Pest Megyei Hirlap, 1965. december (9. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! IX. ÉVFOLYAM, 304. SZÁM í.■>* a vnmWT L A PJ A 1965. DECEMBER 25, SZOMBAT PEST megyei DIES VITAE AZ ÉLET NAPJA elgondolkodik is ... Milyen a háború? Hát honnan jutott eszébe egy gyereknek, második évtizede hajnalán, húsz évvel a második világháború után, egyáltalán feltenni ezt a kérdést? Miért akarja tudni, hogy milyen és hogy mi az a háború? Hallott róla gyakran? Kétségtelen. De ha hallott, ha beszélnek róla, akkor van háború, akkor nincs béke, akkor létezik valami számára és személyesen ugyan ismeretlen, de fogalmában felfogható — a háború veszélye. Hát van ilyen veszély? Hát féltenünk kell több mint húsz év után, az akkor kivívott békét? Hát féltenünk kell magunkat, apáinkat és fiainkat? A kigyúló karácsonyi gyertyák fényében riadtan kell idézni a fiam számára ismeretlen óvóhely féltett kincsének, az utolsó szál gyertyának a fényét? Van ilyen veszély! És ezt tagadni éppen olyan ostobaság lenne, mint reményt veszteni és önként a halál kriptájába temetni a békét. Az eltelt húsz esztendő az évről évre beteljesülő remények két évtizede volt. Az elszálló évek a küzdelmek, a győzelmek esztendei voltak, amelyen mint valami gránitlépcsőn, haladt egyre magasabbra, egyre messzebb a sir, a halál mélyétől az élet végtelen magasságai felé, az ember. Ha visszatekintünk, tulajdonképpen előrenézünk. Ha felidézzük a régi karácsonyi asztalokat, oldódó gondolatainkat, voltaképpen a holnapi életünket látjuk, a holnap egyre nyugodtabb gondolatait formáljuk. A fasizmus szörnyű vérzivatarából, a háború rettenetes romjaiból kászálódott ki az ember, s az immáron történelemmé vált idő leckéjét feledni nem akarván, gyarapodó reménynyel, a gyarapodó évekkel arányban néz előre és bízik holnapjában. Moszkva alól Berlinig vezetett az út a béS ! első napjáig, s a béke el- napjától — bízzuk és hisz- szük — a történelmi idők „utolsó” napjáig visz tovább a kétségkívül még kanyargós, helyenkint buktatókat is rejtegető, veszélyes csalitokon átkígyózó útja az életnek. Mert az élet élni akar! Mert az élet, ha lüktetését az értelem, a józanság diktálja, felmérte és félreéri azt a hat betűt: háború: amelybe minden belefér, ami pusztulhat, ami volt és ami lehetett volna. Mert az értelem diktálta élet mögött az értelmet diktáló eszme, az emberiség leghumánusabb és legigazibb eszméje és ereje áll. Dies irae! A harag napja. De ez a nap nem az isteni „büntetés”, hanem az emberi aljasság felülkerekedésének napja lenne — ha lehetne. Dies vitae: az élet napja! S ez a nap, s ezek a végtelenbe nyúló napok nem isteni kegyeletről beszélnek — mert istenem, hol voltál, amikor a halál pusztított, s amikor a gyerek felsírt a GARAI GABOR: TÉLI ESTÉN Boldog, kit téli estén gyermeke vár haza, boldog, kit nem aláz meg a részeg éjszaka; boldog, ki fény-virágok vad ábrái között szilárd ösvényt talál a gyanús kátyúk fölött; és boldog, kit az álmok lidérce elhagyott, s ki ábrándok hínárján füst-könnyen andalog; s boldog, kiből az érzés, akár a könny pereg, — boldog, kit jégbe-fagyva látnak az etnberek; boldog, ki önfeledten egy mámorért lobog, s boldog, kit önfegyelme szilárdan összefog; de boldogabb, ki hűvös bölcsessége hajóján mély közönybe evez be az irgalmatlan órán; ám a legboldogabb az, ki önmagát feledve, és milliókba oldva, befut a végtelenbe, hol a testvériség nagy láng-mályvái lobognak, s fejéről az örök fagy zúzmarája leolvad. csend miatt? —, hanem az erős emberről, az igaz emberről, a béke emberéről, az alkotás emberéről —a tízes százmillió holnapot tíz- és százmillió vággyal, tervvel, akarattal formáló emberről Ünnepi mementónak sötét sorok? Miért lenne az? Ha a halál, a_ háború ellen szólunk, ha a halál, a háború ellen bizakodunk, akkor az életről, a békéről szólunk. Mert a bizalom és a bizalmat az élet emlőjén tápláló erő a legszebb, a legünnepibb. Az életről beszélni, a teremtő munkáról, a küzdelemről, amely két évtizede őrzi — legalábbis Európában — a béke fehér ruháját a vér veres pecsétjétől, az ünnepi, karácsonyi gondolat. Legalábbis Európában? Nos, igen. Mert a béke egyetemleges. A béke nem európai, nem valamilyen kontinenshez kötött, mint ahogy majdan az asztronauták korában nem lehet csak a Földön, öreg bolygónkhoz sem kötni. Picasso galambja nem repülheti még végig a világot, az öt földrészt úgy, hogy meg ne perzselődjön szárnya, hogy hófehér tollára ne freccsenjen a vér rubin sztigmája. Nekünk nemcsak ezen a földön, nem csak Európában, hanem az egész világon kell a békéi A legigazabb szeretet, az internacionalizmus eszméje, ez a világot átfogó nagy-nagy érzés kényszerít bennünket arra az óhajra, hogy mindenütt béke legyen. Mert, ahol felüti a fejét a háború tüze, onnan átcsaphat más világrészre, az egész világra is. Mert, amíg valahol a halál kaszál, néni lehet teljesen szabad a szívünk a szeretet ünnepének fája alatt; „Békét, békét a világnak De ne zsarnok kénytől, Békét csupán a szabadság Fölszentelt kezéből __” S a míg nincs teljes béke a világon, amíg valahol halált osztanak a fegyverek, s romba dőlnek az otthonok, árváját vár az országút, addig lehet meghökkentő, de nem indokolatlan a gyermeki kérdés: — Apu, milyen az a háború? — Rettenetes, fiam. Ne ismerd meg soha ... ... és az óvóhelyeket, az éhezést, az árvaságot, a szenvedést, a pusztulást sem. Soha. Ne imádkozzunk a békéért, amelyért annyit imádkoztunk már, hogy utána megáldják a fegyvereket. Tegyünk és újra tegyünk érte, s áldjuk meg mi magunk — a szerszámját. Gyurkó Géza i------------------K ellemes ünnepeket kívánunk minden kedves olvasónknak! \ """"■""""""""""■"""""ssssssssssssssssssssssssssss/ssssssssssss,,,,,..................................................,v! A p u, milyen az a háború? — kérdezte minap a fiam. — Hogy milyen? Na, várj csak ... 1944 karácsonyán az óvóhelyen... — Mi az, hogy óvóhely? — Na, várj csak, fiam, az óvóhely a bombák ellen van, amelyek... — Apu, milyen az a bomba? Egy pillanatra elöntött a méreg, hogy milyen ostoba is az én fiam, aki még azt sem tudja, hogy... De hát honnan is tudná? Húsz esztendeje nincs háború, legalábbis Európában: több mint két évtizede nincs háború, béke van, amelyről én tudom, hogy mit jelent, mert ismerem rettenetes ellenpontját, tudom a másik szó jelentését: háború. Számára a béke olyan természetes, mint annak a gyereknek a számára a háború volt, aki a szomszédunkban lakott és hároméves korában, Budapest felszabadulása után néhány hónappal, éjszaka felébredt az ágyában és sírva kérdezte az anyjától: — Mami... Én úgy félek... Miért nem lőnek? Húsz esztendő! Az újszülöttből izmos fiatalember lett. Húsz esztendő: az újszülött békéből izmos, világot átfogó erő — legalábbis Európában. Ezen a földön, amelyet évszázadok óta, mintha valami végzetszerű menetrendet, hajtanának végre, pusztított újra és újra a háború rettenete. Ezen a földön, ahol az újszülött, mire huszonnégy éves lett, vagy hősi halott lett, vagy rokkant, vagy lélekben nyomorult. Aki 1900-ban született, még pelyhedző állal, dehogyis angyal------sokkal inkább a halál bőrében masírozhatott a frontra . .. S aki 1918- ban született, mire húszéves lett, búcsút mondhatott az utolsó „legendás” békeévnek. S aki 1900-ban született, annak abban a „nagyszerű” élményben lehetett része, hogy pelyhes állú legényként, maid családos, felnőtt emberként egv életében kétszer is szembenézhetett a halállal, anélkül, hogy valaha is sajgott volna szíve ezért a kegyetlen és kegyetlenül megrendezett randevúért. — Mami... Én úgy félek ... Miért nem lőnek? T öbb mint egy félévszázad két generációja tehette volna fel ugyanezt a döbbenetes kérdést, míg most a harmadik generáció végre ezt kérdezheti meg: — Apu, milyen az a háború?- És „apu”, legalábbis itt, Európában, most kissé tanácstalan, de tanácstalanságában is boldog, hogy ilyen a kérdés, s milyen nehéz válaszolni rá, milyen nehéz megértetni, de ugyanakkor
