Pest Megyei Hirlap, 1965. augusztus (9. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-29 / 203. szám

1965. AUGUSZTUS 29, VASÄRNAP "^tírlap 5 Olaj a borospincében Egy francia gazda borospin­céjében olaj tört fel. A pince környékén sietve hozzáláttak a fúráshoz. 463 új lakás társasházakban Az országban Pest megye egyike a legnagyobb arányban építkező területeknek. Ez megmutatkozik abban is, hogy Munkában a próbamester Badacsonyi János tíz éve a Csepel Autógyár próbames­tere. Bejárta Európát és részt vett egy húszezer kilométeres afrikai úton is. „Szerelmese” az autónak, életének nagy részét gépkocsin töltötte. Kedves „szórakozása”, ha a teher­autót nehéz terepen kell kipróbálni. Tankolás az utóbbi két évben, szinte ugrásszerűen emelkedett azoknak a — főként fiatal — családoknak a száma, ame­lyek á régi hagyományos föld­szintes házak helyett a kor­szerűbb, könnyebben fűthető, többszintes, vagy egymáshoz kapcsolódó társasházakat vá­lasztják. Az Országos Taka­rékpénztár ezeknek a háztí­pusoknak az építésére, új La­kónegyedek kialakítására év­ről évre nagy összegeket for­dít. A beruházások keretében jelenleg Pest megyében össze­sen 463 úgynevezett kulcs- átadásos társasház, illetve öröklakás építése van folya­matban. Hőstett a levegőben Szavov bolgár tisztiiskolás növendék bámulatra méltó lélekjelenléttel mentette meg katonatársa, Atanoszov életét, akinek ejtőernyője a kiugrás után nem nyílt ki. Zuhanás közben szerencsére Szavov közelébe ért, akinek sikerült elkapnia katonatársát. Mind­ketten sértetlenül értek föl­det. Terepen A LETKÉSI METROPOLIS RÉGÉSZPARADICSOM AZ IPOLY VÖLGYÉBEN Letkés az ásatásoknak kö­szönheti, hogy ezentúl sok év­ezredes múlttal kérkedhet. Mégpedig nem is akármifé­lével, nemcsak azzal, hogy úgy jó négyezer éve már em­berek lakták, amit igazol az idén feltárt földbevájt la­kógödör és az abban ta­lált agyagedény-töredékek. Hanem, hogy jóval később, a vaskor derengése idején, aminek szintén idestova már közel háromezer esztendeje lehet, valamiféle hatalmas törzsfő, vagy ki tudja, feje­delem, sőt, talán éppen hol­mi városkirály székhelye volt. Ha megvallatnánk az egész környék talaját, eset­leg elő is kerülne valami jele a kunyhó- vagy sátor­városnak — miért ne hin­nénk őskori metropolisnak —, amelynek a napokban feltárt sír lakója ura volt. A nagyúr szerszámai Mert az kétségtelen, hogy nagy hatalmú vezetője le­hetett egy kisebb vagy na­gyobb embercsoportnak; ma­radványai mellett lelt sír­mellékletek bizonyítják. A község határában, a Káposz- tásföld-dűlő földjében rej­tőző őskori temetőben kiás­tak egymás mellett több kő- pakolásos sírt. Külsőleg nem különbözik egyik a másik­tól. Csaknem mindegyikben, kettő kivételével, agyagur­nát találtak, hamvasztásos temetési szertartás nyomait és csak kettőben kinyújtózta­tott csantvázat. Valószínűleg két különbö­ző hitű nép élt egy időben ugyanitt. Az egyik elégette, a másik kiterítve temette el halottait. mindegyik a maga vallása szerint. Más-más nyel­ven is beszéltek, meglehet, de hogy a halotthamvasztók felett a másik nép uralkod­hatott, arról az egyik sír beszél. Meglett korú, ter­metes vitéz sírja, akit feje­delmi pompával helyeztek öröknek vélt nyugovóra. Mellette mintegy hatvan centiméter hosszú