Pest Megyei Hirlap, 1966. június (10. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-12 / 138. szám
W66. JÜNITTS 12.. VASÁRNAP mtett* K/Círhm ,9 Ma sem tudom, milyen szent szobra volt. Ott állt a sarokban, szemben az ágyammal, s egy kicsit szemben a szobák falai közé zárt életemmel. Ha ültem az asztalnál, hideg szemével engem nézett. Ha a másik sarokba húzódtam, egy könyvvel a kezemben, éreztem, hogy engem néz. Ha ágyamba bújtam, félelmetesen emelkedett fölém, s magasra tartott ujjaival mintha fenyegetett volna, pedig talán csak az utat akarta mutatni a szerinte egyedül igaz boldogság felé. Mikortól kezdtem el félni a szobortól? Már nem tudom. Talán egy rossz álomból felriadva, a beeső fénytől óriásira nőtt alak rémísz- tett meg ... Talán az a rádöbbenés, hogy ez a szobor mindig is itt volt. s mindig is itt lesz, amikor én még nem is voltam és már nem is leszek, A mozdulatlansága, amely uralkodni látszott szobán, téren és időn, a rendíthetet- lenség, amely egyúttal a csalhatatlanságot is jelentette. A kőbe vésett formák, amelyek erőt, hatalmat sugározlak ... Mondom, most sem tudom már felnőtt fejjel visszagondolva. Valahol vették szüleim, vagy ajándékba kapták áhitatos nagynénjeim valamelyikétől, ez most már mindegy. De féltem és rettegtem ettől a szobortól, és ugyanakkor csodáltam, hogy ő nem fél tőlem, hogy kimozdíthatatlan. Hogy mindenhová ellát, túl a falakon, a városon ... Nem ijesztgettek vele, csak hivatkoztak rá... Lassan már szinte rögeszmésen féltem belépni a szobába, féltem mozdulni, tenni, gondolkodni, féltem álmodozni. Aztán a háromarasznyi szobor tudatomban az egekig nőtt, hatalmas és rendíthetetlen monstrummá vált, amelynek árnyéka befödte egész kis szobavilágomat. — Félek tőle — mondtam ki végülis ... — Akinek tiszta a lelkiismerete, annak nincs mit félnie — mondták erre nekem. — De hát honnan tudjam, hogy mikor tiszta az én lelkiismeretem. amikor azt sem tudom. mi a jó, mi a helyes, mert gondolkodni sem merek a szobor miatt... — Csak az arcát nézd ... Csak az arcát, s megtudod, helyesen cselekedtél-e ... És én hiába néztem az arcát, lopva, vagy bátorságot merítve egy tűnő pillanatra, csak szigort, csak aszkézist, csak elítélést láttam rajta és fenyegető lenézést, hogy lassan már én is szoborrá váltam, kis vacak terrakotta figurává, amely mozdulatlan, mert nem képes rá, amelynek arca kifejezéstelen, mert mögötte semmi sincs, ami emberi. Minden bizonynyal, lassan és biztosan semmivé váltam volna a háromaraszos szent szobra árnyékában. Nem így történt... Ha jól emlékszem, egy faluról felkerült asz- ezony jött hozzánk, takarítani. Vidám és mosolygós képű, nagy hangú, csupa mozgás asz- szony, akin még a kopott kötény is vidámnak látszott. A füvek, a rét illatát, a szabad mezők levegőjét, a napsütés pírját, a madarak szabad szárnyalását hozta a szobába és a sürgő, forgó munka izgalmát. Amikor belépett, úgy láttam, mintha a szobor arcán a meghökkenés, vagy a riadtság is végigvonult volna, de aztán beláttam, hogy csak tévedés lehetett, mert a szobor, állt tovább mereven, hidegen és ellenségesen a sürgő, forgó asszony mögött. Bár most nem látszott olyan hatalmasnak. Az asszony izgett, mozgott, bútorokat tolt, szőnyegeket hajtott, ablakot tárt, és egy óvatlan pillanatban meglökte a szobrot. Ijedten sikoltottam fel, mert a szobor megingott, egy