Pest Megyei Hirlap, 1966. július (10. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-02 / 155. szám

4 1966. JÚLIUS 2., SZOMBAT "‘‘Kj&ritm Ái'w ____________..________ A WUNYA úgy Túl sokan voltak a kibicek, akik csak drukkoltak, kivel — mi lesz, s túl kevesen azok, akik ide vagy oda tették le a garast. Túl sokan voltak azok, akik csak szajkózták a „csú­nya ügy, csúnya ügy” szava­kat, s túl kevesen, akik gon­dolkozni kezdtek, miért csú­nya e csúnya ügy, s csúnya-e egyáltalán? A kibicek arra gondoltak; miért ártsák ma­gukat bele, az okos ember ilyen­kor félreáll, ezek meg egyék csak meg egymást. Ezek. A három Petrák-fiú, s a nyolc, akivel összevereked­tek. Csúnya ügy: rendőri riadó­készültség az élüzemünnep- ségen. Csúnya ügy: a tizenegy ökölre menő közül négyet első segélyben kell részesí­teni. Csúnya ügy: szórakozni jön­nek az emberek, s akkor akad­nak, akik elrontják az estét. Csúnya ügy: itt vannak a minisztériumból, az iparigaz­gatóságról, ki tudja még honnét, szebbnél szebb be­szédek, s akkor tessék, más­fél óra múlva ez a ... Mi is? Csúnya ügy? Károly belevörösödött a méregbe: — Na most már tágulj! Berecz a részegek feneerős­ségével lökött rajta: — Te! Szétvágom a fejed! Sándor mozdult, talán, hogy közéjük álljon. Kaltenekker azonban ugrott, ő meg azt hitte, Sándort akarja meg­ütni. A jobb ökle az ugrás kö­zepén akasztotta meg Kalte- nekkert, s abban a pillanat­ban látta, hogy Berecz meg a többiek is Sándornak es­nek, Károly kiált valamit, de már nem hallotta, ütött, for­dult, ütött, valaki csúnyán ké- pennyalta, érezte, sós íz lepi el a száját: vérzik. Berecz, Sándor kezét próbál­ta kicsavarni, s közben ordíto­zott: — Az anyátok kurafi.. 1 majd én megmutatom ... mert az én bőrömre ... Ekkor hallgatott el a zene­kar. 5 fizetett a büfénél, dehát én nem gondoltam volna, hogy ez leisz belőle ... Tessék elmen­ni az üzembe, s megkérdezni, hogy soha nem volt baj ve­lem, én hat éve dolgozok ott, de még rámszólni sem kel­lett ... ha Berecz nem fizetgeti a fröccsöket, s tetszik tudni, nem is nagyon ettem, hamar a fejembe ment a bor, akkor én nem keveredek bele, mert én a törvényt... — Na jó, majd a többit el­mondhatja máskor. Különben Berecz azt állítja, hogy nem hívta magát, s nem mondott semmit sem. Így van? — Nem. — Megmondja a szemébe? — Igen. — Hozzák be Bereczet. Persze, teljesen agyon volt csapva az este. Hát ilyet? — Végre valaki megtömté ezt a Bereczet... — Igen. Az öreg maradt, valakinek a vendégekkel is lennie kell. — Mi volt tulajdonképpen? — Azt csak ők tudják, vagy ők sem. Mi arra lettünk fi­gyelmesek, hogy egy kupac­ban verekednek. Szétszedni is alig lehetett őket, addigra meg valaki kihívta a riadóké­szültséget ... — Jó kis este, nem? — Hagyd el. öt év után vég­re megvan az élüzem cím, s akkor ez... Amikor már a lépcsőn fel­felé mentek, még hozzátette: — Ha megfeszítenek se ér­tem: hogy kerül ebbe a há­rom Petrák gyerek? A főhadnagy a két lábra állított széken himbálta ma­gát. Fújta a füstöt, s nézte, ahogy azok ketten sorra elol­vassák a kihallgatási jegyző­könyveket. Tulajdonképpen nem a legszabályosabb, de­hát a tényállás tisztázott, a jegyzőkönyveket mindenki aláírta, most már megmutat­hatja, bár azért a kapitány­nak reggel jelenteni fogja. — Köszönjük. — Kérem. „Petrák Sándor géplaka­tos ... született... anyja ne­ve ... Petrák Károly gépla­katos ... született... Petrák István esztergályos ... szü­letett ... egybehangzóan elő­adják, hogy...” Időnként megnyalta a jobb öklén csípő, égő sebet. Ezt be sem kötözték, elég volt a felrepedt ajkából szivárgó vért elállítani. Hallgatta csak, mit diktál a rendőr­tiszt a pici kis szőke gép- írónőnek, s közben a kopott, barna bútorokat nézegette. Eddig is Sándor beszélt, ő bírja a legjobban, majd fi­gyel, úgy veszik-e a jegyző­könyvbe, ahogy ők elmond­ták. Mert az nem mindegy. Ebből még bírósági ügy is lehet... bárcsak lenne, ott majd megállapítanák... Igen, ő ütött elsőnek. Miért is ta­gadná? „... éppen a büféhez tar­tottak, hogy valamit igya­nak — állításuk szerint ad­dig szeszes italt nem fogyasz­tottak, s ezt az alkohol-ellen­őrző próba igazolta — amikor elsőként Berecz Ambrus, majd Kaltenekker Ármin hozzájuk lépett, s útjukat állva azt kérdezték; — Na, teletömtek benneteket pénz­zel, vörös huszárok?” Sándor igyekezett Bere­czet félretolni: — Sokat ittál. — Én-e? — Nem tudom, hogy miket beszélsz. Szorosan Sándor mögött álltak. Ösztönösen megérez­ték, hogy itt baj lesz. Látták, hogy Berecz meg Kaltenek­ker mellett már mások is áll­nak, a forradásos képű Sisa Pált, meg a kopasz Császárt jegyezte meg hirtelen. — Én ne tudnám? Tudom én nagyon! De még mennyi­re tudom, hogy az ég rogy- gyon rátok! Sándor most már erélye­sebb mozdulattal próbálta meg Bereczet, s az izzadó ké­pű, sűrűn pislogó Kalte- nekkert odébb hessegetni. Még nem figyeltek rájuk, a zene elnyomta a hangokat, a táncolok olykor könnyedén meglökték őket. — Na jó, elég volt — ezt Károlv mondta. — Nicsak — rikkantott természetellenes hangon Be­recz — megszólalt a pi­piske ... a középső kirá- lyocska ... a lakatosok gyön­gye ... az örömfiú ... Berecz ronda fráter volt mindig is, szentigaz. Amikor öt esztendeje brigádot ala­kítottak, ő volt a legpiszko- lódóbb. Azóta sem nyugha­tott, de most? Hát elment ennek az esze'? Mi köze ah­hoz, hogy a brigád mennyi pénziutalmat kapott? Kaltenekker a többiekhez fordult: — Jól adják, mi? ök fel­szedik a oénzt, nekünk meg ]eT’Qszik a normát... Azok sunyva hallgattak. Nem. fontos az embernek be­szólni ... Mi csak láttuk a „Nevezettek igyekeztek ki­térni a kötekedés elől, de Be­recz és Kaltenekker továbbra is szidalmazták őket, sőt, utóbbi igyekezett a mellettük megállók között is hangulatot szítani. Amikor ezt nevezet­tek, Petrák Sándor, Károly és István látták, határozottan felszólították Bereczet a tá­vozásra, s amikor ez nem kö­vetkezett be, eddig még ki nem derített módon vereke­dés kezdődött, amelyben Pet­rák Károly és István, vala­mint Berecz Ambrus és Csá­szár József könnyű sérülé­seket szenvedett.” — Főhadnagy elvtárs, az el­sőt én ütöttem. — Maga? — Én. Az úgy volt, hogy láttam, a Kaltenekker Sanyó- nak, azaz Sándor bátyámnak ugrik, s én akkor már tudtam, hogy itt úgyis verekedni kell.. — Tudta? Honnét tud ma­ga ilyesmit? — Hát... azt érzi az em­ber. — Szóval maga kezdte a verekedést? — Én. Sándor közbeszólt! — Azért ez nem egészen így van. Berecz lökött nagyot Károlyon, ha nem kapom el, hanyattesik. — Dehát maguk ... okos, felnőtt emberek, régi szocia­lista brigádtagok, maga párt­tag is Petrák Sándor, s akkor bedőlnek egy ilyen ... egy ilyen olcsó provokációnak ... eh ... hát mit magyarázzam? Nem értik? Őszintén szólva — nem ér­tették. — Maga már összekerült a törvénnyel, nem? — Hát... — Ne hápogjon, a mindenit. Berecz Ambrus, üzérkedés bűntette, nyolchónapi börtön... Így van? — Igenis. — Na látja, tud maga igent is mondani. — A nyilvántartóból tet­szett ...? — Az ne érdekelje magát. Az a fontos, hogy a rendőrség mindent tud. Legalábbis aki­ről kell, hogy mindent tud­jon. Hát akkor beszéljen ... „Berecz Ambrus beismerte, hogy szóváltásba keveredett a Petrák testvérekkel, de nem emlékszik, hogy mit mondott, mert akkor már körülbelül öt nagyfröccsöt megivott. Állítá­sa szerint Petrák István meg­jegyzést tett rá, hogy mit, arra nem emlékszik, de sértő volt számára, s ezért felelt vissza. A kihallgatott állítja, hogy nincs haragos viszony­ban a Petrák testvérekkel, s 6 már csak akkor védekezett, amikor valamelyik Petrák megütötte. Előadja azt is, hogy ő Kaltenekkert nem hívta ma­gával, s ezt hajlandó a szemé­be is mondani, s tagadja, hogy azt mondta volna Kaltenek- kernek, hogy „gyere velem, csinálunk egy nagy heccet, megszorítjuk ezeket a vörös selyemfiúkat”. A kihallgatot- tak szembesítése szükséges.” — Főhadnagy úr kérem, én csak mentem Bereczzel, mert — Szép: most veszik át a kitüntetést, a jelvényt, s a rendőrség viszi el őket... — Mit szólnak ehhez a ven­dégek? — Csúnya ügy... így tönk­retenni egy ünnepséget! — Csúnya ügy! Mi lesz még ebből? Néhányan zavartalanul maj­szolták a szendvicseket, a te­rem távolabbi sarkában az egyik asztalán énekeltek, „le­hullott a rezgő nyárfa...” A zenekar tétován állt a szín­padon, játszanak, ne, mi le­gyen? A vendégeknek és a vezérkarnak az öltözőből át­alakított büfében terítettek. Elég nyomott volt a hangulat, a főtechnológus igyekezett ne­vetést szítani: „Na, és azt hal­lottátok, hogy Móriczka ki­megy a tanító nénihez ...” Nem hallották. Akik hallot­ták, azok is úgy tettek, mint­ha odafigyelnének. A városi titkár nem ment el az ünnepségre. Egész nap a gyomrával kínlódott, ott pe­dig inni kell. Kimentette ma­gát. A televíziót nézte, hirte­len nem tudta, az ajtónál csen­getnek vagy a telefon szólalt meg. — ... hét embert bevittek... hármat ismersz, a Petrák gyerekek, tudod... — Megyek. A kapitányság előtt már ott állt Selmeczi a Warszawa mellett. i — Egyedül jöttél? — Itt tartott valakit? — Nem. Mindenkit hazaen­gedtem. — Egyszerre? Fejcsóválva felelt; azért mert csak egy éve van a vá­rosban, még nem kell, hogy zöldfülűnek tartsák: — Na, azt azért nem. & Bereczet külön elkísértettem. Mert — részeg... A lépcsőn lefelé menet: — Nos? — Nézd, ezen gondolkozni kell. Gondolsz te arra, hány­féle visszhangja lesz ennek az üzemben? Hogy megoszthat­ja az embereket? A tényeket az összefüggésekkel együtt kellene megítéltetni az embe­rekkel. Félek, hogy nem így lesz. — Hazaviszlek. — Ne fáradj. Egy kis séta jót tesz. A zenekar Chubby Cheker híres limbóját játszotta, vala­mi tviszt