hüvely nélküli bronzkard feküdt. Ez még önmagában csupán annak jele, hogy amíg élt, harcos kardforgató volt Ám a feje fölé helyezett jókora bronzcsákány már csalhatat­lan jelkép, lett légyen törzs­fő, avagy király, egyszóval csak uralkodó sírjába ke­rült effajta szerszám alj­ban a korban, amikor még éppen hogy használni kezd­te az ember a vasat. A Carbon 14-es eljárás A letkésl nagyúr szerszá­mai azóta már Budapesten vannak, tudósok tanulmá­nyozzák, összevetik más ha­sonló leletekkel. Csontjai vi­szont az Antropológiai In­tézetbe kerültek, ahol vizs­gálat alá vetik, s koponyá­ja formájából, arccsontjaiból megállapítják, mely ember­fajhoz tartozott. Ha tüzetesen megvizsgálják vállcsontja bel­sejét, még azt is kideríthe­tik, milyen betegség okozta halálát. Sok mindent meg­tudhatnak felőle, de hogy milyen nyelven beszélt az nem állapítható meg. Oly ré­gen élt, Európában még a legkezdetlegesebb írásnak sem maradt fenn semmi nyoma abból az időből. De hát mikor is élt? Úgy két- ezerötszáz-háromezer éve, ez az, amire a sírleletekből kö­vetkeztetni lehet. Még ponto­sabban megmondanák azon­ban csontjai. Magyarországon ugyan még nem áll megfelelő készülék a régészek rendelkezésére, a tudósok nemzetközi együtt­működése révén azonban mégis megállapíthatják. Elég egy darabka csontot elkül­deni akár Svájcba, akár Észak-Amerikába, két-három hónap múlva itt a válasz és benne az évszám. El kellett jutni az embe­riség történelme új korszá­kéhoz, az atomkor kezdeté­hez, most már pontosan meg­állapíthatja, hány ezredév­vel ezelőtt meghalt ember maradványai kerülnek elő a földből. Erre szolgál a Car­bon 14-es eljárás, ami tu­lajdonképpen az atomfizikán alapul. Röviden összefog­lalva ebből áll: A világűrből érkező koz­mikus sugárzás a föld légkö­rébe hatolva atombontást idéz elő. Ennek következté­ben míg a szénvegyületekben levő szénatomok nagy több­ségének atomsúlya 12, a le­vegőben levő széndioxid kis mennyiségű 14-es atomsúlyú rádioaktív szénatomokat tar­talmaz. Ezt a szénizotópot az élőlények belégzik és ál­landóan elraktározzák szer­vezetükben. Attól kezdve azonban, hogy a halál megszakítja ezt a fo­lyamatot, a szervezetben elraktározott Carbon 14 ra­dioaktív sugárzása a bomlás során állandóan csökken. Mégpedig 5720 év elteltével csaknem a felére, 11 440 esz­tendő múlva pedig a negye­dére. Egyebet tehát nem kell tenni, csupán megmér­ni a radioaktivitást és máris — néhány évtizedes pon­tossággal — kiderül, hány ezer esztendeje halt el a vizs­gált szerves anyag, legyen az akár növényi, akár állati vagy emberi eredetű. Persze, azért a művelet bonyolul­tabb annál, amilyen gyorsan és egyszerűen leírhatja az ember. Ezeréves magyar sírok Azt még nem lehet tudni, alávetik-e a letkési fejedelem maradványait a C14-es eljárás­nak, de hogy az ugyancsak Letkésen, a falu határának másik részén egy dombol­dalban lelt két sír lakóinak korát anélkül is pontosan megállapították, az tény. Ügy találták ezt a két sírt, hogy valami építkezéshez anyagot bányásztak és közben embe­ri csontokra bukkantak, mire az ásást nyomban abbahagy­ták. Elszaladtak Káposztás- föld-dűlőre, az ott kutató ré­gészekhez, jöjjenek, mert emitt is van megfejteni való titka a földnek. Kiderítették aztán hama­rosan a régészek, hogy