Pest Megyei Hirlap, 1966. július (10. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-12 / 163. szám

r**T Meer» </eíHnt> 1966. JÚLIUS 12., KEDD I«­bben nemigen egyezett ve­Ugyanis nővéreim fája már elfoglalta a kert sarkát, a ba­rázdát végig, amikor én szü­lettem. Számomra a hely nemcsak a lakásban, a kertben is gond lett. Apám egyedül ásta le a kisfiát, a beszakadt kút helyére, közvetlenül a trágyadomb szélén. Bosszan­kodott anyám a merényletért, de a ház ura csendre intette. Nemigen örült, hogy a hete­dik gyermek is lány a bölcső­ben. Halála után azért a mama más helyre telepítette a házi szemetest. Senkinek nem szólt róla, csak úgy csendben, egy kis lócát vert paradicsom­karóból a helyére. Ott pdhen- get, az lett a kedvenc helye, mert közel van a házhoz és a diófa ága már függönyt húz a nyitott folyosóra. Nagyon szeretem ezt a diófás kertet. Ha hazamen­tem, első utam oda vezetett. Anyám örömmel csatlakozott, csendesen beszélgetve jártuk körbe. Ilyenkor adtam oda azt a pénzt, amit tréfásan dugse- gélynek neveztem. Ami meg­maradt a vonaton. Kevéske, piroshasú nemigen volt köz­te. Én tudtam, hogy kevés, de ő sohasem számolta, úgy örült neki, olyan soknak hitte. Gondosan összehajtva csúsz­tatta zsebébe. Kérni nem kért fillért sem, noha tud­ta: jól keresek, mert eldicse­kedtem vele. Szerény özve­gyi nyugdíját, meg a dió árát, ha eladott — de azt is általában nekünk küldte — igen spórolósan osztotta be. Hozzá akartam utazni ha­za, mert írták: beteg. Kór­házban fekszik szegényke. Ap­ró gallyat gyűjtött a kert­ben, a karját megsértette, te­tanuszt kapott tőle. Két vo­nat ment szombat délután. Az egyik háromnegyed kettőkor, a másik órával később. Rettenetes meleg volt. A háromórás jobb lesz — gon­doltam a kényelmet keresve. Most sem tudom miért, az ebédet sem vártam meg és a kétórás sebesre váltottam je­gyet. Csak anyámra akartam az úton gondolni. Nem ment. Elaludtam. Füzesabonyban pedig ismerősökkel futottam össze. Régi prepákkal, akik csak addig voltak gavallérok, édesszájú gyerekek, amíg a líceumba jártak. De ha el­végezték a tanítóképzőt, már nem az egri lányoknak adtak leckét, hanem valamelyik fa­lusi iskolában és oda is nő­sültek. Ilyenek voltak ezek is. A húszéves érettségi ban­kettre jöttek, természetesen asszony nélkül. Köztük volt Pap Pál János is, a mindig vidám, szőke prepa, aki pá­rom volt a tánciskolában. Nem a tanár, hanem ő taní­tott meg a tangó sokat mondó sima lépésére. Nem is a ka­szinóban, hanem este, haza­felé, ahol már a villanyok nem égtek, a kerecsendi úton táncoltunk a sötétben. Úgy örültünk, hiába múlt el két évtized, szinte ott foly­tattuk a beszélgetést, ahol ballagáskor abbahagytuk. Kér­ték, töltsem velük az estét és megtáncoltatnak majd, mint régen. Pár óránk van csak, ez lesz a húsz év ka­matja, ez a rövid idő. — De az anyám? — gon­doltam. — Nem, én nem me­gyek — tiltakozott bennem valami a mulatozás ellen, ám a másik hang azt súgta: — hét óra lesz, mire a vonat Egerbe ér, a kórházban már megvacsoráztak, takarodót fújtak, úgysem engednek be... De akkor sem megyek táncolni — védekeztem. — Otthon szeretnék lenni, be­járni a kertet. Mégsem mentem a kanadai kis házba. A hugomékhoz igyekeztem. Jánosék a ka­puig kísértek. Mondták: fél óra múlva értem jönnek. A lépcsőn ugyan felmen­tem, de a hugomékhoz nem csengettem be. Leszaladtam vissza és jártam a várost. A kaszinónál jókedvű férfiak integettek. Egyiket sem is­mertem meg. — Már éppen indulni akar­tunk érted! — kiáltották ne­vetve, — Tudjuk, te olyan sokáig öltözöl. — Én? öltözöm sokáig? Rám várnak? — néztem rájuk furcsán. — Gyere! Itt a régi Kaszinó­ban téríttettünk vacsorához. Egy szem nő leszel! — Régi Kaszinó? Egyszem nő? Jajj!... nem... nem... én vagyok a kótyagos! —tisz­tul emlékezetem. — Ám, hogy mondjam meg nekik, hogy nem megyek? Kitalálok va­lamit. Vagy valljam be: anyám beteg? Nem tartozik rájuk, s nem értenék, miért nem közöltem már előbb és ünneprontó sem lehetek. — Vacsorát veszek, meg a Az élő áru Az Elő áru — a Berlinben most bemutatott új DEFA-produkció — Magyarországon játszódik. A né­met fasiszták és magyar kolompn- saik 1944-es közös akcióit leplezi le. Egyes jelenetei Budapesten ké­szültek. Riportunk ismerteti a film alapjául szolgáló történelmi való­ságot. Himmler különmegbízottja, Kurt A. Becher 1944. március 19-én érkezett Budapestre. Feladata volt a nem árja magyar vagyon megszerzése — az SS- nek. Parancsára „több pénzügyi és gaz­dasági befolyással rendelkező személy védőőrizetbe’’ került. Közöttük Horthy pénzügyi bizalmasai is. (A március 29-i minisztertanács jegyzőkönyvét idézzük: „A kormányzó úr őfőméltósága az ösz- szes zsidórendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott... Ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni.”) Az egyik legnagyobb magyar ipari vagyon urai, a Weiss Manfréd-konszern tulajdonosai már évek óta kapcsolatban álltak a német finánctőkével. A Weiss és a velük rokon Chorin, Kornfeld, Mauthner családok szellemi feje, az egyik Weiss-lány férje: Chorin Ferenc, titkos tanácsos, felsőházi tag, a Ma­gyar Gyáriparosok Országos Szövetsé­gének elnöke, a Pesti Magyar Kereske­delmi Bank társelnöke, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. elnök vezérigazgatója és még húsznál több különböző vállal­kozás vezetője. Chorint Becher már Bécsböl, az in­ternálótáborból hozatta vissza. A mil­liomos kérte, a vagyon átadása ellené­ben „tegyék lehetővé, hogy családtag­jaimmal semleges külföldre bántatlanul távozzam." Becher Himmlerhez uta­zott. A tranzakciót Himmler jóváhagyta és a megállapodáshoz megszerezte Hit­ler beleegyezését. A család formailag minden üzemét „bérbeadta” Bechernek (valóságban: az SS-nek!). Ennek fejé­ben Svájcba, illetőleg Portugáliába me­hettek. A család öt tagját, annak bizto­sítására, hogy a semleges külföldön a többiek semmit sem tesznek Németor­szág ellen, túszként visszatartották. A szerződés anyagi kárpótlásként 600 ezer USA-dollárt szabad devizában és 250 ezer német márkát is ígért. Az okmány egy-egy példányát garanciaként zárt borítékban letétbe helyezték a buda­pesti portugál, svájci és svéd követsé­geken. „Amennyiben az átadást követő 21 napon belül, az előre megbeszélt szö­vegű távirat nem érkezik meg a követ­ségekre (tehát a család tagjai nincse­nek semleges területen), a zárt boríté­kot bontsák fel, s tartalmát hozzák a magyar kormány tudomására.” Ugyanis a megállapodásról a magyar kormány nem tudott. Becher másik — Eichmannal, a magyarországi deportálás irányítójával közös — üzleti vállalkozásba is kezdett dr. Kastner Rudolffal, a Kivándorlási Segélybizottság elnökével. 200 tonna teát, 800 tonna kávét, 2 millió láda szappant és 10 ezer (abroncsokkal fel­szerelt) tehergépkocsit kértek — egy­millió emberért. — Cseréljünk — mondta Eichmann. — Hocci-nesze. Száz ember egy gumi­abroncsokkal ellátott tehergépkocsiért. Olcsó. — S hozzátette: — Tudom, a te­herautókat az amerikaiaktól, vagy az angoloktól kapják. Megnyugtathatja az adományozókat: a kocsikat a keleti fronton, kizárólag a bolsevikok ellen fogjuk használni. És Kastner társa, Joel Brand, német gépen, német útlevéllel hamarosan Konstantinápolyba repült... Közben 1944. május 17-én Chorinék aláírták a szerződéseket, még aznap éj­jel elutaztak Bécsbe. Érvényes magyar útlevelük nem volt. A magyar határt illegálisan lépték át. A német határőr­ség parancsot kapott: engedjék át a társaságot. A német kísérő Chorinnak átadott 170 ezer dollárt. 30 ezer dollárt később Zürichben kaptak. 250 ezer né­met márkát a túszként visszatartott Weiss Alfonz báró nevére wieni folyó­számlára utaltak át. (A fennmaradó 400 ezer dollárt Himmlerék nem fizették ki.) A 32 tagú csoport Bécsböl Stuttgartig vonattal, onnan a Lufthansa különre- pülőgépén Madridon keresztül Portugá­liába ment. 1944. június 25-én délután érkeztek Lisszabonba. 1210 kilogramm súlyú csomagot vittek magukkal. A Reuter angol hírügynökség jelentette: „A lisszaboni vámhivatalnokok éle­tükben még nem láttak együtt annyi ékszert, mint a különrepülőgép utasai­nál.” Chorin, túl a határon, valahonnan Európából levelet intézett Horthyhoz: „Szükségét érzem annak, hogy a fő­méltóságú kormányzó urat tájékoztas­sam a tranzakcióról, amelyet a Weiss Manfréd-vagyonkomplexumok tekinte­tében kötöttünk — írja a többi között. — A megállapodás gentlemen’s agree­ment formájában köttetett meg.” A másik Becher-akció kudarcba ful­ladt. Joel Brandot az angolok letartóz­tatták. A háború végéig fogva tartot­ták. Mi lett 1944 drámája szereplőinek to­vábbi sorsa? Eichmann elnyerte méltó büntetését. Chorin Ferenc 1964-ben hunyt el, 84 esztendős korában, New Yorkban. Az SS-pribékekkel a hivatalos tárgyaláso­kon túlmenően is barátkozó dr. Kast- nert Tel-Aviv-i lakása előtt lelőtték. 1957. március 12-én halt meg. Joel Brand — túlélte a háborút — az Eich- mann-per egyik koronatanúja volt. És él Kurt Becher is. Nürnbergben „nácitlanították” — VI/2959. szám alatt — hivatalosan „ártatlannak” nyilvání­tották. Mentőtanúja: dr. Kastner Rudolf. A fegyveres SS egykori tábornoka ma Nyugat-Németországban termény­nagykereskedő. Bréma legelőkelőbb ne­gyedében, a Schwachhauser Heerstrasse 189. alatt lakik, luxusvillában. Többszörös milliomos. László Miklós — Adjon belőle — szóltam csendesen. — Melyiket? — Mind! Az egészet! — Mind? — nézett rám hi­tetlenül. — Oh, a devla áldja meg! Alig fért kosaramba. Még epret vettem magamnak, hogy szomjúság ellen meg­egyem. És csak mentem to­vább minden cél nélkül- Eszegettem az epret, cipeltem a gombát. A kórháznál vettem magam észre. Nem tudtam el­menni előtte. Nem tudtam to­vább várni egy percet sem. Benyitottam. A portás ridegen közeledett. — Kérem... itt van az anyám. A sebészeten. Látni szeretném. Messziről utaztam ide. — Mutassa a személyi iga­zolványát — szólt ridegen, mert olyan gyanús volt neki gombával teli kosaram, meg tudja jól, hogy a kisvárosba ilyenkor nem érkezik vonat. Miután jól megnézte, hol lakom, enyhülve közölte: — első emelet Míg fölértem, ez az idő ki­esett emlékezetemből. Csak arra eszméltem, anyám ágyán ülök, fogom a kezét, fogom erősen. Simogatom, csókolom. Az józanított ki, hogy nem fogja vissza, nem simogat, nem csókol. Ernyedtem fek­szik előttem, szeme sem reb­ben. Súgom neki csendben, dt belsőmben sikoltva: — Mama, én vagyok itt! Is­merj meg. Nézd mit hoztam Gombát! Meg epret. Azt fő­zünk ebédre. Nem szólt. csak feküdi közönyösen, úgy mint amiko? még nem ültem mellette. Hí­zelegtem, ahogy gyerek szo­kott az anyjának és beszélten hozzá komolyan, mint anyjí a gyermekéhez. Igyekezetem nem jutott el tudatáig, bár­mennyire akartam, sürgettem. Ültem és simogattam, nem tu­dom meddig, csókoltam ked­vesen. Aztán a csapnál meg­mostam a maradék epret. Egyenként a szájába tettem. Szerencsém volt Az elfáradt test megrezzent Az első íz után villanásnyi értelem gyűli szemében. Szólt hozzám, í kérdezett: — Már érik? De finom! Idén sok lesz. Szedjétek le mind, gyerekek! Szívembe hasított egy ke­gyetlen érzés mert ő szegény­ke azt hitte: a mi kertünkből szedtem ezt az epret! Restell­tem magam. Szó nélkül etet­tem. Az utolsó szemnél már látszott: alig birkózik meg vele. Elfáradt: szemét lehuny­va közölte: — Ejnye! De jó leves volt kedves! _ v N em szólt többet. Betemet- kezet magányába. Elérhetetlen mélybe, ahová hangom már nem tudta követni. — Ne, még ne! Anyám! Szólj hozzám még egyszer ér­telmesen! — akartam kiáltani. Dacosan. Sírva. Kérni aláza­tosan. Búcsúzni fájón. Hirte­len ötlettel pénztárcám keres­tem. Gondoltam, dugsegé- lyemmel parányi értelmet még vásárolhatok, hiszen úgy örült neki mindig szegényke. Megfogtam kezét, kisimítot­tam az ujjákat. A buksza tar­talmát beleöntöttem. Majd­nem az egész havi fizetésem. Vártam, hogy ujjúnak tapin­tása, tenyerének érzékenysége, az én szavam, visszahozzák őt addig, arra a pár percre, hogy örülni tudjon. Azt a pillanatnyi időt, amig várakoztam nem felejtem el. Néztem őt kétségbeesett fáj­dalommal, tehetetlenségem miatt dühvei. Tekintetem ja- jongott és szuggerálta belé az értelmet. A forint szélének ré­céje, a papírpénz rezgése nem jutott el tudatáig. Kezéből ki­hullott. Mind. Le a földre. Szétgurult az éjjeliszekrény, meg az ágy mellett. Megszégyenülve szedíeni össze. A három órai látogatási időt nem tudtam megvárni. Haza sem mentem. A kis ka­nadai házat, a diófáival együtt messze elkerültem. Már a dé­li vonattal utaztam vissza Pestre. A kosár gombát is el­hagytam. Hol? Nem tudom. Akkor józanodtam egészen, amikor otthonom ajtóján be­léptem, akkor tudtam meg: a szülői ház k-puja most zá­ródott be végleg mögöttem. postán levelet adok fel — mentegetőztem. — Elkísérünk. Végig kajtat­juk a Fő utcát, mint tanítás után. Most lehet, édes is­tenke, most szabad, a házi sárkány otthon maradt — mondták nevetve. — Otthon? Én haza igyek­szem! — szólt az a belső hang ismét, csak a szám nem nyílt ki és bólintottam a fiúknak a játékba bele­egyezve. Elindultunk vásá­rolni. Egyik üzletből ki, a másikba be. Kerestük a múl­tat, a diákélet hamvát, üde- ségét. Bementünk a postára is. Kíváncsian várták, ki­nek írok. Képeslapot küld­tem Andrisnak, csak azért, hogy tudja: itt jártam. Gon­dolok rá, mert eszembe ju­tott, hogy a múltkor csapot- papot otthagyva, a legköze­lebbi vonattal utánam uta­zott, amikor megtudta, hogy hazajöttem. Sajnos, nem találkoztunk. Sohasem volt még szülőváro­somban, nem tudta, hol la­kunk és amíg keresett, utá­nam érdeklődött, beesteledett. Én pedig már a délutáni vo­nattal vissza is jöttem. Har­madnap tudtam meg, hogy ott járt, amikor üdvözlő lapja megérkezett. Most elutazá­somról nem szóltam neki, pár napja nem is láttam, szo­kás szerint valamin össze­vesztünk. Melyikünk tett rossz fát a tűzre, azt már nem tudom. Bizonyára én lehet­tem a ludas, mert nem hí­vott, nem jelentkezett. Gon­doltam: csak egye a rossz, szenvedjen! Vasárnap jön hí­vás nélkül is. A vasárnap es­te a miénk, akkor sohsem haragszunk, sohsem veszek­szünk. Sétálunk és terve­zünk, beszélünk és neve­tünk. Mozi után iszunk fél mecsekit és elváláskor jön az eskü: hét közben is ren­desen viselkedünk. — Holnap a kora délutáni sebessel sietek is haza — gondoltam — otthon legyek, mire értem jön durcásan, mérgesen. Amikor a fene­gőgös ember jó színészhez il­lően, de titkolt bulldog te­kintettel előhúzza zsebéből a mozijegyet. Én hálául aláza­tos rabszolgát játszva óriá­sit csapok a karjába, hogy szerelmünk a következő hét­re is meg legyen pecsételve. Mosolyogtam, amíg Andris­nak a nagykeresztes-bazili- kás képeslapot címeztem. Já­nos féltékenységet mímelve toporgott mellettem és ha- i ragtól villogó szemmel fir- ; kantotta nevem mellé ne­dvét. E jól sikerült játékért '■a cimborák egy kör „leány­lkát” ígértek. Utunk vissza- jfelé a postáról a kórház mel­llett vezetett el. A nagy be- Iszédben nem vettem volna : észre, ha erős klórszagot nem : érzek. ; — Mama! Te ott bent? — I gondoltam rémülten. — Gye- jrekek! Nekem mennem kell, j várják a vacsorát — szóltam ! kiáltva. : — Jó, rendben. De nagyon isiess! Éjfélkor megszökünk. ; Átszaladunk kicsit táncolni ; a Koronába, a sárga terembe. ; Emlékszel még rá? Aztán i majd visszalopjuk magun- I kát, hogy az osztályfőnök ; észre ne vegye, i Még sokáig jártam a várost I este. Majdnem éjfél lett, mire i a hugomékhoz becsengettem, i Riadtan kérdezték, hol jár- ■ tam, mivel jöttem. ; — Késett a vonat — felel­i tem csendesen. i ReSgel korán. kimentem • a piacra. Miért? Nem tudom. •Húgom pedig mondta: ne ve- j gyek semmit, az ebédhez ő I megvásárolt mindent. Mégis I mentem. Végigjártam vagy i négyszer az őstermelők sorát, | gyönyörködtem a friss zöld- i ségben. A halaskofához is el- i mentem, meg a gombások : asztalához is. Régen a jó vi- I rágvásár után, mert anyám ; azt vitt gyakran árulni a piac- : ra, fél puttony vargányát : vagy galambgombát vett. I Találtam vargányát sokat, i egy cigányasszony kínálta ; erősen. Jó kilós csomóját csak forintra tartotta: | tíg> utaztam haza< hogy ^ menni is akartam, meg nem ^ is. Haza? Nem! Hiszen jó év- ^ tizede már, hogy otthonom a ^ fővárosban van, nem pedig a ^ szülői házban. De nekem még- ^ is az volt eddig az otthon. Ott, ^ Egerben, a kanadai kistemp- ^ lomnál. Szoba, konyhás ház, ^ egy iker-, meg egy tükörablaka ^ nyűik az utcára. Olyan éppen, ^ mintha egy szép lány kancsa- ^ lítana. A rétre tekint ferdén, ^ ahol minden reggel elkolom- ^ pol álmos lustasággal a tarka ^ csorda, loboncos sáros szőrét ^ csörgetve rohan a konda. Ta- ^ vasszal bő tejszag úszik utá- |nuk, ősszel a mezőn töltött | nász illata.. Oda néz ablakunk 8 a szőlőkre, a szörnyen elöre- S gedett fenyőfákkal övezett S császártemetőre, a kőlyukra, a 8 vár alagutjának évszázadok- ^ kai előbb beomlott kijáratára. $ Kert is van a portához. Húsz Révvel ezelőtt mindenféle gyü- ^ mölcs, a rövidszárú májusi ^ cseresznyétől a dércsípte száj- ^ csücsörítő berkenyéig, csörgő ^ alma, zaftos körte, sápadó $ ananász, méztől duzzadó kecs- ^ kecsecsű szőlő is termett ben- ^ ne. De szerettük! De sokat ^ megdézsmáltuk! | Most már diófa az egész, ár- 8 nyas csend kupola a kert. A § többi gyümölcsfa elpusztult. § Megfagyott, villám hasogatta, |akna törte derékba, vagy él- ^ nyomta az életre, uralkodásra ^ vágyó diófa. Hetet ültetett § apám. Születésünkkor mind- ^ egyikünknek egyet. Nevünket ^ is belevéste a dátummal. Qn- $ nan tartotta számon éveinket. ^ Ö még tizenöt esztendővel ez- $ előtt is le tudta olvasni leg- ^ idősebb nővérem világrajötté- ^ nek napját is, az utóbbi idő- $ ben már csak anyám böngész- ^ te a házi anyakönyvet. Nem ^ azért, mert szemüveggel nem ^ látja, az évszámok bújtak el a ^ mohás odó repedésekben. Ám, ^ ő így is tudja valamennyiünk ^ korát. Amióta elkerültünk ott- ^ honról, nagy magányában a ^ kertben tanyáz sokat. Az ^ óriássá nőtt haragoszöld koro- ^ na jól illik sápadt arcához. ^Szél nem éri a fák alatt, eső § nem veri, nap nem égeti. 8 Gonddal- ápolta őket, jobban ^ mint ültetés után, Első dolga ^nyáron reggel: vizel húz, ami- ilyen magasan tudja, elönti a ^ fák derekát, hogy a repedé- isskben a zsákmányért induló ^ hangyahadat visszavonulásra 8 kényszerítse. 8 Az én fámra igen büszke. ^ Gyorsan növő, bő termésű. Ku- | kac nem rágja húsát, a bele Sj négy év után sem szikkadt. $ Apám szerezte. Száz szál mus- ^ kotály vesszőért cserélte az $ érseki vincellérrel. Szerinte £ jó helyre is ültette, de anyám BECSÜLETBOLT Kulcs a lábtörlő alatt A jászapáti tanyavilágban — a helyi termelőszövetkezet majorközpontjában — becsü­letboltot nyitott a földműves­szövetkezet. Az üzlet árukész­letének értéke eléri az 50 ezer forintot. Eladót nem alkal­maztak. A kulcs a lábtörlő alatt van. A mezőről hazaté­rő asszonyok maguk nyitják ki a boltot, bevásárolnak, a pénzt a kasszába teszik. A be­csületbolt naponta 3000—4000 forint forgalmat bonyolít le. Hiányt még egyszer sem ta­pasztaltak. Vízisíiéi epek a Balatonon A MAHART és az Idegen- forgalmi Hivatal közös meg­egyezéssel vízisítelepeket léte­sített Tihanyban és Siófokon. A hajózási vállalat egyelőre hat, erős motorral felszerelt vízisívontató motorcsónakot bocsátott rendelkezésre. A motorosok ötven-hatvan kilo­méteres sebességgel haladnak a tavon, nyomukban az egyre inkább népszerű vízisísport rajongóival. A külföldiek kö­zül a jártasabbak valóságos bemutatót tartanak a parton összegyűlő nagyszámú érdek­lődőnek. Megkezdődött a Nemzeti Színház műszaki átadása A Középületépítő .Vállalat dolgozói befejezték a Nemzeti Színház újabb átmeneti ott­honának, az egykori Magyar Színház épületének korszerű­sítésének, átépítését. Tervek szerint az újjáalakított szín­ház műszaki és díszletezési próbáit augusztus 20-ig végzik el, majd a művészek is meg­kezdik a próbákat__és október elején kerülhet sor a nyitásra.' Troilus és Cressida A Körszínház szombaton es­te a Budapesti Nemzetközi Vásár lengyel pavilonjában megkezdte nyolcadik évadját. Shakespeare: Troilus és Cres­sida című drámáját mutatták be Kazimir Károly rendezésé­ben. A két címszerepet Kozák András és Dómján Edit ját­szotta.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents