? , — Fogalmam sincs. — Hát, kérlek, azt felelte: — Törődj a ma­gad dolgaival. Mit szólsz ehhez a szemtelen­séghez? — De hiszen ezt valójában nem is mond­ta... — Már hogyne mondta volna! — Hisz csak álmodtad az egészet. — Egyre megy — állapította meg az anyám. — Ékre azt mondtam: — Hát ez már aztán mindenne r a teteje, én csak a gyerek javát akarom. De ő, Elsie, rámförmedt: — Ne ártsd magad mindig a mások dolgába. Jobb szeretném, ha szednéd a sátorfádat — no, igen, csak így — a sátor­fádat. Hát erről mi a véleményed? Ezt kel­lett megérnem, hogy ilyeneket vágjanak a szemembe! ? Megértőén bólogattam. — Kérlek — mondta még — menj csak nyugodtan, nekem ugyan nem fogsz hiá­nyozni! Ezt a komiszságot! ' Egészen felindultan lépdelt mellettem. — És aztán? — érdeklődtem. — Aztán felmentem a szobámba, összecso­magoltam és feltettem magamban, hogy so­ha többé át nem lépem a küszöbötöket. Fe­lőlem ugyan mindnyájatokat elvihet az- ör­dög, kivéve az én drága kincsemet, a kicsi­két. Vettem a kabátomat, kifelé mentem, s akkor ott ültél te... — Ültem? Sm0>í CA'RMIGGfcLtr: tSMX liriLq — Igen, egy tolókocsiban — mondta köny­ínyedén . >. — De hát, miért tolókocsiban? — Nem tudom, de így volt, valami bajod történt. Ha most utánagondolok, ez nagyon bolond dolognak tűnik; de hát álmában nem akad fenn az ember az ilyesmin. Aztán az autóbuszmegállóhoz mentem, és te velem jöttél a tolókocsin, magad hajtottad a kezed­del. — Praktikus megoldás valóban. — Igen, nagyon ügyes szerkezet volt és én arra gondoltam, hogy most gyorsan elmon­dom neked az álmot a rövid ingecskével, kü­lönben a feleséged meséli el, vagy a lányod, s aztán majd nem tudom, hányadán vagyok, mert ők mindent elferdítenek. Elhallgatott. Éppen megérkeztünk a megállóhoz és az autóbusz már fel is tűnt. — Es mit mondtam én, amikor elmesél­ted? — Már mit is mondtál volna? — vála­szolta megvetően. — Valamit morogtál az örrod alatt, valami olyasmit, hogy ezek az asszonyok egyebet sem tudnak, mint civa­kodni. Megértettelek, nem akartál felettük pálcát törni. De különben is mire mennék én a te válaszoddal! Az autóbusz megállt és az anyám felszállt. Mielőtt a kocsi elindult, még kikiáltott az ablakon: — A hálóing túl rövid. Mondd meg nekik! Intettem és elindultam hazafelé, nem to­lókocsin, hanem a saját lábamon. Útközben elhatároztam, hogy majd szóba hozom az ingecskét. Fordította: Szenes Erzsi Carmiggelt neves holland író. Látszólag könnyeden odavetett történeteiből meleg bensoség árad, emberszeretet, s valami szá­raz humor, mely mindig derűt kelt. Több el­beszéléskötete jelent meg, németül és fran­ciául is. Louis Bourdin jegykezelő az egyik párizsi metróállo­máson. Két szenvedélye van: a detektívregények és a szemközti peronon dolgozó bájos Angélique. A lány azonban nem sokat törődik vele mindaddig, mig el nem olvassa detektívregényét... Ugyanis Bourdin kitalált és megírt egy remek detektívre- gényt, amely az angliai nagy vonatrabláshoz hasonlatos. Ám minden kiadó elutasítja a kalauzt: „Gyenge téma, valószínűtlen feldolgozás, ki­adásra alkalmatlan”. Erre már a derék, béketűrő Bour­din is dühbe gurul s pos­tás ismerőse ötletére megkí­sérli a börtönből szabaduló gengsztereknek eladni regé­nyét. S nem is akárki akad a horgára, hanem Filippi, az alvilág koronázatlan ki­rálya ... Nem mondjuk tovább a film történetét. Legfeljebb még annyit, hogy a film vé­gére Bourdin hírnévért, va­gyont és szerelmet szerez. De addig sok-sok mulatságos kalandon esik át. Kellemes, szórakoztató film A nagy buli. Nemcsak a sok mulatságos ötletre épített cselekmény teszi azzá, hanem Arkagyij Vasziljev: Ellene szavazok! „Sajnos, az igazságosság a mi életünkben még nem olyan magától értetődő dolog, még nem mindenkinek vált véré­vé ...” A regénynek ez a mon­data, amely csak a történet végén hangzik el, egyben mot­tója is lehetne Arkagyij Va­KÖNYV sziljev most megjelent művé­nek. Az Ellene szavazok hőse Nyikolaj Grohotov, a katona­ságtól hazatért fiatal munkás, akit az üzem vezető beosztású munkatársai rosszindulatúan megrágalmaznak s ezzel még a családi életét is majdnem zátonyra juttatják. A kiagyalt hazugságok: iszákosság, er­kölcstelenség, közvagyon-meg­károsítás, megdöbbentik a jó szándékú fiatalembert s ért­hető, ha kezdetben elveszti lába alól a talajt. Vasziljev érdekes, izgalmas, mai tárgyú regénye a sokolda­lú ábrázoláson és az alapos lé- lekrajzon túlmenően a szovjet élet mindennapjáról fest ké­pet. Arról a szívós harcról, amely Grohotov igazáért fo­lyik, s amely tulajdonképpen a személyi kultusz maradvá­nyai elleni küzdelmet ábrázol­ja művészi hitelességgel. A regény végére Grohotov újra igaz emberként áll az ol­vasó előtt. S a megtévedtekkel együtt az olvasó is levonhatja a regény tanulságát: „Mi nem lehetünk félig igaz emberek, minden porcikánkban igaznak kell lennünk, és minden egyes ember sorsa a mi gondunk.” (B. Lányi Márta fordítása, Európa Könyvkiadó.) Nem tudok kitérni eiőlük. Fenyege­tően, feltartóztathatatlanul jönnek, to­lakodnak, kellemetlenkednek. Kényte­len vagyok megadni magam. Szeret­nék olvasni, vagy aludni, de az igyeke­zet céltalan; nem hagynak. Oda kell figyelni rájuk. — Elfogyunk... Már nem bírjuk a harcot! Alig vagyunk többen, mint három és fél millióan — ordított egy vörösvérsejt. — Mit strapálod magad? Nem törő­dik ez velünk. Ennek hiába beszélsz! — rikkantott egy másik, ha jól emlék­szem, hemoglobin nevezetű alkatré­szem. — Vigyázz! Jönnek a limphociták! •— sikított egy vörös testecske és pá­nikszerűen elbújt az egyik kisforgal­mú hajszáleremben. — Vesszen! Vesszen! Le vele! — me­netelt végig szervezetemen egy cso­mó vírus-huligán és amerre mentek pusztítást, rettenetét hagytak maguk után. Volt közöttük Koch-bacilus,. és mindenféle spirocheta. Féktelen ran- dalírozásuk nyomában elhullott vörös- vérsejtek, és egyéb általam ismeretlen nevű bélügyi dolgozók tetemei marad­tak. i Homlokom kiverte a verejték, szám kiszáradt ‘és testem hőmérséklete leg­alább két fokkal magasabb volt, mint a sokévi átlag. A szokatlan, rendelle­nes állapot elleni tiltakozásul gyo- momedveim tüntetőén kivonultak és az egész emésztőrendszerem azonnali sztrájkot jelentett be. Egyik idegpályámon Icapcsolást je­leztek. A tüdőm jelentkezett: — Nem bírom tovább. A Koch-bak- tériumok, már a tüdőcsúcsnál vannak. Ha nem történik valami, akkor a be- szűrődésük megakadályozhatatlan. Epém epésen jegyezte meg: — Na, ipersze, a sok cigaretta. Mire a májam rosszmájúan: — És az a sok alkohol. Idegrendszerem idegesen: — Nem beszélve a felelőtlen éjsza­kázásról. A szivem szívtelenül: — En csak állok, és megütődve szemlélem az egészet. Felugrottam, mert úgy éreztem, hogy a szivem valóban leállt. Dörzsöl- getni, simogatni kezdtem, mire kissé durcásan, akadozva és kelletlenül, de döcögni kezdett. Legszereáettebb alkatrészeim elle­nem fordulnak. Legjobb vörösvérsejt- jeim elhullanak a hosszú harc alatt. iAz elégedetlenség rpiWanatról pillanat­ra nő. Mindenfelől szemrehányást ka­pok. Ez már lázadás! Óriási tüsszentés rázza meg a testem. A detonáció nyo­mán, úgy érzem, mintha ia fejemben minden kimozdult volna a helyéből. Szédülök. Érzem, hogy a lázadás to­vább terjed. Egykor oly engedelmes tagjaim nem teljesítik az údegpályá- koh kiküldött parancsokat. Nein va­gyok ura magamnak. Teljes az anar­chia. Eddig realistának, sőt, natura­listának tartott kzemem szürrealista és absztrakt képeket továbbít. Op-art- ábrák viliódznak recehártyámon és úgy látom, hogy a feleségem Picasso festette, valamikor a kék korszakában, ennek ellenére, sárga. Utolsó erőmmel szózatot intézek lszervezetemhez: — Se'jttársak! Tisztelt fehérjék, sók és hormonok! Bevallom, eddig nem nagyon vettem figyelembe igényeite­ket. ígérem, hogy a jövőben gondosabb leszek. Jól öltözöm, leszokom a do­hányzásról ... — Ezt már hallottuk — sípolt köz­be a tüdőm, melyről régen tudom, hogy hajlamos a demagógiára. — Megfelelő mennyiségű vitamint kaptok — ígértem, de gyomrom közbe- kordult, hogy ezzel is emlékeztessen a húsz év óta következetesen elhagyott reggelikre. — Nem iszom több kávét — ígértem, mire fennhangon röhögni kezdett a vakbelem — valahol egy spirituszos üvegben. — Süket duma — mondta egy fehér­je. — Nincs értelme tovább hallgatni. Na, oszoljunk sejttársak, — kiáltotta és bomlani kezdett, hggy példát mu­tasson. — Este tízkor lefekszem, reggel nyolckor kelek. Tornázom és zuhanyo­zok — ordítottam túl őket, de céltala­nul. Már senki sem figyelt rám. — Semmi alkohol — üvöltöttem eszelő­sen, de hiába. Már elvesztettem min­den befolyásomat. Belső karhatalmam 'tehetetlen volt. Néhány jószándékú 'sejt még hadakozott, de egyre fogyott az antitoxin. Hacsak külső segítség nem érkezik, végem — gondoltam. Még akartam mondani valami szépet, mert az olyan sikkes dolog, ha az ember halála előtt mond valami jópofát. Már-már meg is találtam egy ügyes mondatot, de el­vesztettem az eszméletemet. A feleségem, meg két orvos .kereste másfél napig... Végül is nekem kellett megtalál­nom. Kicsit kábultan, de vidáman ébred­tem. A harcnak vége volt, a homlo­kom már nem tüzelt, így hűvös fejjel néztem vissza az eseményekre. — Na, látjátok, kishitüek — oktat­tam meghunnyászkodott szerveimet. 1— Nem kell pánikba esni. Újra én győztem. Mit nekem néhány millió vi­rus — mondtam és rágyújtottam egy cigarettára. — Engem egy szivgörcssel sem lehet pánikba ejteni — közöltem és megittam a kávémat. — Csak nyugi, nincs baj, amíg én élek. Egy kis baci- luslázadás miatt nem hagyom magam Zsarolni! — üzentem májamnak és tüdőmnek, majd a győzelem felett ér­zett örömömre kitöltöttem egy vizes­pohárnyi konyakot. — Na, egészségemre — mondtam fölényesen és felhajtottam az italt. Ki­csit csuklottam, a lelkiismeretem fur­dalni kezdett, és nemrég elhangzott ígéreteimre figyelmeztetett. Elszé­gyelltem magam és valószínű emiatt, azóta sem merek belenézni a vérké­pembe ... I

Next

/
Thumbnails
Contents