hon­foglaláskori temető nyoma került elő. Már a második Letkésen. Néhány évvel ez­előtt ugyanis az iskolaudvaron már feltártak egyet. A sír- mellékletekből megállapítha­tó, hogy vagy 1100 eszten­deje elhunyt magyarok te­metkeztek mindkét helyre. Az ősszel még visszatérnek Let- késre a régészek, s átkutat- j ják az agyagdombot, mert úey j sejtik, találnak még benne I sírokat. I Szobon pedig egy másik ; dombon, szemben a vasútállo- | mással, szintén ásatások foly- ■ tak augusztusban és jó ! eredménnyel már be is feje- i ződtek. Vagy 25 sírt tártak [fel, ugyancsak honfoglalás- i kori magyarok temetkezőhe- I lyét. Egy férfi sírjában ara- • nyozott ezüstpitykét, mási- ! kéban öt centiméter átmérő- ! jű nagy fülbevaló karikát ! találtak. Egyben meg vas- ! kést, s egyben két vas nyíl- :hegyet ; Négyezer éves lakógödör í Alig, hogy ebben a temető- ; ben bevégezték a feltárást és 5 elutaztak Szobról a régészek. ; építőmunkások keresték iz- ! gatottan Laczus Géza járási ! múzeumi igazgatót, árokásás ; közben sok cserepet találtak. S Azokról aztán leolvasható 5 volt, hogy négyezer év körüli t földbe süllyesztett lakógödör- ! re bukkantak a munkások. (Majd egy egész cementeszsák ! megtelt tört agyagedény-dara- j bókkal, valamennyin felis­> mérhetők a zselizi kultúra jel- ! legzetes díszítő motívumai. i Ennyi lelet rejtőzik az Ipoly > mentén. De azért az, mintha ! ősszüleink bűnbeesésükig itt ! éltek volna nagy boldog- ! ságban, ha meg nem is cáfol- ! ható, mégis merész állítás i lenne. Az viszont bízvást el- i mondható, hogy ez a vidék, j ahol a mélyebbre süllyesztett i ásó oly sűrűn hozza nap- ! világra rég letűnt korok em- i lékeit, a régészeknek igazán i paradicsoma. Szokoly Endre vány, görnyedt hátú, félénk kis doktor szórja szét ezeket a veszedelmes cédulákat a lépcsőházban. Nyomdát ren­dezett be otthon. Gyerekjáték gumibetükből szedte ki a ma­ga fogalmazta szövegeket. Reggelenként az orvosi táská­ba gyömöszölte az éjjel készí­tett röpcédulákat, és minden házban hagyott belőlük egyet- kettőt, amerre csak járt. A VII. kerületi nyilasház parancsnoksága hajtóvadásza­tot rendezett a titokzatos röp­cédulák készítője ellen. Egyenruhás és civilbe öltözött nyilasok álltak lesben minden sarkon, figyelték a járókelő­ket. Asszonyokat motoztak meg a Garay téri piacon, raj­taütésszerű házkutatásokat tartottak. Nem találtak sem­mit. A doktor valahogy el­kerülte a figyelmüket. Mégis lecsaptak rá. A Garay utcai csillagos há­zakból elhurcolták áldozatai­kat a nyilasok. Feltartott ke­zekkel kellett menniök. Csat­togott hátukon a puskatus. Aki megingott, földre zuhant, azt tarkón lőtték. Egy vörös hajú fiatalembert pofonvágott az egyik karszalagos nyilas, s o szerencsétlen a falnak esett. Csúnyán bezúzta a homlokát, ömlött a vér a sebből, végig­folyt arcán, ruháján. Megpró­bált felállni, az öntudata küz­dött a mind jobban rátörő eszméletlenséggel. Úgy hány­kolódott, mint a kiütött bok­szoló, aki kábultan hallja, hogy már nyolcat számol rá a bíró, s tudja: ha törik, sza­kad, fel kell állnia. Feléje irányult egy puska­cső. — Állj fel! — kiáltott ek­kor egy férfi. A doktor volt. Az utca túl­oldaláról nézte a borzalmas jelenetet. — Kuss! — ordított rá az egyik nyilas. Az orvos rá se pillantott, határozott léptekkel ment át az úttesten. A vérző, félig ájult fiú mellé térdelt. Jódot, kötszert vett elő a táskájából. A nyilas az orvos mögé állt. A pisztoly csövét a tarkójá­hoz nyomta. Az emberek ré­mülten nézték a készülő ször­nyűséget. Az orvos nyakán érezte a jéghideg vasat. A gyomrában a félelmet. De nem emelte fel a fejét. Nem merte. A keze reszketett, öntudatlan, begya­korolt mozdulatokkal készí­tette a kötést. S remegő uj­jakkal erősítő injekciót adott a fiúnak. Végre, ha támolyog­va is, de talpra állt a fiú. Ekkor szólalt meg a doktor: — Felállhatok? A nyilas bambán bámulta a pisztolya előtt térdelő em­bert. Lelőlek! — kiáltotta, s tajtékozott a dühtől. Egy másik karszalagos hoz­zálépett: —r Hagyd ... Majd ... Az orvos összecsukta a tás­káját. Megveregette a fiú ■vállát: — Ne hagyd el magad ... zegény öreg. Mást bizta­tott, pedig neki lett volna a legnagyobb szüksége néhány meg­nyugtató szóra, egy erősítő injekcióra. Az izgalomtól el­szorult a szíve, fulladt, s tán­torogva botorkált a falak mellett haza. Maga sem tudta, hogy hon- nét vette a bátorságot. Ismer­te önmagát. Alapjában véve gyáva vagyok — vallotta be gondolatban. Jeges, bénító fé­lelem fogta el. Újra érezte a pisztolycsö ’dermesztő hidegét. Otthon, ahogy volt, kabát­ban, kalapban egy székre ve­tette magát, s meredten bá­mult maga elé. Kiverte a hi­deg veríték. Annyira kime­rült, hogy moccanni sem tu­dott. Csak a gondolatok ker­gették egymást veszett gyor­sasággal agyában: — Mire volt jó az egész? Segítettem a fiún? A követ­kező utcasarkon úgyis lelö­vik ... Ha nem most, majd később pusztul el... így kimerültén, izzadton ta­lált rá a pártházból küldött fegyveres osztag. Letartóztat­S' ták. Pökhendi, tizenkilenc éves kamasz hallgatta ki: — ön kommunista! Nem kérdezte, hanem kije­lentette. Ä doktor nem volt kommunista. Valójában sem­mit sem tudott a kommuniz­musról. A fasizmust gyűlölte. Tudta, hogy tennie kell elle­ne valamit: játékbetűkkel nyomtatott röpcédulákat ké­szíteni, néhány biztató szót szólni az emberekhez. Kinek mi telik az erejéből. Mert tét­len senki sem maradhat... A suhanc hangot változta­tott. Áttért a tegezésre: ■— Vörös vagy! — ordította, ahogy csak kifért a torkán. Rettenetesnek akart látsza­ni. — Bocsánat... — hebegte udvariasan a doktor, de a suhanc letorkollta: — Kuss! Pofa be! Az orvos lehorgasztotta a fejét. Szégyellte magát. Ekkor egymásután két gyors pofont kapott. Nem túl­zottan nagyot, de nikkelkere­tes szemüvege messze elre­pült az orráról. — Miért segítettél annak a kölyöknek? — Orvos vagyok ,.. Esküt tettem... — Engem is bekötöznél?! Gépiesen felelt. Halkan, de szabatosan beszélt. Belül azonban izzott. A pofonok egy pillanat alatt kiirtofták belőle a rémületet. Azon vette észre magát, hogy hazu­dik. Nemcsak azért segített a fiún, mert orvos. A röpcédu­lákat sem azért készítette. Rá­döbbent, hogy ölni is tudna. Képes lenne lelőni ezt a nyi­las kamaszt. Hidegvérrel, megfontoltan. Mert fasiszta. Szörnyű, ugyanakkor izgalmas volt számára ez az érzés. So­hasem hitte volna ezt önma­gáról. Eddig mindig csak gyó­gyított. Szamárköhögéses gye­rekeket, gonorrheás utcalá­nyokat, asztmás öregembere­ket. Eddig az emberi életért A küzdött. Hogy gyilkolni sze­retne, e percben érezte elő­ször. két pofont követte a többi. D achauba vit­ték. Éhezett, verték, szenvedett. Mint a töb­bi Icinhalálra ítélt pária. A régi, szófukar, magába zár­kózott doktor talán az elsők között pusztult volna el. Öreg volt s a hétköznapi dolgokhoz végtelen ügyetlen. Csak a gyógyításhoz értett. Ügyes­kedni sohasem tudott. Aki Dachauban élni akart, annak ügyeskednie kellett. Ravaszul, szívósan. Megnyerni minden percet, örökké lesben állni, éberen figyelni, vigyázni. De az ember, aki megismerte a gyűlöletet, aki ölni vágyott, bosszút akart állni. Ez adott neki erőt. összeszoritott fo­gakkal küzdött az életéért, mert ott akart lenni, amikor a hóhérok felett ítéletet mondanak. Mint orvos a be­teget, figyelte önmagát. Mér­te a pulzusát, talcarékosko- dott az erejével. Csak most vigyázni!... Még egy kicsit kell kitartani... Akarni kell! Csonttá, bőrré fogyva jött haza. Minden másképp lett, mint a koncentrációs tábor poklában eltervezte. Nem szá­molt le senkivel. Visszavedlett azzá, ami volt, egyszerű, szür­ke körzeti orvossá. A régi ut­cákat járta, a régi házak lép­csőit koptatta. Újra gyógyított, és már maga sem hitte, hogy valamikor ölni akart. Nem ment el a háborús bűnösök nyilvános bírósági tárgyald-! saira sem. — Minek? Mások majd ítél­keznek felettük — gondolta. — Felejteni — hajtogatta, ha eszébe jutott a sok szen­vedés. , Nem ment elismerést, iga­zolást követelni sem. Azt gon­dolta, hogy ő kevesebbet tett, mint mások. Mint az ellenál­lók, akikkel Dachauban együtt szenvedett. A röpcédula sem saját ötlete volt. Hasonló pa­pírt talált egyszer levélszekré- < nyében. „Kommunista Párt” — ez volt az aláírás, s alatta ^ ez állt: „Add továbbr ö csak§ továbbadta ... Lezárta a múltat. Egyet § kívánt: újra dolgozni, gyógyí- \ tani. A múlt nem jöhet visz- ^ sza többé — ezt hitte, és eny-§ nyi elég volt neki. Egészen 1956 októberéig, ^ amikor újra civilruhás fegy- ^ veresek, karszalagos suhan- ^ cok jártak az országban. Nem- S zetiszínű volt a karszalag, de § látott nyilaskereszteket is a § házak falán. Ekkor jeHentke-\ zett a körzet pártirodáján: ^ — Segíteni szeretnék. — Párttag? — kérdeztékS tőle. \ T- Nem, de szeretném, ha ^ felvennének. A párttitkár megdöbbenve \ nézte: ^ — Most akar párttag len- § ni?l Miért? § — Nézzen az utcára — ^ szólt a doktor, s az ablakon át í a Keleti-pályaudvar előtt % őgyelgő puskás civilekre mu- ^ tatott. — Én már tudom, ml \ történik olyankor, amikor § ezek veszik birtokba az utcát. \ S elmondta, hogy mi töri ^ tént vele a háború alatt. Elő- ^ szőr szólt érdemeiről. g y z volt a sorsa. Mindig a § r7 nehezebbet választani. ^ J—J Akkor tenni, cseleked ni, amikor sokan má- sok visszariadnak. Hajlott hátú, ősz hajú öreg- ^ ember. Nem tehetek róla, ^ úgy emlékszem, már gyér- ^ mekkorámban is öreg volt. A napokban találkoztam vele. ^ Régimódi, fekete kabátján ^ megkopott a vékony bársony- $ gallér. Nyugdíjba mehetne ^ már. & — Kevés az orvos, még ^ szükség van rám — mondja, s ^ minden reggel járja megszo- Jj kott útját. Naponta talán száz- szór is bebarangolja körze- \ tét — Csikágót. Csak a lép- ^ csőket bírja egyre nehezeb- $ ben. Mégsem panaszkodik. S $ ma sem fogad el pénzt sen- $ kitől ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents