Pest Megyei Hirlap, 1965. november (9. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-21 / 275. szám

19«S. NOVEMBER 21, VASÁRNAP “KJCírtao 9 L ustán elterülő, csillagos júliusi éjszaka. A ker­tek tele láthatatlan szöcskékkel, a csend tücsökéi rpeléssel. A tó íelől békák kardala felesel. Lassan, a muzsikától és a tánctól mámorosán ballagunk a sötét utcán. Még a testemen érzem átforrósull teste simu- lását, kemény mellének hal­mait. A nyakam jólesően bi­zsereg, mintha még mindig cirógatná a tenyere. Már ném vétjük el a lépést, szívünk rá­diója egy hullámhosszon dob­ban. A Mercedes este óta áll a tóparti ház mögött. Nem kér­tem rá, maga döntött így. Most olyan boldogok va­gyunk, mint régen, tizenkilenc esztendeje. Meg-megállunk, összeborulunk, azután szétvá­lunk, de csak azért, hogy még szorosabban és szomjasabban találjunk egymásra. Már egyi­künket sem érdekli, ki megy el mellettünk, mit gondolnak rólunk az emberek. Andal- gunk, szerelmünket lámpás­ként hordozva az éjszakában és szédelegve, mint bogarak a fény körül. Csak a gondolat jár előttünk, s úgy suhan át az utcákon, mint vak ember kifinomult ujjai az ismeretlen arcon. Hová siet? Miért sür­geti azt, ami most már elke­rülhetetlenül bekövetkezik? És érzésünk úgy jár a röppenő gondolat nyomában, mint ahogy a madár röptét kiséri a tó tükrén az árnyék. Csak a lábunk nem siet. Nem vesz tu­domást arról, hogy tíz óra múlva elbúcsúzunk. Talán örökre. R emegő kézzel keresem a kulcsot. Alig találok a zárba. Átvillan raj­tam: a karjaimba kel­lene kapnom Évát, és úgy vinni át a ház küszö­bén, ahogy az ifjú asszonyt viszi át a férje esküvő után. Mire végiggondolom, Éva már benn jár a szobában, és bot­ladozó léptekkel kutat a kap­csoló után. Megelőzném, de kezünk összeakad, egymásba Észreveszi, és nevetve nyújtja magasba két kezét. — Excuse me! Már megint elfeledtem, hogy nem odaát vagyok ... Túl a tengeren. Felugrik, két perdüléssel az asztalnál terem, beletúr táská­jába. — Ha ügyes vagy, a kocsi­ban találsz egy üvt\j pezsgőt. Eredeti franciát... — s már dobja is felém a slussz-kul- csot. Mire visszaérek, kezemben a vastagfalú üveggel, halk, ér­zelgős zene szól a rádióból. A dugó nagy durranással repül ki, a pezsgő végigfolyik az üvegen. Amint kitöltőm, a poharakban apró gyöngyök sisteregnek. Éva némi ünnepélyességgel emeli poharát. Ujjai ráfonód­nak, úgy tűnik, a vékony, üveg a következő pillanatban összeroppan tenyere szorításá­ban. Furcsa, vibráló fény vil- lódzik a zöldesszürke szemek mélyén. — I want you — súgja koc­cintás közben, s az arca in­kább elmerengő, mint vidám. — Kívánlak — ismétli átfor- rósult hangon, s én úgy értem: The End. Közös ifjúságunknak filmje lepergett megérkezése óta idézett emlékeink vásznán. Ami ezután következik, azt még nem éltük át. Ettől a pil­lanattól kezdve érzéseinket és tetteinket nincs mihez hozzá­igazítani. Lassú mozdulatokkal, szé­gyenkezés nélkül vetkőzik. Egyszerűen és mégis magától értetődően, mint feleség az otthonában. — Szép vagy, Éva — nézem vágyakozva. Érzem, hogy az arcom izzik, a szám cserepes a láztól. — Harmincöt éves vagyok, kedvesem ... — Rámpillant s piruló boldogan elmosolyodik. Nyoma sincs rajta a tova­tűnt éveknek. Izmos. Testének vonalai szilárdságról vallanak. Feszes mell, hosszú comb, telt csípő. Lopva simogatom, mint Vé­nusz szobrát a múzeumban, kapcsolódik. A sötétben csak szemei világítanak. Inkább ér­zem, mint hallom suttogó sza­vát. — Erre az éjszakára vágy­tam mindig .., Szeretném, ha hosszú éjszaka lenne. Mondd, hogy nagyon hosszú éjszaka lesz! Csókkal ígérem szavak he­lyett. Kezem közben rátalál a kapcsolóra. Kápráztató a fény. Sokáig hunyorgunk tőle. Éva még a kezével is takarja sze­mét. Most olyan, akár egy riadt szűzlány, akit kandi fér­fiszemek vetkőztetnek. Az asztalon, egymás mellé rakva, ott sorakoznak reggel óta összegyűjtött emlékei. If­júságunk tizenkilenc év után fellelt, másoknak talán érték­telen, de nekünk most min­dent jelentő tárgyai. A tekin­tete végigsuhan rajtuk s a sza­kadozott szélű daloskönyvön megpihen. Előbb csak megsi­mogatja kezével, aztán felve­szi, belelapoz. Odalép a zongo­rához, hosszú ujjai végigsza­ladnak a billentyűkön. A le­ütött hangok régi, érzelmes dalban folynak össze. Halkan dúdolja. — Gyere szerelmem és in­dulunk máris ... — Még nem felejtetted el? — állok mögéje s úgy hallga­tom játékát. — Néha odaJdnn is eszembe jutott. Olyankor leültem a zongora mellé. Mintha csak megsejtettem volna, egyszer még eljátszhatom neked ... — Drága vagy! — ölelném hátulról, de megperdül a szé­ken. — Szomjas vagyok! Szava hideg zuhanyként ér. nehogy észrevegye a zord, ősz hajú teremőr, aki már nem tud fellelkesedni ennyi szép­ség láttán, összerezzen ke­zem érintésére s elhúzódik. A szája szögletében megfagy a mosoly. A viszontlátás pil­lanatában nézett rám ilyen idegenül, kereikretágult szem­mel. Viszolygása meghök­kent. Lehet, hogy hiába volt minden? A múltkeresés, az emlékidézés... Soha nem lehetünk több egymás szá­mára, mint két idegen? Visszaváltozása pillanat csu­pán. De ez a pillanat mégis eltávolít tőle. Pedig már ölel a karja, Remeg a teste a kezeim között, kielemezhetet- len vágyakat ébresztve. Úgy karoljuk egymást, hogy szin­te fáj. Mintha még mindig attól félnénk, hogy valami láthatatlan érő éppen most szakít el egymástól. — Miért hallgatsz? — kérde­zem fojtott hangon. — Nem tudom — súgja és egy kicsit megemeli fejét — Miért? — Hogy hogy miért? — néz fel rám remegve. — Miért nem beszélsz? — I want you — ismétli kínlódva, de most egészen másként hangzik, mint ami­kor először mondta. — Te reszketsz? — Ö, semmi — koccan össze a foga. ölelése idegen és tétova. Nem éget el, csak melegít... Később ott fekszik mellet­tem mozdulatlanul, feje alá kulcsolt meztelen karokkal, lehúnyt szemmel, félig nyi­tott ajakkal. Úgy tűnik, el­KARCA ju&tsfá aludt. Én képtelen lennék most rá. M egtörtént tehát, amit tizenkilenc eszten­dővel ezelőtt gye­rekes ügyetlenség­gel elmulasztot­tunk. És most? Meglep, hogy ilyen józanul tudok gondol­ni rá- Ezt akartuk akkor, ez­után vágyakoztunk majd két évtizeden át, s ez foglal­koztatott tegnap este óta, hogy Bécsből váratlanul fel­hívott telefonon. Felszakad-e bennünk végre minden gát, ami eddig elválasztott egy­mástól? Vajon boldog-e? Meg kellene kérdezni tőle, de nem merem. Félek a válaszá­tól. Mint aki tudja, hogy róla gondolkozom, lassan felém- fordítja fejét. Gyengéden vé- gigsxmogatom. Olyan a melle, mint jószagú, kerek gyermek­arc. Elnézem s megpróbálom a helyébe gondolni a régi Évát, a piruló-szemérmes, só­várgásában is tartózkodó bakfislányt, első szerelme­met. Balga remény. — Rágyújtasz? — kérdezem csendesen. — Kérek egyet. — Kicsit gyenge nekem a ti dohányotok ... Mélyen leszívja a cigaretta édeskés füstjét. — Mondd, miért nem úgy él az ember, ahogyan elkép­zelte? Miért van az, hogy álmaink faképnél hagynak minket s úgy( eltűnnék, mint­ha nem is ’lettek volna so­ha? Mintha csak álmodtuk volna mindazt, ami volt... — A hangjából hiányzik a vágy, a keserűség, csak csendes, szomorú nyugalom árad be­lőle. Mintha -.