pillanatra feltűnt még szigorú, meg nem bocsátó arca, s a következő percben már ott térdelt felette az asszony. — Hát ez eltört — mondta és rám nézett... — Az ilyen gipszholmi könnyen törik — magyarázta, aztán megcsóválta a fejét. — Messziről úgy nézett ki, mintha gránitgagg» MÜLT — JELEN A JUGOSZLÁV TENGERPARTON (Kotroczó István felvételei) TENKELY MIKLÓS: A világ teremtése f $ FARKAS AND RAS: i Anakreón, ba téged... Anakreón, ha téged Az istenek kegyeltek. Még akkor is, ha néha Nem egy, de sok kupának Néztél a fenekére, Mert csendes éjszakából Üj virradatra kelve Jókedvvel énekelted A mámor csillogását, Az élet szőkeségét, Mi fényes esztelenség — Mondd, mit tegyek, hogy én is Az istenek kegyeltje, A szőkeség barátja Maradjak holtomiglan? En is tudok dalolni — Parasztin, egyszerűen —, Érzéseimmel én is Szelíd egekre szólnék, Mikor sok kis pohárból Merészelem kiinni A mámor léha kortyát, De mindent elfelejtek! Agyamra száll az ólom. Fülemre szórja tollát Az esztelen süketség. Szívemben kerge ritmus Ugrál, a félelem fáj, S mire szerény szavakkal Leírnám a madárkát, Ahogy repülni láttam, Ahogy kezemre libbent, A hang, szín szertefoszlik — Azért, hogy itt a farsang, Mégis megkérdenél 3k, Mitől maradt a hangod Derűs, ifjúi-édes, Mitől csillog dalodban Kimondva-énekelve Anakreóni lelked? Ha kérném, elfogadnál Testvérül, barátul Azért, mert én is egyszer A bölcs derűre vártam? számot, fel a talicskára, s már indulna, szaladna a házba, amikor a szeme rátéved az imént otthagyott fácskára: csapkodja a szél, veri a karóhoz, nincs megkötve. Az öreg elengedi a talicskát, madzagot ránt elő, s ugrana a fához. A mozdulat gyors, elszokott már tőle. Lába megbotlik a dűlő- út gerincén, s végigzuhan a kemény földön. Rándul egyet a csontos, szikár test, aztán pihenve a homokhoz simul. A vihar bőgve, rombolva száguld. Ágakat tör, port kavar, dörög és csattog. A közelgő motorbicikli fuldokló hangja beleolvad a vihar haragos morgásába. Amikor bekanyarodik a dűlőútra, gyenge hangja is elhal. Fiatal, izmos parasztember ugrik a talicskához. Egy pillantással felöleli a munka nyomát, látja az öreg békésen nyújtózkodó testét, és a viharban csapkodó gyenge csemetét. Hátára fordítja az öreget, gyengéden végigsimítja homlokát, arcát s nézi az öreg szigorú vonásait, i Aztán kiveszi a görcsösen szorító marokból a kócmadzagot, a fácskához lép, megköti lazán, védőén. Amikor ezzel végez, ölbeveszi az öreget és lassú, fáradt léptekkel vánszorogva indul a csukott léckapu felé. A vihar lassan szelídül. Gyengül a szél. És bőséges, meleg eső öntözi a tikkadt tavaszi mezőt. rs/ss,f,f/ss/ss/ssf/ssssssssssssssss?sssssssssssssssssssssssssssss/ss/sssssfssssssssfsrssssssssssssssss/sff/jsssssssss/ssssssssssssss Révész Napsugár metszete ból lett volna, s lám az első alapos nagytaka- ^ rítást sem bírja ki... Sajnálja? Hem tudtam válaszolni. Mert azt sem tudtam, | mát érzek. Féltem, hogy most valami rette- ^ netesnek kell bekövetkeznie, összédől a szó- ^ ba, mint annak idején Jerikó falai, megáll az ^ idő, hogy soha többé egyetlen másodpercet ^ ne haladjon tovább. Az összetört szobor vég-! téré is én voltam: az én életem egy időszaka, § az én félelmem, rettegésem, s az én tetteim- ! nek irányítója, gondolataimnak szülője. Saj- ! náltam. Nem a szobrot. Magamat. Most már ^ mi lesz velem. Hozzászoktam a szoborhoz, s $ hozzászoktam ahhoz is, hogy automata legyek, $ mechanizmus, amelynek lépteit nem önmaga, ^ hanem egy szobor irányította. Gyerek voltam. ^ És úgy éreztem, hogy most, hogy eltört a szó- ^ bor, felnőtté kell érnem, gyorsan, azonnal, ^ szinte éveket behozva, bepótolva ... — Ne sajnálja. Mondom, gipsz volt csak —^ legyintett az asszony és megdöbbenve vettem ^ észre, hogy minden félelem, minden bizonyta- ^ lankodás nélkül, határozott léptekkel vitte ki a | szobor roncsait. Bátor volt? Akkor annak hit-^ tem. Most már tudom, hogy csak természetes § volt... $ Egy hét múlva újból szobrot vettek, s oda- § állították a sarokba, a régi helyére. Ugyan- ^ olyan volt, tekintete is feltartott ujjai is, ru- ^ héjának valamennyi redője, mind, pontosan ^ ugyanolyan. De én már nem féltem. Egy szó - ^ bor, ha összetörhet, a gránit, amely gipsznek ^ bizonyult, engem már nem felemlíthet meg. ^ — Nem szégyelled magad... Ilyet csinál-$ ni... A szobor előtt — mondták és én gú- $ nyosan néztem a szobor szigorú tekintetét. ^ Nekem ne szentek és szobrai irányítsák lép- ! teimet, hanem a szabad mezők ezernyi illata, $ a sürgő, forgó munka izgalma ... — Ez nem gránit, csak gipsz ... — Hogy mondhatsz ilyet... Szégyelld ma- ^ gad ... Ez szobor. A szent szobra. Érted? ! Nem is válaszoltam. Fütyörészve leültem a| sarokba, háttal a szobornak és egy könyvet § kezdtem olvasni. Ha jól emlékszem Rabelais $ Pantagruelje volt. & W/////////v'y'///////'-/X/////////W/AW/W////////////////W/. í PAPP MIKLÓS: Vízió győzelem Pihenni küldtek a gondok s virágok vártak ismerősen húzott az ösvény és pergős illatok ficánkoltak tavaszi tisztás igézett eggyélenni a iölddel az éggel És megroppant a hegy elcsúszott az út metszett köldökzsinőrú levelek zuhantak dübörgés korbácsos szelekre feleselt régi rontások bugyborékoltak menekültem egy erős ág megtartott és én földet és füvet tapasztottam az arcomra a fa mögött lapulva mondtam és újramondtam az egyszeregyet szemembenéztek megrettent kövek nem tudtam válaszolni a földet kapartam és porladt a föld és együtt nyüszített velem géppisztolyokat hallottam meg testek zuhanását meszesgödör folyó-koporsó együtt sercegett csobbant karok meredtek föl éreztem a cián-szagú Cyklont megpcrdült vonagló hangyák futottak egészen tisztán hallottam minden megperzselt láb vonszolását mókus zuhant kicsavart fáról összekúszálódtak lélekként az ágak görönggyé hempergett velem a kiszakadt bokor vonagló szerpentinen hátrabukott egy autó recsegtek bennem a csontok pisztrángok eszeveszetten sikoltottak vijjogó madarak vágtak át a beomló levegő falai közt mázsányi sziklák rohantak a szétrepedt hegyről nem tudtam, hogy nyár van-e, tél, vagy bármilyen évszak s a tisztás is messzelökődött a szétreccsent fák közt És Akkor Én Az Emlékező És Harcoló Fölálltam tűhegyes füveket fontam össze karddá acélnak az égtájaknak kiáltottam ember-fallaxá mellesültünk fényes szivek világítottak karunk óriási izomköteg lett S amikor a győztes nap újra meg akart nézni minket: asszonyok, pillangós gyerekek szaladtak hozzánk és nótás lábbal jártuk el az egyetlenül legszebb táncot. H eggel van. Szép, derült, kora tavaszi reggel. A napfény glóriába vonja a tanyai házat, meg a fákat, amelyek íevéltelen ágaikkal magasan a tető fölé terpeszkednek. A meleg körülsimogatja a duzzadó rügyeket, az esztendő titokzatos ígéretét. Még néhány meleg nap, kipattannak a rügyek és dús lombot libbent majd a szél a vén törzsek fölött. Az éjjel kevés vizű, csalfa zápor futott keresztül a mezőn. Este még bő esőt ígért a bujkáló hold vastag, fekete köpenye. És lám, ez lett belőle ... Néhány csepp. Éppen csak finom hártyát vont a kiszikkadt dűlőút poros gerincéri. A föld elnyelte, amit elnyelhetett, s most még szomjasadban tikkadozik a frissülés után. ’ Az éjszaka nyomát már csak az árokparti fű őrzi. A tavalyi száraz torzsakak közül nyurga zöld legénykék kapaszkodnak fölfelé. Hátukon egy-egy esőcsepp csillog. Olyan kicsi csepp, mintha csak harmat lenne. A fény megtörik a parányi vízlencséken és színeire szakadva bo- londítja remegő szivárványával az ébredő világot. A tanya rendes, módos. Falai fehéren vakítanak, szorgos, asszonykezet dicsérnek. Kertje; dús. tele fával. A fákat festett! kerítés öleli a házhoz, a mező; nem ér a küszöbig. A tágas léckapu bezárt szár-; nyai alól motorbicikli recés; szélű, széles nyoma kígyó-; zik elő, s kanyarog végig a; dűlőn, ki, a kövesútig. 0 dűlőút két szélén ,j mindjárt a kaputól,! frissen ültetett cseme-; ték sorakoznak. Mellettük; karó áll őrt. Rövid kócmad-; zag köti a törzset karóhoz,! laza szorítással. A jobb ol-S dali sor vagy tizenöt mé-S térré véget ér. Pár méter-; rel arrébb, a széltől, fagytól,! esőtől meglappadt földkupa-5 cok közt mélyülő gödörnél! fehér bajuszú, szikár, nagyon! öreg ember dolgozik tempós,! kimért mozdulatokkal. Mel-! lette targonca áll. Kopott, re-! pedezett jószág, a sok marko-! lás fényesre koptatta kurta! szarvait. A talicskán nagyj fenekű fonott kosár terpesz-5 kedik öntelt lomhasággal.! Fülére borítva, félrecsapott,! fehér literes bögrét visel! hivalkodóan. A kosár mö-! gött öreg vödör, benne víz. ! A targonca előtt, a földön, $ ölnyi csemete fekszik még, $ sorsára várva. Alma. Gyöke-! rük, meg a gyökérrel kivett! összemaroknyi föld, nedves! rongytakaróban nyugszik. ! Az öregember karót vesz! elő a fűből. Az ásó lapjával^ ráver a végére, az meg szilár-^ dán megáll a gödör fenekén.! Ezután nagy, érdes, duzzadt! erű kezével kétmaréknyi! porhanyós, trágyás földet tesz^ a gödörbe. Letapogatja, majd $ nagyot szusszantva feláll a ^ guggolásból és az egyik cseme-! téért lép. Óvatosan leveszi S róla a rongyot, talpraállítja, s csak úgy kézzel kaparja, megnyomkodja rá a földet. Majd a bögrével vizet locs- csant és ásózni kezdi az egyik kupacot. Időnként óvatosan körüitapossa a fács- kát. Befejezésül ismét öntöz, majd madzagot húz elő a lajbizsebből. Aztán megragadja a targonca szarvát, előrébb tolja néhány méterrel és eiőlről kezdi az egészet a következő gödörnél. A nap közben jócskán fölfelé hág a déli pihenőhöz. Időnként elbújik, egy-egy kövér felhő suhan el alatta friss széltől hajtva, zavarva. Amit éjjel mulasztott, tetézve készül pótolni a természet. ár az utolsó gödörnél tart. amikor a vihar U9U széle végigszáguld a mezőn. Csipős port kavar, vágja fához, bokorhoz, emberhez. A fasor fái panaszosan nyögnek, hajladoznak a tél hónapjaiban ellustult törzsük ropogva hódol az első idei vihar ostora alatt. Az öreg kapkod. Guggol az utolsó gödörnél, benne már a karó, félkézzel fogja, óvja a gyenge fát, másik kezével kotorja, nyomkodja hozzá a földet, hogy ki ne fordítsa a szél. Aztán feláll, kapja a szer
