Pest Megyei Hirlap, 1966. február (10. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-10 / 34. szám

re.3i MEGYEI 1966. FEBRUÁR 10., CSÜTÖRTÖK Pál Ottóf A második pohár — A bientöt! — búcsúzott tőle a szálló halijában Willi Tremper, miközben átadta az üveg dortmundi vermutot. A csapóajtó­nál még hallotta furcsa, németes hanglejté­sét: — On dine vers les dix heures. „Hát vacsorázzatok” — gondolta, mélyen a szemébe húzta kalapját, körülnézett és a kocsisor végén parkírozó „Mercedes”-hez sietett. A kulcsokkal bajlódva is figyelt, s mivel látta, hogy senki sem követte, gázt adott a kocsinak. Számtalanszor átgondolta, miként fog cse­lekedni. A legrövidebb úton, a Duna-parton, a Lánchídon át felkeresi egyetlen közeli is­merősét, újévet kíván, s ugyancsak arrafelé gyorsan visszatér a társasághoz. A Gellérthegy alatt lassítania kellett. Kart- karba öltött korai szilveszterezők hajladoztak az út közepén jobbra-balra. Közrefogták a kocsiját és betrombitáltak a lehúzott abla­kon. Valaki pergő taktust dobolt a hűtőn. Megfeledkezve szándékáról, ráfordult az Erzsébet-hídra. A fényárban úszó ívek között, kétoldalt a csillogó víztükörrel, úgy érezte, lebeg a Duna felett. Álmában gyakran tá­madt ilyen érzése, amióta határozott, hogy eljön Budapestre. Ébredése után könnyen fel­idézhette ezt a képet. Sosem szűke'ob hazája, a Terézváros jelent meg előtte, mindig csak a Duna, amelynek közepén lebeg, s nem tud elmozdulni onnan. A pesti hídfőnél torlódás támadt. Próbált előzni, nem sikerült. Itt még nagyobb tömeg özönlött az utcákon, mint Budán. Várakoznia kellett. Elővette noteszát, s belőle a csaknem egy éve őrzött lapkivágást: „Mindazoknak, akik felejthetetlen férjem, dr. Déményi Zol­tán elhunyta alkalmából gyászomban együtt­érzésüknek kifejezést adtak, ezúton mondok hálás köszönetét, özv. Déményi Zoltánná, dr. V. Irén.” Éppen Franciaországban járt ügynöki út­ján. Az egyik újságpavilonban vette meg a magyar lapot. Leginkább a hirdetéseket bön­gészte, ezekből próbálta kiolvasni a „magyar- országi állapotokat”. Üzletemberi hűvösséggel szemlélgette az országot, ami immár kilenc esztendeje nem jelentett számára többet ap­róhirdetéseknél, mert „nem köti hozzá senki”. A „köszönetnyilvánítás” olvastán azonban emlékek tárultak fel, emberek léptek elébe, különösen Zoltán és Irén, két évfolyamtárs az egyetemről. Hármójuknak nagy jövőt jó­soltak. „Jogász-zseni-triász”-ként említették őket. Csupán velük osztotta meg titkát: nem­csak nagynénje él, aki gondoskodott róla. hanem szülei is, valahol Nyugaton, ahová a háború végén kerültek, de őt már nem tudták magukkal vinni. Azon a nyáron, hogy újdonsült doktorok­ként elhagyták az „alma mater”-t, meghalt a nagynéni. Hárman adták össze a temetési költséget. Azt tervezte, hogy eladja a lakást, és összeköltöznek. Az egyik ünnepnapon eléje állt Zoltán és Irén, és az ő beleegyezé­sét kérték egybekelésükhöz. Mintha apa és anya híján neki, „az idősebb testvérinek a jóváhagyása kellene. Továbbra is együtt jár­tak, sőt egy ügyvédi munkaközösséghez kap­tak beosztást. Esténként meghányták-vetették az „ügyeket”, de éjszakára mindig hazatért a kihalt lakásba. Akkor határozta el: legké­sőbb ősszel megkeresi szüleit... Végre átverekedte magát a Rákóczi út for­gatagán. Mellékutcákon haladt. Kihasználva a gyér forgalmat, nyomta a gázpedált. „Hová sietek? Lehet, már nem is ott lakik. Vagy szilveszterezni készül, vagy ő fogad vendége­ket. Vagy férjhez ment.” Fékezett. „Itt trafiknak kellene következ­nie.” Eloltotta a lámpákat, bezárta az ajtót, és elindult a kivilágított üzlet irányába. Né­hány lépés után a sarki ház oldalába mé- lyesztett telefonfülkét pillantott meg. Egy ember állt a fülke oldala és a ház fala közti sarokban. Gyökeret vert a lába. „Lapul, mintha bújna valaki elől... Mint azon az es­tén ... ” Az október végi késő délutánon Zoltánnal együtt volt a kiadónál: lektori munkát vállal­tak. Az előlegből valamilyen konzervet vásá­roltak, és kenyeret. Siettek haza, hogy már este dolgozhassanak. — Két gyerek — alig 15 évesek — haladt el mellettük. Géppisztoly húzta a vállukat. Nem sokkal távolabb körülállták valamit. A földön egy idősebb ember feküdt, kigombolt szerelőruhában. Görcsösen kapaszkodott a mellette levő míniumfestékes vaslétrába. A nyakából dőlt a vér. „Valakik lelőtték” — szólt az egyik kíváncsiskodó. A sarkon sziré­názó autó tűnt fel. Kavargóit a gyomra. Még soha nem látott ömlő emberi vért. Szaporázták lépteiket. A keskeny utcánál kiabálást hallottak maguk mögött. „Ott megy, fogják meg!” Egy kis csoport rohant utánuk. Futni kezdtek. Zoltán megbotlott. Kezéből szétröpültek a kéziratpapírok. Ö már a tele­fonfülkénél tartott. Visszanézett. Rárontottak a tápászkodó Zoltánra, és a falhoz nyomták. Borzalmas sikoly, szívet tépő zokogás hallat­szott. „A szemem! Jaj, a szemem!” „Kinyom­ták a szemét?!” Rettenetes!” A sarokba búj­va remegett. A nép ösztönszerűleg is segíti azokat, aki­ket igazságtalanul üldöznek. Ügy hallotta, ki­nyíltak felette az ablakok. Bizonyára telefo­nált valaki, mert nemsokára mentőautó sivít­va kanyarodott be az időközben elnéptelene­dett utcába. „Ha nem moccansz, semmi bajod nem történhet. Tedd magad tetszhalottá, s életben maradsz.” „Te úristen, ez a rovarok bölcsessége.” Abban a pillanatban így gondol­kodott. Fázott, belül is reszketett. Tantuszt talált a zsebében. Tárcsázta Irének számát, hogy tudtára adja. Egy sercegés után a készü­lék elnyelte az érmét... A fülke mellett lapuló alak megmozdult. Szemrehányóan nézett, amint egy nőbe ka­rolva közelebb ért... Több érmét vásárolt a trafikban. A ho­mályba burkolt fülkében mohón lapozta a jegyzéket. „Dr. Déményi Zoltán...” A kagyló után nyúlt. Hívta a számot: 32 ... Szomorkás női hang szólalt meg: „Halló”. És mivel nem kapott választ, ismételt: „Halló, tessék, ki be­szél?” „Ez Irén.” Belefújt a kagylóba, sóhaj­tott és visszatette a helyére. A kocsiból kivette a vermutot és gyalog ment tovább. Nem emlékszik, hogy akkor miként jutott haza. Másnap a vetetlen ágyon ébredt fel. Magához vette megtakarított pénzét, meg egy kis koffer fehérneműt. Jegyet váltott Hegyeshalomig. A történtekről nem beszélt senkinek. Mély­séges elővigyázatosságból? Tőkét sem akart kovácsolni magának új környezetében, és nem is számított semmire. Egyszerűen ki akarta törölni emlékezetéből. „Némasággal elfeled­tetjük az eseményeket, hiszen így lakat alatt tartjuk azokat.” A megtalált tehetős nagyke­reskedő családja egyetértésével anyja nevét vette fel, a sajátjából csak a kezdőbetűket tartotta meg. Német és francia nyelvtudásá­val már eleinte kitűnően érvényesült a szak­mában. így változott a jogász-doktor „dr. M. G. Reihekessler kereskedelmi utazó”-vá. „Simu- lékony vevőnek és eladónak” nevezték üzleti körökben. Hamar megszokta az új életet; az utazásokat. Lassan megtanult mindent magába rejteni. Belső dührohamok környékezték, s ezekről senki nem tudott. És ilyenkor is szolgálatké­szen, szívélyesen mosolygott. Willi Tremper, a rivális nagy cég képviselője, Magyarország­ra jövet, a szemébe mondta: — Irigyellek. Szerencsés gentleman, akinek nádszál a gerince ... Köpési ingere támadt, de akkor eszmélt föl, hogy már az ismerős lépcsőházban jár. „Nádszál? Erős nádszál, s nem törik! Ügy kí­ván titeket, mint a hajszolt nyúl a csaholó kopókat.” Hosszan nyomta a csengő gombját. Az elő­szobában fényesség gyűlt, s léptek közeledtek. Hirtelen eszébe ötlött egy régi tréfája. Kis­sé meghajolva, maga mögé rejtette a vermu- tos üveget, másik kezével — a támadt ajtóré­sen át — előrenyújtotta kalapját, karimával felfelé. A lépcsőház homályában úgy festett, mint valami kéregető. — Boldog új évet kívánok! — mondta, és egyre feljebb emelte tekintetét. Papucs, pi­zsama, térden alul érő sötét házikabát, ame­lyet — mint régen nevezte — „zongoraujjai- val” a mellén összefogott. Az arc ugyanolyan nyílt, mint régen, csak szomorúbb, a mélázó' szem alatt pedig a pici szemölcs. — Köszönöm, uram — mondta halkan Irén —, de ilyen idegenül nem szokás ... — Boldog új évet, Irénke —, Mihály va­gyok a „jurátus-triász”-ból. Irén összehúzott szemöldökkel, nyitva ma­radt szájjal hátrált befelé. — Lehetetlen — motyogta —, ő meghalt... — Az isten szerelmére — az előszoba fény­körébe lépett —, nem ismersz meg... a régi mókámról? — Miska! — Irén a fejéhez kapott. Sírva fakadt, és fékevesztetten hulltak a könnyei. Még akkor is rázta a zokogás, amikor utána ment a szobába. — Számadással tartozom nektek, Zolinak és neked... Irén egy ideig a szemét törölgetve, majd mozdulatlanul hallgatta végig Mihály szavait a kiesett kilenc évről. — így történt... s vártam az alkalmas pil­lanatot, hogy feltűnés nélkül hazajöhessek — most mindent tudsz. — Mi pedig elgyászoltunk. Szegény Zoli váltig erősítgette, hogy téged azonnal megöl­tek. Egy éve is a te emlékedre ürítettük a második poharat... A fizetésem elég volt ket­tőnknek. De ő cselekvés nélkül nem tudott meglenni. Vakon is tett-vett. Hiába mondtam, ne fáradjon. Ragaszkodott hozzá, hogy dél­előttönként ő vásárolja be a szükségeset. Esz­tendők óta tette. Január végén — jégpáncél borított mindent akkor — a kórházból tele­fonáltak a munkahelyemre: „Ha látni akarom élve, siessek!” Koponyaalapi törést állapítot­tak meg ... Azóta így élek, emlékeimmel... — röviddel később hozzátette: — Fordulj meg, ott van mögötted. A falon Zoltán fekete szemüveges képe függött, mellette Mihályé, ugyanakkorára na­gyítva. — A legutolsó felvétel róla, a tied a régi. ö kívánta, hogy így legyen. Látod, ez maradt nekem. — Mondd, mire való ez a túlzott magány? — Igen, a bölcsek szerint semmit sem sza­bad túlzásba vinnünk. Csakhogy aki meggyö­történ szabadul a csapások sorozatából, az állandóan mérlegel, óvatoskodik. — Irénke, én sohasem hagylak magadra. — Te? — az együttlét alatt most mosoly­gott először. — Te máshol élsz, ahol más mértékkel mérnek. Én meg itt akarok ... — Akkor sem... — megragadta Irén ke­zét és hosszan csókolta. Sándor György előadóestje Egy fiatalember állt fekete körfüggöny előtt az Egyetemi Színpad dobogóján. Két órán át beszél hozzánk — a közön­séghez. És két órán át megba­bonázva figyeljük. De nem­csak figyeljük — játszik ve­lünk. Harsogva nevetünk, döbbenten visszafojtjuk a lé­legzetünket — ahogy ő akar­ja. Két órán át. Ezt a feszült kontaktust csak igazán nagy művészek tudják megterem­teni. Ennek a fiatalembernek, Sándor Györgynek, ez az első önálló estje. Ez a tény, kissé félelmetessé, és egyben elgon- dolkodtatóvá teszi a dolgot. Annyira birtokában van az előadó művészi fogásoknak, hogy nincs egyetlen rossz fe­lesleges félmozdulata, amely elterelné figyelmünket. Min­den annak szolgálatában áll, amit mondani akar. Akár a sajáit maga által írt börlesz­keket, akár Karinthyt, Mro- zeket, vagy Jerome K. Jero- me-t tolmácsolja. Azt mond­tam — birtokában van az elő­adóművészet fogásainak. Nem stimmel a megállapítás. Sán­dor György éppen azért ba- bonázta meg közönségét ezen az estén, mert nem járt vitá­kon halad, nem kipróbált (és esetleg bevált) fogásokkal dolgozik, hanem póztalanul, egyszerűen a gondolatok ki­fejtésére koncentrál. Néha úgy tűnik nem is előadó ő, és md nem is közönség vagyunk — beszél velünk. Szuggerálja a gondolatait evvel az egysze­rűséggel. S ezekkel a gondo­latokkal lehet néha vitatkoz­ni, de mindenképpen oda kell figyelni. Csak annyit még, hogy az Egyetemi Színpad megismét­li az előadást. n. p. G öröff egyetemi tanár Budapesten Budapestre érkezett — a magyar—görög kulturális munkaterv alapján — a Kul­turális Kapcsolatok Intézete vendégeként Emanuel Kria- rasz hizamtinológus, a szalo- niki egyetem professzora. Laoszi táncegyüttes Budapesten Nagysikerű mongóliai, len­gyelországi, NDK-beli és cseh­szlovákiai vendégszereplése után 48 tagú laoszi népi tánc- együttes érkezett Budapestre, öt magyarországi előadást tar­tanak. Gazdag programmal kezdte az 1966-os esztendőt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. Az év első negyedében elkészülő lemezújdonságok nagy örömet szerezhetnek a muzsika bará­tainak, különösen a komoly­zene híveinek. Sopron város barokk-kori orgonája, amely a XVII. szá­zadból maradt fenn; ritka ér­tékű zeneszerszám. Ilyen orgo­nára készültek a XVII—XVIII. század halhatatlan mesterei­nek muzsikái, közöttük Jo­ŰJ FILMEK A legközelebbi szovjet filmbemutató címe: A mi házunk. Magyarul beszélő, szélesvásznú kópiában vetítik. Egy bravúros akció története A vonat című francia—ame­rikai film. Főszereplői között olyan kiváló színészeket találunk, mint Jeanne Moreau, Michel Simon és Burt Lanchaster. Egy szerelem történetét eleveníti meg a Forró órák című magyarul beszélő szélesvásznú bolgár film. hann Sebastian Bach orgona­művei. Az új felvételen ezekből a művekből játszik néhá­nyat stálhűen a soproni or­gonán Lehotka Gábor. A magyar zene története az ázsiai zenétől Liszt Ferencig Musica Hungatica címen jele­nik meg négy lemezen. A dísz­doboz képekkel illusztrált fü­zetet is tartalmaz magyarázó szöveggel. Az operabarátoknak Verdi Rigolettója jelenik meg ápri­liság három lemezen, parádés szereposztásban. Üj sorozatot indítanak Liszt Ferenc válogatott da­lai első és második leme­zének kiadásával. Bach H-mold szvitje sokáig nem volt kapható a hangle­mezboltokban. Az új lemez másik oldalán Händel operái­ból hangzanak el szvitek. Prokofjev Péter és a farkas című bájos zenekari meséje is az első negyedév tervében sze­reped. A lemez másik fele Saint-Saens: Állatok farsang­ja című művét tartalmazza. Megjelenik Szervánszky End­re: Concerto József Attila em­lékére című műve is. A nagy külföldi és hazai sikereket el­ért debreceni Kodály Kórus, Kodály-műveket énekel le­mezre. A könnyűzene híveinek februárban két új lemezt biztosítanak: az Egy emberöltő oly kévést Vámosi János, és a Rohan az időt Koncz Zsuzsa előadásá­ban. A kedvelt énekesek új lemezei között szerepel még Mátrai Zsuzsa, Ambrus Kyri, Korda György, Koós János és a Metro együttes is. A Hang­lemezgyártó Vállalat ismert és kedvelt énekesek közremű­ködésével új magyarnóta-fel- vételeket is készít, A Vastaps-sorozat három új kislemeze egy-egy kiváló szín­művész nagy színpadi sikerei­ből rögzít részleteket. Básti Lajos a Lear király és az Ödi­pus király egy-egy nagy hatá­sú részletét mondja el, a má­sik lemez Gábor Miklós hang­ját örökíti meg a Hamlet egy jelenetében, a harmadik leme­zen pedig Mezei Mária az If­júság édes madara és az Ores- teia című színpadi drámákból ad elő egy-egy felejthetetlen részletet. V. A. Magyar képzőművészeti kiállítás Becsben A bécsi Collegium Hunga- ricum szalonjában ma ki­állítás nyílik három ma­gyar képzőművész munkái­ból: Németh József festmé­nyeit, Kis Nagy András szobrait, plakettjeit és Cso- hány Kálmán rézkarcait mutatják be — összesen csaknem száz alkotást. ]!;¥_„• íí _____^Í/i-IaíÍA HamW I v/a n><*.ui0i«i »-» ■»■■«••• gvg 2^ 2S2SSSSP2 2 SS £T2 ^2 2 ■ 2 ■ S-5 S „iiludita iiUIIgaFlla , nigwiCllü, iiaisiicl a hanglemezújdonságok között

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents