Pest Megyei Hirlap, 1966. április (10. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-16 / 89. szám

rtat Nfcrfaf <tJúrtap 1966. ÁPRILIS 16., SZOMBAT ÉDESSZÁJÚAK VAGYUNK-E? ORION ÜZEM - DOMSÖD A legutóbbi nemzetközi sta­tisztikai összeállításból azt né­zegettem, hogy édesszájúak vagyunk-e mi, magyarok? ... Huszonkilenc kiló cukor éde­síti hazánkban évente minden lakos szájízét, míg a szomszé­dos osztrákok 38, a , csehszlo­vákok 39 kiló cukrot, a fran­ciák pedig ugyanannyit fo­gyasztanak, mint mi. A len­gyeleknek és a németeknek egyformán 30, a görögöknek mindössze tizenegy kiló cukor jut évente. Európában a re­kordot az angolok tartják, személyenként és hetenként majd egy kiló cukor fogyasz­tással. Mindezt azért említettem, mert gyárainkban már az utolsó répák is cukorként a raktárban várják sorsukat. A cukorgyártási kampány — be­fejeződött. A magyar cukoripar régi törekvése, hogy a gyártá­si időszakot minél jobban szűkítse. Alig évtizede még 170—180 napig dolgoztak, éj­jel-nappal, megállás nélkül a gépek. Ma már sikerült elér­ni a 150 napot, s a cukorgyá­rak „megfiatalításával” ezt szeretnék 120 napra csök­kenteni. Az új technológia haszna sem marad el, azonos mennyiségű répából mintegy 2—3000 vagonnal töbj> cukrot nyernek ki majd gyáraink. Annyit, mint amennyivel ez évben kevesebbet hozott a répa. Tulajdonképpen nem is a mennyiséggel volt a baj — hiszen a holdankénti termés az 1930-as évek 117 mázsás átlagáról 150 mázsára emel­kedett, és az 1965-ös év ma­ga 174 mázsás átlagával amúgyis rekordnak számít —, de a minőség már nem ilyen mutatós. A répa cukortartal­ma a tavalyinál is — pedig az sem számított „édes ter- , mésnek” — 0,75 százalékkal alacsonyabb. Hozzájött még az is, hogy az árvíz 3000 va­gonnal „megcsapolta” a gyá­rak cukorrépafeldolgozási ter­vét. Az üzemekben elpihentek a gépek. ­A cukorgyártó szakmunkások helyét a lakatosok és karban­tartók foglalták el. Szét kell szedni a legapróbb csavarig ezeket a hatalmas berendezé­seket. Több helyen aztán véglegesen búcsút is monda­nak a kiszolgált masináknak, helyükre újak kerülnek. Cu­korgyárainkat sokáig úgy tartották nyilván, mint az ipar múzeumait. Kiszolgált, évszázados gépekkel dolgoz­tak, és éppen ezért nagyon lassan is, rengeteg energiát felemésztve. Az új technoló­giák mindenütt a gyorsaságot célozzák — hiszen a répa mi­nél tovább várakozik feldol­gozásra, annál nagyobb a cukorvesztesége. Egy, a drága, de korszerű berendezés való­jában az olcsóbb, mert segít­ségével rövidíthető a feldol­gozási idő, és a fejlettebb technológia révén a gyártás­hoz felhasznált energia is csökkenthető. Csupán ebben a kampányban — azzal, hogy egyre több gyárunk fiatalo­dott meg — tízmillió forinttal lett kevesebb a felhasznált energia értéke. Évtizede világszerte roha­mos gyorsaságú a cukorgyá­rak rekonstrukciója. S ebben hazánk egy új módszerrel: a *J"-diffúzióval élenjár. A szabadalmat már néhány ország megvásárolta, és jó hírt szerzett az édes­iparban is Magyarországnak. Sokáig vita folyt arról, hogy mi legyen az elavult, öreg cukorgyárak sorsa. Voltak, akik új gyárak építését sür­gették, s ehhez hatalmas ösz- szegeket igényeltek. De végül is a közgazdász-mérnökök ér­velése győzött. A régi gyárak is képesek a megnövekedett feladatoknak megfelelni, tehát fölösleges lenne új gyárak építésére költeni. Inkább mű­szaki fejlesztésre, a géppark kicserélésére van szükség. Ez a folyamat — a mai tervek szerint — már az új ötéves tervben befejeződik. Lassan tíz esztendeje lesz annak, hogy az első ^’’-diffú­ziós cukorgyártó rendszert felszerelték. Akkor nagyon örültünk és elégedettek vol­tunk, hogy ilyen korszerű be­rendezéssel gazdagodott a pe- tőházi, a selypi, a szerencsi cukorgyár... Ma már elége­detlenek vagyunk, hogy még mindig nincs mindenütt ilyen modern berendezés. De ez így is van rendjén, ez a műszaki nyugtalanság viszi előbbre a technológiát, a kor követel­ményeihez igazodó termelést a gyárakban és a földeken. Mert a cukorgyári és a cukor­termelési feladatok sem vá­laszthatók el egymástól. Összefüggnek egymással ugyanúgy, mint ahogy korszerű ipar elképzel­hetetlen — korszerű mező- gazdaság nélkül. Már vannak a cukorrépatermesztéshez is gépei a mezőgazdaságnak, de az agrár-műszakiak itt is nyugtalanul és fáradhatatla­nul keresik az újabb és haté­konyabb megoldásokat. Bán János Gyárrészleg két-háromszáz dolgozóval Dömsödről a bejárók — szám szerint 1024 férfi és nő, lakásuktól munkahelyükig meg vissza — naponta öt és fél—hatórás utazással teszik meg a mintegy 52 kilométe­res utat Hogy legalább egy részük otthon találhasson munkát, erre a községi ta­nács már régebben keresi a lehetőséget. Eddig is több­féle megoldást terveztek, leg­újabban azt, hogy az Orion-gyár Dömsödre telepíti finommechanikai lakatosműhelyét Áll Dömsödön egy jókora épület, eredetileg malom cél­jára emelték még a háború előtt, de berendezésére már nem került sor és jelenleg a Kiskunsági Állami Gazdaság használja magtárnak. Hajlan­dó azonban a gazdaság le­mondani róla és átengedni ipari üzemnek. Dömsödről többen is az Orionba járnak dolgozni, a fővárosban lakó gyárbeliek közül pedig sokan vállalatuk dömsödi horgásztanyájára. Tőlük indult el a kezdemé­nyezés az üzemrész kitelepí­tésére. Helyben lakó szakember akadna elég, jelentkezett már technikus, sőt mér­nök is, a részleg dolgozóinak több­sége, mintegy hatvan száza­léka azonban női betanított munkaerőbe- állana. Egy mű­szakban 80—100 munkást foglalkoztatnának, de ha akad kellő számban megfele­lő helybeli jelentkező, három műszakban dolgozna a laka­tosműhely. Vagyis 200—300 dömsödi találna otthon mun­kaalkalmat. Ez pedig kedvező hatású volna a helybeli termelőszövetke­zetek munkájára is. Csaknem minden bejáró, te­hát az Orion-műhelybe ke­rülők családjában is akad tsz-tag, akinek akár a ré­szes termelésre kiadott, akár a háztáji földön segédkezhet­ne. Ha csak a most vonato­zással eltöltött idő felét for­dítanák a részleg dolgozói tsz-tag hozzátartozóik segíté­sére, napi 600—800 munkaórá­val lendíthetnék fel a helyi mezőgazdaságot. Az Orion-gyár rövidesen statikailag vizsgáltatja meg az épületet. Miután masszív építményről van szó, a vizsgálat eredménye előreláthatólag kedvező lesz, akkor pedig nemsokára meg­kezdődhetnek a szükséges át­alakítási és szerelési munká­latok, úgyhogy egy éven be­lül működhet a dömsödi Orion-műhely. Sz. E. GYÖNGYÖS Kihajtott a félezeí éves török mogyorófa Gyöngyös egyik idegenfor­galmi látványossága a Mátra Múzeum kertjében álló hatal­mas török mogyorója, amely­nek korát félezer évre becsü­lik. A hatalmas fává nőtt cser­je az idén a szokottnál is ko­rábban bontotta ki rügyeit. Zalka Mátéra emlékezünk Ünnepi eseménysorozattal emlékeznek meg hazánkban a nagy forradalmár író, Zalka Máté születésének 70. évfordu­ló járóL Padova Makláry Zoltán színmű­vész a minap kiskatonáknak mesélte egyik hadi élmé­nyét ... Mikor behívták az első há­ború alatt katonának, édes­anyja nyakába akasztott egy láncot: Páduai Szent Antal képével. Nemsokára olasz földön fogságba esett. Napokig uta­zott lezárt vagonban. Végre egy állomáson meg­állt a szerelvény. Zoli bácsi kinézett egy résen és elolvas­ta a pályaudvar nevét: „Pa­dova”. Erre lecsatolta nyakáról az érmét és kihajította, mond­ván: — No, Tóni, te már itthon vagy! G. I. Pátyi pillanatok Az írószövetség meghívásá­ra Zalka Máté özvegye április 21-én Budapestre érkezik leá nyával, valamint unokájával. Itt-tartózkodása során részt vesz majd az évforduló alkal­mából sorra kerülő ünnepi megemlékezéseken, s találko­zik férje egykori harcostársai­val, barátaival is. Április 22-én a Magyar Tu­dományos Akadémia Könyv­tára kiállítást rendez az Aka­démia épületének előcsarnoká­ban Zalka Máté életéről és műveiből. Az évforduló alkalmából a Magyar Tudományos Akadé­mia, a Párttörténeti Intézet, a Magyar írók Szövetsége és a Magyar Partizán Szövetség emlékülést rendez. Április 23-án délben koszo­rúzást ünnepség lesz Budapes­ten a Zalka Máté laktanya fa­lán elhelyezett emléktáblánál. A forradalmár író nevét vi­selő különböző intézmények ben, iskolákban, termelőszö­vetkezetekben szintén meg­emlékeznek az évfordulóról. Csak néhány pillanatra áll­tunk meg a budai járásnak ebben a szép fekvésű közsé­gében, amikor áthaladtunk a főutcán. Szürke esőfelhők kergetőztek az égbolton, a nap sugarai néha kibújtak és fénypászmáikkal elárasztották a rügyező, zöldellő, virágzó gyümölcsös kerteket. Az igazi, várva várt tavasz megérke­zett. A kislegényt vásárolni küldte édesanyja. Villámgyorsan ug­rott le a kerékpárról: — Csókolom, postás néni! Jött levelünk? + Talán ők a legkisebbek, a csöppnyi bölcsődések örülnek a legjobban a szép időnek. Hiszen a hosszú tél után most végre a szabadban lehetnek. Hogyenác Jenő önérzete Nem éppen bizalomgerjesztő küllemű férfiú vett búcsút szűkebb baráti köré­től a köznyelv szerint börtönnek, a törzsvendégek szerint sittnek nevezett büntető-javító célzattal létrehozott intézménytől. Nagyot szippantott a szabad levegő­ből és tetőtől talpig megtelt önérzettel, mert kilépése pillanatában tudta már, hogy ő egy megtévedt ember, akit nem­sokára felkarol a társadalom. Ezt még bent mondta neki a vörös Bugyenák, aki tájékozott férfiú volt, s nemcsak a zsebmetszésben ért el kiváló eredmé­nyeket, de életének azokban a rövid szakaszaiban, melyeket szabadlábon töltött, szorgosan tanulmányozta a napi sajtót, s elmagyarázta Hogyenác- nak, hogy a magukfajta embereket semmi lebecsülés nem várja kint, mert a társadalom egyetlen vágya embert faragni belőlük. Hogyenác öntudatosan lépkedett a Fonalbolyhozó művek személyzeti osztályára, s olt közölte, hogy ez a gyár rokonszenves neki, itt akarja megkez­deni új életét. — Azelőtt hol dolgozott? — érdeklő­dött az illetékes elvtársnö. — Villamoson, áruházakban, pálya­udvarokon. — Megszakítás nélkül? — No, ezt nem mondhatnám — mo­solyodon el szemérmesen Hogyenác. — Akkor mikor dolgozott? — Fizetésnapokon többnyire — vála­szolta. — Milyen beosztásban? — Mint zsebmetsző — mondta inge­rülten Hogyenác, aki a lebukáson kí­vül a szószaporítást utálta legjobban a világon, s rámosolygott a nőre azzal a behízelgő mosollyal, melyről híres volt az alvilágban. A mosoly tudatos volt, a munkájához tartozott, éppúgy, mint a penge. Ezzel terelte el a figyelmet mo­hón kotorászó kezéről, hogy az áldozat a rajongó mosolyt, meg a tapogatódzást a tetszés viharos jelének vélhesse. A nő zsebe legfeljebb zsebkendőt tar­talmazhat, állapította meg a szakember tévedhetetlenségével. Megelégedetten állapította meg, hogy nem jött ki a gya­korlatból. A nő a közlés hallatára szégyenlősen elmosolyodott és sürgősen biztosította Jenőt, hogy nem tesz semmit ez az izé ... hogy eddig ... Hogyenác barátságosan bólintott, és közölte, hogy a szíve rossz, a szakmá­val járó i \ alom megviselte, ezért nehéz fizikai munkát nem tud végezni, de kézügyessége a régi. Másnap Hogyenác a kibolyhozott fo­nalat fésülte apró fésűvel jobbfelé. Dél­ben felháborodva rohant a szakszerve­zetre, hogy ő ezt tovább nem csinálja, ebben a melóban nincs semmi fantázia. Délután már balfelé fésülte a fona­lat. de ettől elfáradt a keze, s úgy ha­tározott, hogy felváltva fésüli jobbra és balra. A fonal ettől gubancos lett, és a külföldi megrendelő az első szállítmány után minősíthetetlen hangú levélben hozta a gyár tudomására, hogy nem bo­gánccsal összeragasztott nyúlszőrt, ha- v nem bolyhozott fonalat rendelt. Kérték Hogyenácot, egy felé fésülje a fonalakat. — Így bánnak egy megtévedt ember­rel?! — mondta megrendülve Jenő — így akarnak embert faragni belölejn?! Nekem is van önérzetem! Ettől kezdve a Hogyenác által össze­gubancolt fonalat két ember fésülte ki. Jenőben ezidötájt ébredt fel a szakma művésze, meg valami homályos hon­vágy is, és mesteri ügyességgel tulaj­donította el két „beosztottja” havi fize­tését. A művezetőt bízták meg, pühatcflja ki, nem tévesztette-e össze Jenőke a két pénztárcát a maga egy tárcájával, mivel az utóbbi időben három tárcából fizet. Persze, óvatos legyen, finom, ta­pintatos, hiszen Jenő annyira érzékeny a becsületére. A művezető puhatolódzott, de, úgy látszik, nem eléggé óvatosan, Hogyenác valahogy megtudta és egyetlen határo­zott mozdulattal leterítette a becsületé­be gázoló gazembert. Az eset egy kis port vert fel, úgyhogy Jenőt erélyesen megdorgálták, és neve­lési célzattal munkahelyén gyermekkó­rust rendszeresítettek. A kórus ötper­cenként zengi el szívfacsaró szoprán hangon: a,.Hogyenác, te nagy­szerű ember” című kánont. Jenő szűk baráti körben úgy nyilat­kozott, hogy csalódott az emberekben. És a történelmi mondat elhangzása után keserűen elbőgte magát. Jóltájékozott körök szerint néhány kőszívű ember nem sírt vele. Deli Mária Gábor)

Next

/
Thumbnails
Contents