Pest Megyei Hirlap, 1965. szeptember (9. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-15 / 217. szám
resr HEGYEI sMMm 1965. SZEPTEMBER 15, SZERDA 1800 forintot keresett a DCM-ben, nem is volt nehéz munkája, mert dolgozott már bányában is, mozgatott több mázsás bálákat másodmagával. De ezt a munkát sem tudta megbecsülni. Négyezer forint adósság maradt a nyakán. Még a gyái-ban volt. amikor már eladta a bundáját, a gyártól kapott felszerelését. Február 11-én törölték az állományból, de egy hónap múlva még nem dolgozott. A rendőrség figyelte és közveszélyes munkakerülésért 15 napra bezárták. Múltja után minden okuk meg volt ezt a münka- kerülést közveszélyesnek minősíteni, de ő panaszkodik: — Ha úgy csuknak börtönbe, hogy betörtem valahová, azt megértem — mondja —, de ha egy tűbe való cérnát sem vittem el. akkor miért csuknak le? Csak ez fáj nekem. — És most az MTH öntödében megmarad végre? — Á, már nem dolgozom ott — legyint tétován — ott sem lehetett keresni. Vonták az adósságomat, alig 700 forintot kaptam. Hogy éljek meg abból? Csernitzky Károly, az MTH- öntöde vezetője: — Hogy milyen ember volt? Tiszta huligán típus, aki bármikor elmenne a munka temetésére. Június 1-én jött hozzánk, de 56 után dolgozott már itt. Akkor még szőke volt. Nem tudta? Festi a haját. Állandóan betegállományban volt. A csoportvezető rimánkodott, hogy küldjük már el. Egyszer aztán ő maga felmondott. Hatodik hete lehetett akkor itt. Kevesellte a pénzt, az 1300 forintot. Azt mondta, bányába megy. — öten voltunk testvérek, apám maszek fuvaros volt, keresett. Házat akartunk venni, de egyszer anyám megtalálta az összespórolt pénzt és ellógott egy palival Pestre. Csak két év múlva telefonált, hogy jöjjön apám érte, mert elfogyott a pénze és egyedül van. Visszajött. 56-ban aztán disszidált, apám pedig még az évben meghalt. Á nővéreim férjhez mentek. És maradtam csak itt. Hét elemit végeztem és most már szakmunkát sem tanulhatok, öreg vagyok, huszonnégy éves. — Miből él? — Most egy kőművesnél dolgozom. Elég jól fizet. 10 forintos órabért. Csak ez szezonmunka. Szeptemberben állás után kell néznem, mert legközelebb már 30 napra csuknak le. És megint neheztel: — Csak az fáj, hogy nem csinálok semmit és akkor lecsuknak. A haját figyelem, Kézzel festett eéhzászló Bernhard Wicki világhírű, magyarul beszélő nyugatnémet alkotását tnu- taíják be a filmszínházak az őszi ^ idényben j"SSYr/f/SSSSSSSSf/S///-SSSj'SJ/SS/-Sf//-SSSS//S/S//SS///SS/S*SSSS/f/S//SSSSf//Sf/SSSYSSSSSS} Lengyeltóti János, a mozs- gói körzeti művelődési ház igazgatója a környék gazdasági, kulturális életére vonatkozó értékes gyűjteménynyel rendelkezik. Az újabb leletek közé számít egy kézzel festett céhzászló — amely a Mozsgón és környékén dívott iparágak jelképeit ábrázolja —, valamint egy 1825-ből származó. 125 oldalas magyar nyelvű céhjegyzökönyvet. KÖNYV ESPOLC F. K. Kául: Az Eichmann-ügy keresem rajta a szőkeség nyomát, de egészen a tövéig kékesfekete. És a szeme világoskék és nem fejez ki semmit. ■k Két nap múlva jártam arra megint. Délelőtt 11 óra volt. Kiváncsi voltam, otthon van-e? Amikor a lakásajtóra vetődött a tekintetem, épp halkan behajtotta valaki. A nevén szólítottam — itthon van? — válasz nincs. Elindultam. Két házzal arrébb ért utói egy rezignált „halló”. Valamiért meggondolta magát, mégis kijött. Magyarázkodik, hogy elutazott ma a kőműves. Miért gondolta meg magát? Talán azt reméli, hogy én még fordulatot hozhatok az életébe? Ismerem a helyzetét, a családi körülményeit. De mit számít ez? Gyermekévei elszálltak., maga tartozik magáért felelősséggel. Ha tetteiben bűnöst kell keresni, már csak ő a bűnös. Az emberek nem szeretik. Örülnek, ha elkerül közülük, ha nem kell tudni róla. Olyan elárvultán él, mint a házát körülvevő kert, — s ha van benne valami sajnálandó, az is olyan érthetetlen, mint a kert ágyúson húzott egyetlen gondos vonal. Elegem van a börtönből, ezt hajtogatja, de az ellenkező út is meredek neki. Ügy él itt ebben a társadalomban, mint egy elszabott fogaskerék, amit hiába, próbálnak beilleszteni, mert mindig kiveti magából a harmonikus mozgás. Hol a helye? Mi a sorsa? Dozvald János Eltűnt mesterségek nyomában... A Néprajzi Múzeum munkatárs sai az eltűnőben levő mesterségek nyomában járva, filmre veszik munka közben egy-egy ma már ritkán fellelhető szakma mesterét. Legutóbb Bölcskén az idős Kovács Sándor kádármester munkájáról készítettek filmet. A régi kádárműhelyben apáról fiúra szállt a mesterség, s Kovács Sándor az utolsó a családban, aki hü maradt a szakmához. Az öreg műhely falai között régi szerszámokkal — egyikük-mási- kuk már több mint 150 éves — és az örökölt mesterségbeli fogásokkal készítette a hordót, amíg a Néprajzi Mázé um munka - társa megörökítette a munkafolyamatot. A Néprajzi Múzeumnak jelenleg tiz-tizenkét ilyen jellegű filmje van, amely a múzeumban őrzött néprajzi témájú filmek most alakuló archívumát gazdagítja. Hazánkban is vannak, akiknek — iszonyú emlék! — az Obersturmbannführer úr személyes ismerőse volt. Ura és parancsolója a népirtásnak, a gigantikus és az ember nevet megcsúfoló gépezetnek; Himmler jobb keze, az RSHA, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal egyik „legmegbízhatóbb osztályvezetője” — mint ahogy ez jellemzésében szerepel —r rettegett úr a horogkereszt árnyékában, s félelemtől rettegő patkány, amikor — évtizedes bujkálás után — bírái elé került. Kolbászexport A gyulai húsüzem , készí'r.mé-i nyei iránt évről évre nagyobb | az érdeklődés a világpiacon. A | híres gyulai kolbászt már 33 I ország vásárolja. A múlt évben | a tervezett száz vagon helyett 131 vagon kolbászt gyártottak. ! Most nagy teljesítmenyű I kolbásztöltő gépek könnyítik és gyorsítják a munkát. Felszereltek egy nyugatnemet töltőgépet, s felújítottak egy régit. A két gép egy műszakban 150—160 mázsa kolbászt tölt, kifogástalan minőségben. Kevés per volt, amelyet annyi különlegesség kísért. Már maga Eichmann elfogása, s Izraelbe szállítása: a börtön különleges őrizete, az állandó szállítás, egyik börtönből a másikba, nehogy megszöktessék, a -golyóálló üvegfal a tárgyalóteremben, amely elválasztotta vádlóitól j és bíráitól, de mindez csak külsőség. A kulisszák mögött j történtek mutatják meg az j Eichmann-ügy igazi arcát; a félelmet attól, hogy nemcsak az ő bűnössége, másoké is bebizonyosodik. Másoké, akik ma Nyugat-Németor- szágban zsíros állásokban ülnek, tisztelt polgárok, s Éich- mann társai a gyilkolásban, a népirtó gépezet mozgatásában; Globke, Veesenmayer és a többiek. Kául német professzor megfigyelőként ott ült a tárgyalóteremben, könyve azonban jóval túlterjed a tárgyaláson elhangzottak bemutatásánál és kommentálásánál. Kául az összefüggéseket keresi és mutatja be. azt, hogyan vigyázott az izraeli uralkodókörök mozgatta igazságszolgáltatás arra, hogy csak Eichmann bűnössége bizonyosodjék be, hogy másokról ne essen szó. Adenauer, aki akkor még kancellár volt, 1961. március 11-én Bonnban sajtóértekezletet tartott. s ott félreérthetetlen figyelmeztetésként kijelentet- I te: „sem az izraeli kormánynak, sem az izraeli bíráknak | nincs szükségük arra, hogy 1 kirakatpert rendezzenek”. Kául professzor megmutat- j ja könyvében azokat a mes- 1 terkedéseket. amelyek segít- I ségével teljesítették Adenauer, illetve az általa képviseltek — ' óhaját... Nem volt „kirakat- | per”, csak arról volt szó, | hogy Eichmann bűnös. Hogy nem egyedül tette, amit tett, hogy hasonszőrű társai akkor ott voltak mellette, de most szabadon és büntetlenül jár- nak-kelnek a Német Szövetségi Köztársaságban — erről valóban nem esett szó. Az utcasarokra eső, fehérre meszelt régi ház egy drót- kerítéses kert közepén áll, s ablaktalan falával néz a kapu felé. A kertben szuvas, fekete, hullott dió. Roskadt, elszáradó szőlőlugas támasztja a falat, de a virágágyakon látszik, ha kopárak is, hogy egy kéz nem rég vette őket gondozásba. A kerítés vasajtaja lánccal lezárva, a lakatban ott a kulcs. A nevét kiáltom annak, akit keresek. Fekete hajú, vékony, magas fiatalember jön elő, hosszú, kopott nadrágban, lógó, elnyűtt pulóvere alatt nem hord inget. Járása, pillantása, kézfogása elárvult, tétova ember benyomását kelti. Nyakában aranylánc; legalábbis a színe arany. Tavaly a DCM-ben dolgozott, de a februári létszám- csökkentés idején több más között őt is eltanácsolták. — Érdekelne, miért esett magára a választás, s hová került az elbocsátás után? A DCM-ben a vasútnál dolgoztam. Nem is tudom ... nem volt különösebb kifogásuk a munkámmal kapcsolatban, csak tavaly karácsonyra és szilveszterre is beosztottak szolgálatra és szilveszterkor nem mentem be. Gondolom ezért. Fiatal vagyok, menyasszonyom van, magánéletet is akarok élni. Ez érthető, nem? Később azután beteg voltam és kijavítottam a beteglapomat, hogy igazolni tudjam ezt a hiányzást. Rájöttek és azt kérdezték, átadjanak-e a rendőrségnek okirathamisításért, vagy felmondok magamtól. Inkább fel- mondtam. — Amikor idekerült, hosz- szú hajú, Beatles-frizurás pi- perköc volt, s a róla kapott hírek sem kedveztek neki. I— Kiszeli Rezső — volt főnöke — higgadtan, elfogulatlanul beszél róla. — A rossz előítéleteket hamar megváltoztatta az, hogy jófejű embernek bizonyult, a szakvizsgáit gyorsan és sikerrel tette le. Nem jellemezte túlzott szorgalom, de rendesen dolgozott. Bár egy idő múlva apróbb kimaradások kezdődtek, amit részünkről a szokásos figyelmeztetés és büntetés követett; váratlanul ért a letartóztatás híre. — Kitettek a gyárból és az MTH öntödébe vettek fel, de kár volt odamenni, kevés a pénz. Különben is olyan zűrös az életem ... — hosszan hallgat. — Másodszor nősülök, nem sikerült az első házasságom. A feleségem bátyja, aki idejárt, elkezdett biztatni, hogy milyen egyszerű dolog: elemelek valamit ' és megvan a pénz. Addig beszélt, míg megtettem. Egy év börtön. Közben itthon — mesélik — éjszakánként ki-be ugráltak a feleségem ablakán a katonák. Erre az egy évre, a házasságom is ráment. Elegem van a börtönből! 1964. június 14-én szabadult. Visszavették a gyárba. — Kezdetben megint rendesen dolgozott — mondja Leyer Ferencné a munkaügyi osztályon —, de a közösségtől teljesen elvonult, a KISZ-tagságot mereven el- utasította, a dolgozókkal nem i barátkozott. Persze nem is i szerették, amit meg lehet ér- i teni. Ősszel újra kezdődtek i az igazolatlan kimaradások, j Egyszer két órával szolgá- j latba lépése előtt telefononj hívott fel bennünket. Azt | mondta, Pesten van, s olyan i részeg, hogy nem tud mun- j kába állni. Miért nem tud- j ta munkahelyét megbecsül- i ni? Február 2-től már egyél-i talán nem jött be. A szabá- i lyoknak megfelelően írásbanj figyelmeztettük, és 8 nap el- \ teltével, február 11-én töröltük az állományból. Az el- bocsátandók listáján, akkor már rajta volt, mindenképp elküldtük volna. Csak 26-án jelentkezett, akkor hozta a kijavított beteglapot. Az orvosi igazolás 3 napra szólt, a „három” szót egyszerűen áthúzta és aláírta, hogy „hat”. Végtelenül primitiv, leplezetlen csalás. Meglepő naivságra vall, hogy azt hitte, ezt majd beveszik. A járda szélén ültem. Védekezőn tartottam magam elé a kezem. Világosan láttam — éreztem, hogy dőlnek meg, zuhannak felém a házak. Sokáig ülhettem így —, de nem zuhantak. Tudatában voltam, hogy nagyon be vagyok csípve. De a részeg ember nem emlékszik semmire, nem is tud ilyen tisztán gondolkodni, én pedig világosan emlékszem: — délben tettem vonatra az asz- szonyt, egy hét múlva jön vissza. Es ennek örömére két nap szabadságot vettem ki —, hogy igazán élvezhessem szalmaságom. Ennek teljes tudatában ismerkedtem meg Mancikával tegnap a villamoson. Szalmaságom első délutánját is vele töltöttem —, illetve most már nem vagyok vele, mert amikor a házmester kaput nyitott és én minden tőlem telhető kedvességgel be akartam mutatni —, ő már nem volt sehol. Hát így indultam el keresni, de a járdánál, úgy látszik, nem jutottam tovább. Érdekes, hogy mindenre milyen jól emlékszem. És most, mintha Mancikát látnám összekuporodva a kapu alatt. — Megvagy — beszéltem hozzá. De miért nem jön ide? miért nem segít? Hosszú-hosszú morfondirozás után, négykézláb jutottam el a kapu alá, boldog reménységgel kapaszkodtam a nagy kupac fehérségbe. Minden erőmmel átöleltem — a hideg kukát. Csörömpölve gurult a teteje végig a pincelépcsőn. Nagyot ordítottam: „Kísértet!! — Nem, csak a házmester volt hosszú fehér ingben, még most sem tudom, hogyan vitte fel a 81 kilómat a harmadikra. Harangoznak, pontosan dél van. KáSzalmaságom bultan fekszem az ágyon és nézem a plafont. Éhes vagyok. Megszokott rúgással ugróm talpra, beleszédülök, ahogy nyitom ki a spájzajtót. Szép rétidben sorakoznak az üres üvegek. A polcon két óriási uborka. Hát ez egy csendélet. Fúj! Nyersuborka. De azért nyelek egyet. Ha nincs más, meg kell enni. Zsíroskenyérrel. Nagy pók ereszkedik le az orrom előtt, Egyszer olvastam, hogy egy kaukázusi néptörzs esküvői szertartásához hozzátartozik a kölcsönös pókevés. Ügy látszik, meg ez sem riasztja vissza az embereket a házasságtól! Micsoda világ! Igaz, az én feleségem ... De most nincs itthon. Es majd Mancika! Egész jó kedvem lesz■ a gondolattól. Fütyülve borotválkozom. Már emelem is a telefonkagylót. — Egy órán belül ott vagyok — csilingel Mancika hangja. Az összes szemetet besöpörtem a re- kamié alá. Találtam egy fél üveg konyakot —, de olyan ideges voltam!?? — remegő kezemből ezer darabban hullt a parkettára. Nem lettem dühös, ráhúztam a szőnyeget. Csöngettek. Mancika mintás tvisznadrágban érkezett. Gyorsan becsuktam az ajtót, mert a szomszéd csörömpölt a kulccsal. Mancika majdnem elájult, mikor azt mondtam, hogy főzzünk valamit. Másfél óra múlva találtuk meg a szakácskönyvet. Mancika két kistányért eltört, és tojáshéjdarabok csörömpöltek a habverő alatt. Mancika összesöpörte a tányérdarabokat. Amikor lehajolt, fekete blúzából előkandikált a sötétbarna kombinépánt. Eredetileg fehér lehetett — állapítottam meg és nem ettem a piskótából. Egyébként is olyan lett, mint a tégla. Három órakor megettük a két uborkát. A pókot sem ő, sem én nem mertük megfogni. Azt mondta vigyem el vacsorázni. Rövid számvetés: 300 forintból már csak 90 van. Az asszony pedig csak hat nap múlva jön haza. Mancika vihogva vette fel a feleségem pongyoláját. Feszült rajta. Be sem tudta gombolni. Csúnya — kövér — kócos. Ha elment, rögtön kimosom azt a pongyolát. Mancika, mint általában a kövér nők szokták, nehezen kapkodott levegő után —, orra alatt táncoltak az apró szőrök, egész lényével aludt. Kábultan álltam az erkélyen. Élesen, berregve szólalt meg a telefon. Felszabadulom, szinte fiatalosan mondtam: — igen, az interurbán, igen, nem teszem le —, ilyen sokáig még soha nem beszéltem telefonon az asszony- nyal: köszönöm drága, fejeztem be, nem baj, ha édeskáposzta, megkeresem a speizba —, vigyázok mindenre —, igen gondolok rád ... Mancika kócosán állt előttem. — Félórán belül itthon lesz —’ hazudtam. Ijedt, nagy szemeivel már az ajtóban állt. A tvisztnadrágon nem húzta tel a cippzárt. Csak meg ne lássa valaki a házban. Otthonos illatot árasztva gőzölgett a tányéron a káposzta. Nem! — mondtam szigorúan —, előbb kimosom a pongyolát! . Balcsók Hona Kául professzor jogász, s nagy hírű kutatója a nácizmus gaztetteinek; Eichniann tevékenységének is kiváló ismerője. Sok dologban segítségére volt a bíráknak, az izraeli igazságszolgáltatásnak, s beszámol erről is. Ám megismertet azzal is, hogy állítottak gátakat az útjába, hol rejlettek azok az erők, amelyek meghiúsították, hogy a tárgyaláson a teljes igazság kiderüljön. Izgalmas olvasmány a könyv, döbbenetes erővel adja vissza a tanúvallomások szenvedélyességét, s ábrázolja — remekül eltalált fényképeket is közölve — a főhóhérok egyikéti akit elért megérdemelt sorsa. Vajon el- ^éri-e a többieket is?! A könyJ vet dr. Timár István fordí- s ^ tóttá. (Kossuth Könyvkiadó) | <m. o.) | ~ FAGYASZTOTT I ZÖLDKUKORICA ^ A Kecskeméti Hűtőházban $ a szokásos zöldségfélékén és $ gyümölcsökön kívül az idén ^ zöld csemegekukoricát is ^ mélyhűtenek exportra. A ^ csöveket szabványdarabokra ^ vágva fagyasztják, svéd meg- i rendelésre. I | Magányosok szállodája § Courchevel franciaországi ^ magaslati üdülőhelyen olyan | szálloda nyitotta meg ka- í púit, amely kizárólag magá- | nyosokat, tehát agglegériye- $ két és egyedülálló nőket fo- ^ gad be. Házaspárok számára í( nem ad ki szobát. Elveszett ?
