Pest Megyei Hirlap, 1966. augusztus (10. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-04 / 183. szám

nst

net)

JZftirlm*

1866. AUGUSZTUS 4., CSÜTÖRTÖK

Jól vizsgázott

Az új felvételi rendszer tapasztalatai a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen

Befejeződtek az idei egyetemi és főiskolai felvételi vizsgák, s a pályázók többségét is értesítették az eredményről. Az idén azonban a fiatalokon kívül az új, javított felvételi rendszer is vizsgázott, mégpedig az előzetes adatok szerint — jól. Legalábbis a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem természettudományi karán a tapasztalatok ezt bizonyítják.

Mint ismeretes, a régebbi felvételi rendszerben a szerzett pontok merev nagyságrendjében vették fel a pályázókat, s ezért alig nyílt lehetőség arra, hogy a tárgyi tudáson kívül mérlegre tegyék a tehetséget és a rátermettséget, az erkölcsi és a politikai magatartást. Most az új, módosított szabályzattal, ezt az egyoldalúságot kívánták megszüntetni.

A budapesti természettudományi karon

1214 fiatal pályázott

a 450 helyre. Eddig a négyszázötvenedik jelentkezőnél vonalat húztak volna a pontok merev sorrendjében felállított listán. Most másként történt. Lássuk például a biológia—kémia szakot: itt 50 hely volt, s a vizsgaeredmények alapján felállított sorrendben az ötvenedik pályázó is 16 pontot szerzett. Régebben eddig a határig vették fel a pályázókat, most azonban a 16 pont és a legmagasabb 20 pont középarányosából, tehát a 18 pontból levontak hármat, s így 15 pont jött ki az úgynevezett relatív megfelelőség alsó határaként. A 15 ponttal és az ennél többel rendelkező pályázókat tárgyi tudás szempontjából megfelelőnek tekintették az egyetemi továbbtanulásra. Ezen alul, az új felvételi szabályzat alapján, meg nem feleltnek minősítették a pályázókat.

Persze e számítás szerint a tárgyi tudás alapján megfeleltek körébe már többen kerültek be, mint ötvenen. S hogy az 50 helynek kik lesznek közülük a birtokosai, ezt egyéni elbírálás alapján, most már a tehetség, a rátermettség és az erkölcsi-politikai magatartás mérlegelésével döntötték el.

A relatív megfelelőség alsó határa természetesen a jelentkezők számától és a vizsgán mutatott általános tudástól függően, szakonként változó volt. A kémia—fizika szakon például 13,5 ponttal is számba jöhettek a felvételre pályázók, míg a biológia és a geológiai szakokon csak a 16 és az ennél több pontot szerzett jelentkezőkből válogattak.

Sokan azt hitték; a tárgyi tudás fontossága csökken t, arni,kor köztudomásúvá vált, hogy az idei felvétel nem a szerzett pontok merev sorrendjén múlik, hanem a pontok alapján csupán egy szőkébb „keretet” jelölnek ki, s az egyéb követelményeket is figyelembe véve, ennek tagjai közül válogatják ki a felvételre kerülőket.

A gyakorlat megmutatta:

tévesen következtettek, akik erre gondoltak. A tudás, tehát a szerzett pontok összege most is nagyon fontos volt. A budapesti természettudományi karon például az új, módosított rendszer alapján a felve- hetőség alsó határa általában csak egy ponttal volt alacsonyabb a régi rendszer szerint számítottnál. Csupán egyetlen, kis létszámú szakon volt két pont eltérés, de ugyanakkor két szakon a mostani alsó határ azonos volt a tavalyi rendszer szerint számítottal. Egy pont különbség pedig — a sokéves tapasztalatok bizonysága szerint — az egyetemi tanulmányokban egyáltalán nem jelent kimutatható tudás- és képességbeli többletet vagy hiányt.

Maradjunk a tárgyi tudásnál. Ennek fontosságát bizonyította az is, hogy a pontszám szerinti szigorú sorrendtől csak nagyon indokolt esetben tértek el. A 170 helyes matematika—fizika szakon például a pontok nagyságrendjében felállított listán az első 170-ből, mindössze 17 nem keiült — valamilyen oknál fogva — felvételre. A matematika szakon pedig a sorrend szerinti első negyvenből — ennyi volt ugyanis itt a helyek száma — csupán 5 pályázót utasítottak el.

És kik kerültek a helyükre? Olyanok, akik fél, vagy egy ponttal ugyan kevesebbet szereztek, de tehetségesebbek, a választott szakra — a bizottság megítélése szerint — jobban rátermettek, erkölcsileg és politikailag szilárdabbak.

Sokan már a felvételi vizsgák előtt tudni vélték, hogy az egyéni elbírálásokkor majdnem „automatikusan” felveszik a fizikai dolgozók gyermekeit. Nos, itt is

tévedtek a jósok,

mert a felvételi bizottság mindenkit körültekintően értékelt, s noha valóban fontosnak tartotta, hogy minél több fizikai dolgozó gyermeke kerüljön be az egyetemre, mégis óvakodott a sablonoktól, s az elutasítottak között is nem egy ilyen található. És fordítva: azok között, akik a viszonylag magasabb pontszámmal kiestek helyére bekerültek, szép számmal vannak nem fizikai dolgozók gyermekei is. Szó sem volt tehát — a számok szépítése kedvéért — engedményről, amolyan „automatikus” felvételekről.

A fizikai dolgozók gyermekeinek részaránya az idén emelkedett a természettudományi karon: a tavalyi 23 százalékról 39 százalékra. Ennek egyrészt az a magyarázata, hogy nagyobb felkészültséggel, több tudással álltak a bizottságok elé, másrészt pedig a tavalyi 21 százalék helyett 27 százalékban voltak már eleve — mégpedig az átlagosnál jobb tanulmányi eredménnyel — a jelentkezők között a fizikai dolgozók gyermekei. A több pályázóból természetesen nagyobb volt az egyetemre kerülés lehetősége is.

Az idei felvételi rendszer és gyakorlat tehát mindenképpen jónak, javulónak mondható a budapesti természettudományi karon. Nagyobb körültekintéssel, az összes követelmények alaposabb figyelembevételével döntöttek a pályázók sorsáról; elkerülték a mechanikus megoldásokat. Ezzel felülmúlták a tavalyi felvételeket és megcáfolták az idei kétkedőket; nagyobb lett a fizikai dolgozók gyermekeinek a részaránya, a jelentkezők általában megfeleltek a magasabb követelményeknek. A javított felvételi rendszer itt tehát jól vizsgázott. Az országos tapasztalatok összegyűjtése és értékelése még hátra van; remélhetőleg azok sem mondanak ellent a fentebb leírtaknak.

Tóth László

GYALOGLÁS

AZ ÓCEÁN FELE IT’

Az indiai légitársaság közölte, hogy lépésmérői csatolt egyik légikisasszonya bokájára. Champa Malkani stewardess, Európából Amerikába repülve, öt és háromnegyed mérföldet, visszaúton három és egynegyed mérföldet gyalogolt az óceán felett, miközben italokat, uzsonnát, teát szolgált fel utasainak.

KÖNYVTÁR

A TIHANYI MÚZEUMBAN

A tihanyi múzeum, amely a Baiaton-vidék egyik leglátogatottabb idegenforgalmi nevezetessége, a napokban könyvtárral gazdagodott. A múzeum öt kiállítása akár több órás látnivalót is kínál az érdeklődőknek, s a barokkhangulatú könyvtárszoba mintegy pihenőhelyként is szolgál. A könyvtárban az Országos Széchényi Könyvtár legszebb bőrkötésű könyveit helyezték el.

ÓRIÁS GŐZÖS

Kure nyugat-japáni kikötőben vízre bocsátották a vegyes áruk szállítására épült 144 000 tonnás teherhajót, amely a világ legnagyobb ilyen típusú hajója. A mintegy 4 700 000 font sterling költséggel épült hajó egy libériái cég számára készült. A hajó Mexikóból sót szállít majd Japánba, s nyersolajat a Perzsa-öbölből Mexikóba.

Nemzetközi népmese-sorozat

Népmesesorozatot szerkesztenek a magyar, jugoszláv, NDK-beli és lengyel kiadók összefogásával.

Születésszabályozás az elefántoknál

Az indiai Erdőgazdálkodási Intézet szóvivője kijelentette, hogy sor kerülhet „születésszabályozási eljárások” alkalmazására az elefántoknál, amelyek a vadászati tilalom óta rendkívül elszaporodtak az indiai őserdőkben.

Babits emléke

Huszonöt évvel ezelőtt halt meg Babits Mihály költő, író, műfordító, a Nyugat első nemzedékének egyik nagy egyénisége. Nem sokkal azután hunyt el, hogy Horthy Magyarországa — a nemzetvesztő politika szerint — belesodródott a Szovjetunió elleni rabló háborúba. Az idő még mellében rejtette Voronyezsi, a Dunába hullt hidakat, a gázkamrákat, a magyar anyák „parttalan, mint az árvíz” sírását. A költő azonban — bár utolsó éveit a testi fájdalmak máglyáján töltötte, Heine „matrác-sírjá”- nál is kegyetlenebb körülmények között — érezte mindazt, ami következik, aminek — Horthyék politikájából — következnie kell. Már 1939- ben megírta és kiadta élete nagy művét, a „Jónás köny- vé”-t. S ebben a sajátos eposzban — amely Bálint Györgyöt Michelangelo próféta-freskóira emlékeztette — félreérthetetlenül felrajzolta mindazt a szörnyűséget, amely eljön, ha „a Város nem tér meg”. A „Város” azonban a próféta sokszori felszólítására sem változtatja meg erkölcseit. S bár Jónásnak fáj a szíve „Ninivé”-ért — amelyhez sok minden kötötte — felismeri, hogy nem kerülhető el „a szörnyű Város” bukása, s most már újabb városok születéséért imádkozik.

Nemcsak a Michelangelo-i hasonlata találó Bálint Györgynek. Igaza volt abban is, amikor „Jónás példája” című jegyzetét így fejezte be: „Költő és próféta programja 1939-ben nem lehet tisztább és merészebb. Bölcs és heroikus fénye vakítóan hatol át a hanyatló esztendő gyanús félhomályán.”

Babits saját életműve legfényesebb lapjaihoz nyúlt vissza — a „Fortissimo”-hoz, a „Húsvét előtt”-höz, a „Nyugat” indulásának „gyönyörű me- részségé”-hez — amikor, felülemelkedve „mindent megértő”, állítólagos „bölcsesfiég”-en, megírta a magyar antifasizmus nagy hitvallását. Babits, a húszas évek és a harmincas évek eleje számára többféle megalkuvást is jelentő korszakai után, eljutott oda, hogy ne értse meg a népe — és a népek — számára végveszedelmet jelentő fasizmust és ne bocsásson meg azoknak, akik szűkös érdekeik védelmében tűrik, hogy Hitler Magyarországot fenyegesse. „Súly alatt nő a pálma!”... Babits vádló pátosza talán azért is kapott oly számyalóan magasrendű kifejezést a nagyszerű költeményben, mert a „Jónás könyve” nemcsak a fasizmus, a háborús agresszió, a hódítás nyomása elleni tiltakozás, hanem a költő ebben fel is szabadítja magát a szégyenkezés súlyai alól is. Mert — s ezt más késői műveiből is kiderül — bántotta őt, hogy ő, Ady „édes fele”, az első világháború szörnyűségei ellen lázító, elcsapott tanár meg-megbékélt (legalábbis kifelé ezt a látszatot keltette) egy olyan renddel, amelyről neki, a szó legjobb értelmében európai műveltségű embernek látnia kellett, hogy ingoványra épül.

A „Jónás könyve” nagy jelentősége nem jelenti azt, hogy csak ezt kell figyelembe venni Babits ellentmondásaival együtt is értékes életművéből. A „próféta-freskó” beteljesítette mindazt, ami maradandó értékű alkotásai közöl, ám azt ugyancsak meg kell látni, hogy Babits már fiatalon is kora egyik legjelentősebb magyar költője volt. Nem volt forradalmár, mint harcostársa, Ady, s mint József Attila, kivel rosszízű konfliktusokba is keveredett. A -néptömegek konkrét jelentő-? ségét és történelemformáló lehetőségeit nem ismerte fel igazán. De mindig is több volt, mint csupán csak formaművész. Közel maradt az emberekhez akkor is, ha néha túlságosan magába fordult. „Súly alatt nő a pálma.” Igen, a tudatosított lelkiismeretíurdalás is szárnyakat adott Babitsnak, hogy a fasizmus „győzelmi” korszakában szembeszálljon a barbársággal.

A. G.

itt |

Csontváry hamvai a Kerepesi temetőben

A magyar képzőművészet nagy alakjának, Csontváry Kosztka Tivadar festőművésznek hamvait a Kerepesi temető művészparcellájában helyezték el.

A gyárból majdnem mindenki ott volt, a délutáni műszakból is csak azok maródiak benn, akik nélkül megállna az élet. A halottasházon kívül ravataloztak, mert tudták: rengetegen lesznek. Mindenütt emberek fekete ruhája sökétlett. Voltak, akik nem szerették, tisztelni azok is megtanulták: kemény ember volt, de nem a tölgyek magasba törésével, hanem kitéphetetlen földbe kapaszkodásával. Gyökér volt és törzs: hagyta, hogy az ágak, lombok, a dísz másoké legyen. A kemencék ércolvasztó tüzét hordta szemében, s akaratában az acél szilárdságát. Pedig csöpp ember volt különben, de a kétszer akkorák is meghunyászkodtak előtte. A benne lakozó hit többet ért az izmok erejénél. Tudta, hogy mit akar. Es soha nem magának akart valamit.

Mennyire nem illik hozzá a szó: élt! Élt ötvenkét évet. „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Tóth István elvtárs ...” Szavak: a végtisztesség mondatai a semmit nem érző, hófehér, fényes papíron. És most a beszédek: elfúló hangok, könnyes szemek, a kezek remegése. Elmondhatják-e mindazt róla, ami az életét jelentette? Belefér-e egy élet beszédek mondataiba? Ahogy a koporsó is csak a testet zárja el, a szavak is parányokat adnak vissza az egészből. A tizenöt éves gyerek első verejték- cseppjei az öreg, rég eltűnt műhely falai között; a torokszorító izgalom, amikor bizalmiként először került szembe azokkal, akiket kenyéradó gazdaként tanítottak tisztelni; harcok és bukások, kenyérnélküliség és üldöztetés; a vörös virradat tüze, majd a hunyó parázzsal omló lelkesedés; és újra a gyűrközés napjai, hetei, hónapjai. Évek. Ötvenkét esztendő. Több, mint tíz esztendeje már csak bácsinak szólították. Még az elv- társai is: Pista bátyám. Bölcsességben, tapasztalatban, higgadtságbgn és céltudatosságban nőtt olyanná, hogy az idősebbek is tanítójuknak tekintsék.

Három fiú öleli, támogatja a roskadozó anyát: a társat, a feleséget. És ott áll közöttük, a család szűk körében Papp János is, akit sokszor és sokfelé elvitt innét a sors, vagy a párt szabta parancs, de mindig visszatért. Amikor nagyon nehéz volt, amikor úgy érezte, nem bírja tovább, futott, szaladt a testvérnél is testvérebb Tóth István mellé, aki nem faggatta, kérdezte, csak leültette, s beszélni kezdett, két napja hogyan járt a kuglipályán, vagy arról, ki körül sürög, legyeskedik a három fiú valamelyike. Másnap vagy harmadnap, csak akkor kerültek elő a nehéz dolgok, a súlyos szavak, s amikor Pista bácsi kiejtette a „tudod János”-t, végre úgy érezte itthon van, megnyugodott.

Csodálatos dolog ez: létezik egy ember, aki harminchét éve leblokkol minden hétköznap reggel, odaáll a gépe mellé, s hajt, hajt, nyolc órát. Elviszik a keze alól a gépet, újat hoznak helyette, lebontják a feje felett a műhelyt, hogy nagyablakost, háromszor akkorát emeljenek a helyébe, de ő dolgozik szüntelen. Sokszor ki sem látszott a gépkolosszusok közül, s mégis, szeme villanása, szava, kézmozdulata a kolosszusoknál is nagyobb erőknek szabott parancsot; emberi érzéseknek és akaratoknak. — Tudták, hogy amire azt mondta, úgy legyen, az úgy lett, s amire nemet mondott, azon változtatni nem engedett. Konok lett volna? Makacs? Még akik nem szerették, azok sem mondták ezt rá. Volt, hogy billegett a világ körülötte, s akadtak, akik megpróbálták, hogy megtapossák. Ezek után szava lett csak határozottabb, s kicsit keserű — keményebb. Egyszer valakik elültették benne a hitet, s az gyökeredzett, mélybe nyúlt és magasba emelkedett, átjárta az egész testét, ki- téphetetlenül. Az érzéseket, az ösztönös gondolatokat tudta átformálni tudatos cselekvéssé.

Mindenki beleláthatott. Nem. csinált titkot abból, amit érzett, gondolt. Ta- karatlanul élt, nem volt mit rejtegetnie. Harminc éve is tudta róla az egész gyártelep, hogy kommunista, s még az öreg pap is megtette, hogy kenyeret küldött neki, amikor már a parasztokhoz se állhatott be dolgozni, mért a csendőrök utána mentek. „Kommunista, de rendes ember”, mondta az öreg, fehérhajú tisztelendő, s hívei között mind többen akadtak, akik elhagyták a de szócskát. Példa lett. A hűségé. A megtörhetetlenségé. Negyvenöt után az első választáskor itt, a gyártelepen a kommunista párt nyolcvan százalékot szerzett meg a szavazatokból: a pártról sokat nem tudtak az emberek, de ismerték Tóth Istvánt. Hívták erre-arrat ilyen, meg amolyan vezetőnek. Maradt. Hitt abban, hogy az ember mindenütt sokat tehet.

Asszonyának könnye már elfogyott} összezárt ajka jajokat marasztal belül. Fiainak hull a könnye, de nem törlik le, anyjukat támogatják. Papp János csak néhány mondatot szól, s aki any- nyit, oly sok helyen beszélt, most dadogva, levegőt kapkodva keresi a szavakat, s úgy érzi, egyik sem jó arra, hogy Tóth Istvánt méltóan búcsúztassa. Ellép a koporsótól, a zenekar lassú léptekkel már vonulni kezd, hogy időben ott legyen a sírnál. A koporsót a kocsiba emelik, a koszorúkat egy másikra rakják. Az élet még a búcsú perceiben is szervezett. Talán éppen ezért könnyebb a fájdalmat elviselni: különben összeroppanna az ember. Az út nem hosszú, a sírig, mégis, a lépés lépés után elszorult szívvel oly nehéz. A gyászinduló akkordjai és göröngyök tompa puffanása. A mélyben egy faláda: koporsó. Bezárt magába egy embert, akit Tóth Istvánnak hívtak, s élt ötvenkét évet.

A puha, zsírosfényű föld már eltakarja a koporsót teljesen. A gyári gőzkürtők most szólalnak meg, minden más hangot elnyomva jajgatnak addig, míg az utolsó maréknyi föld is a koporsó fölé kerül.

Temettek egy embert.

Mészáros Ottó