Pest Megyei Hirlap, 1965. december (9. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-04 / 286. szám
4 ‘“^JCérlaD 1965. DECEMBER 4, SZOMBAT DUPLA Rába és Marcal A győri Cardo Bútorgyárban az idén kezdték el a Rába és a Marcal néven forgalomba j hozott lakószobabútor gyártá- í sát. A világos színű, poliész- j tér lakkal fényezett, variál- ható szekrényrészekből és két ' egyszemélyes fekvőhelyből I álló garnitúrákat hamar megkedvelték a vásárlók. A gyár vezetői ezért úgy határoztak, bogy jövőre újabb két típussal bővítik a választékot és kétszer annyit, 5500 garnitúrát adnak át a kereskedelemnek, mint az idén. Földesúr parasztviseletei lS37-ből származó magyar és főleg horvát parasztvisele- tet bemutató gyűjteménnyel gazdagodott a szombathelyi Savaria múzeum. A 31 vízfestésű képet Erdődy Sándor földesúr, Vas megye „örökös” főispánja és Varasd város „örökös” kapitánya készítette. Nagy számú birtokain megfigyelte a parasztok ruházatát, viseletét és reális aprólékossággal örökítette meg azokat. Az anyag tudományos értékelését és méltatását magyar és jugoszláv szakemberek közösen végzik. FÜGESZÜRET A siklósi vár déli oldalán — a hajdani várúrnő: Kanizsai Dorottya kertjében — fügét szüretelnek a turisták. A kertben több fügefa áll, amelyeken rengeteg gyümölcs termett az idén. A termés javát még szeptemberben leszedték, de utána is sok zöld füge maradt az ágakon. Az ősz ezen a déli fekvésű tájon különösen enyhe volt az idén és megtörtént az a ritka eset, hogy télre beértek a kései gyümölcsök is. Export olajsütő A pápai Elekthermax-gyárban elkészült a legújabb típusú olajsütő készülék próbasorozata. A tíz darabból álló éttermi berendezést a Szovjetunió rendelte. A készüléket nagy konyhákon állítják majd fel húsfélék, köretek sütésére. Az olajsütő berendezés hőfokszabályozóval működik és a műszaki megoldások tekintetében a legmodernebb. Pillanatképek Jugoszláviából II. Popova sapka A POPOVA SAPKA LÁTKÉPÉ A szerző felvétele A szó magyar jelentése ez: papi sapka. A macedónok így hívják az egyik legmagasabb hegycsúcsukat. Nyilván valamelyik ősük úgy gondolta, hogy az örök hóval borított hegycsúcs hasonlít egy papi süveghez. Én nem fedeztem fel rajta semmi olyat, ami az említett formához hasonlítaná. Ellenben órákig elgyönyörködtem csodálatos szépségében, karcsúan ívelő fenn- séges alakjában. Valóban nem bántam meg, hogy — hallgatva vendéglátóimra — egy napot itt töltöttem el. Már a környezet is költőien szép. A Vadar kanyarog a völgyben, a Polog nevű síkságon apró falvak. Az alkonyati csendben egylovas kocsik gurulnak hazafelé — viszik a frissen szedett paprikát. A hegykoszorú lábánál terül el egy kis város, Tetovo, járási székhely. A házak falán mindenütt apró levelű zöld dohánylevél, most szárítják, van már olyan füzér is, amely teljesen megbámult. Hiába város ez, sokan még mindig földművelésből élnek. A dohánytermesztést pedig még az a család is folytatja, amelynek legtöbb tagja már ipari üzemben dolgozik, vagy a város szolgálatában áll. Hiszen a hegyi teraszokon más nemigen terem meg, mint a dohány, az pedig jól fizet, így hát érdemes vele bajlódni. Kísérőim különben szabadkoznak, hogy bizony errefelé még nem sikerült teljesen eltüntetni a múlt nyomait. A főtér már egészen modern — üvegpaloták, üzletházak sorakoznak, az üzletekben mindent lehet kapni, finomabbnál finomabb szöveteket, amelyeket itt, a város textilgyárában készítenek. Villanygépeket, tűzhelyeket stb. A mellékutcákban azonban csapó tt-te te jű vályogházak, kopott, vakolatlan porták s bennük még szegénység az úr. Az emberek a kapuban pipázgatnak. Szombat délután van, tehát legtöbben már idehaza - ...vannak* ' Az asszonyok csak a felszabadulás után vetették le a fátylat arcúkról. Nehezen szokták meg a nyilvánosságot. Ha idegen téved erre, akkor még most is elfordítják a fejüket, hogy ne lássák őket. Egy szomszédos kis városban, Cosztiváron, amelynek gyönyörű szép új étterme van, a kiszolgálólány mesélte el nekünk, hogy a városkában ő az egyedüli, aki ilyen állást vállalt, s ezért mennyire lenézik őt a helybeli asszonyok. Nem is tud sokáig a városban maradni, Szkopjéba megy, ahol már nem vetik meg, aki önállóan dolgozik. Az új nehezen tör magának utat, pedig a gazdasági fejlődés erőteljes, a társadalmi változás is igen gyors, csak- hát az évszázados elmaradást és hagyományt nem lehet tíz-húsz év alatt eltüntetni, megváltoztatni. Gépkocsinkat a város főterén hagyjuk, s hárman: Peter Sirolov jugoszláv kollégám, Paskal Gilevski tolmács és magam gyalog vágunk neki a városszéli függővasút állomásához vezető útnak. Már teljesen beesteledett, így hát elestünk attól a szépségtől, hogy a függővasút kabinjából nézzük a vidéket, az alattunk elterülő hegyeket, hegyi falucskákat, a zöldellő erdőket, amelyekben barna medvék csatangolnak. Éppen csajt az utolsó, járatot érjük el, de azért íelmegyünk a hegycsúcsra, ahol a turistaszállóban alszunk és másnap kirándulunk a valószínűtlenül tiszta, üde források tövéhez. Ragyogó reggelre ébredünk. A nap sziporkázóan süt. A felhők alattunk úsznak. A kilátás pompás, látni lehet a szomszédos havas hegycsúcsokat. Jugoszláv barátaink nemrég fedezték fel, milyen idegenforgalmi nevezetesség lehet ez a hely. A turisták ezreit vonzza a friss hegyi levegő, az egészséges túrák. Télen pedig nagyszerű a sízési lehetőség. Évenként nemzetközi sí- és hegymászóversenyt rendeznek. A turistaház falán azoknak a fényképe látható, akik győztek, köztük egy pesti magyar, aki 1948-ban megnyerte a túrát. Felfelé megyünk a hegyen, közben borókát szedünk. Lassan benépesül a környék. Vasárnap van, a környező városok dolgozód ráérnek és ide kirándulnak, sokan jönnek Szkopjéból, sőt felfedezünk egy nyugatnémet turistacsoportot is. Paskal barátom, a tolmács, aki Magyarországon járt középiskolába, Petőfi - venseket szaval magyar, majd ugyanazt macedón nyelven. Nagyon szereti Petőfit, gyermekkora óta legszebb olvasmányai közé tartozott. Annyira megszerette, hogy idehaza, a nagy hegyek között is a síkság, az Alföld költőjétől szaval. Sőt, lefordította verseit macedón nyelvre. A függővasút kabinjában ülve lebegni a szakadék felett veszélyes, de mégis fenséges utazás. Aki nem utazott ilyen módon, nem tudja érzékelni ezt a hátborzongatóan érdekes és különös utazást. Harmincöt percig lebegünk a levegőben. Mi lenne, ha most megállna a vasút vagy elromlana a villa- mosberendezés? Alattunk a hegy legalább 400—500 méterre van. Semmi sem történhet, hiszen az ilyen berendezés általában biztonságosan működik. Peter elmondja, hogy a múltkoriban egyik kollégája a függővasúton utazott és rövid áramszünet következett be. A félelmen kívül nem lett semmi bajuk, csak álltak a levegőben és ültek a kabinban. Mi szerencsésen földet értünk. Máris robogunk Peter gépkocsiján Szkopje felé. Az eső elkezd szitálni, az erdős hegyek feketéllenek előttünk. A völgyben ragyogó autóút vezet a fővárosba. A szép nap után jókedvünk kerekedik és elkezdünk dalolni. Magyar és macedón nyelven száll a dal, majd újra Petőfi-verseket mondunk. Hát nem csodálatos? Az ember eljön ide szétnézni a Balkán-hegység kel- , lős közepébe és Petőfit hallja macedón nyelven. A ritmus, a- dallam ugyanaz, csak a szó- : vak mások, de érzem: ezt nem írhatta más, csak Petőfi. Paskal barátom pedig azt állítja, hogy éppen egy macedón is írhatta volna, olyan szépen hangzik az ő nyelvükön is. Ez Petőfiben a halhatatlanság. A macedón nép még nem régen küzdötte ki szabadságát, most születik újjá ez a nagyon régi Házibulit szerveztem Nem otthon, hanem a vállalatomnál, a Ceruzahegyező Osztályon, ahol főelőadó vagyok. Ismerik ugyanis, figyelmes és lojális természetem, így fölkértek. S én igyekeztem. Azt hiszem, sikerült is. Ugyanis ehhez bevált módszerem van. Egyszerű, nincs benne semmi ördöngösség. Nem is titok, egy a nyitja: az ember mindenkit meghallgat. (Érthető, rég volt nálunk az osztályon buli, a kollégák szívesen vették, hogy a sok hóvégi ceruzahegyező hajrá után egy kicsit föloldódhatnak. Persze, ki-ki alapon.) Jöttek is sorban, s javasoltak: — Te, komám, aztán nehogy édeskés bort hozass, az konty alá való. — öregfiú, valami kesernyés hegyvidéki nedű kéne. — Ugye, Arnoldka, édes- muskotályos, homoki -riz- ling lesz szombatra? — Jó lenne, Noldikám, egy kevés kisüsti szilva meg cseresznye is. — Apafej, nehogy büdös kisüstit hozzatok, inkább konyakot és hubertust. Ugyanilyen egységes ízlésük volt a harapnivalót illetően: — Fickó, nem kell ám nagy felhajtás, jó lesz fejenként két-három pár főtt debreceni, tormával. — Haverkám, ugye virslit is főzetsz mustárral? — Te, szendvicsről el ne feledkezz! A talpalávaló muzsikát imigyen igényelték: — Rendeljünk tánczenekart, a szakszervezet majd fizeti. — Ne hozass zenekart, nincs az eszbének pénze. — Remélem cigányt hívtok. í 1— Ne marhásködjatok, ‘ nehogy! valami lerobbant Zenekart hozzatok, elég lesz a magnó is. Armstrong- és bitlesz-számokkal. Szóval, így. Ezért megrendeltem a házibulinkra egyféle sa- vanykás-kesernyés-édeskés homokhegyvidéki bort, hozzá több száz virslis- debrecenis, mustáros-tor- más-sonkás-szalámis szendvicset. múltú nép. Most válik nemzetté és Petőfi gondolatai lelkesítik. A válogatott Petőfi- versek könyvalakban Paskal Gilevski barátom fordításában ezekben a napokban láttak napvilágot. Köszönet érte. Akkor jött a főnöknőm, beszámoltatott az előkészületekről. Nagyon megértő ő is, talán jobban is, mint a többiek. A végén csak annyit mondott: — Nehogy elfelejtse ám: legyen csokoládélikőr, meg cukrászsütemény. Ja, és .. . egy kis sósmandula is. Gáli Sándor (hetesi) SÖTÉTSEN R émülten ugrott ki az ágyból, érezte, torkában lüktet a szíve, fél lába bele talált a papucsba, a másik céltalanul kalimpált, s csak akkor fogta fel: a telefon csöng, szakadatlanul, ez riasztotta fel. A rémületté csomósodott álom pillanatok alatt elmúlt, csak kiszáradt torkán át jött nehezen a hang, amikor felemelte a kagylót: — Halló! — Főmérnök elvtárs, jöjjön azonnal... a kettes áll.. • nagy baj Lehet... azonnal tessék ... Hadaró hang, a pánik ful- ladtsága vibrál benne. Azért megismerte: Hajdik, a diszpécser. Kérdezni akart még, de ott már letették a kagylót Kapkodni kezdte a ruháját, felesége hirtelen, ijedt mozdulattal ült fel az ágyban: — Mi baj? Hány óra? Reggel van? — Nem, nem — mondta —, telefonáltak, a kettes leállt, bemegyek. A háztól nyolcszáz méter az üzem, futólépésben tette meg. Köd volt, csak a kapu előtt látta meg. kísértetiesen sötét- ük a kettes. Csak az épület körvonala látszott a ködben, semmi más. A portás mondani akart valamit, intett neki. tudja, persze, áll a kettes. A sálat elfelejtette, a hideg bekúszott a kabát alá, bőrét harapta az ingen át. Látta, az üzembejárat előtt többen állnak, amikor odaért, maga sem értve, miért mérges, rájuk för- medt: — Mit állnak itt, a min- deoit neki!? Hol van Hajdik? Ki a szakmányvezető? Gyorsan, ingerülten pattogtak a kérdések, a továbbiakat az akasztotta meg, hogy zseblámpával a kezében Hajdik jött oda: — Főmérnök elvtárs, jelentem, két óra tizenhárom perckor a kettes... Félbeszakította: — Jaj, hagyja már a perceket, azt mondja, mi van? Az edzőkemencét nézték? Mi van benne? A kapcsolóházat áram- talanították? Vagy eszükbe sem jutott?! L egyintett, mint aki nem is kiváncsi arra, mit válaszol Hajdik. Ösztönösen az óráját nézte. Hajdik szolgálat- készen világított. Háromnegyed lesz öt perc múlva. Ez gyorsan ment. Intett Hajúiknak, még ketten léptek mögéjük zseblámpával a kezükben, a sápadt-sárga fény apró foltokat világított meg csak a betonon. Gyors léptekkel ment, akár behunyt szemmel is tudná a járást, most előre, itt balra, kétszer kanyar, s jobbra ott a kapcsolóház. A sötétben a műhely mint valami fantasztikus film díszlete, olyan volt: karok és szörnyfejek, elmosódó vonalak, megcsillanó s sötétségbe vesző fémkoiosszusok, ahogy táncolt a fényfolt, úgy tűnt fel egy arc, majd megint a sötétbe süllyedt. Rekedtes káromkodást hallott, rögtön ráismert: az öreg Gyetvai, a szakmányvezető. — Pista bácsi, mit csináltak? A Sötétbe szólt, kicsit tétován, nem sejtette, hol állhat az öreg. Bal oldaláról jött a válasz: — Azt csak az a magasságai tudja. — Egyből sötét lett A gépek is? A kemence? — A kemencében nincs semmi. Előtte öt perccel vettünk ki mindent. — No végre. Ez is valami. K özben kinyitotta a kapcsolóházat, elégedetten látta, a villáskapcsoló lefelé áll. Jól van, áramtalanítottak. Mert ha nem ... Gyetvai káromkodott: — Felszólok az elosztónak, aztán azt mondják: keressed meg. Hát mi az istennek vannak ott? Mi? Beleszól a telefonba: én itt nem látok semmit a műszereken, csak azt, hogy ledobott mindent. Valahol zárlat lehet. Kész. Lecsapta. Biztos olvassa nyugodtan tovább a könyvét. Szakadna le az ég az ilyen emberekre! Hajdik: — Hát ők tényleg nem tudják megmondani, de a szerelőt leküldték. A kapcsolóháznál volt, most nem tudom, hová ment? A szavak többszörösen felerősödve kongtak a üzemben. Hát nem érdekes? Milyen csönd van. Még soha nem hallott ilyen csöndet az üzemben. Egy-két lépés hangja, itt-ott cigaretta parazsa villan fel, megvilágítva a száj vonalát, s a kezet. Apró csillagok. Egy- egy ember. Az ablakokon át halványan derengett a szomszéd üzemrészek fénye, a zajt már csak megszűrve engedték be. Távolabb valaki nevetett, ennek sincs jobb dolga! Gyetvai : — Pali! Pali! Valaki a csarnok másik végéből visszakiáltott: — Kiment, Pista bácsi! Azt mondta, okos ember rögtön tudja, hol keressen. — Azért állunk itt a sötétben már jó ideje — kommentálta valaki azonnal, s többen nevettek. Hajdik felcsattant: — Mit nevetnek? Olyan szórakoztató ez? A főmérnök nem szólt közbe. Pali? Melyik villanyszerelő lehet? Annyian vannak, az ember képtelen mindenkit megjegyezni. Pali? Várjunk csak, az a pnci, fiatal gyerek? De miért fontos ez? Halkan odaszólt Hajóiknak: — Hagyja már. Tudja, hogy ilyenkor mérgesek az emberek. Csend lett. Valaki belerúgott valamibe, a fém éles hangja még el sem ült, amikor jobbról valaki szel- lemeskedett: — Góólü Persze, megint nevettek. Mérges lett, áll csak itt, a fene egye meg, hát mi lesz már? De mit csináljon? Szaladgáljon össze-vissza? Intézkedjen? A kemence, kapcsol óház rendben — ez a fontos. Baleset nem történhet. Azért ezt a Palit meg kellene keresni. Kivette Hajdik kezéből a lámpát, Gyetvait kereste. Az öreg borostáit megnövesztette a fény: — Melyik Pali? Kit küldtek le? — Biztos ismeri. Az az ug- rabugri gyerek. Mindig hülyéskedik ... Eloltotta a lámpát, látta, Gyetvai hunyorog tő’ . Valaki megint belekiáltott a sötétbe: — Elvtársaim, megnyitom a sötétbe borultak értekezletét... — Hallgass, te okos. — Téged meg ki kérdett? Kiabáltak össze-vissza, azután megint csend lett. Éppen arra gondolt, milyen érdekes, mennyire más lesz minden a sötétben, amikor ket- tőt-hármat pislogtak a lámpák, majd fény öntötte el a csarnokot. — Éljen! — kiáltotta valaki — szakikáim, termelhettek. Gyetvai a kap>csolóházhoz indult. Feljajdultak a gépek, először egy. kettő. a többi, ahogy sorba bekapcsolták őket. Hajdik sóhajtott mellette: — Hála istennek. Kifelé indultak, intett Gyetvainak. Az ajtóban vi- gyorgó képpel a cingár fiú lépett be. meglátta őket, komótosan rakva lábát, feléjük jött, valami köszönésfélét moreott. s homlokára bökve azt mondta: — Na ugye? Ész kell ide kérem. A hibuci oka: kandúr. Sült kandúr kérem. Ugyanis az lett belőle. A lüké. Pont a trafóházba bújik be. A fene enné meg. N m tudott haragudni a fiúra, bár az efféle szövegért soha nem lelkesedett. Odanyújtotta neki a raaret- tatárcáiát. vegyen belőle. Hajdik tüzet adott a fiúnak, ő mee az óráiét nézte: három múlt egy per '-el. Mészáros Ottó