Pest Megyei Hirlap, 1965. december (9. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-03 / 285. szám
MSI Ci EGY Ei sJCígdap 1965. DECEMBER 3, PÉNTEK MESEERDŐ HELYEIT - J PRAKTIKÁBÓL „Jég a cipője, hó a subája” Az óvodások énekelték ezt Télapónak — közben kerekre nyílt a szeműik: s a félén- feebbek a sokat emlegetett virgács láttán elpityered- tek. Télapónak nem volt jég a cipője, s a subája is csak vékony piros anyagból készült, a szakálla meg szürkére piszkolódott. Nem a Meseerdőből jött, csak a szomszédos Praktika Ktsz-ből, ahol most december elején — négy napig — mint Télapó teljesít szolgálatot. A munkaköre tulajdonképpen nem változott, most is csomagokat hord ki, csak nem motorkerékpáron, hanem gyalog. — Tói elején egyenesen a meséből érkezik, s ilyenkor „Jég a cipője, hó a subája”. Tavasszal, nyáron, ősszel menekülnek előle a gyerekek, mert akkor egyszerűen csak a „fekete bácsi”, akinek lőpormarta arcából csak a szeme fehérje villog ki. Akkor nem takarja el a sűrű fekete pettyezést a dús fehér szakáll, a nagy, szárnyas bajusz. December elején a fekete bácsi jóságos Télapó lesz. Reggel kicsit lámpalázasan jön be a ktsz-be, s kopott télikabátja fölé felveszi a piros palástot, fekete arca elé köti a vattaszakállt, ránéz az órájára, s ha a nagymutató a nyolcason van — niég egy pillantást vet a „szövegkönyvbe” — s máris az utcán kopognak a nagy vasalt bakancsok, s tódlul utána a gyereksereg ... Az óvodában róla, neki énekelnek, arról, hogy milyen sokat gyalogolt, mennyit fázott a nagy télben, míg elért ide hozzájuk, de lám, a puttony színig tele, Télapó a nagy hófúvásban, szélben egyetlen egy csomagot sem veszített el. — Néha megdobálnak hógolyóval — nyilatkozik Télapó — a rakoncátlanabbja megfogja a puttonyomat, nem enged el addig, míg nem adok neki szaloncukrot. De olyan gyerek ' van, ©ki utánam kiabál: nem is igaz, hogy te Mikulás vagy, csak annak Cikkünk nyomán: Hogyan alakul az érdi kastély és a minaret sorsa? Az Országos Műemléki Felügyelőség felfigyelt riportunkra, amelyet nemrég Érd község problémáiról írtunk és amelyben szó esett két műemlék, a Szapáry kastély és a minaret sorsáról. A kastély, amely épen úszta meg a háborús viharokat, azóta életveszélyessé vált. A község, ha módja lenne rá, a legszívesebben lebontatná, aminek — mint megírtuk — törvényes akadálya nem lenne, mert a Műemléki Felügyelőség feloldotta a védettség alól. Komoly veszedelem fenyegeti az érdi minaretet is, amely a török idők egyik ritka emlékeként vészelte át a letűnt századokat. A közelében ugyanis régészeti feltárások folytak, meglazult a talaj és tartani lehet attól, hogy a minaret előbb-utóbb összedől. Az Országos Műemléki Felügyelőség most hivatalos átiratot intézett az érdi tanácshoz, s ebben ezeket írja: A Szapáry kastélyt évekkel ezelőtt, éppen a község szorgalmazására törölték a műemlékjegyzékből, de a hátsó szárnya alatt levő középkori pincére, s a felette levő, részben még esetleg meglevő középkori falakra az Építésügyi Minisztérium a védettséget fenntartotta. Ezért egy esetleges bontás esetén a fent említett részek fennmaradásáról és fenntartásáról gondoskodni kell. A minarettel kapcsolatban pedig kérjük közölni, hogy mikor voltak az újságcikkben említett régészeti ásatások, ki végezte azokat, a feltárt részeket betemették-e, illetve minek a megerősítéséről kellett volna gondoskodni? Tájékoztatásul még azt is közli a felügyelőség, hogy hazánkban négy törökkori minaret maradt fenn, mégpedig egy-egy Egerben, Pécsett, Szigetváron és Érden, a két utóbbi csonkán. Az érdi tanács már válaszolt is a Műemléki Felügyelőségnek. A kastélyra vonatkozó közléseket azzal veszi tudomásul, hogy a műemlékként védett részek jelenlegi állagának megóvásáról föltétlenül gondoskodna kell, mert a romos épülettel együtt azokat is további omlás fenyegeti. A minarettel kapcsolatban pedig azt közli, hogy a kérdéses ásatások 1963, 1964 és 1965-ben folytak, azokat a Nemzeti Múzeum végeztette, dr. Fehér Géza, a múzeum turkológus munkatársa irányításával. A feltárt leleteket az érdi múzeumban helyezték el. Érden most érdeklődéssel várják, hogy az Országos Műemléki Felügyelőség hogyan gondoskodik a kastély védett részeinek és a minaretnek a megóvásáról. m. 1. ÚJ KÖNYVEK Beniuc : Egy közember története (Európa) Furcsa, bonyolult alapállásból indul, a jeles kolozsvári román író regénye. Egy halott katona ruháját és jellemét ölti magára egy katonatársa « megpróbálja továbbfolytatni a szörnyű háborús vég által megszakított élet vonalát. A több alakban is megjelenő hős fantasztikusnak tűnő látomása mögött egy nagyon is valóságos életfolyamat állomásai — nyilván az író önéletrajzi jellegű emlékei — sorjáznak fel s elénk tárják a két világháború közötti Románia értelmiségi fiataljainak problémáit, a fasizmus okozta megpróbáltatások dilemmáit. Bennünket különösen érdekel az Erdély visszacsatolásával előállt helyzet „túlsó oldala” s az összeomlott fasizmus vég- vonaglásának leírása. öltöztél. És tudd meg, hogy nincs is Mikulás. Csóválja a fejét, míg megyünk az iskola felé, ahol néhány perc múlva van „jelenése”. A kts-z két ,külső” Mikulása közben búcsút vesz. Az egyik — nyugdíjas ács civilben — a három napi tél- apósággal az unoka mikulási ajándékát keresi meg, a másik meg azért jött, mert mégis csak kényelmesebb Mikulásnak lenni, mint havat lapátolni. A jövedelem meg ugyanakkora. Ö is nyugdíjas, de a lelkemre köti, a nevét a világért se írjam ki, mert a házban megtudnák, hogy elszegődött Télapónak, halálra nevetnék magukat a lakótársak. Az iskolában néma csend, a gyerekek vi- gyázzban állnak. Először a tanítónő köszönti Télapót, aztán egy kislány áll elé és megköszöni, hogy elfáradt ide, ezzel a nagy puttony- nyál, ami biztosan nagyon nehéz. Aztán énekelni kezdenek, Arról, hogy Télapónak jég a cipője, hó a subája. — Jaj, aranyoskáim — mondja Télapó és valami fényes gyöngy gördül a ma- szatos szakállra, onnan a piros köpenyre, s ha nem harmadik napja lenne már Télapó, most biztos sírva fakadna. — Hallottam, hogy itt sok engedelmes, jó gyerek van — folytatja. De vannak rosz- szak is, akik nem rakják be reggel a táskájukba az összes irkákat, vagy nem tudnak felelni a tanító néni kérdéseire. A szerep szerint most fel kellene mutatnia a félelmetes virgácsot, de nincs szíve Télapónak a vesszőnyalábot megmutatni a gyerekeknek, akik sajnálják őt a nehéz puttony miatt. — Kedves... — keresgetem a megszólítást — milyen érzés négy napig Télapónak lenni? A félre hajtott szakáll mögül gomolyog a Kossuth füstje. — A szakáll, a suba furcsa. A többi könnyű. Nem kell mást csinálnom, csak azt kell képzelnem, hogy otthon vagyok, az unokáim között. Amit nem mond, ami a legfurcsább, de a legkönnyebb megszokni, az az. hogy ilyenkor, december elején szeretik a gyerekek. Deli Mária Pillanatképek Jugoszláviából I. Úton Szkopje felé A tizenhárom emeletes munkásotthon (A szerző felvétele) Reggel 6 óra 20 perc. A Keleti pályaudvarról lassan kigördül a Budapest-expressz. Kilenc órakor közeledünk a határhoz, s percek múlva már Bácskában járunk. Szabadkán beszáll a kupéba egy öregember. Hamarosan beszédbe elegyedünk. Megtudom az öregtől, hogy pancsovai magyar, Pesten volt katona még a század elején, most Szubo- ticán lakik, közelebb a gyerekeihez, akik itt Szabadkán telepedtek le. Az egyik lánya a nyáron a szegedi ünnepi játékok alkalmával járt Szegeden. Ő is szeretné még egyszer látni Pestet, ahol szép fiatalságát töltötte. Most hetvenhárom éves és reméli, hogy ez a terve sikerül. Az öreg már nyugdíjban van, kádár a foglalkozása, be-be jár a felvásárló telepre, ahol korábban dolgozott,' jól jön egy kis kereset a nyugdíj mellé. Most Újvidékre tart, ahol valami sürgős munka akadt, az ottani telepen és hát őrá bízták. Merre...? Közben, amíg beszélgetünk, betelepszik egy család a kupénkba. Az asszonykát a szabadkai állomáson népes rokonság búcsúztatja. Még meg is siratják. Nyilván messzire utazhat a kis szőke asz- szony. A férj magas, szikár, fekete férfi, csak szerbül beszél, az asszony szerbül válaszol, majd magyarra fordítja a szót. Elmondja, hogy a férj szüleihez, Boszniába mennek, ott üdülnek, viszik magukkal kislányukat is, aki eddig a szu- boticai nagymamánál volt. Különben Szlavóniában laknak, a férje ott vámőr, s most szabadságon van és meglátogatják a rokonokat. A vegyes házasság nem ritka Jugöszláviábán, hiszed hat szövetségi köztársaság tartozik hozzá, s legalább tíz nyelven beszélnek az emberek ebben az országban. A magyar nemzetiség körülbelül fél millió. Újvidéki székhellyel autonóm tartományban élnek. A Vajdaság virágzó része Jugoszláviának. Jelentős a magyar kulturális és irodalmi élet. Belgrádba 1 órakor fut be a Budapest- expressz. A Hellas-expressz csak délután 2 óra 16 perckor indul, addig az állomáson várakozom. Magyar szó üti meg a fülemet. Egy idős paraszt bácsi beszélget két asszonnyal. Megszólítom, aminek nagyon megörül a kisöreg. Mindjárt készségesen segít, hogy csomagjaimat elhelyezhessem a megőrzőben. Nagyon érdeklődik, hogyan, miként élünk. Ő Pancsova környéki magyar. Most ügyes-bajos dolga akadt a fővárosban, azt irtTrópusi nagybőgők, lapos gitárok A szegedi hangszergyárban többféle új típusú vonós és pengetős hangszer mintapéldánya, illetve első sorozata készült el. Az egyik tengerentúli megrendelőnek trópusálló nagybőgő mintapéldányát küldték el, s rövidesen hozzáfognak a sorozatgyártásához is. A bőgő tető- és hátlapját a hagyománytól eltérően nem tömör fából készítik, hanem több rétegből ragasztják össze. Így az anyag a trópusi klímaviszonyok közöt sem deformálódik. ^ Ugyancsak exportra újfajta ^ gitárokat is készítenek. Ezek a legújabb „hangszerdivat- J nak” megfelelően készülnek, S' vagyis rendkívül laposak. Vastagságuk mindössze > két-három centiméter, egyharmada a hagyományos : gitároknak és hangjuk elekt- ; ronikus úton erősíthető. Az | idén 4500 gitárt gyártanak, i jórészt külföldre. i A csemöi tanyavilágban kerestem valakit, s aki eligazított, azt mondta: — Itt van az mindjárt, nem messze. Menjen csak egyenesen errefelé — és át- mutatott egy irgalmatlan nagy sivatagon. Egy órán át mentem arrafelé, míg célhoz értem. Vecsésen így kalauzoltak el a keresett utcába: — Nincs mesz- sze. Ezen az utcán megy, aztán jobbra. Ott van egy utca, ami elfordul, azon megy, aztán van egy kis utca, attól visszább jobbra fordul, aztán csak menjen egyenesen jobbra... Megvártam, míg az illető megy el egy kis utcán jobbra, azután megkérdeztem egy másik járókelőt. A legemlékezetesebb esetem az volt, amikor sötétedés után értem egy előttem még ismeretlen faluba, s a települést körülvevő dombok egyikén vártak rám, egy sátorban. A faluban egy öreg né- ne, imigyen ecsetelte teendőimet: — Maga csak így menjen, ahogy állunk, aztán van ott egy sövény, ahogy szóval... ne forduljon le, csak egyenesen neki, amikor majd igy (balra mutatott)... nem is... (jobbra mutatott) így jön egy kerítés (tele van kerítéssel a (alu) akkor maga arra továbbmegy, lesznek ott kazlak, de maga csak megy, csak menjen, amíg el nem ér a temetőhöz, ott háromfelé válik az út, de maga ne azon menjen (itt mindenfelé mutatott) hanem csak tovább. Namost, ahogy halad a temetőben, nem messze van egy gyalogút, ott már majd látja, hogy van jobbra, nem messze egy akácos, nem a szilvás, átmegy, szóval a temetővel egyirányba, ott lefordul, aztán kicsivel idébb fel... Végül is egy szénakazalban tézte. Hazafelé tart, a vonatra vár ő is. A Hellas-expressz elsőosztályú kupéjában idős, ősz hajú úr szólít meg magyarul. — ön is Szkopjéba utazik? — Igen uram, Szkopjéba. — Akkor tartsunk együtt. Rendben van. Legalább nem unatkozunk az úton, hiszen a többi utitárs Athénba igyekszik és görögül, angolul társalog. Az ősz hajú úr bemutatkozik. Kovács József villanyszerelő, de már évek óta nyugdíjban van. 30 év után újra meglátogatja szülővárosát, Szkopjét. Mert Kovács úr a macedón hegyek között, a Vardar csodálatosan szép partján látta meg a napvilágot. 65 évvel ezelőtt. Most Bécsben él. Öreg este van, amikor befut velünk a vonat Szkopjéba. Zsibongás, keleties zsongás, gyér világítás, s az emeletes állomásépület sehol: a földrengés ezt is elpusztította, mint annyi mást. Valami földszintes barakképületben székel ideiglenesen az állomás. Az egyik hordárral elindulunk a Trudbenik szerkesztőségét, vendéglátóimat megkeresni. Sajnos a hordár nem tudja hol is székel a szerkesztőség és az Üj Makedónia székházához kalauzol, ahol a nyomda is van, s ahol a Trud- beniket is nyomják. Egyébként a Trudbenik a Rabot- nicski Dom 13 emeletes épületében székel. Mire ezt megtudtuk, nagyon elfáradtunk és különben is már közeledett az éjfél, ideje volt lepihenni az egész napos fáradságos út után. A Rabotnicski Dom melletti új szállodában, a Grand Hotel Szkopjéban kaptam szobát. Gáli Sándor A ■ L ■ K ■ U aludtam. Legyek azonban tárgyilagos: lehet, hogy ez a szénakazal az volt, amiről az öreg néne is beszélt. Mindez azért jutott most eszembe, mert tegnap a Keleti pályaudvartól gyalog tartottam a körút felé, s úgy félúton, roppant fölháborodással, utamat állta egy vidéki ember, bő- röndöstöl, feleségestül, gyerekestől, s kifakadt: — Bolondot csinálnak maguk az emberből? Hát hol van itt a játéküzlet? Mindegyik aszongya, hogy menjen csak egyenesen a következő sarkon túl van, de már négy sarkot gyöt- tünk azóta és sehol sincs. Teljesen megszédítik az embert! — Tálán már elhagyták — mondtam. — El a fenét, majd kiesik a szemünk, úgy nézzük mindenhol. Elindultak visz- szafelé, én meg tovább jöttem. A következő sarkon ott volt a játéküzlet. Ök azonban már eltűntek a tömegben. Dozvald János M ég szeptember elején történt, hogy Feri gyereket négy- szemközti beszélgetésre invitálta édesapja a kisszobába. Megfelelő lélektani előkészítés után — „úgy beszélek most veled Ferkó, mint férfi a férfival” —, édesapa a következő ajánlatot tette: ahány ötöst hoz a gyerek, annyiszor három forint üti a markát. Minden szekundáért viszont öt forintot tartozik visszafizetni. A javaslat elfogadtatott, mindkét fél parolájával ratifikálta. Teltek-múltak a hetek, édesapa el is felejtette az egészet Nem úgy a fiú! Hazajön egy este, s kandi képpel mutatja az ellenőrzőjét: huszonhárom ötös virít benne egymás alatt. Apu előbb a fogát szívja, aztán fizet, mint a köles. S attól kezdve így megy ez nap mint nap; két ötös, három, négy, mikor milyen a lapjárás. Tegnap este aztán szokatlan dolog történt. Ferkó megjön az iskolából, s nem köszön. Leszegett fejjel, morcosán húzza a csíkot a gyerekszobába. Faggatják mi baja, nem válaszol. Apja, anyja tétován néznek össze a konyhában. Egyszer- csak kinyílik az ajtó, megjelenik a fiú. Egy marék tíz—húszfillérest hoz, s lecsapja az asztalra: — Tessék! — mondja rosszkedvűen, s indul kifelé. — Mi ez? — kérdi csodálkozva édesapja. — öt forint. Az egyesért. Most boldog vagy? ny. é.
