Pest Megyei Hirlap, 1966. augusztus (10. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-20 / 197. szám

« ^R^úriap 1966. AUGUSZTUS 20.. SZOMBAT BARATH LAJOS; Egyszerű utasok E rdőkkel tarkított hegyekhez szokott ember vagyok. Hegy után domb következik, az egyiken akácos, a másikon sötét lombü tölgyes vagy bükk —, de mái- a nyéki útel­ágazás után puszta a vidék. Úgy puszta, hogy sehol hegy, az akácosok is laposan fészkelnek. Szederkényig még csak bír­tam magammal, sőt, a Tisza-hídra is emlékszem, ám Polgá­ron rámébresztett a szomszédom. — Megengedné... ? — s kikászálódott mellőlem. Hatal­mas ember volt, kemény fekete kalappal és esernyővel. Az ernyőt ötven évvel előbb csinálhatták, egy egész család szá­mára. — Tíz percet várunk; megihatunk valamit — s közvet­lenséggel rámkacsintott. Merev, sajgó nyakizmomat tapogattam, s megpróbáltam lenyelni a kábultság nyálát. A fekete kalapos bizalmas mosollyal az arcán várako­zott. de amikor látta, hogy nem mutatok hajlandóságot a reggeli snapszhoz. hat elindult egyedül. Divatja múlt fekete ruhája kikandikált a kopott ballon­kabát alól, hatalmas talpai óvatosan kitapogatták a legmeg­felelőbb helyet a lépéshez. Az ajtóból visszanézett. Kicsit bo- csánatkérően, kicsit csalogatóan. „Vigyél el a ...” — gondol­tam magamban. Ha nem ébreszt fel, akkor a korai felkelést megtoldhattam volna egy jókora szundítással. Egy öreg néninek magyarázott visszatérőben, s amikor elnézésemet kérte, hogy újra zavar, vidáman az arcomba bá­mult. Igen, bámult. Mert mi közöm nekem ehhez az idegen emberhez? Felriaszt álmomból, és meginvitál pálinkát inni, amikor nem is tudhatja, hogy szeretem-e, vagy nem. Vizsgál a különös szempár, végigmér, belém igyekszik látni. Megtapogatja frissen borotváit arcát. Nehéz, tömpe ujjait végighúzza a bőrön; ujjhegyeibe belerágta magát a munka és az idő, csíkoznak rajta a fekete vonalak. — Jó ez! — int ki az ablakon. — Az eső ilyenkor kell.., V alóban, közben eleredt az eső is. Lehetséges, hogy ez ál- mosított el annyira. Meg persze az egyhangú táj. Tanya tanyát követ, s a változatossághoz szokott szemem bele­fáradt e furcsa libikókába. — Ilyenkor kell az eső — mondom én, hogy szóljak vala­mit. Végtére is az öreg nem bántott engem. Jóakaratú és in­dulaté ember, látszik rajta. Hogy tolakodó is egy kicsit? — Debrecenybe? — kérdi erre. így mondja. Amikor megismétli, akkor sem másként — Oda — felelem. — Én is Debrecenybe utazom — mosolyog rám. Szemé­ben még több a bizalom, a kölcsönösség jele. Mert, ha már egy városba utazunk, még azt is kiderítheti egymásról az em­ber, hogy atyafiak vagyunk. Eleresztem a közlését a fülem mellett, inkább nézem a tájat. Tanya és dűlőutak. rajta aprócska emberek, építkezés és az egyik útmenti házon egy felírás: „Ez a tanya eladó!” Az öreg is szorgalmasan vizsgálódik, ki az ablakon. — Nem erre valósi? — Nem! — En se! Csak utazom Debrecenybe. Meg kéne mondani neki, högy nem „nyövel”, hanem „en­ne!” kell ennek a szép városnak a nevét kiejteni. De akkor meg elvitatkozna, és soha nem hagyna békén. Sóhajtok inkább és nézem a tájat. Megkínál cigarettával, én tüzet adok, s amikor kényel­meskedve pöfékelni kezdünk, már szánom magam a makacs­ságomért. Köhögtet az erős Kossuth-cigaretta. A snapsz nem ártott volna a zsibbadt gyomornak, talán a nyakizmaimat is kiengesztelte volna a szesz jótékony forrósága. Az öreg egyre sűrűbben nyálazza az ajkát. Hátradől s hetykén pöfékel. Közben rám-rámnéz, vizsgálja közömbös arcomat, s amikor már sokáig ülünk szótlanul, megjegyzi. — Régen én nem is jártam ebben a városban. Nagyka- nvizsán katonáskodtam, meg kint Bécs mellett... Debre­cenybe csak mostanába jártam. Az utóbbi években. őst már meg kell tudnom, hogy mi az isten nyilát ke­res az öreg az utóbbi években az ő Debrecenyében Nagykanyizsa után. Addig úgy sem nyugszik, amíg ezt el nem mondja. Van az emberekben egy közlékenységi haj­lam. — Aztán minek tetszik Debrecenbe utazni? — Minek? — kérdez vissza, hogy bizonyosságot kapjon érdeklődésemben. — Hát... az avatásra! — hunyorog, s már nem is szürke szemének színe. Élénk kék, amilyen lehetett húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor nem kopott meg hajának színe sem. s amikor a kemény fekete kalapban, jóképű fiatal­embernek számíthatott, s keze sem nehezedett el a munká­ban. — Mert két orvosfiam van nekem ... — Igyekszik sze­rény maradni, s nem kifeszíteni a mellét. — Kettő, bizony! Az ujjak újra végigsimítják a frissen borotvált állat: így nézve, a kifényesedett szempárt és az ujjat, az utóbbi még fáradtabbnak, még tömpébbnek, még nehézkesebbnek tűnik. Szinte nyomasztóan ránehezedik az öt kérges ujj az arcra, a homlokra, a kemény fekete kalapra, az autóbuszra és az el­suhanó tájra, tanyástól, bekötőutakkal, iskolába igyekvő gye­rekekkel együtt. Az öt, roppant, bogas ujj kozmoszt tartó oszlopnak tetszik. S rámkacsint a megfiatalodott szempár. És mintha a ka­csintásában csengne az egyszerű kérdés. A hetvenkedő, ma­gáról magfeledkezett, örömmel teli kérdés: „Na?” — Hát, ez igen! — csúszik ki a számon. — Gratulálok. — Köszönöm — szégyenkezik az öreg egyszerűségében. Kezet rázunk. Jó erős az öreg marka. Meleg és kemény, mint a munkálandó vas. 0 zután nem is igen beszélünk a végállomásig. Most már szeretnék többet tudni az öregről, de az meg csak elé­gedetten szívja cigarettáját, és kibámul a tájra. Az esőről hümmögött valamit, mely nyárias melegen zuhog a földekre, az útszéli fákra. Most már nem néz rám titokban, hiába lesem, várom. Időnként összeráncolja homlokán a bőrt és mosolyog egy felet. Miközben hunyorog, önmagát figyeli az ablak tükrében, s mintha azt mondaná: „Na, fiú, hát ez rendjén volna eddig!” Az esőverés csak nem akar megszakadni, ömlik serényen s még borzongat is a friss idő. — Na? — kacag rám tekintetével az öreg. — Már deb­receni utcán állunk, egy eresz alatt, s keservesnek tűnik a szűnni nem akaró esőzés. — Egy felet... Reggel, különösen korán reggel, jólesik egy snapsz... Kacsintok. _ Hát... — tettetem a bizonytalant. — De jó erőset. — Jó erőset. A fiaimra! — Azokra! — mondom, s egyszerre szánom engesztelő­nek és kiengesztelésnek. Az öreg már szalad is előre, át a túlsó oldalra., egy ba­rátságos kiskocsmába. Alig birok a nyomában maradni. V $ S 5 Halványodó mítosz a kenyér? Nem tudjuk, mi­lyen, mekkora éhínségek le­hettek akkor Kis-Ázsiában.) ——------ olvastam I Meglepődéssel | nemrég,---------------------- hogy mi m a "varok körülbelül a ki­egyezésig — de az Ormánság­ban például az első világhá­borúig — ugyanúgy arattunk, mint a bibliában megelevení­tett régi népek: sarlóval! A sarlós aratás lényegét így fog­lalja össze egy ma is élő öreg­ember: „Akinek volt három hold gabonája, az hat hétig is elara.to.tt.” Ugyancsak a kiegyezés ide­jéig Magyarországon a talaj­művelés legfontosabb eszköze a faeke volt, és ennek csupán földet hasító része készült vas­ból. És egészen a századfor- du’óig kézzel vetettünk, kéz­zel csépeltünk, a pelyvából la­pátos szórással tisztítottunk. Arcod verejtékével... 1870 és 1910 között lépett csak a sarló helyébe a kasza, a kézi cséplés, kézi vetés he­lyébe a gépi. (De a kisparasz- tok egy része még tíz éve is kézzel vetett!) Miért ilyen későn? Az ipa­runkat, és ezáltal mezőgazda­savunkat is megbéklyózó ide­gen. önkényuralom mellett hozzájárult ehhez a parasztok konzervativizmusa is. Mert az ember nemcsak az addig be­vált régi igazában szokott ké­telkedni, de gyakran az újé­ban is. És a parasztot a régi termelési eljárásokat átszövő ezer apró szokás, hiedelem kö­tötte a tegnapihoz. A meghonosodott új aztán úi hiedelmeket, szokásokat ho­zott létre, amelyek keveredtek a régivel. Ezek sokszor ünnep­pé. örömmé avatták a szántás- vetést, a betakarítást. ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ: Rozs, rozs Rozs, rozs... A mező keskeny útja isten tudja, hova vezet, a huzalok, hosszan kinyúlva, jajonganak a táj felett. Rozs, rozs... A kék látóhatárig semmi mást látni nem lehet, csak egy lovas sapkája látszik, s autó ver porfelleget. A rozs lehajlik. Az időnek nagy súlya lassan ült reá... Az aratás napjai jönnek. A tenyeredet tedd alá! Kalász. Aranyló, tiszta sárga, négyszögletű hasáb, tömött.,. Fáradt tartani tonna számra a kenyeret földünk fölött. Lothár László fordítása Németh Endre rajza DARAZS ENDRE: Hajnal a Dnna^parton Egy csillag int még, a sereghajtó. Biztatón int, hogy mind visszatérnek — Különben már minden kék és arany, Mert nappal ez F,.s felette felhők márvány karzata és azon Óriási, láthatatlan kórusok. Csak egy gally-intés kellene Es felzendülne máris az ünnepi zene. Valami mindig közbejön. Most mély bűgás. Gabonaszáliító hajók vonulnak a Dunán, Csupán , Szelid, kék árnyak, egymás nyomán. Odaát az Országház Szélesvállú tömbje, Akár egy szónok a mellvédre, A rakpartra támaszkodik S hallgatása súlyos. Am, máris beszélni kezd. Ha elmegy feje — kupolája — fölül Az a harsogva kerengő kis gép. Valami mindig közbejön. Ülök a parti csendben, De kórusok harsognak bennem Es egymást váltják megfontolt beszédek. Arról, Hogy a mi korunk írja le A bejárható mindenség alkotmányának Kezdőszavait... i szokás volt, hogy a gabonafélét g ------------------- férfi vesse. Í J (A hüvelyes növényeket meg ^asszony.) Az őszi búzát kis- ij asszonynapi, a tavaszit nagy­íj pénteki harmatra tették ki. jj Egyes vidékeken anyatejet | cseppentettek az elvetnivaló j; búzára. Máshol a szomszéd | földjéből lopott földet kever- í; tek hozzá. S a vetés kezdetén íja fejükön át hátraszórtak egy íj marék magot a gonosznak, jegyet a szegényeknek. ^ Aratáskezdéskor két gabo- íj naszálat a derekukra kötöttek ÍJ fájás ellen. A marokszedők, ^ kötélcsavarók, kévekötők da­coltak, a kaszálás csendben § folyt. Az utolsó aratási napon ^ reggel 6 és 12 között aratási >5 koszorút fontak, vidékenként !j különböző alakút. Piliscsabán ^ például ..kalászharangot”, „ka- Cászházikót”. (Olyanok voltaki ÍJ mint némely modern szobor, ^amelynek vázát készítője len- & ?ő fémlapokkal szerkeszti egy- |beú § Következő évben az aratási $ koszorúból kimorzsolták a sze- ^ met, és a vetőmagba keverték. ^ Igv örökítették át a múlt ered- ^ menyeit a jövő termésébe, jj mint ahogy a régi kenyér 5; tésztájából vett kovász az újat íj dagasztja, erjeszti. 5 % —-——----------; néhány évvel * Emlékszem. | ezelőtt —------------------- nem sokkal a t sz-esítés után — egy francia vendégem volt az aratási idő­ben. Naponta elült egy-két órát a tévé mellett. A Híradó­ban mindennap megszemlél­hette azt, amit a sajtó berkei­ben aratási kampánynak hív­nak, s amely a képernyőn többnyire alulról fényképezett kombájnosokkal, premierplan- ban felvett kerekekkel, a hul­lámzó búzatengerből kinőtt fe­jű tsz-elnökökkei stb. jelentke­zett. Francia vendégem egy­szer jelezte, hogy náluk ilyes­mi nincs. Márminthogy nincs náluk aratási kampány. — Hát mi van? — kérdez­tem. — Learatnak. Az idén, az aratási időszak elején, egy reggel beállítottam egy tsz-be. Az aratásról, az aratókról kérdeztem az elnö­köt és a főmezőgazdászt. (Mindkettőt bent találtam szobájukban, ahol rendes mun­kájukat végezték, miután már hajnalban végigjárták a ha­tárt.) — Maradjon itt a faluban, este majd beszélhet azzal a tizenöt emberrel — mondták. A faluból tizenöten arattak. A község meg élte a rendes életét. A tsz többi tagja is ad­digi dolgát végezte. Nem volt az idén a mi la­punkban sem aratási kampány. Learattak, és kész. Megettem két zsemlét, de még éhes vagyok. Kimegyek, felvágom a harmadikat, meg­kenem körözöttel, s egyúttal feldobom a szekrény tetejére a tegnapi, száradó kenyérvé­get. És ezen csak apám fogja csóválni a fejét. Mert nekünk, fiatalabbaknak a kenyér szó szinte teljesen elvesztette azt a jelentőségét, amiért nyel­vünk például még húsz-har­minc éve is a búzát életnek nevezte. A stilisztika ezt a nyelvi jelenséget jelentésszű­külésnek nevezi. Az ENSZ statisztikája sze- a világon ma több mint J egymilliárd ember éhezik, jj Padányi Anna J rint \ —------------ valami uzson­I Kimentem j nát keresni az j ----------------- éléskamrába. ■ A piros-fehér műanyag ke- ! nyérdobozban néhány mai I zsemlét, és egy tegnapról ma- : radt negyedkilónyi kenyérvé- j get találtam. Ha ez a kenyér : nem fogy el ma este — s én ; biztos, hogy nem fogom meg- | enni — holnap végképp nem I kell senkinek. Felkerül majd ja konyhaszekrény tetejére, a : papírdobozba, amelyben már i púposra halmozódott a száraz j kenyér. Ezen a kenyértöme­j gén csak apám csóválja néha ja fejét, a család többi tagjá- j nak az okoz dilemmát, mit ; csináljunk vele. Azért a pár í forintért, amelyet adnának ér- j te, nem érdemes gyalogolni, j cipekedni. Régebben eljárt jegy bácsi Albertfalváról, zsák- j ban hazavitte a malacainak, j Mostanában nem jön: biztos j talál elég száraz kenyeret kö- i zelebb is. , j ^ : A szemétbe azért még sem > j dobhatjuk. § ; S ; Néhány kép jelenik meg ^ | előttem gyerekkoromból. Hogy í j rendes szokás volt a becsön- íj j gető koldusnak egy szelet ke- í ! nyeret adni. És hogy mindig í : rám szóltak, ha véletlenül le- ?j j ejtettem egy darabot. És hogy jj j ennek okát nem egészen értet- ^ | tem, mint ahogy az ima sző- j : vegét sem: mindennapi 5 j kenyerünket add meg nekünk í I ma” — hiszen már számon íj | tudtam tartani szüleim beszél- íj í getéséből, mik azok a dolgok, jj : amelyeket nem tudunk meg- jj ; venni, de a kenyér nem szere- jj > pelt közöttük. j; i í í p——--------— a vajas í • I BpMiarapoK j zsemlémbe^ ! --------------------- leveszem íj ! a bibliát a könyvespolcról. íj ■ N > Szerintem az ószövetség, ez I a komoran burjánzó dráma a í ! főszereplők felvonultatására ^ í alkalmat adó előjáték után ^ ! valójában ott kezdődik, ahol jj ! az eLső ember kételkedni kezd ^ j parancsolja dogmáiban, és a íj ! tiltott almába harap. (Az § : ószövetség egyébként követ- jj : kezetesen kísértésnek je- t i löli a legnagyobb emberi tu- $ ■lajdonságok egyikét, a két el- í : kedést, mely valóban kísérte-$ : fezéire ösztökéli majd ebben íj ; a drámában is, és a többi ^ S megírt és megíratlanban is ' ! mindig az embert, hogy tu- jj j dás-gyümölcsökbe haraphas- $ j son, s hogy aztán se legyen |j jelégedett; mindig újból kétei-$ jkedjen.) Miközben az angyal ^ ! lángpallosának világánál ^ ! hömpöljmgve megindulhat a $ i zsidó dráma, hétköznapian és 5 j tárgyilagosan szól az Ádám $ jután küldött átok: Arcodé jverejtékével keresd^ Sraeg kenyeredet S í íj ; Az ószövetségi dráma embe-t; í ri szereplői később sem szűn- í j nek meg kételkedni. íj í í j Mikor istene negyven évig a s í pusztába menekíti választott í í népét — hol tenyerén őrizve,^ j hol ostorozva őket — se nép í j már tán unja is ezt a szenve- $ j désekkel oly bőségesen tűzdelt j j kiválasztottságot, és olyan is- j j tenen töri a fejét, akit esetleg j 5 ő választana — ismét kísérte- 5 J ni kezdi a régit, azaz kétei- í J kedik benne. „Tud-e az Isten í j — mondották — asztalt teríte- j jni a pusztában? Pedig amikorj í az égre sűrűn felpillantva ezt j í kérdezgették, akkor egyesj í próféták, könyvek, zsoltárokj 5 emlékezete szerint nem is vol- S j tak éhesek. Ha azok lettek S ^ volna, nem maguk választotta j j istenük jótéteményének ve- i ^ hették volna az ajándékot,; | amely így, csupán hatalmat j ^ akarván éreztetve velük, bi- j ^ zony kissé ijesztő lakoma le- j ^ hetett „Ekkor ő parancsot! ^ adott fenn a fellegeknek, És j ^ megnyitotta a mennynek aj-! $ tait és mannát hullatott ne-! S kik eledelül.” j ^ : ^ Krisztus már jobban szeret- j í te a kételkedő embereket aty-! í jánál — hiszen maga is sokat i $ kételkedett önmagában — s i ^ nem fenyegető égi, de szelíd j ^ földi kenyeret adott: öt ke-j § nyérrel, két hallal elégítette j ^ meg a bámulására, hallgatásá- j ^ ra egybegyűlt tömeget S ké- j ^ sőbb, amikor közeledni érezte; § saját drámájának betetőzését, j § magát, szeretetének szellemét i ^ a kenyér színében ajánlotta az § embereknek. S í (Ezekért a bibliabeli dolgo- | kért nem szabad kidobni a | kenyeret? És a bibliában mi- jjj ért szerepel olyan gyakran, í olyan jelentős példázatokban

Next

/
Thumbnails
Contents