Pest Megyei Hirlap, 1965. november (9. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-28 / 281. szám

/ 1965. NOVEMBER 28, VASÁRNAP MST If EK >'£* k/űríap ZfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS­> s | Szódavíz és dicséret 1 § $ § Az ember olyan szívesen di- S csér. Különösen, ha újságíró. x S Ha valami pozitív, szép, dicsé- S x retes dolgot tapasztalok, ne- § S kém az örömtől szinte rész- ^ ^ két a toliam. § Meg azért is szívesen dicsé- § ^ rek, mert a dicséretből még x S nagyon kevés szemrehányás, X S reklamáció és sajtóper szár- > S mázott. § S E hosszadalmas bevezetés ^ § után most engedjék meg, hogy fc; dicsérettel illessem a ráckevei S § nagyvendéglőnek azt a ked- § c vés, szépreményű felszolgáló- § S ját, aki szomjúságunkat előzé- § § kényén, szocialista vendéglá- ^ ^ tóipari dolgozóhoz méltóan § enyhítette. Egyik nap délben ugyanis, X s nevezett vendéglőben, kollé- § X gáimmal egyetemben ebédel- § S vén, a liter „Ezerjó” című ^ S borunkhoz utólagosan szóda- ^ ^ vizet kértünk. Vagy ha nincs: — mondtuk — jó lesz a Mohai X Agnes, vagy a Parádi, vagy S s bármi más szénsavas nedű. ^ 8 Fiatal barátunk közölte: egy- ^ S általán semmi hasonló szikvíz- S készítmény nincs. Csak kútvíz § van. Erre felkértük: lépjen át x a szomszéd boltba és hozzon x S nekünk egy nagy üveg szódát. § 8 „Igenis, kérem” — válaszolta, § S miközben torkunkon a megle- ^ § petéstől megakadt a köröm- § pörkölt és a bográcsgulyás, s x fcj mit tesz isten: három percen s x belül valóban hozott. X Ha nem hiszik el, megneve- § k zem a tanúimat. ^ S Eddig a dicséret. Sajnos az ^ ^ ördög nem alszik bennem, s s § kénytelen vagyok megkérdez- x S ni: miért nincs a ráckevei x s nagyvendéglőben délben szó- ^ 8 davíz, ha pár lépéssel odébb, ^ S az üzletben már van, sőt el is ^ adnak belőle? S Előre kijelentem: valóban ^ § nem kergettek az asztal körül § ^ kiskoromban, ha nem ittam x szódavizet, sőt elismerem: x s szebb téma a kultúrszomjról § x cikket írni, de meggyőződé- ^ S sem, hogy a vendéglátóipar ^ § fontos eleme a szódavíz. Es ^ ha van, miért ne legyen? (al) $ ‘^sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssl A város és főmérnöke Tizenhatezer pomázi exportfakanál A pomázi Faiparosok Ktsz- ben hat évvel ezelőtt kezdték meg a fakanalak gyártását. Akkor még 30 000 készült évente. Többségét külföldre szállították. A pomázi fakanál igen ka­pós lett, s Angliából, Hollan­diából, Svájcból, Belgiumból, meg a Német Szövetségi Köz­társaságból egyre több meg­rendelés érkezett. Jelenleg hatvan féle mé­retben és formában naponta 16 000 fakanalat gyártanak a pomáziak gyertyán, jávor és hársfából az öt ország ré­szére. A termelés növekedése azonban sok gondot okoz, mert szőkék a műhelyek, kicsi a raktár. A ktsz ezért saját erő­ből emeletráépítéssel bővítette az üzemet. Az új részleget ha­marosan átadják rendeltetésé­nek. Azonnali belépéssel felveszünk csúcsesztergályos, szerkezeti lakatos, hegesztő, kovács szakmunkásokat valamint vidéki munkáro gép- és szerkezeti lakatost. ív- és lánghegesztőt mázolót és szegecselő szakmunkásokat Jelentkezés: Országos Bá nyagéogyártó Vállalat IV kér., Baross u. 91—95. NEHEZEN ÁLL KÖTÉL­NEK: nem szereti a szavakat. Egy tervrajz, egy kőből, be­tonból, üvegből emelt épület, egy fáival, bokraival, virág­ágyásaival pihentető park — az más. A szavak? — A vá­rosrendezés, a városépítészet gyakorló közkatonája kicsit a fogorvoshoz hasonlít — mond­ja — inkább csak akkor men­nek hozzájuk, amikor már -nincs megoldás, Amikor épí­tési engedély kell — s hozzá meggyőző szó: ez nem szép, ezt így nem lehet, rontja a vá­rosképet ... Tervezők és kivi­telezők, papírokkal bajlódók és álmodozók, elvek és hét­köznapi apró gondok emberei — mindez együtt kell, hogy le­gyen abban, aki a városépíté­szettel köti össze sorsát egy ta­nács műszaki osztályán. Több mint húsz esztendeje — egé­szen pontosan 1945 május el­seje óta — főmérnöke Vác vá­rosának Doomibay Sándor. VÁC a szakszerű fogalma­zás szerint nőtt város; nem te­lepített, tehát nem korszerű... Régi, szűk utcák, apró épüle­tek, s modern, csupa ablak lakóházak, nagyranövő gyárak és ódón templomok, az új gimnázium s a börtön tömbje — mindez Vác. Most És húsz évvel ezelőtt? — 1945-ben a posta előtti elhanyagolt, tönkrement park­terület volt az örökség. Még a legegyszerűbb eszköz is hi­ányzott ... Kemény esztendők voltak; megtalálni a dolgok fontossági sorrendjét, az anyagi lehetősé­gekhez szabott, de azokból maximális eredményt biztosí­tó tervek kialakítása; mi min­den nem volt, mi minden kel­lett s még mi minden — kell... Mintha a város térképe ott lenne az asztalon, olyan gyors, határozott mondatokkal sorol­ja fejből, hol — mi készült el, hogyan növesztette összefüg­gő, oxigént lélegző sávvá parkjait, zöldterületeit á vá­ros, hol tűnt el á por, a 'sár, s hol kell még eltüntetni. Egy oldal kitelne belőle: a Diadal tér, a Földváry tér, Marx tér, Április 4-e tér, a Lenin út; parkok, parkok, zöldterület Tízezer négyzetméter zöldte­rülettel rendelkezett a város: ma ennek a tizenegyszerese (!), azaz 112 ezer négyzetméter a fa, bokor, virág, gyep birodal­ma. És a gyerekeké. Mert ját­szóterek, játszóterek, ahol csak lehet. Kisebbeknek háromtól ötévesig —, s számban bár ke­vesebb, de a nagyabb gyere­keknek is. Ügy tesz, mint akinek nem volt köze mindennek megte­remtéséhez; arról beszél, mi­lyen megértést és támogatást kaptak terveik a városi párt- bizottságon, a városi tanács végrehajtó bizottságánál, majd gyors váltással, néhány moz­dulattal a papíron szemléltet­ve, a terek gyöngyfüzéréről be­szél. Mert Vác valóban a te­rek városa: apró, hangulatos tereké, ahol a házak, a térbe torkolló keskeny utcák a szem­lélődének múlt századokról mesélnek. 1967-re végeznek a gyöngyfüzér utolsó szemeivel, de ez a nyakék nemcsak szép, hasznos is. Világméretekben tart a birkózás a több és több zöldterületért. A városi, kövek közé zárt ember oázisa a park. a pázsittal szegett fasor, a Du- na-part hangulatos sétánya. Következetes munka ez: épül az új gimnázium, s persze — park lesz körötte ... — A HÁZAK, mégha mo­dernek is, olyanok szilárd bur­kolatú út, járda nélkül, mint a kép — keret nélkül. És ma már a szilárd burkolat — asz­faltot jelent! Miért jár gyalog? Élvezze az autózás előnyeit, örömeit A Szerencse-sorsjeggyel különböző személyautókat nyerhet: Moszkvics 408-ast, Wartburgot, Trabantot. Szavait ismét utcák, terek i nevének sorolásával folytatja, j Hol, mikor, mennyit építettek. Mindennél többet mond azon- : ban az összefoglaló adat: ami- j kor 1945-ben dolgozni kezdett a városban egyetlen négyzet- méternyi aszfaltburkolat sem volt, a kőburkolat is — már ahol volt — kopott, hiányos. Harmincezer négyzetméter aszfaltjárdát, 25 ezer négyzet- méter aszfaltutat építettek, a kőburkolat zömét felújítot­ták ... A Konstantin térről beszél, ennek kiaiakítását tartják a I legsikerültebbnek; a Március ! 15-e téren sikerült harmoni- j kus műemléki együttest „ősz- i szehozni”; a piac a város kö- j zepén maradt, mégis eltűnt a I szem elől, forgatagával, zajá- ] val, hulladékával nem tolako­dik az előtérbe; sok gondot je­lentettek, s még jelentenek is a portálok, sok közöttük az öreg, elavult, sok az új, a szép, a modern is ... Mennyi min­dent fed ez az egy szó: város- rendezés! Mennyi gondot és mennyi — szépséget. Mégis, másoktól hallom, Dombay fő­mérnök az avatóünnepségen, az átadáson, már nincs jelen. Túlzott szerénység lenne? Vagy csak annyi, hogy egy- egy dolog elkészültéig érdekli. Készen már nem. SOK DOLGOT MEGOLDA­NAK házi kezelésben: jóval olcsóbb így. A tervek náluk készülnek, a fenntartás is hoz­zájuk tartozik. Az utaknál, járdáknál is házilag készül minden, kivéve az aszfalt ráke- nését. Adott pénzösszegből — így lehet többet. A KPM Köz­úti Igazgatósága tréfás önkriti­kával ismerte el: bárcsak a kezelésükben levő utak lenné­nek olyan állapotban, mint a városi tanács útjai! Pedig: a semmivel kezdték a köztiszta­sági, a parkfenntartó, az út­karbantartó részleg szervezé­sét Apránként csipegették ösz- sze ezt is, azt is, akárcsak a maguk dolgait 1945-ben egyet­len műszer, egy darab térkép — semmi nem volt. Csak el­gondolás, tervek, lelkesedés, városszeretet. Vannak, aki a tervezőasztal mellett, irodák csendjében kamatoztatják dip­lomájukat. És vannak, akik napról napra telefonálnak, egyeztetnek, átvesznek, jegyző­könyveznek, egyik utcából a másikba mennek, itt épületet húznak ott a kőzúzalékot terí­tik — városépítészek. A ta­nácsnál tisztviselők — mondja a munkájukat nem, vagy csak felületesen ismerő ember. A telefon csengése szakítja meg a beszélgetést: egyik ta­nácstag érdeklődik, a beszá­molóján elhangzott, s általa a műszaki osztályon tolmá­csait kérdéssel mi a helyzet. Dombay főmérnök néhány mondattal válaszol, leteszi a telefont, megigazít néhány iratot az asztalán, s azt mond­ja: _ Az esztétika fontos, de i tt nem szabad, hogy csakis az egyéni ízlésre alapozódjon. Egy város — nem egy kép a falon. Az tetszhet nekem, s másoknak nem, a város — mindenki „képe”. Mindenki napról napra látja, gusztálja, megítéli. És annak örülök, az az igazi fizetség, ha valami új létesítményünk tetszik az embereknek. A város távlati rendezési tervéről - esik szó, a részletes rendezési tervekről, amelyek négy városrészt ölelnek fel, _s arról, hogy már csak közmű­vesített telket adnak el. A kapott pénzből — ismét köz­mű vési tenek. Az építkezőt víz, villany várja, s az a tö­rekvés — az anyagiak gyara­podásán múlik majd —, hogy a csatornahálózat is érintse a telket, az valóban „összkom­fortos” legyen. Sokféle gond ad itt találkozót egymásnak: az öröm sokszor gondok szü­lője. öröm, hogy rohamlép­tekkel iparosodott a város, de gond, hegy az óvodák, isko­lák, üzletek, a belső közleke­dés fejlődése nem tartott lé­pést ezzel. Áruház, szálloda kellene, korszerű, modem ét­terem — a Csehszlovákiából. Lengyelországból érkező tu­risták jelentős hányada itt megy át — s ha helye lenne, hosszabb időt is töltene a vá­rosban. öröm a szép MÁ- VAUT-pályaudvar, a közvilá­gítás fejlődése — közel két­millió forint évente a villany- számla, az öt évvel ezelőtti háromszorosa! —, de gond a lakás, az utóbbi években Vácra költözöttek egészséges lokálpatriotizmusának hiá­nya, hogy „a Dunakanyar” alatt igen sokszor csak a másik partot értik, s nem egy­szer ez az anyagiak szétosz­tásában is érzékelhető ... ÉVRŐL ÉVRE növekedett az összeg, amelyet kommu­nális célokra fordíthattak. A kérdésre, húsz esztendő alatt mennyi pénzt „költött”, most már kissé felengedve, a szere­tett város szépségének, von­zásának ecsetelésébe beleme­legedve, mosolyogva mondja: vagy százötvenmilliót. Ebben az évben tizenkétmillió fo­rinttal számolhattak: mennyi mindenre elég, mi mindenhez kevés! A fiatalokról beszél, akik tele vannak tervekkel, elkép­zelésekkel. majd arról, hogy a lényegi városfejlesztő munka csak 1957-ben kezdődött meg, attól kezdve nemcsak az aka­rat, hanem az anyagi fede­zet is megvolt hozzá. Húsz esztendő van mögötte, egyet­len helyen. Elégedett? — Nem. nem vagyok az. Az ember soha nem lehet elégedett. És némi szünet után még hozzáteszi: — Leg­alábbis, ha építész az em­ber ... Lényegében a „jubiláló” főmérnökről kellett volna ír­nom. Ám úgy hiszem, a leg­többet róla a város terei, parkjai, utcái; húsz év fejlő­dése mondja el. Mészáros Ottó POSTAIDUL BUDAKALÁSZON Tábortűz a fülkében — Nagyfeszültség nyitott ajtóndl — Hová lett a telefonkagyló ? Nem is olyan régen avattuk a budakalászi postahivatalt. Az életében először szép la­káshoz, modem hivatalhoz ju­tott vezető nagy örömmel üd­vözöl. — Hogy megy az új posta? — Vigyázunk rá, s azt hi­szem, meg is óvtuk eddig szé­pen. Habár előfordul, hogy egyik-másik ember tintás ke­zét a szék lábához törli. Sok­kal érdekesebb, hogy nem na­gyon barátkoznak a bélyeg­* automatával. Inkább socban- aUnak a postáskisasszonynál, minthogy bedobják a tan- túszt. — Hátha szép a postáskis­asszony!? — Sokkalta szomorúbb, hogy teljesen tönkretették a községben felállított nyilvános telefonfülkét Az előfizetők neveit mutató könyvből tá­bortüzet raktak — úgy lát­szik, melegedtek mellette. A nagyfeszültségű táblával ellá­tott szekrénykét kifeszítették; a hideg kiráz, ha arra gon­dolok, hogy egy gyerek beme­hetett volna, s ha a vezeték­hez nyúl — katasztrófa. Hogy a barbár munka teljes legyen, levágták a készülékről a hallgatót is ... Ép ésszel nem lehet magya­rázatot találni az effajta cél­talan rombolásokra. Nemcsak haszna nincs belőle annak, aki tette, de lehet, hogy vala­melyik hozzátartozója, vagy akár saját maga életét is ve­szélybe sodorhatja. Képzel­jünk el egy olyan esetet, hogy orvosi segítséget kell kérni, mentőt hívni... A tettesek megérdemlik, ha legközelebb rajtacsípik őket, ne csak ron­gálásért, de életek veszélyez­tetéséért is vonja felelősségre őket a bíróság. Szöveg: Tóth (Foto: Gábor) „Bagolylepke RÁGCSÁL A SZAMÓCASODRÓ rendszerint van itthon“ KETTEN 50 ÉVESEK LAKÄS ÉS ROVARMÚZEUM A fiatalasszony meglepő felvilágosítást ad: — Bagolylepke, burgonya- bogár/ gyapjaspille, esetleg őszibaracklevél-moly rend­szerint van itthon — mond­ja olyan természetesen, mint­ha a liszt- vagy a cukor­készletről beszélnénk.* Mi­előtt még feltenném a kö­telezően laikus „miért” kér­dést, meg is magyarázza a szokatlan készlet rendelte­tését. — Hazahozzuk a különféle rovarokat, hogy több idő jusson megfigyelésükre. Kár­tevők meghatározásával fog­lalkozunk, a meghatározás mellett leírjuk a kárt is, amit okoznak, s a védekezés módját is. Bodor Jánosné Balázs Klára, a Pest megyei Nö­vényvédő Állomás munka­társa szép, modem ottho­nában is, akárcsak munka­helyén, a laboratóriumban, üveges rovartenyészetekkel van körülvéve. A csinos, huszonöt éves fiatalasszonyt inkább színpadra képzelné az ember, mint állandó és aprólékos tudományos mun­ka kellős közepébe, ö sem gondolta, hogy „ilyen komolyra fordul“ a dolog. Kislánykora óta kertésznek készült, így került a Kerté­szeti és Szőlészeti Főisko­lára. Érdekelte a növény- védelem, a növények beteg­ségei, s így a gyógyítás is — még főiskolás korában, 1963-ban, felfedezett egy Ma­gyarországon még ismeret­len kártevőt, a Patchiella reamuru Kalt-ot, amely a hársfélék leveleit pusztítja, és amelynek magyar nevét ne is kérdezzem, mert még nincs. A Rovartani Közle­mények különlenyomatából értesültem erről, s aztán a Kertészet és Szőlészet leg­utóbbi számaiból arról is, hogy újabb kártevők leírá­sa is dicséri B. Balázs Klára munkáját. Megismer­kedtem a kis és nagy sza­mócasodróval, amelynek ál­dásos tevékenysége során a szamócalevelek zöldjén bar­na foltok keletkeznek. Ez a rovar több Pest megyei tsz szamócatelepítését támadta meg — Klára a Növény­védő Állomásra érkezett be­jelentés alapján kiutazott, és megvizsgálta a beteg szamó­cákat. Nagy segítség a tsz- eknek, hogy meghatározta a kártevőt, jövő évben már tervszerűen védekezhetnek ellene. A szamócasodrót „életben” is megtekinthetem: ott sze­rénykedik az egyik széles­szájú üvegben, s mindösz- sze három szamócalevél áll rendelkezésére, abból a cél­ból, hogy Klára feljegyez­hesse, mit művel, és mennyi idő alatt. — Ha nyáron jön, akkor még a falakon is rovaros dobozokat láthatott volna — mosolyog a fiatalasszony —, most nincs idény, most fő­leg a doktori disszertációnk megírásával foglalkozunk. A többesszámba Klára férje értendő, aki hasonló szakmában dol­gozik, a Növényvédelmi Ku­tató Intézet munkatársa. Neve ugyancsak sokszor szerepel a Rovartani Közleményekben és a kertészeti szaklapban. Ketten összesen ötven éve­sek, évfolyamtársak voltak, s most csak úgy „mellékesen”, a napi munka, a tanulmányok és megfigyelések mellett dok­tori disszertációt írnak. Laká­suk közös alkotóműhely, a szobában szétteregetik vacso­ra után a jegyzeteiket. A pol­cokon a békés egymás mellett élés jegyében Hemingway, Miller, hanglemezek, különbö­ző kis „rovaros” üvegek, szak­könyvek. A szekrény alatt a modern bútorok színéhez ha­sonló külsejű dobozok, példás rendben. Mikor sorra megmu­tatják, mit rejt a dobozok belseje — nem mindennapi házi múzeumot látok. Három­ezer fajta rovart gyűjtöttek össze öt év alatt, s ez körül­belül tizenötezer példányt je­lent. Nem érek rá csodálkoz­ni, mert máris előttem van a következő gyűjtemény: két­száz színes, nagy gonddal el­készített diafelvétel, rovarok­ról, növényekről és megszám­lálhatatlanul sok kisebb-na- gyobb művészi színvonalú fényképfelvétel. — Fotólaboratóriumunk a konyha — mondják — s a filmek előhívására is csak es­te kerülhet sor, amikor már mindenki alszik. A rovarok leírását csak fényképpel érde­mes közölni, ezért mindketten megtanultunk fotózni is. — A házi múzeum? — Nagy szükségünk van rá. nem csupán szórakozásból gyűjtöttük és rendszereztük a rovarokat. Az egyes fajok, egyedek meghatározása, össze­hasonlítása az itthoni munka során csak így lehetséges. A szobában alig akad egy tenyérnyi sza­bad hely. A két fiatal „tudós” most azon töri a fejét, hogy a továbbiakban hova kerülnek majd a most készülő egyéb gyűjtemények? Már minden zegzug tele van — kesereg Klára —, de minden kéznél kell, hogy legyen. Nincs szí­vünk innen semmit sem kite­lepíteni ! Idejük, munkájuk percekre beosztott, saját bevallásuk szerint nincs egy szabad pil­lanatuk. Mégis, amikor új könyvekre, vagy filmekre te­relődik a szó — tudnak róla, olvasták, látták, véleményük van. Hogy-hogy, hát mégis jut idő mindenre? Egymásra néznek, moso­lyognak. — Valahogy azért jut idő. Hogy hogyan? Ezen nemigen gondolkoztunk. Dolgozunk és pihenünk, ha lehet. És ná­lunk a pihenés a tájékozódás. Juhász Erzsébet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents