Pest Megyei Hírlap, 1966. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-23 / 19. szám

196«. JANUÁR 23* VASÁRNAP '“sl/Cúftm PeKe+e István Uaeef A doktor ragaszkodott hozzá, hogy a ha­-------------- lottat hozzák be a hullaházba, m ajd ott megnézi, de egyébként is fel kell boncolni. Az elnök a fül tövét vakarta. — Gondottam: kimotorozik oda a doktor ér... aztán a boncolás is elmaradhat Megint- csak költség... — Van oda út?-— Oda? De még milyen! legyintett az elnök úgy, mintha autóstráda vezetett volna a szőlő­hegy hatodik dűlőjébe, Sipos Mariék pincéje mellé (épült 1852-ben és igen szép kőkeríté­se van), ahol is Bence Márton hegycsőszt hal­va találták. — Be kell hozni így is, úgy is. Gyanús kö­rülmények vannak... Az elnök felhorkant. — Mi van abban gyanús, ha egy öregember meghal? Pálinkát ivott az öreg —, mondják fél litert —, amit nem szokott; bort, nem mon­dón —, mert rendes ember volt —, de pálin­kát nem... — Jobb, ha maguk hozzák be — tanácsolta a doktor, mert akkor oda kell a bizottságnak kiszállnia, helyszíni szemle, fuvarosok ... — Bizottság? — rebbent meg az elnök —, fuvarosok?!! Akkor inkább behozzuk. És behozták Bence Marci bácsit, aki hagyta magát Szépen hordágyra tették, mint a kato­nákat a harctéren és Sülé Péter egy kis szá­raz szénát is tett a feje alá, elgondolkozva, hogy lám-lám, ilyen az élet... — Még meleg egy kicsit a nyaka — mondta — nemrégen történhetett. Na, emeljük meg emberek... Már várta a halottat néhány családtag és--------------- pár öregasszony is — a fiatal B ence Marci a városban járt és még nem ért haza — de Banai, a sírásó röviden elparan­csolta ezeket is. — Reggel gyertek, most már úgyse látni semmit, hozzányúlni meg nem szabad! — Nem lehet hazavinni? Mégis csak szé­gyen ez... — Nem! A doktort valami vajúdó asszony­hoz vitték, az előbbre való. Addig nem lehet. Marcinak meg mondjátok meg, hogy koporsó­kor én először voltam bál­ban, egy hadseregre való fiút mosolyogtam össze, pedig nem ts voltam olyan csinos, mint te — tette hozzá önelégülten, a régi emléktől, meg egy ki­csit rezignáltan is. A KISLÁNY ELMOSOLYO­DOTT. Egy pillanatra elkép­zelte nagy testű anyját, aki reggeltől estig mos, vasal, főz, disznót nevel, hogy csábosán nevet a fiúkra, és azok követik is az anyját, mint szerelmes lovagok. Ebben a pillanatban nagyon szép volt, és mosolya őszinte és vonzó. Aztán a vo­nások belemerevedtek a mo­solyba és hideg, üres lett az arca, mint valami bálvány, amelyet a nevetés istennője tiszteletére faragott valami nem éppen művész kezű po­gány. Már a harmadik számot ját­szotta a zenekar, és ő még mindig ült. Igaz, nem egye­dül. Más lányok is ültek itt a fal melletti székeken, egyik­másik arcán ugyanaz a mosoly, ültek ölhetett kézzel, állandó anyai intelmekkel a fülűkben, ültek és nem jött egy fiú sem felkérni őket... A csúnya fiú, aki lehet, hogy nem is volt csúnya, csak szürke volt és jelentéktelen, mint egy élő ember az olyan királyfi mellett, akit az ilyen kislányok álmodoznak össze, ott állt a zenekar előtt, háttal a dobnak, a zongorának, szaxo­fonnak, állt zsebre dugott kéz­zel és nézte a lányokat, akik úgy ringottak a tánc ütemére, mint tavaszi szélben a felser- kedt búzatábla. Már táncolt, de mindig lekérték tőle a lá­nyokat. Néhány lépés csak s lüktető zenére, ujjai még nem is érezték a leánytest lágy me­legét, még szóra se tudta nyit­ni a száját, már hallotta a ke­gyetlen kérdést a háta mögött: „Szabad?” ... és ez mindig in­kább parancs volt, mint kér­dés, nem félreállt, hogy átad­ja táncosát, hanem félrelökték őt ezzel a szóval. Ujjai még a lány derekán voltak, de a lány már a másik vállát fogta, már megszűnt számára létezni az, aki még az imént fejet hajtva kérte őt táncra. TÁNCOLNI SZERETETT VOLNA nyugodtan, sokat, be­lefeledkezni a zenébe, a kis­lány szemébe, olyanokat mon­dani, mint hősei a filmeken, a regényekben ... Már a kislány anyjának se volt szava: se tanácsa, se fel­háborodása. Csak sajnálta. Nem a lányát sajnálta, úgy kell neki, ha olyan mafla, hogy egy táncost nem tud ma­gának fogni... De hogy meny­nyibe került ez a ruha, meg a cipő, csak a fodrász negyven forint __A kislány most olyan v olt, mint egy megtikkadt vi­rág. Megint őszinte volt az ar­ca, amely belefáradt a vigyor- rá váló mosolyba, őszinte mint egy kisgyereké, aki a cukros- bolt kirakata előtt üres zseb­bel sóvárogja a csodát. Hátha maguktól megindulnak a cso­dálatos ízű cukorkák, át az ablaküvegen, egyenest hoz­zá... — Szabad? — hajolt meg előtte valaki. Ijedten rezzent össze és elpirult. Az anyja megbökte. — Hozzád szóltak, kislá­nyom — és egy pillanatra dia- dalmas mosoly futott végig az ^ arcán, de magában rögtön és ^ reálisan megállapította, hogy |ez a fiú se tolongott nagyon, amikor a szépséget osztogat- ták. % — Komor Ica vagyok — | suttogta a kislány, a fiú is 5 morgott valami nevet, amelyet ^ lehetett Károlynak is, Kál- ^ mánnak is érteni, és a követ- kező pillanatban már ott pö- S rögtek a többi pár között, mint § a búgócsiga, amely csak forog, ^ forog, zsongva, míg el nem ^ fogy ereje. Titokban egymást ^ méregették. A fiú csinosnak, S szépnek látta a lányt, a lány S meg csúnyának a fiút. Határo- ^ zottan csúnyának. Pattanásos ^ is volt, meg az inge se volt $ kikeményítve és hallgatott is. S Már bánta, hogy elment tán­5 colni. Fáradtnak érezte magát í és unta az egész forgatagot, s ^ az jutott eszébe, hogyha most s elhallgatna a zene, és itt min- /, denki táncolna tovább, mi- $ lyen furcsa és bolondos lenne ^ az egész. $ — SZERET TÁNCOLNI? — $ kérdezte a fiú. ^ — Nagyon — csúszott ki a § lány száján, pedig csak azt 6 akarta mondani, hogy miért | ne. Ez könnyedebb, kicsit ^ szemtelenebb lett volna. ^ — Én is ... én is nagyon ^ szeretek táncolni... különö- ^ sen magával... Milyen jól S táncol! — lelkendezett a fiú, § nem is annyira a táncnak, ^ mint inkább annak, hogy be- ^ szélhet, hogy kuszán szőtt gon- ^ dolatait, milyen szépen ki S tudja most végre mondani. S — Maga is elég jól táncol... $ Csak a vállát ne rángassa. § A fiú elvörösödött. § — Ne haragudjék, nem akar­^ tam megbántani — mondta a ^ lány, és őszintének hangzott 5 bocsánatkérése. g — Nem, dehogy haragszom... ^ igazán örülök, hogy figyelmez- ^ tét... Különben is ... ^ — Szabad? — hallotta újra ^ és megint a kegyetlen szót és Sa kislány, akivel most kezdett § volna csak beszélni, máris egy ^ másik fiú vállába kapaszko- ^ dott. A következő pillanatban ^ már el is tűnt a táncolók tö- § megében. 6 ... és a kislány, akit táncba S vittek, most táncolt. Az első- g vei, a másodikkal, a tizedik- ^ kel, járt kézről kézre, mint ^ valami csodálni való ékszer. és hajnal felé, amikor elbú- g csúzott attól az igazi elsőtől a g kapuban, olyan boldog volt, $ mint még soha. $ — JAJ, DE JÖT TÄNCOL­$ TAM, anyu — sóhajtott fel ^ nagy boldogságában, és eszébe | se jutott a csúnya fiú, akinek ; pedig az egész éjszakát, ezt a ! csodálatos boldog éjszakát kö- i szönhette. MÉSZÁROS 07T0 NEUTRINO A zt hitte, megpukkad, amikor meglátta Neutrínót. Ahogyan kétségbeejtő sutasággal hozta — hoz­ta? vonszolta! —; a ládát a műhely végében, pislogva — sunyva, tekinte­tét a földre sütve, az egész emberke két lábon járó bocsánatkérés, eset­lenség, magyarán mondva szeren­csétlenség. Hát pont neki kellett ki­fogni! Ezt a kétbalkezest csak az ő nyakába sózhatják, más rögtön visz- szazavarná, de hát Huszár jó bolond majd csak elkínlódik vele. Szinte hallotta a főművezető nevetését; két hétre túladott Neutrínón. — Hallod-e, elmúlt ám hét óra! — Én ... én ... a szerszámkiadó- ban ... izé, vicceltek velem. Hogy talán fusizni megyek? Csak, amikor mondtam, én a Huszár segítője va­gyok, akkor... akkor... Intett neki, hallgasson. Már bánta, hogy ráförmedt, mert Neutrínó ilyenkor azonnal dadogni kezd. Sze­gényke úgy kínlódik, mintha csomó­ra lenne kötve a nyelve. Piszokság az esettségen vigyorogni, mégis ez kínozza az embert. — Két hétig minden reggel ide­jössz! Mondták? — I... igen. — És ne késs, érted? — Per... persze. Én ... én, hidd el, én tényleg... Elhallgatott, s úgy nézett rá —, a csupasz betonfalhoz simulva, mint aki menekülésre kész. Futásra, aho­gyan már megszokta. Mióta van itt ez a szegény? Három ... négy éve. Négy, persze, amikor Bajzák bácsi nyug­díjba ment, akkor vették ide. Vala­mi balesete volt. s azt mondták, a „központi idegrendszer” sérülése ... A feje? A fejével van valami? Akkor még csak találgatták, azóta rájöhet­tek, hogy igen. Pedig, különben ara­nyos srác, kezét-lábát majd kitöri, annyira igyekszik; segíteni akar, dol­gozni, s egy jó szóért hetekig hálásan pislog, de hát... ■piszokság, mennyit kiszúrnak * vele. Jó, 6 is vihogott, amikor valamibe belerángatták, de soha nem szúrt ki vele. Talán, mert saj­nálta: mihez kezdhet valaki húszéve­sen, ha ilyen? Ki adhatta neki a Neutrínó nevet? Egyszer csak így kezdték emlegetni, kész. Neutrínó. Valami atomdolog. Neutrínó cigarettát nyújtott feléje, kettő volt csak a gyúrt dobozban, egy pillanatra átvillant benne, nem veszi el, akkor nem marad ennek, de rájött: megsértődne. Elvette, letépte a kihullott dohánytól lötyögő végét, ráhajolt a tenyérbe rejtett tűzre, látta, hegek, égésnyomok éktelenítik el a bőrt. Darabonként átnézte, mit adtak ki a ládában, szerencsére, meg­volt minden. Neutrínó ijedten leste. — Megvan minden. — Hah... — sóhajtotta, mint aki fél órája nem lélegzett, s már szaladt is a létráért, kétszer majdnem átesett rajta, míg végre a helyére cipelte. Odavitte a ládát is, de nem a vállra­vethető hevedert fogta meg, hanem — mint apró gyerek a nagy kenyeret — átölelte az egészet. Még a lábára ejti —, de mire végiggondolta, Neut­rínó már le is tette a létra tövébe. Kettőt szippantott még a cigarettá­ból, addigra Neutrínó a betonra ki­terített vászonra végigrakta a fogó­kat, kulcsokat, s további utasítást várva nézett rá: — Délig megnyomjuk, azután ki­csit már enyhébben... — Igen. A fene a dolgod, gondolta, míg a létrára kapaszkodott, ilyenkor nem dadogsz? Kiszámított, feleslegesen centimétert sem tevő kézmozdulatok­kal dolgozott. Le-lenyúlt egy szer­számért, ha Neutrínó rosszat nyújtott fel, csak sziszegett, szegényke, majd­nem ledobta a rosszat, olyan gyorsan kapott a másik után. Amikor a cső­labirintusban félméterről félméterre előbbre jutottak, a napfényhez is kö­zelebb értek. A saroktól jó darabon nem volt ablak, de itt már a sápadt téli fény be-besurrant a piszkos üve­gen, apró foltokat rajzolva a szürké­re mázolt csövekre. Neutrínó elfá­radt, leült a földre. — Megfázol, te! A fene a dolgod, tegyél valamit magad alá! Neutrínó csak pislogott, már majd­nem ráförmedt, de lenyelte: — Ott van a sarokban hullámpa­pír. Hozz egy nyalábbal, okos! N eutrínó kacsázó léptekkel ment érte. Nézte, s csak akkor kapta el a tekintetét, amikor a fiú vissza­indult Azért milyen kín lehet az anyjának! Egy ilyen gyerek! Vagy a testvéreinek. Ha vannak. Szegény Neutrínó. Hat év van közöttük, még­is: egy egész világ. Nemcsak az évek miatt! A sors? Hát mit tehet a sor­sáról ez a szerencsétlen? Ha nincs az a baleset... ha ... az egész élet ilyen véletleneken múlhat? Ledobott egy cigit, Neutrínó hálá­san kapott érte. — Kö ... kösz. El kellene mennem a büfébe, izé, mert... mert nekem már nincsen ... — Szólj, ha kell. — Kösz. A hullámpapírokkal bajlódott, nagynehezen eligazgatta, leült. Szív­ta a cigarettát, s hirtelen, ki tudja, milyen ösztön sugallatára, szinte kia­bálva azt mondta: — Te... te... Tibor, te soha ... soha nem bántottál engem ... A cső fémesen feljajdult, ahogy a kulcs megcsúszott a kezében. A fes­téket jó darabon ledörzsölte. Miket beszél ez? Hogy jut ilyesmi az eszé­be? Krákogott, mint aki mellényeit, s csak később szólt le: — Mások se bántanak. Csak vic­celnek. Látta, Neutrínó ingatja a fejét, mint aki tudja; ő sem hiszi el. Szé- gyellte magát, ha most itt van vala­melyik heccmester, biztos elzavarja a fenébe. Minek macerálják ezt a szerencsétlent, elég ennek a maga baja! Gyorsan és feleslegesen válto­gatta a szerszámokat, hogy ne kell­jen Neutrínóra néznie, a csövek közé rejthesse fejét, tekintetét. C send volt a nagy műhelycsarnok­ban, csak a magasban kígyózó csövek vettek el valamennyit az ürességből, különben úgy érezné az ember, mintha a semmiben lebegne. Ügy hajtotta magát, hogy érezte, elő­ször a mellén, majd az arcán is a ve­rejték gyöngyözni kezd. Hallotta, ahogy Neutrínó leteszi a tőle elvett szerszámot, s ahogy megcsörxen, amit éppen kiemel. Óvatosan, hogy Neutrínó ne vegye észre, a magas­ból lepillantott: a űú ott ült a maga alá gyűrt hullámpapírokon, s tömzsi ujjaival a vászonra rakott szerszá­mokat simogatta. ( A CSÜNYA FIÜT nem látta ! a kislány, aki hegyesen, be- ! gyesen, mint valami török- ; tyúkocska, bebillegett a tánc- j terembe. Elöl a kislány kar- ! csún, kedvesen, mögötte az ! anyja lelkesen, vastag testé- ! vei lánya jövőjét előre vetítve. I A táncterem különben egysze- | rű volt, sima fehér falain sem- I mi dísz, a parkettje is kopott ! már, mégis olyan csodálato- ! san szép volt, amilyen csak I egy táncterem lehet, ahol ze- | nekar van, fiatal lányok van­> nak, izgatott szemű fiúk, akik I már táncrakérés előtt berin- ! gatják magukat a zene ütemé- ! re... t > Leültek két székre a fal ! mellett, a mama ölébe fogta ! vaskos táskáját, amelynek ! mélyén kis üveg kölni, tű és i cérna, sőt még olló is rejtő­> zött, aztán meg szalvétába ! csomagolva kis sütemény; a í kislány meg ölbeeresztett kéz- I zel, csillogó szemmel nézett ! körül a forgatagban, egy pil­• lanatra behunyta a szemét. > Bál! Hetek óta álmodozott er- ! ről a bálról, erről az igazán j első bálról, amelyre ruhát csi- i náltatott és frizurát a fodrász- : nál, meg cipőt vett az anyja, : tűsarkú csaucipőt, amely úgy ! ülte körül pici lábát, mint si- Imogató férfikéz. Andalító tan- : gó, tüzes mambó, siklik majd : a fiúk karján, akik szépeket ! mondanak és ő még válaszol­• ni se tud, mert jön a második, ; a harmadik, a tizedik és aztán ! jön az első, a mindig első, aki : barna lesz és karcsú, csillogó i szemű és erős karú. A lányok, : a többiek irigykedni fognak, j hogy milyen sikere van ennek : az ismeretlen és szép kislány- : nak. S ez az ismeretlen szép i kislány, akire irigykednek az jő... ő...! Kinyitotta a sze­• mét. : — Ne ülj oly mereven, mint i egy piszkafa... Elriasztod ma- ! gadtól a fiúkat — suttogta az i anyja. — Mosolyogj... Ami­ről, miegymásról intézkedjék. Ide tegyétek, emberek, a sarokba, óvatosan! Az emberek letették a hordágyat, vigyázva, hogy bele ne gázoljanak a dió, meg a káposzta közé, meg az aszaltszilva közé, mert ebben a házban Marci bácsi volt az első halott és Ba- nai ott tartotta kamráját, jól tudva, hogy oda nyitott ajtó mellett se megy be senki. Az éjszaka enyhe, a kis bódéban kellemes szénaszag terjeng (Banai szénáját is itt tartja), az aszalódó szilva aromája párolog és egy szem dióval egy egérke gurigázik, mert a dió nagy, az egérke kicsiny. A diók megkoccannak néha, de ezt a halott nem hallja, mert álmo­dik. És miért ne álmodhatna? Marci bácsi például igenis álmodott! Lassan indult el az álom, nem is tudja, mikor kezdődött. Elsősor­ban azt álmodta, hogy meghalt, a szíve nem ver és rettenetesen kínlódik, mint a bűnben meghaltak általában, de szólni nem tud. Azt álmodta, hogy felemelik és ringva-------------------- elindul valamerre. — Visznek már, Marci — markolta meg a hideg rémület — fene azt a büdös pálinkát... de nem is iszom többet... — Nem bizony, vén betyár — mondta egy hang —, mert itt nincs pálinka, és ezekután eszébe jutottak összes bűnei. Marci bácsi csak most látta, mennyi volt. És jöttek még egyre jöttek ... nyúlósan, kínosan, rémségesen szo­rongatva az öreg szívet. Jaj!' És Marci bácsi, teljes halotti mivoltában felült a hordágyon. Felült és tapogatózott és — vallotta be később — még mindig igen gya­lázatosén érezte magát, de ez már az élet gya­lázatossága volt. Amikor nagynehezen tájéko­zódott, éktelen dühre gerjedt, hogy ilyen csúf­ságot tettek vele, mert úgy gondolta, hogy ez csak tréfa volt a legényektől, akikkel a pálin­kát itta, de minden tréfának van határa. Meg­tömte a zsebeit aszaltszilvával (hát itt tartja Banai a kamráját, jó ezt tudni!...), ami hely­rehozza a gyomrot és útnak igazítva az öreg csizmákat, elindult a hegy felé. — Na, néznek majd reggel a zsiványok, de rajtam ugyan nem mulatnak!... Nem is mulatott senki. Elsősorban ---------------------------------------- nem mula­tott a doktor, aki szerencsésen világra segí­tette a gyermeket, de hajnalban ért haza és már hétkor kihúzták az ágyból a könnyes hozzátartozók. Addig nem is ment a hely­színre senki és az elnök megállapítása sze­rint „ilyennek még nem is láttuk azt az aludttejforma embert”. A doktor benézett az aszaltszilvával övezett hordágyra és üvöl- teni kezdett, és majdnem pofonvágta az egyik gyászoló unokát, hogy hová tették az öregap­jukat. M ásodsorban nem mulatott az ifjú Bence Márton, aki még az éjjel megrendelte a ko­porsót, felesége a gyászruhát, és most várják a városból a koszorúval. Végül nem mulatott maga idősb Bence Márton se, akit szalonnázva leltek rendes posztján, a Sipos Mari féle kőkerítésnél és akit, a meghatódás múló öröme után az egész népség előtt a doktor leszidott a sárga földig, hogy máskor tegye bolonddá az öregapját! Mondom, nem mulatott senki, pedig szép napfényes reggel volt. Az öreg Bence Marci aztán később meg­------------- nyugodott. A maradék szalonnát s zépen megette, bicskáját becsettintette és megcsóválta a fejét. — Milyen mérgesek — csóválta a fejét el­nézően — hát mondtam én nekik, hogy halott vagyok? a kíváncsi pegazus (A Stern karikatúrája)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents