Pest Megyei Hirlap, 1966. június (10. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-09 / 135. szám
fl5T Nccrtr ZfärloD 1966. JÜNIUS 9., CSÜTÖRTÖK ^FA'JDALMK ÓM'I Várt, várt, s mikor felerősödött, fogta a csecsemőt, elment az anyakönyvvezetőhöz. Nem tehetett mást, a saját nevére Íratta a gyermeket. & özeledett a harmadik ikszhez, és egyszerre bizonytalanná vált, mikor és hol született. Létezéséről tanúskodó sárgult, szakadozott okirat he- / lyett újat kért, s jött a válasz, szlovákul: „Sajnálattal közöljük, kívánságát nincs módunkban teljesíteni, mert községünknek nem volt ilyen nevű szülötte.” Eltette, majd nemsokára ismét elővette a levelet. Ki tudja már hányadszor fordította le, de semmi kétség, pontos a szöveg. Töprengéséből telefoncsöngés riasztotta fel. Húga, Irén hadarta a szavakat: „Géza, sürgősen gyere, anyus szeretne veled beszélni!” Készülődött, amikor Zsuzsi, az idősebbik testvér szaladt át á szomszéd kórház ambulanciájáról. — Mondd meg anyusnak — kötötte lelkére, miután elsorolta, milyen csillapítószereket adjon, ha fájdalmai lesznek —, ma csak később mehetek, inspekciót kell tartanom. Sápadt arca, beesett szeme több napos álmatlanságról árulkodott. Alig állt a lábán. Hihetetlenül sokat dolgozik: a kórház, az ambulancia népszerű doktornője, magánrendelése az éjszakába nyúlik. Ráadásként ott a két gyerek, s most a beteg anya. Átvirrasztja nála az éjszakákat, hogy az előírt órában beadja az orvosságot. Egyébként elvégez mindent, mint eddig, csupán magánbetegeiről mondott le. Géza mindig csodálta, most azonban kifakadt. — Ne emészd annyira magad! Kinek segítesz, ha tönkremegy a te egészséged is? Törődj végre magaddal és a családoddal! — Mit papolsz?! — vágott vissza Zsuzsi. — Engem ne félts, a gyerekekre meg vigyáz az apjuk... aponta jár az anyjához, immár harmadik hete, hogy az orvosak lemondtak róla, és haza kellett szállítani. A rettegett kór ezalatt húsz kilóval apasztotta csontváz testét, holt anyaggá merevítette fél oldalát, kifordította megejtő barna szemét, eltorzította örökké mesélő száját, ahonnan most ijesztő hangok reccsennek elő. Nem segített senki, semmi. A mesterek konzíliuma csupán a diagnózist erősítette meg: a halál a májban. De a test még ellenállt, görcsösen markolta a sokszor megátkozott életet, és az önkívület csatáiból eddig visszajött... A szomszéd szobában zongora szólt. Zárt ajtók mögött húga, Irén készült a közelgő államvizsgára: a fájdalmak fegyverszüneti óráiban igyekezett pótolni a több hetes mulasztást. Apja is a szobában volt, de egyikük sem foglalkozott vele, így hát távozott. t — Ülj ide! — mutatott anyja az ágy szélére. Ráfüggesztette a még egészséges, véreresen is gyönyörű nagy bogár szemét, jeges ujjaival fájón megszorította Géza karját, s alig érthető rekedtséggel tagolta: „Meghalok, tu-dom, rö-vi-de-sen meghalok”. Megijedt zavart tekintetétől. Felkapta a fejét. Az ágy fölött apja és anyja derűs házassági fényképét pillantotta meg. — Nem viszem magammal egyetlen titkunkat — folytatta —, bár megfogadtam és apáddal is megfogadtattam. Erőt gyűjtött a beszédhez, aztán áradó szavai nyomán feltárult a titok, amelyet harminc éven át őriztek. Föl, a Nagy-Fátra tövébe, Bányára űzte a nagyobb haszon a kalapgyárost családjával és a kis, dunántúli gyereklány szolgálóval. Az örökölt kóceráj hamarosan emeletes üzemmé szélesült, amely százával nyelte a munkásokat. Zsirotzky gyáros gyarapodott, a kis szolgálónak pedig „tulajM az emberek örömét — és mellette a megvetett, kitaszított kis szolgáló, anyja alakja — ezekben a percekben állnak össze élő, valóságos lényekké. Előtolulnak a múltból és végeláthatatlan folyammá szélesülve hömpölyögnek, mint a szomszéd szobában Irén ujjai nyomán — zongoraátiratban — Szmetana „Moldvá”-jának akkordjai. A tutajások másnap hajnalban eloldották a köteleket. A faúsztatók, a túróval, sajttal kereskedők karavánja útrakelt lefelé a Garamon. Lina asszonyt, aki a karaván szakácsnői tisztét is betöltötte, egy kis kaliba, a „konyha” illette meg az utolsó tutajon. Ide fektette a fáradtságtól áléit leányt. Rajtuk kívül még a lapátnál bóbiskoló öreg kormányos lakta az egymáshoz ékelt fenyőfák úszó monstrumát. A szundikáló néni elnyújtott nyöszörgésre riadt. A kaliba falának támaszkodva ült a szolgáló. Remegő kezét görcsösen rángatódzó hasára szorítva jajgatott. Lina asszonynak nagy erőfeszítésébe tellett míg a vonagló testet hanyatt fektette és a lábakat behajlította. A gyerek úgy sírt a bábává vedlett öreg markában, hogy túlharsogta a sebes Garam zúgását. Fülsüketítően üvöltött a halványuló csillagokra, amint végigcsapott rajta a folyó vize. A dada még bíztatta is az ökölbeszorított kezű porontyot. — No, csak, rajta, kis vakarcs, melyikünk bírja jobban! — táncrakelve énekelni kezdett: — Tancuj, tancuj, vikrucaj, vikrucaj!... Az anya Géza karjába mé- lyesztette bénulatlan kezének ujjait. Szeme akkorára nőtt, mintha ki akart volna pattanni üregéből. Hevesen szedte a levegőt, elferdült szájából kivillantak a fogai. A vajúdás fájdalmas emlékei elevenedtek fel, vagy a halál indult újabb rohamra? Géza riadtan körülnézett. Ki akarta szabadítani a karját, de a szorítás nem engedett. Percnyi tusa után, ajkát harapdálva, alig érthetően motyogta: — Maradj! Nincs ... baj... — és mint aki hosszú útról érkezett hozzátette: — Itt vagyok ... zután berekedt. Sokáig küszködött a hangok összerakásával, hogy kérjen valamit. Gézának összeszorult a szíve, mert nem értette. Vízzel kínálta, igazgatta a párnáját, de mindhiába. Kint megszólalt a csengő. Ügy berregett, mintha valaminek a végét, vagy elejét jelezné. Zsuzsi érkezett, orvosi táskával. Gyorsan előkotort egy ampullát, belemélyesztette az injekciós tűt. A gyógyszer nyugtató hatását látva, kezet csókolt anyának és halkan kérdezte: „Tudja már?” IF lél esztendő sem telt bele, betoppan a nyurga, barna legény, csapzot- tan, porosán: „Lina néni mondta, hol talállak titeket.” Az esküvő után, a szolgáló könyörgésére, a férj nevével jelölve, kicserélték a gyerek születési bizonylatát, nehogy „házasságon kívül”, vagy „törvénytelen” jelzőt kelljen viselnie. — Akkor fényképeztek le, így kettesben — mutatott a beteg anya az ágy fölötti képre. — Hát ez a titok, amiért harminc évet kellett várnod? — kérdezte Géza, de a beteg, felelet helyett, tovább folytatta: — A sors úgy hozta, hogy apád Teréz kisasszony férjének a gyárába került lakatosnak, én meg bejárónőnek szegődtem hozzájuk... A háború utolsó évében, emlékszem, novemberi éjszakán, türelmetlen dörömbölésre ébredtem. Az ajtóban a lihegő Teréz kisasszonyt pillantottam meg, karján kislányával, a szepegő Zsuzskóval. — Elhurcolták a férjemet — sírta —, nem tudom, mi lesz velünk. Csak a Zsuzskót féltem, őt tudjam biztonságban. Mindenemet odaadom, ha vigyáztok rá. Tudod, mennyire szerettelek, milyen emberséges voltam mindig hozzád ... könyörgök... segíts! — Teréz kisasszonyt néztem, de a nagyságát láttam magam előtt. Megrohantak az emlékek minden fájdalmukkal, mégsem küldtem el. — Ahol hárman esznek, ott a negyedik sem éhezik — mondtam ezt akkor is, meg később is, amikor még nehezebb volt az életünk. — A mi Zsuzsinkról beszélsz? — hajolt Géza anyjához. — Igen, róla ... Amióta Géza férfi fejjel gondolkozik, apja „kisiklásának” tulajdonította a leányt, aki a nevét viselte, de nem hasonlított rá, sem anyjára. — Hívd ide őt! — anyja félbeszakította gondolatait. Géza a küszöbről kiáltotta Zsuzsi nevét. Amint bejött, elfordult tőle. — Segítsek valamit? — kérdezte Zsuzsi. — Nem azért hívattalak — mondta az anya. — Jól vagyok. Most már mindent tudtok. — Bizonyára észrevette, miféle érzések kavaroghatnak Gézában, olyan hangon folytatta, mint hajdan, amikor mesét mondott: — Csókoljátok meg egymást! — Géza habozása láttán hozzátette: — No, így szokás ez nálunk ... Ne feledjétek, a szülők tetteiért nem felelhetnek a gyerekek. éza megcsókolta Zsuzsit. Az anya az éjjel meghalt. A mellette virrasztó Zsuzskó sem vette észre, amikor távozott. Elcsendesedett, mint az annyira szeretett Szmetana „Moldvá”-ja. Látogatás FÁBIÁN ZOLTÁNNÁL Furcsán kezdődött művészi pályafutása. Zeneszerzőnek készült, két évig volt a Zene- akadémia növendéke. Ez az idő elég volt ahhoz, hogy tehetségét önmaga is mérlegre tegye. Bár belső világán sebet okozott az, hogy gyermekkori álmait kell felszámolnia, mégis otthagyta a Zeneakadémiát. Sokak szemében talán hihetetlennek tűnik: utána malomipari szakiskolába iratkozott, ahol szakmunkás bizonyítványt szerzett. Pontosabban: molnár mester lett. De később ezt a szakmát is felcserélte, sok munkahelyen dolgozott, többek között tervosztályvezető is volt. Közben írogatott. Szabó Pál ösztönzésére kezdett komolyabban foglalkozni az irodalommal. Nem is eredménytelenül: 1950-ben, egy irodalmi pályázaton II. lett, nem sokkal később József Attila-díj- jal tühtették ki. Még az évben megjelent első kötete, Utak címmel. A kezdeti siker csak részben okoztak örömet: úgy érzi, nem találta meg egyéni hangját. Az 1956-ban kiadott Hegedűszó című kötete még mindig útkeresésről tanúskodik. Csak évek múlva éri el azt a szintet, amikor a kritika odailleszti művészete elé a „kiforrott” jelzőt. 1961- ben két kötete jelenik meg, a Három kiáltás, valamint az ítélet. Az elmúlt évben a Déltől hajnalig című novelláskötétével ismét bebizonyította tehetségét. Fábián Zoltán ma Leányfalun él. Ha néhány szóval is, beszélgetésünk során még egyszer visszakanyarodunk a pályakezdéshez. — Nem voltak haszontalanok a Zeneakadémián eltöltött évek: a zenei elemeket ma is felhasználom a szerkesztésben, ezen kívül sok hangutánzó szó található írásaimban. Az írás, úgyszólván minden egyes alkotás, próbára teszi az embert. Hosszú munkával eltöltött esztendők után jut el valaki önmagához. Azokhoz az írásokhoz, melyeket már magáénak vallhat. Legutolsó kötetét olvasva két dolog ragadta meg figyelmemet. Az egyik — noha ezt az emberi magatartást a magyar és világirodalomban egyaránt többször is feldolgozták —, az elkötelezettség és a szabadság kérdése. A másik az emberek erkölcsi, etikai magatartását kutatja szenvedélyesen — megrajzolja az egymás között húzódó erővonalakat, az egymáshoz tartozást. Nem véletlenül tér vissza írásaiban a mágnesesség fogalmára: a vonzások természetbeni törvényeit keresi az emberek kapcsolatában. — Célom, mint minden igazi művésznek, megírni az alapvető magatartást. Ábrázolni azokat a hősöket, akik egyet sem lépnek visszafelé, sem cselekedeteikben, sem hitükben — jegyzi meg az író. Ilyen típus a Délitől hajnalig című forgatókönyv — ebből készítették a filmet is — hőse, az ezredparancsnok Is. A kötet egyik ciklusa a nyugat egzaltált morális életét mutatja be. írásait elemezve valóban fellelhetők a zenei elemek, szerkezetüket műves konstruáltság jellemzi. — Mi a legújabb alkotása? A könyvhétre jelent meg az Üzen a nyolcadik bolygó című fantasztikus regény, amelyet dr. Kulin Györggyel együtt írtunk. (A Q. G. LYN—A. F. BIÁN szerzők nevét névbetűikből állították össze.) Üjabb regényen dolgozom, amiből már hangjátékot is készítettem. Fábián Zoltán nemcsak írásaival akar nevelni, hatni az olvasókra, hanem sokat fáradozik a Dunakanyar kulturális életének fellendítéséért is. — A visegrádi őrtoronyban minden két hétben, pénteki napon irodalmi estet rendezünk. — Hallhatnánk többet is ezekről az esetekről? — A műsorok összeállításakor arra törekszünk, hogy hazai és külföldi lírából, illetve irodalomból ízelítőt kapjanak a hallgatók. így volt cseh, szlovák, német, kubai és szovjet irodalmi est, másrészt előadók bemutatására került sor: Csernus Mariann és Szentpál Mónika estjére, Somlyó és Rákos Sándor költészetéből adtak műsort. — Milyen a látogatottság? — Eddig mindig telt ház volt. Az is vonzza a közönséget, hogy minden alkalommal képkiállítást rendezünk. — Mik a további tervek? — Szeberényi Lehellel közösen szeretnénk megvalósítani, hogy Szentendre kulturális gócponttá váljék — esetleg félévenként almanachot is adnánk ki. Az elképzelés nem megvalósíthatatlan. Bizonyára sokan örömmel fogadnák. Tamás Menyhért Ilyen ez a háború Június 5-én nyüt meg Krakkóban a III. nemzetközi rövidfilmfesztivál. Az első nap 19 filmet mutattak be, köztük Magyar József „Sándor n/ia- dár” című kisfilmjét. A június 12-ig tartó nemzetközi rövidfilmfesztiválon bemutatásra kerül még Schiffer Pál „Ilyen ez a háború" és Czigány Tamás „Derkovits” című kis- tilm je is. Az anya Zsuzsira, majd Gé- ^ zára nézett és tagadóan rázta ^ a fejét. ^ — Mit kellene tudnom? —^ fordult Géza Zsuzsihoz. k A beteg megragadta Géza ^ kezét és magához szorította. ^ Zsuzsi felállt, elrakta a mű-b szert: „Kimegyek apához. Ha$ valami kell, szóljatok!” § Rövid szünet után vissza-§ nyerte a hangját, s végre Gé- ^ za megértette, mit akart. Arra ^ kérte, nyissa ki a szoba ajta- ^ ját, ahonnan a zongora hallat- S szik. Megnyugodott, csontos § arcán elsimultak a ráncok, ^ amint a kitárt ajtón beszöktek $ a „Moldva” dallamai... ^ ... Hosszú kilométerekkel & távolabb megállapodott a tu- ^ tajkaraván. Lina asszony a le-^ gény keresésére indult. Vissza- ^ térve annyit mondott, hogy a ^ „férj” máshová költözött. A $ „partraszállást” megismételte, $ valahányszor pihent a konvoj, ^ De eredmény nélkül. A végál- ^ lomásnál mindhárman el- ^ hagyták a tutajt. Lina asszony^ az egyik rokonánál szerzett^ helyet a szolgálónak és gyere- ^ kének. $í ŰTTÖRÖ TALÁLKOZÓ Foto: Kotroczú donjoga” maradt, ami eddig volt, a hajnali ébresztő és a késő éjjeli lenyugvás. a gy érett nővé. Szabadulni akar, menekülni, akárho- vá. Még a szappanos ruha dörzsölése is azt sugallta: „Ki innen, ki innen!” A mosókonyha ablakából az üzem kapujára látott. Megállt a kezében a szennyes, amikor kitódult rajta a rengeteg munkás. Szabadnak, boldognak csupán a napi félórás piaci bevásárláskor érezte magát. Különösen türelmetlenül várta ezt a harminc percet néhány napja, amióta elébe lépett egy nyurga barna legény. — Ruky boskávám! (Kezét csókolom!) — mondta. Szlovák tudásával eladhatták volna, de nem kellett értenie a nyelvet, mert magyarul is szívesen kiszolgálták a gyáros „lányát”. Állt némán, nem tudta, mit mond a legény. Menni készült, a kérőn csillogó szemek azonban megállították. — Nem értem! — bökte ki. — Hát maga magyar?! — a legény felkiáltott a csodálkozástól, majd megfogta a karját. — Adja a 'kosarat, hadd segítsek! „De felvitte isten a dolgodat — gondolta hazafelé menet —, már szolgája is került a szolgálónak.” A legény azután egyre gyakrabban jött, s lassan mindennapos „vendég” lett a vásárláskor. öt éve járja a városokat, három szakmával a zsebében kódorog a megélhetésért, s ha már-már megnyugodna, kiteszik a szűrét, mert „lázit”. Az égő gyújtózsinort senki sem szereti a robbanóanyag közelében. — Elviszlek — mondta a legény karácsonykor, megtudva a bajt. — Meghúzódunk valahol, de nincs csak a két ke-1 zünk, ki tudja, mi vár ránk? Hárman lóduljunk neki a semminek? — Te is azt hajtogatod, amit a nagysága — sírt fel keservesen. — Amikor rosz- szul lettem, sopánkodott: „Se babája, se kutyája, minek ide gyerek? Kidoblak a köiy- köddel együtt. Ekíkora szégyent nem tűrök a mi tisztességes házunkban!” — most már zokogott. — Egyformák vagytok mindannyian. Magatokra gondoltok, senki másra. A kisasszonynak van igaza, hogy ne törődjek vele, majd megleszünk valahogy. < Elmúlt a tél, a tavasz, megjött a nyár, a kis szolgáló rohamosan gömbölyödött. A legénynek még a tél derekán kaput mutattak, s el kellett hagynia a várost, mert egyik üzemben sem alkalmazták. Búosúzáskor megint kérte a lányt, levélben ugyanezt írta, ő azonban hajthatatlan maradt Aztán levél sem jött /~\ háziúr és a nagysága / f\\ úgy tett, mintha /__\ köztük sem lenne. 4/ V* Csupán Teréz kisasszonytól hallott egy-két nélkülözhetetlen odavetett szót. Lina asszony, a jószívű, félmagyar kofa tartott ki mellette, ő becézgette, vigasz- talgatta, s cipelte helyette a holmit. Egy forró júliusi napon megemelte magát. Görcsök kínozták. A nagysága eleinte hallgatott, később azonban összepakolta cókmókját és kidobta az utcára. „Fel is út, Je is út, hordd el magad a szemünk elől!” Megdagadt hasára teilte a batyut, pajzsul tartva arca elé. Lina aszony ponyvájánál állt meg. — Gyere velem, megkeressük. Tudom, merre jár — mondta az öreg... Géza most ébredt rá, hogy ismerős „tájakon jár”. Régen hallott szereplőkkel találkozik. Anyja kedvenc mesealakjai, Lina, a csodálatos északi tündér, a kitagadott gyermek megmentője, a mindenkit segítő Lina, százféle arcban. Egyetlen jutalomért teszi a jót, hogy lássa