ölelés---közben összetört volna a szíve. Semmi kétség. Elkéstünk. Ezt kellene mondanom. A vo­natunkat nem most, tizenki- . lene éve késtük le. Nem tudom mondani. Nem tudom megbántani. Inkább maga­mat vádolom. — Haragszol? Tudom, buta kérdés. Nem szűz lány, akit elcsábítottak. Érett asszony, aki legalább 1 annyira kívánta, mint ahogy; én vágytam utána. A tényé-i nemben érzem testének apró; remegéseit. Olyan, mint mi- $ kor szél támad a tó felett:; először csak végigfodrozza 5 felszánét, aztán minden át- $ menet nélkül nékiszilajodik. 5 Hangtalanul, csak befelé sír. $ A szeme száraz marad és 5 csengő: ne kérdezzem, ne 5 faggassam, most úgysem tud- $ na semmit mondani. Azt $ hiszem, sajnálom, de szó- $ ban vigasztalni még sincs $ erőm. í — Adj még egy cigarettát $ — mondja később s ami- $ kor rágyújt, a füstből köny-í nyed felhő támad és néhány | pillanatra elfátyolozza arcát. ^ Biztatni kellene, vigasztal- $ ni vafey emlékeztetni legalább, $ hogy nincs semmi baj, azért $ minden mairad a régiben. Vár- § ja a férje Torontóban, a hat- ^ szobás villa-ház, a legújabb ^ évjáratú Impala és minden, ^ ami már régen ahhoz a má- ^ sik világhoz köti. Mondanám. ^ de visszariaszt valami. Ér- ^ zem, ez most kegyetlenség ^ lenne. Talán soha nem tud- $ ná megbocsájtani. Tétova mozdulattal ül fel ^ mellettem, mint aki még gon- ^ dolkozik azon, amit tenni ké- ^ szül. Elnyomja a félig égett ^ cigarettáját, hogy ezzel is időt s nyerjen, csak aztán kel fel. S összemarkolja az asztalon he- ^ verő papírokat, leveleket, ^ fényképeket, kinyitja a kályha ^ ajtaját, beleszór mindent és § alájuk gyújt Dermedtem figyelem. Csak | sejtem, mi játszódhat benne, ^ de megfogalmazni nem tudom. ^ — Ez volt minden, amivel ^ még tartoztam nekik — mond- ^ ja csendesen, amikor vissza- ^ fekszik mellém. Sokáig hall- gat és a mennyezetet bámulja. | Nem tudom, meddig fék- ^ szűrik így, nyitóit szemmel, az £ védekezés: álcázni a gondola­tainkat az érzelmeinket. De álomba merülve, amikor az akarat kikapcsol és a test vé­delem nélkül áll, arcunkról letörlődik védekező kifejezése. Az álom kisimítja hamis lár- va-vigyorunkat Mennyi szomorúság fér meg egy arcon! Ha csak mondaná valaki, talán soha nem hin­ném. Tegnap reggel, megérke­zésekor, még gondolni sem mertem arra, hogy Éva bol­dogtalan is lehet. Hogy tudott ez az arc kislánykorában mo­solyogni! Vajon milyen titkolt reménnyel jött vissza ide? Mi­lyen csodát várt ettől a külö­nös találkozástól? A száj makacsul összezárva, két oldalt mély, keserű ránc. Festék nélkül, mosoly nélkül most nagyon öregnek tűnik ez az arc. Mi változtatta meg ennyire? Egyetlen csalódás így összetör­heti az embert? Nem hiszek benne. Néhány napig levert lesz és bágyadt. Lehet, hogy még addig sem. Csak amíg álom és ébrenlét határán. A szava riaszt fel, pedig olyan halk, hogyha nem a fülem­be súgná, talán nem is érte­ném. — Ugye, hamar elfelejtesz? Választ nem vár. Elfordul. T estem ahhoz a helyzet­hez igazodik, amit Éva teste vett fel. Különös, hogy egyszerre nyu- godtnak, békésnek ér­zem magam. Kezem a vállán pihen. Csak a haját és a nya­kát látom. És hallom erős, egyenletes lélegzését. Alszik. És az álommal egy időben idegen testté változik. Kelle­mes a melegsége, mégis ide­gen. Két külön test vagyunk, csak a körülmények egyesítet­tek minket Aludni szeretnék, de hasz­talan. Nem jön álom a sze­memre. Pedig az ablakon túl már dereng a hajnal. Óvato­san felkönyökölök, kezem ci­garetta után tapogat. Vigyáz­va gyújtok rá, nehogy feléb­resszem. Aztán elnézem hosz- szan, tűnődve. Azt' mondják, az alvók arca nem hazudik. Van igazság benne. Amikor ébren vagyunk, valami tuda­tos akarat vagy öntudatlan igyekezet feszíti arcunkat Valamiféle cél, szándék, buz- gólkodás vagy csak ösztönös visszaérkezik. Torontóba. Ahol tizenkilenc éve él. Aztán el­felejt mindent Tudnia kellett, hogy nem végződhet másként Mégis végigcsinálta. Miért? Egyszerűen bolondos szeszély? Huszonnégy óra lyukas idő? Nem. Ennyire mégsem változ­hatott meg. Talán csak szem­be akart nézni a múltjával, hogy világosabban láthassa jelen-magát. Honnan — hová. Hosszú utat tettünk meg az­óta mind a ketten. Melyi­künk jutott messzebbre? Ázt hiszem, ő. Az életnek mégis csak az a végső célja, hogy minél boldogabbá tegyük azt a néhány esztendőt, amely számunkra megadatott. Valami acsarkodik bennem: ez így szépen hangzik, általá­nosságban igaz is, csak arra felelj meg előbb, mi a boldog­ság? Egyáltalán mit jelent a boldogság? Gondolatom elakad, akár a kátyúba jutott szekér. A bol­dogság ... Annyi csupán, hogy nagyobb erőfeszítések nélkül élünk? Nem. Ez kevés. Akkor mi? Pénz?. Szerelem? Munka? Becsület? Az acsarkodó hang gúnyo­san kacag erőlködésemen. Ezek csak szavak, amelyek­nek önmagukban semmi je­lentőségük nincs. Nem egy szerelem vált boldogtalanná, mert hiányzott hozzá a pénz. És a pénz sem bűn, ha be­csületes munka árán jut hoz­zá az ember. És a munka ta­lán öröm, ha közben éhezik az, aki végzi? Szeretném elnyomni ma­gamban az acsarkodó hangot és csak Éva hangját hallani, ahogyan akkor, negyvenhat júliusában, utolsó találkozá­sunkkor hangozhatott — Szeretsz? — Szeretlek! — Meddig? — Amíg te akarod! — Csókolj még! Csók után újra kezdi. — Még mindig szeretsz? — Szeretlek! — Meddig? — Örökké! karatlanul is mosoly­ba torzul a szám. Szeretsz? Szeretlek! Meddig? Örökké! Hazudunk, mindig csak hazudunk. Még magunk­nak is. Ha éjjel megkérdezi: szeretsz? biztos, hogy azt vá­laszolom: szeretlek! Szavak­ban minden kifejezhető. És ami a szavak mögött van? Ar­ra miért nem figyelünk? Az acsarkodó hang követe­lődző: tudod már, mi a bol­dogság? Az egyén boldogsága. . . kezdeném, de félbeszakít: van másfajta boldogság is? Van. A társadalom boldogsága. Amikor a kettő kiegyenlítődik és azonossá válik ... Bágyadt ernyedtség kerít hatalmába. Gondolataim csak vergődnek, akár a szárnyasze- gett madarak. Már nincs erőm vitába szállni velük. A hajnal derengése elsötétül, az ágy könnyű lesz, aztán zuhanni kezd, akár a lift, lefeléme- netben A Torday Teri játssza a rövidesen bemutatásra kerülő Tilos a szerelem című új magyar film egyik női főszerepét

Next

/
Thumbnails
Contents