Pest Megyei Hirlap, 1966. május (10. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-15 / 114. szám
1966. MÁJUS 15., VASÁRNAP Utctrt sfUrlan 9 Muszáj költőnek lenni? F iam — mondta a feleségem és én máris behúztam a nyakam, mert ha a fiával tévesztett össze, azzal csak a fiam járt mindenkor jobban. — Fiam — mondta —, te nekem még nem írtál verset soha. Miért? A kérdés nemcsak váratlan volt, de alapjában véve is meglepő. Már az a tény, hogy valakinek hagymapucolás közben a költészet jut eszébe, az is érdekes, hogy pont múzsa voltát hiányolja magánál, s költői voltomat nálam, az több mint megdöbbentő. Ez már gyanús! — De drága szívem — drága szivemnek szoktam szólítani, ha baj van, mert ez tetszik neki. Sohasem tudtam még eldönteni, hogy a drága-e, vagy a szívem, ámbátor az most mindegy. — De drága aranyoskám, hogy jutott eszedbe éppen most és miért? — Mert te nekem soha nem írtál verset, még akkor se, amikor udvaroltál. Miért? — Nevetséges kérdés ... Azért, mert ezt a költői marhaságot a korallbogarakkal és porbataposott szívvel én, kérlek, sohasem kultiváltam. En prózában is nagyon jól meg tudtam mondani, hogy feleségül jössz-e hozzám, s te prózában is nagyon lakonikus rövidséggel és főleg gyorsan válaszoltál is ... Nem vagyok VALAHOL... fajta valahol. A költőnél céltudatos, meghatározó jellegű a szó ... Emez pedig, ez a mai divatos valahol...?’ Szóval nyelvünkben eszerint kétfajta valahol létezik egy idő óta. Nevezetesen; az egyik, amelyet a kői tó is használt, a tudatos, az értelem szerinti. A másik, a divatból emlegetett, az értelemmel ellenkező valahol. *Ez utóbbi mindenre jó. Éppen, mint volt korábban a bagatell. A bagatellel is lehetett dicsérni és elmarasztalni egyaránt. Mert ha dicsértek vele. így hangzott: „No, hát ez több mint bagatell!” Fordítva, lekicsinylő változatban, egy legyintés mellé: „Ugyan, bagatell.” Egyszóval vrfMfssssjrsMSXwmxfssmssffssfSfSfSMsssMHmsssfSfffrsfSSfsmrssz Antalfy István: Minden pillanatban Felépültek a víz-döntötte házak, elmúlt a nyári aszály is, a tél menőben van, de mint, ki újra lázad, nyakunkra ült a legújabb veszély: a folyók vize újra, s újra árad és a földből is víz buggyan elő, új áradásból mentik, mi a mának, s holnapnak kell... s víz: udvar, temető... ... De kezdjük újra, végeláthatatlan harcban, lázadva lázadások ellen, természetben, világban, önmagunkban, védekezve, vagy olykor védhetetlen, férget irtunk és odaadjuk vérünk, víz zúdul ránk, vagy atombomba robban, minden kis rezdülésben benne élünk, és újra kezdünk minden pillanatban. Hunyadi István: Jól vagyok! Itt semmi új. Nyugodt légy és csak írj. A lényeges nem én vagyok. A hajnalok mezítláb tapogatnak az ágyamig. Ö, szürke hajnalok, nincs kibúvó, hogy rám ne leljenek így, zajtalan. A hajszál-egy napok járó-kelők, arcomba lesnek, tétováznak s valami gyújt szemükben, úgy tűnik bizony, de tévedhettem is, egyébként itt semmi újság. Elek, mozgok, vagyok. Kétségeim? Tudod jól, minek írnám, a gyerekek ... mondjam? Akármi jön már nem csodálkozom. Mindegy. Csalódtam. Felvillanyoz egy-két apróbb öröm, talán mozi, vagy jó könyv, egy barátnő, szép terveimből többre nem futott. Ki eltévedt a tájban, öreg este, boldog, ha fényt lát, lámpást, ablakot, elérhetők Te dolgozz és nyugodt légy. Pár éjszakám nehéz volt. Van enyhe altatóm! Az írás gyönyörét, e furcsa seblázt nem ismerem. De látok lábnyomot amelybe ketten lépünk. Valameddig ez biztat is, egyszer továbbjutok. Amíg valónak hinnéd ezt a pontot erős leszek és meg sem inghatok. Ha fogyna levegőm, kihagyna szívverésem, ne félj, csak pillanat, talán kifogy kegyetlen kaptatónk. Biztos megérem. Dolgozz tovább. Újság nincs. Jól vagyok! /////////w///////////////////////w////////////>y////////////w//////////////AW////: amott mintha valami fadarabot dobálnának a hullámok, vagy talán valami nagy hal ficánkol? De semmi esetre sem lehet ember, nem, nem, és hang sem hallatszik, csupán az enyhe nyári szél könnyed dallama. Föllélegzett, pedig már igazán azon volt, hogy élő torpedóként szelje a habokat, de kezdett tűnődni, vajon milyen az a bor, amit „testes”-nek hívnak? — Erős — mondta a sógorom. — Jó erős. — Jó erős? — Apám elégedetlenül méregette a docens-vőt. — Sok bor jó is, erős is. Melyik „testes”? — Nagy gond — nevettem. — Olvastam valahol ezt a szót. Jó otthoni közérzetemhez ez is hozzáad: apám beül a nagy szobába, fotelbe, ül, olvasgat. Ilyesmi is tartozik a szép jelenhez. Apám el is alszik néha, olvasás közben. De így jó, mert nagyon sokáig nem ült fotelben, nem olvasott, el se aludhatott. A telepi konyhában hencser állt a tűzhely mellett, arra néha ledőlt, cementporosan is, de edény zörgött, varrógép zúgott, kántálva olvastuk a leckét: nem igen alhatott. Apámék szegények voltak, munkások, a gazdasági válság idején munkanélküliek. Ez elmúlt, nyomtalanul, a szép jelen fotellel, alvással, derűvel jó. Sógorom a szemüvegét igazgatta: — Talán a sűrű, olajos bort mondják testesnek. — Később nekem mondta: — Szigmát különben én is vennék, azt mondják, isteni. — És miért ne legyen? Semmi ok az árán fennakadni. — Isten ments — hunyorgott felém az apám. — Fenn ne akadjunk az árán. Mikor már csak a tévé hiányzik. — Kelleni bizony kellene — mondta az anyám. — Itthon ülünk. Apámék szegények voltak. Minket kitaníttattak. Öregségükre lett meg a házhely, aztán a ház. Sokára változott meg az életük, de végre annyira megváltozott, hogy a réginek nyoma sincs. Tévét készültek venni akkoriban, részletre. Deltát ajánlottam a Horizont helyett, vagy Szigmát. Az náluk nyolcezernél így, így mit hósködjön a vakvilágba? Szeme azért csak rá- rá rebbent a vízre, az a fadarab vagy mi egyre beljebb sodródott s igazán mi akadálya sem volt hogy visszatérjen gondolataihoz. Most, hogy Bendét áthelyezték, nyilván ő lesz az új Bende vagy Zsolt. Vagy esetleg Barinkat? Egy pillanatra megállt — hopp, erre a lehetőségre nem is gondolt. Megállt s a tépelődés kusza fonatán tisztán tört át újra a hang — Segítség! Segítség! — Igen, a fadarab vagy mi felől rohamozott rá a szétszakadt szó: — Se ... se ... gít... ség! Ebbe bele kell őrülni — ütögette izzadó homlokát, mintha csak ki akarná verni magából a rögeszmét — hat beszélhet á fadarab? hát ordíthat a hal? Hát mi ez, ha nem az idegek eszelős tánca? ai érzékszervek bomlott megha- sonlása. Vagy mégis ember lenne? Ember, aki utolsó perceit éli? Akkor egy percig, egy pillanatig sem tétovázhat! Csaknem rádőlt a vízre, úgy leste az egyre távolabbi foltot, s akárhogy is nézte, képtelen volt felfedezni bármi emberit az össze-vissza dobált tárgyban. Nyugalom, nyugalom! — csitította szivét s erős akarattal terelte el zaklatott gondolatait. Zsolt lehetetlen — jött rá —, amiatt a múltkori eset óta nagyon hegyiben van a főnöknek. És ... Se-se-segít- ség! — vinnyogó, szűkölő szófoszlányok úsztak a levegőben! Aztán elhaltak, csak eszméletében élve tovább. — Segítség! Segítség! Tekintete végigbarangolt a tájon, az üres, magányos terepen, sehol egy teremtett lélek, arra távolabb a házak apró kockái intettek, gyötrötten döntött — meg kell tennie, megteszi azt, amit a kisfiú, a katona meg a halász tett meg, akit a halála után tüntettek ki. És ekkor szinte rosszul lett — hiába kereste a vízen az embert, nem látta. Sem fadarabot, sem ficánkoló halat, semmit. Senkit és semmit. Fáradtan dőlt egy öreg fűznek. Hát szóval baj Van a szerkezettel. Ez a mai hallucináció nagy figyelmeztető. Intelem. Füle, szeme, esze, mindene odavan. Még nem őrült — tisztán látta, amit látott, s hallotta, amit hallott. És most nem lát semmit, nem hall semmit. De hát csakugyan látta, amit látott, s hallotta, amit hallott? Mintha a némán hömpölygő hullámokba fordulna kételyeivel, meredt újra és újra a sima víztükörre, az azonban hallgatott, nem adott választ. Ö azonban már döntött. Még ma fölkeresi az idegorvost. S nem, amikor már késő. Ügy van, még ma. Igazán nem hiányzik neki a bolondok háza... J Az ismert színész megy az J utcán, s összesúgnak mögöt- J te. ^ — Láttad? Micsoda színész ^ barátom ...’ Ez valahol na- | gyón nagy művész ... ^ A másik helyesel: $ — Igen, valahol nagyon $ nagy ... 5 Es nincs egy harmadik, aki ^megkérdezze: $ — De az ég szerelmére! 5 Hol? y í A divatszó, amely nem ege- 5 szén új ugyan, tartja mail gát, jónéhány embernek miniden — valahol... i Nem úgy, — mondom — 5 nem úgy használják, mint jAdy tette: „Itt valahol, ott $ valahol... négy öt magyar $ összehajol!” Ez egészen másén költő! — méltatlankodtam. — Nem vagy költő? Hát Barócsi az költő? em, a Barócsi lúdtalpával, ÍV kopasz fejével és pókhasával semmiképpen sem költő, ezt rögtön el keltett ismernem. Elvigyorodtam, mert lelki szemeim előtt láttam Barócsit, amint éppen könyökvédővel, szuszogva ihlik a konyhaasztalon és Barócsiné, ez a pletykafészek éppen homlokon csókolja mint múzsa. — Leszel olyan kedves és nem vigyorogsz? — Nem vigyorogtam, szívem, én... én csak mosolyogtam. — Igen, mosolyogni azt tudsz, de a feleségednek, aki hosszú éveket gürcölt már le melletted, egy vacak verset nem tudsz írni... — De szivecském, ugye az ulti az megsem hexaméter... — Ne szólj közbe... Te soha nem írtál nekem verset... Soha... Nem is szerettél engem igazán, ezt most már tudom. Rendben van, nem szerettél. de most már becsületből is kellett volna verset írnod. mert a Barócsi is írt és a felesége, az a dagadt úgy hencegett nekem, mintha Léda lenne... — Nyuszikám, tubaboga- ram, én aranyos kedvesem, de hát mire fel írjak neked verset? Mire fel, könyörgöm — sírtam el magam. — Hát május éjszakáján nem kell a vers? Hát az anyák napjára nem kell a vers? O, istenkém, miért is vertél meg engem egy ilyen férfival, aki még erre sem gondol, aki még egy verset se ír nekem, amikor a Barócsi ... 4 fene egye meg azt a stré- /i. bér Barócsit! Minden nő után úgy forog, hogy félő, egyszer kitöri a nyakát, de van képe annak a dagadt ass- szonynak rímeket hazudni Na megállj csak, te aljas áruló! — Várjál, szívem — intet- tem a feleségemnek és bero- j hantam a szobába, öt perc; múlva már papíron volt a i vers, olvasni kezdtem. — Még nyílnak a völgyben ] a kerti virágok... — De aljas vagy — ugrott; talpra imént székre roskadt ] asszonyom, ezt Petőfi irta Jú- \ liánok,,, — Na és, mit tudja az a i buta Barócsiné... Fontos, i hogy te is felolvass neki va- i lamit... Itt van, olvasd! Csak i a címre vigyázz, nem Szép-; tember, hanem Május végén... \ Érted? M ásnap Barócsinét majd \ megütötte a guta, s har- I madnap ö olvasott egy új; verset — a feleségemnek, | Heine irta ... S most napok \ óta Barócsi is, én is verseket \ másolunk, az asszonyok meg \ felolvassák egymásnak! Pezsgő irodalmi élet van j kialakulóban a Ló utca 4/b- \ ben. Gyurkó Géza volt idő, amikor éppen úgy bagatell volt minden, mint ahogy most valahol. Társaságban, ahol férfiak és nők ülnek vegyest, egy megnyerő hölgyet emlegetnek: — Igen, a kislány valahol valóban nagyon csinos — állapítja meg az egyik fiatalember. S ebben senki számára sincs semmi sejtelmes, semmi indiszkréció, hogy „he, he ... no, hol is olyan csinos az a kislány?” A férfi nem pimasz, nem orcátlan, hogy felfedte a társaság előtt a kislány titkát ... Az előadó a beszéde közepén azt állítja, hogy valahol elvíársak igenis hiba van, persze valahol azért vannak eredményeink is. Barátom arról áradozik, hogy csodálatos könyvet olvasott és valahol ez az igazi irodalom. Ebben az esetben a végére jártam a dolognak:, „ megkérdeztem a könyv cí- j mét. Piszkos Fred a kapitány 1— mondta a barátom. 1 — Stimmel, — mondtam J megnyugodva, — megvan, J hogy ez hol igazi irodalom. $ Nálad, barátom. $ És aki filmet nézett, majd 5 azt meséli, hogy annyira meg- $ hatódott — valahol kicsordult Ja könnye! Ugyanez izgulni és J nevetni is tud úgy a mozi- J ban, hogy valahol csorogja- J nak a könnyei... Általában 1 mindig valahol csordulnak ki Jezek a könnyek és nem fel- 5 tétlenül a szeméből... ; Tulajdonképpen ez a vala- J hol fedezék. Mögé bújik, J aki nem talál megfelelő jel-. 5 zőt, vagy bizonytalan egyes í dolgok megítélésében, aki J nem tud, vagy nem akar tud- | ni valamit... Olyan: szó, |szó, szó ... ! Elgondolkoztam a minap, ! végül is mi hát ezzel a baj ? ; Ezek a divatszavak rontják | a nyelvünk tisztaságát. E16- j szőr mondjuk ez a baj. Más- I részt pedig valahol nagyon 1 bosszantóak ... 