és csárdás keverék ütemben. A kultúrterem bor­foltos, összetaposott szerpen­tinnel* teli parkettjén már csak a fiatalabbak táncoltak, az idősebbek borozgattak, s voltak, akik szedelőzködni kezdtek. Még motoszkált az emberekben valami, de in­kább azt latolgatták, a csú­nya ügy hétfőn hol folytató­dik? A város túlsó felén Petrák néni ekkor tette az első vi­zesruhát Pista megduzzadt, még mindig vérző öklére. MI FAN TEREM A MIKOFA ? Az alig néhány esztendős furcsa szóösszetétel je­lentése: gombater­mő fa. Jelentősége pedig két irány­ban is figyelemre méltó: csekély rá­fordítással nagy mennyiségű ehe­tő gombát lehet termeszteni min­denféle talaj, komposzt és szer­vestrágyák nél­kül és közönséges fatuskókból ipari­lag igen sokolda­lúan felhasználha­tó, a parafánál könnyebb, amel­lett erős, értékes faanyagot állítha­tunk elő. A mód­szert Japánban dolgozták ki elő­ször, majd né­hány fában sze­gény európai or­szág közvetítésé­vel nemrég ha­zánkba is eljutott. Az első kísérleti eredmények biz­tatóak. Évente több százezer fát vág­nak ki erdeinkben úgy, hogy a fa tuskója a földben marad. Óriási fa­mennyiség vész kárba, sőt — mi­vel a különböző fa­rontó gombáknak a korhadó faanyag táptalajt nyújt — a tuskök állandó veszélyforrást je­lentenek az erdő- gazdaságoknak. Viszont elegendő ezeket a tönköket „beoltani” például az ízletes tőke- gomba, vagy a ké­sői laskagomba spóráival — a fe­lületüket bekenik spórákkal fertő­zött péppel —, és a káros gombák helyett évente többször, ehető s igen egészséges és értékes gomba te­rem. Három-négy évi hasznosítás után — mialatt a pókhálófmom gombamycéliu- mok egészen át­szövik és kiszív­ják az „élő” tuskó nedveit, a teljes sejtállományát — az értéktelen és elkorhadásra kár­hoztatott, most viszont már köny- nyen kiemelhető hulladékfából pré­seléssel, faragással gyönyörű dísztár­gyakat, használati eszközöket készít­hetünk. Többek között ceruza-fa­anyagnak használ­hatjuk fel igen előnyösen. Az eddigi hazai kísérletek szerint nálunk csak a las­kagomba alkalmas mikofás telepítés­re. A mikofás gombatermesztés­nek, illetve miko­fa érlelésnek ház­táji változatát is kidolgozták már: rövidre fűrészelt fatömböket leás­nak a kiskertbe, vagy az udvaron, beoltják gomba­spórával és kellő árnyékolás, illetve védelem mellett könnyen fedezhe­tik belőle a ház­tartás gombaszük­ségletét. Néhány év múlva a töm­böket cserélik, az érett, pehelyköny- nyű mikofából a barkácssarokban száz hasznos esz­közt, vagy dísztár­gyat faraghatnak. PRO NATURA Tildy Zoltán dr. művészi fotókiállításáról Ritka és fotolencsével nehezen megörökíthető pillanatot rögzített a művészi felvétel. Címe: Barátposzáta. Ki tudná megmondani, hányszor állunk meg — ha­zánk vonzó tájait járva — egy-egy szépségekben gazdag vidék . látványától megigézet- ten? Miféle belső kényszer ál­lítja meg az utazót és mondat­ja vele elragadtatottan: — Mi­lyen gyönyörű! Szülőnk, a ter­mészet alakította ki vonzódá­sunkat a széphez, a szépség fe­lett érzett, sosem szűnő örö­münket. Ha a valóságban lát­juk a természetet, ez a szó jut róla eszünkbe: szép. Ha ábrá­zolva nézzük, amely azonos, vagy még több, gazdagabb ér­zelmet kelt, hozzátesszük: mű­vészet. E kettő találkozása a Ma­gyar Fotóművészek Szövetsé­ge rendezésében Tildy Zoltán dr. „Pro natura” című termé­szet- és állatfotóinak kiállítása a Nemzeti Galériában. Hamar elfelejti itt az ember, hogy ki­állítási teremben jár, mintha a képekkel maga a természet ölelné körül a látogatót. Hal­kan koppannak a léptek, pe­dig most már nem kell attól tartam, mint a leshelyén fény­képezőgépét szorongató mű­vésznek, hogy a szárnyait ki­táró nemeskócsag felrezzen a zajra és hosszú csőrét csat­togtatva ijedten elrepül, meg­fosztva ezzel egy gyönyörű képtől a kiállítás nézőit. Több foto témája jól ismert, hiszen nem egyszer láttuk már a valóságban a tihanyi part­részletet, a csillogó vizű Bala­tont, vagy a fehér törzsüket napban villogtató nyírfákat. S mégis itt, a kiállítás nagymé­retű fotóin mennyire más han­gulatot árasztanak, mert a ké­pek a bemutatásnál, a látvány­nál többet adnak — mondani­valót. Az egyedülálló három nyárfa a természet nyugalmá­ról beszél, mégis az ellenpont­ra, Csontváry zilált ágú cédru­sára gondolunk, mert egy va­lami közös bennük — a ma­gányosság. Az állatképeket már a felfedező kiváncsiságá- val nézzük, hiszen a nádasok­ban ellesett madárvilágnak, vagy az erdei állatok életét mi csak képeken ismerhetjük meg, ezeken keresztül érezhet­jük magunkat beavatottnak a természet titkaiba. Tízézérnél több látogatója volt már eddig Tildy Zoltán dr. művészi fotókiállításának, ezért kellett meghosszabbítani Vasárnap utoljára fogadja a Nemzeti Galéria a természet és művészet kedvelőit. Jártak itt turisták Ukrajnából, Volgo- grádból, Gdanskból, megnézték német, román, finn és ameri­kai vendégek. A vendégkönyv száz és száz köszönő és elisme­rő mondatából hadd ragadjunk ki egyet: Milyen kár, hogy nem indul országjáró útra ez a szép kiállítás! Ifj. Szitnyai Jenő 600 bor bajnok jelöli Az ország legkiválóbb sző­lős vidékein 12 megyei bor­versenyt rendeztek az elmúlt hetekben, és a győztesek kö­zül a bírák 600 bajnokjelöltet „delegáltak” az országos dön­tőbe. A négynapos verseny július 6-án, szerdán kezdődik Budapesten, a városliget' Vajdáhunyad várában. Közös magyar, finn, cseh és lengyel versengés Nemzetközivé fejlődik a rádió honismereti vetélkedője Beszámoltunk arról a siker­ről, amelyet a megye ver­senycsapata a rádió „Tiszán innen — Dunán túl” című honismereti vetélkedő első fordulójában elért. Vas me­gye legyőzése után a közép­döntőben a Heves megyeiek­kel kell megmérkőznie. Az érdekes és izgalmas vetélkedő iránt nemcsak bel­földön nyilatkozott meg igen nagy érdeklődés, hanem há­rom más országban is. A varsói, a prágai és a helsinki rádió ugyanis hasonló vetél­kedőket rendez. Így merült fel a gondolat, hogy a Tiszán innen, Dunán túl vetélkedő győztesei a nemzetközi küz­dőtéren is síkraszálljanak a pálmáért, összemérjék tudá­sukat. A gondolat értesülé­sünk szerint igen kedvező visszhangra talált mindhárom országban. Valószínű, hogy eredményre vezetnek a hama­rosan meginduló tárgyalások. Itt említjük meg, hogy a középdöntő csapatainak nem­csak saját megyéjük, hanem az ellenfél területe, sőt az egész ország ismeretanyagá­ból is alaposan föl kell ké­szülniük.

Next

/
Thumbnails
Contents