Pest Megyei Hirlap, 1966. április (10. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-10 / 85. szám
1966. ÁPRILIS 10., VASARNAP KJUriao VJ HAJTÁS Balatoni Tibort A MUZSIKA FENT tenyeremen maroknyi fény táncol, elviszem a sötétségnek szavakat nyíló számon, ott átadom az értelemnek a virágbaborniáshoz, hogy szélesedjen szeretetünk a gyümölcsérlelő tájon, ő, fogjátok a fényt, hogy tovább ne szálljon! ÖREGEK apámnak úgy kell a félgömb egyedüllét, mint kora reggel a szuszogó ébredés, apró köhögések, cigaretta, s a reggelihez szelt kenyér, apámnak azért kell a csonttá hűlt magány, hogy ne füstöljön szánk kéményéből a csendes készülődés siettető őszvégi acsarkodás, anyám a magány másik felét kéri, így lesz egész kettőjük sorsa. s ha asztalhoz ülnek, koccan a kanál a tányér fenekén, s mint tóba ejtett kő után, széifuinak a levesein az apró zsírkarikák, screen a lámpa a sárga fénybe néznek, s azon tűnődnek, miként szenesedik a wolfram-acél élet. HALHATATLAN8ÄG tudom, ha elmegyek, még emlékezetébe rajzol néhány barát, s mint spirálra fűzött lapok vázlatait az agytekervények vigyázzák elmosódó vonalaim, lehet, hogy később egy új arc kerü! fölém, s hogy tovább éljek, pusztíthatatlan nyomokkal hozzászegődöm. s mint szomorúságba feketedett fény a felejtésen túl kísérem őt. ANDANTE álmosodik a borgárszemű este, nyűgös, fáradt, a dombokra dől, aztán lejjebb csúszik szétfolyik a lankán, s hallgatja a rögök alatt, miként horkolnak a hangyák. ALUDNITÉRÉS ablakot nyitok, befüstöl a sűrűsödő sötétség, nyirkos korom gyöngyözik a falon, muslicák, apró legyek percegnek a fellapozott gondokon, kilépnek a sorok, utánam jönnek, szorongó szelídséggel hozzám melegednek. Vacsorafőzés Kis világ: tíz húsos krurnpliszem, kanálka zsír, hozzá egy hagyma — Most már tudom, most már elhiszem, hogy életünk sok rész-darabja még összeállhat — mint itt ezek: sok nyers, még ízetlen semmiség — Még összeállhat: velem, veled, faragva, tisztogatva, szemét s fölösleg nélkül, így meztelen Nem magányosan, külön-külön. de forgatva egymást egy-tűzön — Só és paprika: veled, velem. Fél óra —vagy ötven év? —száll tova. Boldogok vagyunk: Kész a vacsora. Ténagy Sándor Miívek és csillagok A vén pincér életművét Éjfélutánra befejezte. Megtörli még szemüvegét, S kilép a néma rengetegbe. Megy a körúton s meg-megáll A mozik előtt: Tűnt ifjúsága Kedvenceiből nem talál — Senkit a képeken. Hiába! Hargitai István Hívsz, támadsz, véded magad, menekülsz... Keringenek hajad fürtjei a levegőrészekkel Arcod sápadt égitestje körül, S nevetésed könnyű nád hajladozásai A mozdulatok mély sodrú tó tükrein. Okos vagy, gyűrűs hullámzóság: Sartre-ról beszélsz Körülbástyázottan díszlet külsőségeivel a mának. Kerámiák, absztrakt kompozíciók figurális meghittségéből Ám karjaid szorosan nyakamba fontán Szemeidben ősvilág sugarak hívnak a magad birodalmába, S őszinteség, komoly folytonosság remeg karjaid ívén, De mi biztosít: a nőstény tárulkozásán kívül a férfi felé Raktár sok agysejtjeidben számomra tartalékolt-e több? S félve talán a túlcsupaszra vétkezést önmagad adásában Megütöd sietősen a felszín csobogó víz hangjait, S kivontán az elérhetőség nyomozó, szigorú közegéből Égitest vagy ismét, zárkózó okozat... Szeszélyes vagy, félek hamar megunsz. Pardi Anna POSTASFIU Táskáját és göndját letéve övé a délután, ma még kugliznd fog, néhány forint viháncol zsebében, elég a barátok közt elvegyülni. Ott lesz Jóska, a kőműves, kicsi, szeplős, jó barátja és ott lesz a falu veteránja a csősz, kinek mindig kevés a pénze, de hangja erős, mint a szél. S ha a kuglizóik mind egybegyűltek, fogy a sör, a hangulat kerek, fogadnak egymásra: a söntés mögött bámészkodó gyerekek tudják, ki mennyit nyer s veszít Itt nőtt fel, a falu, a kocsma szívéhez kötődött, szereti a sörszagú délutánok vibrálását, csak akkor búsul el, ha messzi tájakról hall és nem ismeri. Csornák Géza AZ ÖREG HÖLGY LÁTOGATÁSON A fiatalember csomagjait lökdösve áttomázta magát a szűk kupéajtón. Az egyik ülés, menetiránnyal szemben, az ablak mellett már foglalt volt. Földobta súlyos bőröndjét a hálóba, eportezatyrából cigarettát, csokoládét és egy könyvet tett a koromlepte kis asztalkára. Leült. Akkor vette jobban szemügyre utitársát Az öreg hölgy mélyen dekoltált, tarka mintás selyemruhát viselt, fekete csipkekalapot, melynek szélén tenyérnyi rózsák nőttek. A fiatalember tanulmányozta pár percig a hölgy csontos arcát, kidolgozott kezeit, amelyet igen kecsesen tartott. Az öreg hölgy angol nyelvű képesújságjába temetkezett. Keskenyre húzott szemmel olvasott, feltehetően rövidlátó volt, de szemüveget nem viselt. Bámulta a fiatalember, és gyér angol tudását próbálta mondattá rakosgatni, ebbe beleizzadt egy kicsit, és szidni kezdte magát, amiért nyelvórák helyett inkább uszodába járt. Az öreg hölgy most ölébe eresztette újságját, hideg, kék pillantással átfutott a fiatalember arcán, aztán kinézett az ablakon. Lassan döcögve hagyták el a pályaudvart. A fiatalember cjgaretta után nyúlt, gondolkozott, hogy megkínálja-e utitársát, talán beszélni kezd akkor, várt, hogy felpillantson, de az öreg hölgy nem nézett rá, ezért hát nem mert megszólalni. Az öreg hölgy is rágyújtott, szagos, filteres cigarettát szívott. így, egymás tekintetét kerülgetve utaztak vagy kétszáz kilométert. A fiatalember egy afrikai útleírást olvasgatott, de nem tudta lekötni figyelmét az olvasmány. Végre akadozva kí- nyögte: — Szép idő van. „Biztosan rossz volt a kiejtésem” — gondolta rögtön és elpirult. Zavarában felugrott és kikönyökölt az ablakon. Válasz nem érkezett, de az öreg hölgy is melléje könyökölt. így utaztak újabb húsz kilométert. Domboknak támaszkodó, völgybe süppedt falvak vonultak előttük. A fiatalember néha az öreg hölgyre pislantott, hogyan látja ő, a külföldi ezt a tájat, de a hajszálnyi ráncokkal sűrűn átszőtt arc nem felelt. Egy idő után megelevenedett mégis. Idegesen kapkodta apró szemét, mintha keresne valamit Aztán anélkül, hogy elszakadt volna a látványtól, ezt kérdezte: — Mondja uram, most következik Szentkál? A fiatalembert váratlanul érte a törthangzású magyar szó, de rövid hallgatás után udvariasan válaszolt, hogy nem tudja, ő most utazik először ezen a vonalon, de megérdeklődi szívesen. Szentkál következett Az öreg hölgy még idegesebb lett, arca kipirult és a kofferja felé tekingetett, amely méltóságteljesen töltötte be a csomagtartót. A fiatalember nem bírt kíváncsiságával, megkérdezte: — Honnan tetszik jönni? — Amerikából. Nem segítene levenni? — bökött a koffer felé az öreg hölgy. — De, hogyne — nyúlt a bőrönd után a fiatalember. Megragadta, kiemelte a hálóból, és óvatosan egyensúlyozva letette a földre. Most mégis örült, hogy nyelvórák helyett inkább az izmait erősítette. Nagyot fújt volna legszívesebben, de nem tette, könnyedén mosolygott. — Nem segítene kivinni? — kérdezte az öreg hölgy továbbra is szenvtelen hangon. — De hogyne... — készségeskedett a fiatalember, és már vitte is a koffert kifelé a folyosóra. A vonat lassított. Várta, hogy kinyithassa az ajtót és leemelhesse a csomagot. Az öreg hölgy megérintette a vállát. Két ujja közt egy tízforintos lebegett. Nyújtotta felé. A fiatalember elvörösödött — Nem... hát mit tetszik gondolni?! — dadogta és elfordult Leemelte a hatalmas bőröndöt, lesegítette az öreg hölgyet és visszakapaszkodott. A hölgy értetlenül állt a peronon, kezében értelmetlenül fityegett a tizes és rokonok futottak feléje. Nádas Péter város, azt bizony nem sikerült kifundálnia. De, aki siet hazafelé, az ilyen apróságokkal nem törődhet, mert igaz, hogy London nem ország, de az ő faluja viszont egy egész világ a számára ™ S ki az a bolond, aki egy világot odaadna bármilyen nagy városért... « gy aztán rövid hányódás, néhány heti fogda, szökés után ismét hajón volt, hazafelé, jó sokáig volt hajón hazafelé, hogy kirúgják a hajófenékről a vasvillanyélnek valóval együtt. — Kanadába. Kanadából néhány hónap alatt levándorolt a farmerek kenyerén Amerikába, ott elfogtak, de miután tökéletesen hülyének nézték, megszánta az első seriff és kitoloncolta a városból, ne kérdezzük, hogy hívják azt a várost. Serifftől seriffig járva, rúgva, eljutott New Yorkba, végigcsoszogott a felhőkarcolók alatt, nem különösebben figyelve, hogyan figyelik őt s egyáltalán milyen is ez a város. Sietett haza. — Még a végén azt hiszi Julis lelkem, hogy megholtam tán, — morfondírozott magában, csupán csak annyi tűnvén fel a számára, hogy egyre nehezebbre esik még gondolkodnia is, aztán meg ha hangosan szeretne mondani valamit, na persze csak úgy magának, sehogy sem áll rá a szája a beszédre... New Yorkban egy szén- szállító gőzösre jutott fel, ahonnan az óceán közepén akarták bedobni a cápáknak, de a matrózok megszánták a cápákat, lévén Sirató F. András olyan mocskos, rongyos és tetves, hogy hát inkább slaggal lemosták, ráadtak valami ancungot és befogják sikálni. Dél-Amerikából Észak-Afri- kába, onnan Olaszországba hajózott, aztán végiggyalogolta a tengerpartot, átvágott a hegyeken Svájcba, onnan maga sem tudja, hogyan, bekerült Ausztriába, s itt már otthon érezte magát... Ausztriától már csak egy futamodás a faluja ... Ügy is volt. 1918 novemberében betoppant a roskadozó ház ajtaján és így szólt a megrémült, jajveszékelő asz- szonyának: — Ne jajgass már na . . . Itthon vagyok. Csak egy kicsit elmaradtam... Á ztán lehuppant a festett székre és megelégedetten nézte, milyen jó, formás is ez a vasvillanyélnek való, amelyet hét országon át hozott haza... Évek múltán is, ha kérdezték a Világjáró Andrást — így keresztelte el a faluja —, hogy hát mondja el, mit is látott, mit tapasztalt hosszú útján, mindig csak ennyit mondott: — Én-e? Hogy mindenütt jók a népek. S mindenütt jó, de legjobb itthon ... És ebben aztán meg is egyeztek. lyű, márpedig ha így van — okoskodott Sirató F. András egy nyári napon 1915-ben, — akkor induljunk az ellenkező irányba, ahol nincs front, de szépen körülbaktatva a gömbölyű földet, csak hazajut az ember a falujába. S miután nemegyszer begyalogolt a városba munkát keresve úgy, hogy estére meg is érkezett, no persze munka nélkül, s miután a város vagy huszonöt kilométerre jgg"1 m «er? cr , 'asg van a falutól, igazán nem okozott különösebb fejfájást Sirató F. Andrásnak, hogy nem egy futamodásnyi az előtte álló út. A mikor megérkezett a városba — már fülig húzott kucsmában, mennykő nagy bundában és térdig érő bocskorban, mert jó népek laktak arrafelé — maga sem tudta, hogyan jutott el ide. A vállig éró hajtól, mellig érő szakálltól pont úgy festett, mint egy öreg muzsik, s miután olyan ügyesen megjátszotta a süketnémát, kis munkáért, kis könyörgésért jutott néha meleg kuckó, néhány falat, hogy induljon tovább, —• hazafelé. Közben természetesen a nagyon formás vasvillanyélnek valóval. Sirató F. András aztán egy enyhültebb téli napon felkászálódott egy hajóra, s mire észrevették, jócskán eltűntek a partok... A hajó egy volt azok közül, amelyeket nyugodtan tanulmányozhatnak a mindenhez értő szakértőív, úgysená -tudják meg soha. mi az isten csodája fártja ‘össze a hajótesfet, miért nem robban szét a kazán, s egyáltalán miért nem süllyed el az egész az első hullámverésnél. Így aztán érthető, hogy az olajtól, a gondosan mellőzött mosdástól, a bagótól bütykös kapitány egy félórás, Sirató F. András számára érthetetlen előadás, egyébként hosszabbra formált káromkodás után úgy rúgta le a potyautast a kazánházba, hogy csak a vastag rongyok mentették meg attól, hogy kezét, lábát ki ne törje... Japánból, ahol néhány hétig téblábolt a kikötőben, egy angol hajón utazott Londonba, amelyről eddig azt hitte, ha hallotta, hogy ország, most megtudta, hogy csak egy város, de hogy hol van ez a 5 irató F. Andrást 1915 5 elején behívták kato$ nának, megáldották fegyverét és jómagát is, s így $ aztán igazán érthető, hogy $ 1915 elején, egy héttel azután, ^ hogy kikerült az orosz front- fa, szerencsésen fogságba is ^ esett. Sirató F. András soha ijnem volt templomos ember, $ szocialista aztán még kevés- $bé, s miután a szocializmusáról soha nem hallott, de az is- $ tenről annál többet, érthető, 5 hogy templomkerülése feltét- J lenül megemlítésre méltó. 5 Az egész pedig így együtt gazért, mert Sirató F. András szerencsés fogságba esesse után elhatároztál, hogyha ; valaha épen és egészségesen i hazaér, mégis mondat egy mi- 5 sét főtisztelendő Kállai plébános úrral, mert ennyivel ^ legalább tartozik azért az ál- S dásért, amely őt olyan gyor- ; san kimentette a golyók pok- 5 Iából. Legalábbis azt hitte, ! hogy az áldás azért kell! ! A vonat, amelyen a hadifoglyokat szállították, heteken j keresztül döcögött a végte> len orosz síkságon, aztán ; hegyeken, mind nagyobb he- ! gyeken, aztán végtelenbe nyú! ló erdőkön keresztül. Végül ■ ! leszállították őket egy állo- ! máson, amelynek összetákolt 1 S épületén ugyan kiírták, hogy j micsodás állomás is, de mi- ; után Sirató F. András még a 5 magyar alfabétumot sem is- i merte, volt, igazán nem lehet J csodálkozni, hogy a cirillbe- 5 tűket még annál is kevésbé, ? ha egyáltalán lehet a semmi fudást tovább fokozni. Azután elindultak valami csodás $ erdei úton, ó megállt egy pillanatra, s mire körülnézett, ^ maga sem tudja, hogyan és 5 miért, már egyedül is ma- J radt. S ■5 tv A egszöktek tőle. Mert 5 ő ugyan meg nem szöií v li kött, ő csak megállt, i; mert látott egy nagyon szép, $ pontosan vasvillanyélnek való fuhángot, s erről ott rögtön az jutott az eszébe, hogy ép- ^ pen nyelet akart faragni ott- ^ hon, amikor hozták a behívót. ^ Emiatt aztán abba is hagyta. $ — Na, ez éppen jó lesz! — ^ jegyezte meg megelégedetten, ^ s hogy már a vonuló foglyok ^ lépéseit, s a cári katonák ^ hajdéit is elnyomta az erdő, S megmaradt bicsakjával gon- | dósán lenyiszálta a suhángot, $ le is gallyazta, s rögtön azt $ is megállapította, hogy az a $ nyél még arra is jó, hogy tá- ^ maszkodjék rá az ember fia. ^ Nekiindult tehát a porszem- ^ nyi emberke, kezében a meg- ^ talált kitűnő vasvillanyélnek 8 valóval, nekiindult annak az 8 erdőnek, amelyről fogalma ^ sem volt, hogy hol is lehet, ^ minthogy istentelenül mesz- § sze... ^ — Na, induljunk haza! — ^ adta ki a kommandót, mint- S ha csak a szomszéd falu § kocsmája előtt állna, pedig S Szibériának nem is a köze- $ pén, de igencsak északi csűcs- ^ kén igazította a lábát haza- ^ felé. A tanító úr egyszer azt > mondta, hogy a föld gömböEGY MAI LÁNYHOZ;