1 Dékiss János (Révész rajza) J: Messze sétált a lakott vi- J: dáktól a folyam melletti kes- kény úton, sehol egy árva lel- két nem látott, mintha meg- S szűnt volna a világ, olyan § volt az egész. S ekkor egek! J — jól hallott? Tisztán és éle- J sen hatoltak ei füléig a sza- J vak — Segítség! Segítség! — J Elborzadva meredt a fodros Jl víztükörre, s s Nem sikáig kellett kutatnia |a hang gazdáját, alig kéászáz- J kétszázötven méterre ránga- Jj tózó kezek, görcsös öklök J nyúltak ki a vízből, reszketve Jj keresték a képzeletbeli men- J tőövet. S a hol lemerülő, hol ^ ismét fölbukkanó rémült arc- ból a vonagló száj versenyt i kiabál a zúgó hullámokkal. — § Segítség! Segítség! J Tudta, mi a teendő! Tudta, ^ mi ilyenkor a férfi kötelessége. Emberbaráti kötelessége! \ Habozás nélkül beleugrani a J vízbe! Gyorsan! Gyorsan! Ka- J bátot, nadrágot, cipőt le, min- J dent le, s aztán zsupsz, szal- J tózni, hogy még idejében oda- J érjen. De még azt se — hi- J szén minden pillanat számít, ^ csak így ruhástól, esetleg a ^ cipőt levetve, belevetódnd az J áradatba s megmenteni a sze- J rencsétlent. Úgy van, ahogy J az a kisfiú tette, meg a kato- J na, akikről az újságok írtak. J Meg a halász, akit a halála J után tüntettek ki életmentő J él emmel. De megpróbálta, ^ meg, s már éppen el akart ^ rugaszkodni a parttól, ami- 5 kor... amikor — a döbbenet 5 jeges árama futott végig tes- J tén — semmit se látott. És J semmit se hallott! Igaz, a víz J sebesen sodorta beljebb, egy- J re beljebb a hánykolódó tes- J tét, dehát akkor is — ha csak 5 nem vakult meg, látnia kelle- J ne. | Vagy csak káprázat lett J volna? Amolyan érzékcsaló- J dás? De akkor is. akkor is — J hova tegye a hangot. — Segít- J ség! Segítség! És most ismét ! ott dobolt a dobhártyáján, a J már hörgésbe váltó komor ! szólam: — Segítség! Segítség! 5 Mintha a hályogot akarná ; ledörgölni, markolászta sze- | « mét — ember, hol vagy? mer- ; re keresselek? — pásztázta a > folyamot. Képtelen volt bár- ; mit is felfedezni, Azazhogy, többe kerül, mert tetőantenna nélkül nincs jó vétel. Apám a savanyúságért nyúlt, a kacsasült fölött akarta átemelni a csalamádés tálkát. Közben könyökkel meglökte a poharát, a pohár feldőlt, a bor hosszan kanyargó tócsává terült szét a műanyag-térítőn, amivel anyám mindig leborítja az abroszt. — Keresztelő lesz — néztem a húgomra. A borpatak eleje felé kanyargóit. Ezzel reagáltam azonnal a kis balesetre, s ettem volna tovább. Semmiség. Egy deci furmint. Apám visszahúzta a kezét. Anyám felnézett a tányérjáról, letette a villát. Mozdulatlanul ültek egymás mellett, velünk szemben. A kisfiú felvihogott a húgom mellett. Aztán apám ráhajolt a műanyag-abroszra, és csücsörített szájjal szívni kezdte a tócsát. Anyám is odahajolt gyorsan, hogy segítsen neki. Pedig anyám nem szereti a bort; egy kortyot ha iszik velünk, koccintáskor. A fejük búbját láttam, s apám majdnem ’kopasz volt, anyám feltűzött haja ősz. Apám koponyája szikkadt csont a száraz bőr alatt, anyám hajának színe, mint a hamué. Nem tudom, mondtam-e valamit? Hogy van még bor az üvegben, hagyják? A húgom rámeredt az öregekre, sógorom hirtelen a tányérját nézte mereven Lehet, hogy semmit se mondtam. A nedves foltot anyám feltörülte ronggyal, aztán kinálta a sültet. Lehet, j hogy semmit se mondtam. Ebéd után intettem a sógoromnak. Kimen- i tünk a kertbe. — ötezrem van — mondtam. — A többit i neked kell kiizzadni. Egy hét múlva álljon a | szobájukban az a rohadt Szigma. j Fuldokolva támaszkodtam a kútháznak. i Apámék nagyon sokáig voltak szegények, i Most mindenük megvan. Következő vasárnap ; kivittük nekik a tévét, örültek neki. j
