Pest Megyei Hirlap, 1965. november (9. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-21 / 275. szám
19«S. NOVEMBER 21, VASÁRNAP “KJCírtao 9 L ustán elterülő, csillagos júliusi éjszaka. A kertek tele láthatatlan szöcskékkel, a csend tücsökéi rpeléssel. A tó íelől békák kardala felesel. Lassan, a muzsikától és a tánctól mámorosán ballagunk a sötét utcán. Még a testemen érzem átforrósull teste simu- lását, kemény mellének halmait. A nyakam jólesően bizsereg, mintha még mindig cirógatná a tenyere. Már ném vétjük el a lépést, szívünk rádiója egy hullámhosszon dobban. A Mercedes este óta áll a tóparti ház mögött. Nem kértem rá, maga döntött így. Most olyan boldogok vagyunk, mint régen, tizenkilenc esztendeje. Meg-megállunk, összeborulunk, azután szétválunk, de csak azért, hogy még szorosabban és szomjasabban találjunk egymásra. Már egyikünket sem érdekli, ki megy el mellettünk, mit gondolnak rólunk az emberek. Andal- gunk, szerelmünket lámpásként hordozva az éjszakában és szédelegve, mint bogarak a fény körül. Csak a gondolat jár előttünk, s úgy suhan át az utcákon, mint vak ember kifinomult ujjai az ismeretlen arcon. Hová siet? Miért sürgeti azt, ami most már elkerülhetetlenül bekövetkezik? És érzésünk úgy jár a röppenő gondolat nyomában, mint ahogy a madár röptét kiséri a tó tükrén az árnyék. Csak a lábunk nem siet. Nem vesz tudomást arról, hogy tíz óra múlva elbúcsúzunk. Talán örökre. R emegő kézzel keresem a kulcsot. Alig találok a zárba. Átvillan rajtam: a karjaimba kellene kapnom Évát, és úgy vinni át a ház küszöbén, ahogy az ifjú asszonyt viszi át a férje esküvő után. Mire végiggondolom, Éva már benn jár a szobában, és botladozó léptekkel kutat a kapcsoló után. Megelőzném, de kezünk összeakad, egymásba Észreveszi, és nevetve nyújtja magasba két kezét. — Excuse me! Már megint elfeledtem, hogy nem odaát vagyok ... Túl a tengeren. Felugrik, két perdüléssel az asztalnál terem, beletúr táskájába. — Ha ügyes vagy, a kocsiban találsz egy üvt\j pezsgőt. Eredeti franciát... — s már dobja is felém a slussz-kul- csot. Mire visszaérek, kezemben a vastagfalú üveggel, halk, érzelgős zene szól a rádióból. A dugó nagy durranással repül ki, a pezsgő végigfolyik az üvegen. Amint kitöltőm, a poharakban apró gyöngyök sisteregnek. Éva némi ünnepélyességgel emeli poharát. Ujjai ráfonódnak, úgy tűnik, a vékony, üveg a következő pillanatban összeroppan tenyere szorításában. Furcsa, vibráló fény vil- lódzik a zöldesszürke szemek mélyén. — I want you — súgja koccintás közben, s az arca inkább elmerengő, mint vidám. — Kívánlak — ismétli átfor- rósult hangon, s én úgy értem: The End. Közös ifjúságunknak filmje lepergett megérkezése óta idézett emlékeink vásznán. Ami ezután következik, azt még nem éltük át. Ettől a pillanattól kezdve érzéseinket és tetteinket nincs mihez hozzáigazítani. Lassú mozdulatokkal, szégyenkezés nélkül vetkőzik. Egyszerűen és mégis magától értetődően, mint feleség az otthonában. — Szép vagy, Éva — nézem vágyakozva. Érzem, hogy az arcom izzik, a szám cserepes a láztól. — Harmincöt éves vagyok, kedvesem ... — Rámpillant s piruló boldogan elmosolyodik. Nyoma sincs rajta a tovatűnt éveknek. Izmos. Testének vonalai szilárdságról vallanak. Feszes mell, hosszú comb, telt csípő. Lopva simogatom, mint Vénusz szobrát a múzeumban, kapcsolódik. A sötétben csak szemei világítanak. Inkább érzem, mint hallom suttogó szavát. — Erre az éjszakára vágytam mindig .., Szeretném, ha hosszú éjszaka lenne. Mondd, hogy nagyon hosszú éjszaka lesz! Csókkal ígérem szavak helyett. Kezem közben rátalál a kapcsolóra. Kápráztató a fény. Sokáig hunyorgunk tőle. Éva még a kezével is takarja szemét. Most olyan, akár egy riadt szűzlány, akit kandi férfiszemek vetkőztetnek. Az asztalon, egymás mellé rakva, ott sorakoznak reggel óta összegyűjtött emlékei. Ifjúságunk tizenkilenc év után fellelt, másoknak talán értéktelen, de nekünk most mindent jelentő tárgyai. A tekintete végigsuhan rajtuk s a szakadozott szélű daloskönyvön megpihen. Előbb csak megsimogatja kezével, aztán felveszi, belelapoz. Odalép a zongorához, hosszú ujjai végigszaladnak a billentyűkön. A leütött hangok régi, érzelmes dalban folynak össze. Halkan dúdolja. — Gyere szerelmem és indulunk máris ... — Még nem felejtetted el? — állok mögéje s úgy hallgatom játékát. — Néha odaJdnn is eszembe jutott. Olyankor leültem a zongora mellé. Mintha csak megsejtettem volna, egyszer még eljátszhatom neked ... — Drága vagy! — ölelném hátulról, de megperdül a széken. — Szomjas vagyok! Szava hideg zuhanyként ér. nehogy észrevegye a zord, ősz hajú teremőr, aki már nem tud fellelkesedni ennyi szépség láttán, összerezzen kezem érintésére s elhúzódik. A szája szögletében megfagy a mosoly. A viszontlátás pillanatában nézett rám ilyen idegenül, kereikretágult szemmel. Viszolygása meghökkent. Lehet, hogy hiába volt minden? A múltkeresés, az emlékidézés... Soha nem lehetünk több egymás számára, mint két idegen? Visszaváltozása pillanat csupán. De ez a pillanat mégis eltávolít tőle. Pedig már ölel a karja, Remeg a teste a kezeim között, kielemezhetet- len vágyakat ébresztve. Úgy karoljuk egymást, hogy szinte fáj. Mintha még mindig attól félnénk, hogy valami láthatatlan érő éppen most szakít el egymástól. — Miért hallgatsz? — kérdezem fojtott hangon. — Nem tudom — súgja és egy kicsit megemeli fejét — Miért? — Hogy hogy miért? — néz fel rám remegve. — Miért nem beszélsz? — I want you — ismétli kínlódva, de most egészen másként hangzik, mint amikor először mondta. — Te reszketsz? — Ö, semmi — koccan össze a foga. ölelése idegen és tétova. Nem éget el, csak melegít... Később ott fekszik mellettem mozdulatlanul, feje alá kulcsolt meztelen karokkal, lehúnyt szemmel, félig nyitott ajakkal. Úgy tűnik, elKARCA ju&tsfá aludt. Én képtelen lennék most rá. M egtörtént tehát, amit tizenkilenc esztendővel ezelőtt gyerekes ügyetlenséggel elmulasztottunk. És most? Meglep, hogy ilyen józanul tudok gondolni rá- Ezt akartuk akkor, ezután vágyakoztunk majd két évtizeden át, s ez foglalkoztatott tegnap este óta, hogy Bécsből váratlanul felhívott telefonon. Felszakad-e bennünk végre minden gát, ami eddig elválasztott egymástól? Vajon boldog-e? Meg kellene kérdezni tőle, de nem merem. Félek a válaszától. Mint aki tudja, hogy róla gondolkozom, lassan felém- fordítja fejét. Gyengéden vé- gigsxmogatom. Olyan a melle, mint jószagú, kerek gyermekarc. Elnézem s megpróbálom a helyébe gondolni a régi Évát, a piruló-szemérmes, sóvárgásában is tartózkodó bakfislányt, első szerelmemet. Balga remény. — Rágyújtasz? — kérdezem csendesen. — Kérek egyet. — Kicsit gyenge nekem a ti dohányotok ... Mélyen leszívja a cigaretta édeskés füstjét. — Mondd, miért nem úgy él az ember, ahogyan elképzelte? Miért van az, hogy álmaink faképnél hagynak minket s úgy( eltűnnék, mintha nem is ’lettek volna soha? Mintha csak álmodtuk volna mindazt, ami volt... — A hangjából hiányzik a vágy, a keserűség, csak csendes, szomorú nyugalom árad belőle. Mintha -.ölelés---közben összetört volna a szíve. Semmi kétség. Elkéstünk. Ezt kellene mondanom. A vonatunkat nem most, tizenki- . lene éve késtük le. Nem tudom mondani. Nem tudom megbántani. Inkább magamat vádolom. — Haragszol? Tudom, buta kérdés. Nem szűz lány, akit elcsábítottak. Érett asszony, aki legalább 1 annyira kívánta, mint ahogy; én vágytam utána. A tényé-i nemben érzem testének apró; remegéseit. Olyan, mint mi- $ kor szél támad a tó felett:; először csak végigfodrozza 5 felszánét, aztán minden át- $ menet nélkül nékiszilajodik. 5 Hangtalanul, csak befelé sír. $ A szeme száraz marad és 5 csengő: ne kérdezzem, ne 5 faggassam, most úgysem tud- $ na semmit mondani. Azt $ hiszem, sajnálom, de szó- $ ban vigasztalni még sincs $ erőm. í — Adj még egy cigarettát $ — mondja később s ami- $ kor rágyújt, a füstből köny-í nyed felhő támad és néhány | pillanatra elfátyolozza arcát. ^ Biztatni kellene, vigasztal- $ ni vafey emlékeztetni legalább, $ hogy nincs semmi baj, azért $ minden mairad a régiben. Vár- § ja a férje Torontóban, a hat- ^ szobás villa-ház, a legújabb ^ évjáratú Impala és minden, ^ ami már régen ahhoz a má- ^ sik világhoz köti. Mondanám. ^ de visszariaszt valami. Ér- ^ zem, ez most kegyetlenség ^ lenne. Talán soha nem tud- $ ná megbocsájtani. Tétova mozdulattal ül fel ^ mellettem, mint aki még gon- ^ dolkozik azon, amit tenni ké- ^ szül. Elnyomja a félig égett ^ cigarettáját, hogy ezzel is időt s nyerjen, csak aztán kel fel. S összemarkolja az asztalon he- ^ verő papírokat, leveleket, ^ fényképeket, kinyitja a kályha ^ ajtaját, beleszór mindent és § alájuk gyújt Dermedtem figyelem. Csak | sejtem, mi játszódhat benne, ^ de megfogalmazni nem tudom. ^ — Ez volt minden, amivel ^ még tartoztam nekik — mond- ^ ja csendesen, amikor vissza- ^ fekszik mellém. Sokáig hall- gat és a mennyezetet bámulja. | Nem tudom, meddig fék- ^ szűrik így, nyitóit szemmel, az £ védekezés: álcázni a gondolatainkat az érzelmeinket. De álomba merülve, amikor az akarat kikapcsol és a test védelem nélkül áll, arcunkról letörlődik védekező kifejezése. Az álom kisimítja hamis lár- va-vigyorunkat Mennyi szomorúság fér meg egy arcon! Ha csak mondaná valaki, talán soha nem hinném. Tegnap reggel, megérkezésekor, még gondolni sem mertem arra, hogy Éva boldogtalan is lehet. Hogy tudott ez az arc kislánykorában mosolyogni! Vajon milyen titkolt reménnyel jött vissza ide? Milyen csodát várt ettől a különös találkozástól? A száj makacsul összezárva, két oldalt mély, keserű ránc. Festék nélkül, mosoly nélkül most nagyon öregnek tűnik ez az arc. Mi változtatta meg ennyire? Egyetlen csalódás így összetörheti az embert? Nem hiszek benne. Néhány napig levert lesz és bágyadt. Lehet, hogy még addig sem. Csak amíg álom és ébrenlét határán. A szava riaszt fel, pedig olyan halk, hogyha nem a fülembe súgná, talán nem is érteném. — Ugye, hamar elfelejtesz? Választ nem vár. Elfordul. T estem ahhoz a helyzethez igazodik, amit Éva teste vett fel. Különös, hogy egyszerre nyu- godtnak, békésnek érzem magam. Kezem a vállán pihen. Csak a haját és a nyakát látom. És hallom erős, egyenletes lélegzését. Alszik. És az álommal egy időben idegen testté változik. Kellemes a melegsége, mégis idegen. Két külön test vagyunk, csak a körülmények egyesítettek minket Aludni szeretnék, de hasztalan. Nem jön álom a szememre. Pedig az ablakon túl már dereng a hajnal. Óvatosan felkönyökölök, kezem cigaretta után tapogat. Vigyázva gyújtok rá, nehogy felébresszem. Aztán elnézem hosz- szan, tűnődve. Azt' mondják, az alvók arca nem hazudik. Van igazság benne. Amikor ébren vagyunk, valami tudatos akarat vagy öntudatlan igyekezet feszíti arcunkat Valamiféle cél, szándék, buz- gólkodás vagy csak ösztönös visszaérkezik. Torontóba. Ahol tizenkilenc éve él. Aztán elfelejt mindent Tudnia kellett, hogy nem végződhet másként Mégis végigcsinálta. Miért? Egyszerűen bolondos szeszély? Huszonnégy óra lyukas idő? Nem. Ennyire mégsem változhatott meg. Talán csak szembe akart nézni a múltjával, hogy világosabban láthassa jelen-magát. Honnan — hová. Hosszú utat tettünk meg azóta mind a ketten. Melyikünk jutott messzebbre? Ázt hiszem, ő. Az életnek mégis csak az a végső célja, hogy minél boldogabbá tegyük azt a néhány esztendőt, amely számunkra megadatott. Valami acsarkodik bennem: ez így szépen hangzik, általánosságban igaz is, csak arra felelj meg előbb, mi a boldogság? Egyáltalán mit jelent a boldogság? Gondolatom elakad, akár a kátyúba jutott szekér. A boldogság ... Annyi csupán, hogy nagyobb erőfeszítések nélkül élünk? Nem. Ez kevés. Akkor mi? Pénz?. Szerelem? Munka? Becsület? Az acsarkodó hang gúnyosan kacag erőlködésemen. Ezek csak szavak, amelyeknek önmagukban semmi jelentőségük nincs. Nem egy szerelem vált boldogtalanná, mert hiányzott hozzá a pénz. És a pénz sem bűn, ha becsületes munka árán jut hozzá az ember. És a munka talán öröm, ha közben éhezik az, aki végzi? Szeretném elnyomni magamban az acsarkodó hangot és csak Éva hangját hallani, ahogyan akkor, negyvenhat júliusában, utolsó találkozásunkkor hangozhatott — Szeretsz? — Szeretlek! — Meddig? — Amíg te akarod! — Csókolj még! Csók után újra kezdi. — Még mindig szeretsz? — Szeretlek! — Meddig? — Örökké! karatlanul is mosolyba torzul a szám. Szeretsz? Szeretlek! Meddig? Örökké! Hazudunk, mindig csak hazudunk. Még magunknak is. Ha éjjel megkérdezi: szeretsz? biztos, hogy azt válaszolom: szeretlek! Szavakban minden kifejezhető. És ami a szavak mögött van? Arra miért nem figyelünk? Az acsarkodó hang követelődző: tudod már, mi a boldogság? Az egyén boldogsága. . . kezdeném, de félbeszakít: van másfajta boldogság is? Van. A társadalom boldogsága. Amikor a kettő kiegyenlítődik és azonossá válik ... Bágyadt ernyedtség kerít hatalmába. Gondolataim csak vergődnek, akár a szárnyasze- gett madarak. Már nincs erőm vitába szállni velük. A hajnal derengése elsötétül, az ágy könnyű lesz, aztán zuhanni kezd, akár a lift, lefeléme- netben A Torday Teri játssza a rövidesen bemutatásra kerülő Tilos a szerelem című új magyar film egyik női főszerepét
