Pest Megyei Hirlap, 1966. február (10. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-12 / 36. szám

PEST MEGYEI KffMtw 1966. FEBRUÁR 12., SZOMBAT Az ELTE-zenekar sikere Moszkvában A moszkvai Lomonoszov Egyetem művelődési házában zsúfolt nézőtér előtt második hangversenyét adta a buda­pesti Eötvös Loránd Tudo­mányegyetem 70 tagú szimfo­nikus zenekara. Harminchat ország az 1966. évi Budapesti Nemzetközi Vásáron A.z Ecserí sikere után üdvözlet New York-ból Sok sikert aratott már Ecser község KlSZ-szerveze- tének tánccsoportja. A szín­padokon fergeteges tapssal köszöntötte a közönség a népviseleti ruhába öltözött, hagyományos táncmotívumok­ból összeállított műsorukat. Az 1965-ös év járási és megyei vetélkedőjén méltán szerzett aranyoklevelet a csa­pat. Az elért eredmények to­vábbi lelkes munkára ösz­tönözték a fiatalokat. Ez év február 5-én Tá- piószecsőn vettek részt az ott rendezett műsoros nép­viseleti bálon a kátai járás meghívására. Az elismerés itt sem maradt el. A napokban még nagyobb öröm érte a táncosokat. Ten­geren túlról hozott levelet a posta. Az Állami Népi Együttes küldte üdvözletét észak-amerikai útjáról. Rá­bai Miklós és Fehér István írták alá a lapot. A New York felhőkarcolóit ábrázoló színes lapon a kö­vetkező sorok is megtalál­hatók: „Itt is az Ecseri la­kodalmas aratja a legnagyobb sikert!” Örömet jelentenek ezen sza­vak a-község minden dolgo­zójának. A községi tanács vb-elnöke, Gutái Pál, a KISZ-szervezet, s a népmű­velési ügyvezető, Mátraházi Lászlóné tanítónő mindent megtesznek a további ered­ményes munkáért. Az országosan elismert tánc­csoport azonban nagy nehéz­ségekkel is küzd. Semmi­féle gazdasági alappal nem rendelkezik, így sok meghí­vásnak, szereplésnek nehezen tud eleget tenni. Jó lenne, ha az illetékesek segítséget nyúj­tanának a táncosoknak, hogy gazdag műsorukkal még több kedves percet szerezhessenek a szép táncokat és dallamo­kat kedvelő magyar közön­ségnek. (parázsóné) Kelendők a mezőgazdasági könyvek Egy hete, a monori ünne­pélyes megnyitóval kezdő­dött megyénkben az idei mezőgazdasági könyvhónap. A gödöllői Agrártudományi Egyetem könyvesboltjában az­óta megnőtt a forgalom. — Külön mezőgazdasági könyvvásárt rendeztünk az egyetem egyik tágas társal­gójában ebből az alkalom­ból — mondja Walleshausen Gyuláné, a könyvesbolt veze­tője. — Az eredmény máris számottevő: közel tízezer forintos forgalmat bonyolítottunk le. Walleshausen Gyuláné ti­zenegyedik éve foglalkozik könyvek eladásával az egye­temen. Könyvbizományosként kezdte, hatvankettő óta pe­dig a szűkös, de ennek el­lenére nagy választékú bolt vezetője. — Tavaly félmillió forint értékű könyvet vásároltak itt az egyetem tanárai és diák­jai. A megvett könyvek két­harmad része mezőgazdaság­gal foglalkozó szakirodalom volt. Érthető, ha ilyen nagy forgalom mellett egyedül már nem boldogult Fél esz­tendeje, szinte a gimnázium padjaiból került az üzletbe Nagy Mária, eladónak. Ö tá­jékoztat a legkelendőbb szakköny­vekről. — Sokan vásárolták meg az elmúlt napokban például A tyúktenyésztés kézikönyvét, amit az egyetem állattenyész­tési tanszékének egyik ta­nára, dr. Bögre János szer­kesztett. Nagy keletje volt az Útmutató a talajok gya­korlati minősítéséhez című munkának is. És igen nép­szerűek a gyümölcstermesz­téssel és kisállattenyésztéssel foglalkozó szakkönyvek is. — Az idei mezőgazdasá­gi könyvnap újdonsága — veszi át a szót a bolt vezetője —, a mezőgazdasági könyvbarátok körének meg­alakulása. A kör tagja lehet bárki, aki érdeklődik a me­zőgazdasági szakirodalom iránt. A körtagság jelentős kedvezményeket biztosít, töb­bek között tizenöt százalé­kos engedményt a szakiro­dalom megvásárlására. — Eddig tizenöten jelent­keztek — jegyzi meg Nagy Mária —, de biztos vagyok benne, hogy a könyvhónap végére a százat is megha­ladja számuk. P. P. sárra. A vásár sikerét tükrözi, hogy 36 ország képviseli ma­gát. s küldi el legszebb és leg­jobb termékeit Budapestre. Nyugat és Kelet nagy ipa­ri seregszemléjén ott találjuk — a Szovjetunió, Bulgária, Csehszlovákia, Len­gyelország, NDK, Románia, Kuba, Jugoszlávia, Anglia, Ausztrália, Belgium, EAK, Hollandia, India, Indonézia, Izrael, Marokkó, NSZK, Olasz­ország, Spanyolország, Svédor­szág, USA, Tunézia, Szíria, Finnország, Kína, Kanada, Dánia, Franciaország, Görög­ország, Japán, Lichtenstein, Monakó, Norvégia, Portugália és Svájc képviselőit. Az érdeklődők megismer­kedhetnek a korszerű technika legújabb termé­keivel. Üj színfolt lesz a főtéren fel­állított 40 méter magas alumí­nium torony. Ennek tetejére szerelik az Egyesült Izzó több ezer wattos xenon-izzóját, amely este nappali fényárba borítja majd a szökőkút kör­nyékét. A szép autók kedvelői a Berliot, a Mercedes, a Re­nault, az angol és a német Ford, a Simca, az NSU, a Steyr—Daimler—Puch, a kü­lönböző szovjet, lengyel, NDK, csehszlovák, jugoszláv és ja­pán gyárak legújabb típusai­val ismerkedhetnek meg. A vásár technikai előké­születei már megkezdőd­tek. Több pavilont bővítenék és korszerűsítenek, szilárd bur­kolattal látják el a gyálog- utakat. Tökéletesítik a vásár világítását. A világ majd va­lamennyi országában összesen 100 ezer plakát hívja fel a fi­gyelmet a budapesti vásár megtekintésére. Néhány héten belül a hazai plakátok is az utcákra kerülnek. T. Gy. 20-30 5. 1966 .tflAPlV^ ,aI"EKIa,- ■ accrAA • . .HHiiiHMt éBÍ* -,VIR i cÄ'.qj f ffffc MÉ.oSEF-c.. AlYcSSfci. 'H MAI .•CfTflA • **» ■’ . -».»•'»» íoo..'. >OU)QU«'í ÍN Mii FAIP r"VIA> KAT*"MRM *iw*rs • h ha »/ : I«"'« • • ccrn* • ■« FO -OIRE 56 vie mm re Aíh . íVÍÁr 'AK. ;.aRF í lenn* ■ mai • & An< .k. MAf-’lAFA"- ^MAPK' f * DK *TTg/ ALPHAS V V, v. •S.'Vp* *<—■£ < ^«iN'CHCW« Y9f(,3 t o 100 ezer plakát — négy nyelven Februári hajnal Piros zászlókat lenget már a hajnal, gazdátlan szelek szállnak a Dunára, február fagya dermeszti a csöndet, véres kígyók sziszegnek föl a Várra. Lassan a kör bezárul. Fönn az ódon utcákon ismeretlen lábak járnak, kilőtt tankok között halott szemükkel néznek a hősökre a régi házak. Üj hangokat görget a februári szél, s új fény tör a fagyon át, új dalok csengő ritmusára zengnek az ezüst-harsonák. Fölkúszott már az égre csillagunk, új élet indul harcaink nyomán, világgá zengi ünnepi dalunk, hogy most már végre szabadok vagyunk, s zászlónk ott leng az öreg Vár fokán. Múltból cipelt batyunkat szerteszórja a tavaszt hozó szél. A vén Dunára, jeget-pattintó napsugarak vágnak, s tavaszt üzennek föl a szétlőtt Várba, tavaszt, mely most kezdődik: ezer kézben kalapács kattog, és harsan a csákány, álmok leskelnek lenn a folyóparton, jövőnk álmai: száz tarka szivárvány. Üj hangokat görget a februári szél, s új fény tör a fagyon át, új dalok csengő ritmusára zengnek az ezüst-harsonák. Fölkúszott már az égre csillagunk, új élet indul harcaink nyomán, világgá zengi ünnepi dalunk, hogy most már végre szabadok vagyunk, s zászlónk ott leng az öreg Vár fokán. Itt hidak nyúlnak át a pesti partra, Ott ház-sor épül, amott nemsokára iskola, játszótér, és ifjú álmok rajzanak rá a házak ablakára. Más lesz itt minden; ragyogóbban lépünk ránk váró holnapok elébe, harcunk nem volt hiába: itt e földön ágyútűzben megszületett a béke. Üj hangokat görget a februári szél, s új fény tör a fagyon át, új dalok csengő ritmusára zengnek az ezüst-harsonák. Fölkúszott már az égre csillagunk, új élet indul harcaink nyomán, világgá zengi ünnepi dalunk, hogy most már végre szabadok vagyunk, s zászlónk ott leng az öreg Vár fokán. Ágoston Imre Magyar geológusok utaznak Mongóliába Napokon belül útnak in­dul Mongóliába szálláscsiná­lóként dr. Jantskö Béla geo­lógus, annak a magyar tudo­mányos expedíciónak a ve­zetője, amely széles körű nemzetközi együttműködés­ben három éven át vesz részt Mongólia földtani feltérképe­zésében. Most csupán az ex­pedíció egyik tagja kíséri el, a többiek március közepén, követik őket. j A tizenöt tagú magyar csoportban geológusok, fi­zikusok, hidrogeológusok, ás­vány- és földtani szakembe­rek, valamint egy fúrómes­ter kapott helyet. Az expedí­ció április 1-én kezdi meg tényleges munkáját, az or­szág délkeleti részén egy csaknem 17 ezer négyzetkilo­méternyi terület földtani fel­térképezését, s ezzel egyide­jűleg az itt előforduló ősz- szes ásványi nyersanyagtele­pek felkutatását. T áncdalfesztivál A Magyar Televízió feb ruár 12-én, szombaton meg hirdeti az első balatoni ma gyár táncdalfesztivált — je lentette be tegnap délelőtt sajtótájékoztatóján Felleg Tamás, a televízió művé szeti és filmföosztályánal helyettes vezetője. Az érdé kés kezdeményezés célja, i slágertermésünk színvonalé nak emelése és az, hogy i zeneszerzőket és az előadó művészeket az egész orszá{ táncdalkedvelőivel, a táncze nét szerető közönséggel köze lebbről megismertessék. Masznyik Iván kiállítása a Kulturális Kapcsolatok Intézetében Fekete-fehér rajzok, köztük néhány hatalmas tabló. Első pillantásra gyökér szövevény­re, vagy orvosi könyvekben található agyábrázolásra, vagy különféle mikroszkopi­kus felvételekre emlékeztet­nek ezek a képek. A hatás mindenképpen természettudo­mányos, és ilyen festészetet hazai kiállításokon még keve­set láthattunk. Ezek a képek első pillan­tásra úgy hasonlítanak egy­máshoz, mint két szó: tenyé­szet és enyészet. Nem vélet­len, hogy ez a példa jutott eszünkbe. Már a címek is ön­magukért szólnak: tenger mé­lyén, kozmikus sugárzás, dé­mon, madarak halála, hajó- roncsok, holdkráter, szikla­szörnyek, romok, víz-fény- hínár. Az ember úgy véli az, amit ábrázolnak, vagy az em­ber születése előtt, vagy el­múlása után létezhet, történ­het. Pedig nem jogos ez az ér­zésünk. Hiszen a holdkráterek itt lógnak mindennapjaink felett, s nemsokára rájuk lép az emberi láb. A mikroszkóp feltárja a szerves és szervet­len élet legapróbb részletét, mely látványában hasonló a kozmikus óriás világhoz. Vagy miért borzaszt el min­ket egy rajz, amelyet érháló­zat sző át? Miért az elmúlás­ra emlékeztet az, ami a bő­rünk alatt található? Csak azt fogadjuk el, amit megszok­tunk, mert láthatóan fekszik az orrunk előtt? Vagy az em­ber kezenyomának hiánya te­szi, embertelen hatásúvá ezt a világot, amelyet Masznyik Iván ábrázol? Elvben nem lehet semmi, ami a természethez tartozik, idegen tőlünk. A természet törvényei olyan logikusak, hogy az ember lo­gikája is csak ismétli ezt a természetlogikát. Sokat érzé­keltetnek ebből a logikából a kiállító festő képei is. Sokat nyújtanak ezenkívül az em­ber nélküli természet szépsé­géből ... Az ember nélküli természet azonban egy dolog­ban hiányt szenved. Nincse­nek érzelmei. A születésünk és halálunk között lejátszódó folyamatok egyikének, az ér­zelmek gazdag kibontakozásá­nak kifejezésére kevésbé al­kalmas a holdkráterek, ro­mok és tengerfenék ábrázo­lása. Padányi Anna CJSAGHIR: Az indián és a magyar nyelv rokonságát álla­pította meg az Amerikában élő magyar régész, Juan Mó­ricz, aki indián törzseket ta­nulmányozott Ecuadorban és Peruban. A nevek, eszközök és szokások is sokban hason­lítanak az ősmagyarokéhoz ... Amint a hírt elolvastam, rögtön elka­pott a harci láz. (Nem csoda, hiszen ed­dig nem is sejtettem, hogy nekem is él­nek rokonaim Amerikában!) Kiástam (no, még nem a csatabárdot!) Cooper in­dián-regényeit a könyvespolc legaljáról, s levonultam velük a Hosszú Dupla Eszpresszóba, ahol a vadon ősi világát mindig oly könnyű magam köré kép­zelni. Izgatottan faltam a sorokat, ke- resve-kutatva az indiánok életének, szo­kásainak leírásában azokat a jeleket, amelyek máighatóan igazolni tudnák a frissiben felfedezett rokonságot... Hála Cooper írásművészetének és megszokott eszpresszóm megszokottan, langyos kávéjának, kissé elbódultam, zsongani kezdett köröttem a világ, s egybefolyt amit olvastam, s amit ma­gam körül láttam. Amikor például azt olvastam, hogy „a harci festék színei elkenődtek az ar­cán”, nem tudtam pontosan, Maguáró: van-e szó, a Ravasz Rókáról, vagy arró. az ezüstrókás kosztümben izzadó hölgy­ről, aki megskalpolható indiánokra le­sett a szomszédos asztalnál... Mikor pedig az állt leírva a könyvben, bogy: „az indiánokra jellemző módon megvetette a körülötte zajló nyüzsgést és hangzavart, — szentül meg voltam győ­ződve, hogy arról a sötétarcú úrról van szó, aki a sarki asztalnál ül, s aki most feláll, s megindul éppen felém ... Megállt előttem, s bemutatkozott: — A Nagy Kígyó vagyok... Elsápadtam: — Úristen, csak nem Csingacskay kartárs, a Kópertagyárból, az én egyko­ri nagyfőnököm? — Igen, egykor Nagy Főnök voltam, mégse riadozz tőlem, sápadtarcú testvé­rem: Csingacsguk vagyok én, a Cooper- regényből. — Jaj, drága rokon, hozta isten, üljön le már, de jó, hogy jött! Mondja: igaz az, amit Juan Móricz állít? Meséljen már: hogy éltek, mint éltek, mik voltak a szokásaik? Tényleg hasonlatosak a mieinkhez? Az utolsó előtti mohikán nem kérette magát, mesélni kezdett: — A Nagy Tavak mentén éltek Nap­isten rézbőrű gyermekei... Szavai rögtön a nyár emlékét idézték fel bennem: a hazai Nagy Tavak, (Ba­laton, Velence, Tata) mentén én is sok rézbőrű napimádót láttam! — Fiaink ékes tolldíszeket és mokasz- szint viseltek ... — A mi fiaink is kedvelik mindket­tőt! — vetettem közbe. — ... és az apródobok, a csörgő, a fuvola hangját meghallván, vad harci táncokat lejtettek. . — A mieink szintúgy! — Ám jöttek a sápadtarcúak, hozták a tűzitalt, amely elvette népem eszét... — Ez bizony még manapság is meg­esik ... — jegyeztem meg szórakozot­tan, s a fakóarcú pincért figyeltem, amint egy deci konyakot rakott az elé az erősen illuminált úr elé, aki tőlünk a harmadik asztalnál ült, éppen az „It­tas embert nem szolgálunk ki!” feliratú tábla alatt. Csingacsguk tovább mesélt: — Kegyetlen és vad háborúk dúltak a forrásnál, ahol a Hudson ered ... — Hát, bizony, —, gondolkoztam fél­hangosan —, ma is nagy harcok dúlnak azon források (prémium, különmunka, másodállás) körül, amelyekből egy-egy Hudson, Taunus vagy Wartburg ered ... — Eh, de elmúlt régi nagyságunk, s dicsőségünk... — kesergett az indián. — A Nagy Főnök utódai ma rezervá­tumokban élnek... — Igen, én is ismerek néhány mai Nagy Főnököt — mondottam helyeslőén —, aki kávéfőzőkkel, titkárnőkkel, bo- kacsókolgatókkal elkerített rezervátum­ban él... Rokonom, Csingacsguk erre három éles felkiáltást hallatott: — Uff!... Uff!... Uff!... o — Uram, fizetni! — értettem meg végre. Hirtelen tágranyitottam a szemem, de Csingacsguk nem volt sehol. Az előbb látott fakóarcú pincér állt előttem blokj kai, ceruzával: — Zárunk, uram. Meglepődve néztem körül: minden asztal üres volt. — Már mindenki elment? — Igen, uraságod az utolsó vendég. Vagyis — tette hozzá kedélyeskedve —, ahogy mondani szokták: az utolsó mo­hikán. Radványi Barna Rokonom, Csingacsguk A múlt év novemberében le­zárult a jelentkezés az 1966. évi Budapesti Nemzetközi Vá-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents