Pest Megyei Hirlap, 1965. augusztus (9. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-20 / 196. szám
1965. AUGUSZTUS 20, PÉNTEK litt K/Uríap _ _ ! MITŐL SZÉP A SZÉP 'SSSSSSSSSSHW7SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSA Törékeny, lenge alkat. Tengerkék. ruhája, nap- ■ színű haja s körülötte a fehér, piros és citromsárga dáliák megremegnek a sodrástól, ahogy a kerti úton jön elénk. Itt nőtt fel, érett művész- szé ebben a sok színű dunakeszi kertben. Lehet, hogy a zinniák, a selymes petúniák, a lelógó loncok ihlették meg a kislányt. Még nem volt tízéves — emlékszik visz- sza —, amikor már sokat töprengett a megfejthetetlen titkon: mitől szép a szép? Miért szereti a fodros levelű muskátlit, a lebegő függönyöket, a komor barna rézmetszeteket? S amire a kisgyermek még nem tudott válaszolni, azt megteszi most a fiatal- asszony. Suppán Irén iparművész, aki ősrégi indiai batiktechniká- val újraálmodja a világot. Lakásának hangulata azonnal megkapja a látogatót. Derűs a halk és harsogó tónusok harmóniája. Iparművész tervezte. Suppán Irénnél minden a maga munkája. — Rosszkor jöttek — mondja. — Éppen tegnap vitték el legutóbbi munkáimat a Képzőművészeti Alaphoz. Az ÁR- TEX rendelte s vitték Nyugatra. Azért van mit látni. A zöld sövény mögé bújtatott, csupaablak műhelyben ösz- szetekercselt ak- varellek. Avatatlan szem először csak vonalak- színek foltját látja, aztán kibontakozik belőlük a mondanivaló: a mindennapok egyszerűsége, vagy az álmok meséi. A dunai táj, a kisváros házsorai, az utazások élményei, gyermekek. — Hogyan lesz valaki iparművész? — tűnődik. — Azt hiszem, az ilyesmi kétoldalú dolog. Kell hozzá hat év a főiskolán, rengeteg szorgalom, tanulás és olvasás. Ez a mesterségbeli rész. Aztán kell hozzá álmodozás, s bátorság az újhoz. A szekrény mélyéből vázlatokat szed elő. — Ezekért öt évvel ezelőtt még rajongtam. Ma már nem tekintem őket szívügynek. Túlléptem rajtuk, egyszerűbben kell kifejezni a bennünket körülvevő jelenségek bonyolult ságát. Ahogy érik az ember, mindinkább ma- gáratalál. Kialakul az a sok-sok apró jegy, ami az egyéniséget fejezi ki. Ezt nem lehet előre kigondolni. Formálódik a gyakorlatban s az ember életének minden mozzanata, boldogsága vagy bánata, derűje vagy zavartsága nyomot hagy rajta. — Igen. Már a főiskolán átálltam a textilfestésre. így találtuk meg egymást a batikolással, a viaszfestéssel. Számomra mindig friss élmény, ahogyan a világosabb színtől a legsötétebbig haladva, a forró viasz alatt lassan kialakul a megálmodott festmény. S ami plusz hozzá, amit már az anyag tervez, tőlem függetlenül: amikor a forró viasz a hideg festékben hajszálfinoman meghasad s előáll a törésvonalak kuszasága. Suppán Irén elnézést kérőén az órájára néz, még megsimogatja a kertben játszó kislánya barna fejét s aztán invitálva nyitja a szobaajtót. — Nézzék meg a legutolsó, legszebb művemet — siet a babakocsihoz. Gyurika kéthónapos, komplett csecsemő, aki most abbahagyta a sírást, ahogy anyja hangját meghallotta. Kék szemű, rózsaszín Jcisbaba. Teljesen hagyományos, semmi nem absztrakt rajta. Komáromi Magda — Vándor molnárlegény, péklegény, ha pékműhelybe, malomba betért, ebédet kapott, vacsorát, útravalót, éjszakai szállást... Van-e val- lami új szokás? — Molnároknál nem tudom. Mi a péklegényeket s péklányokat, ha szép kenyeret, jóízű kiflit sütnek, kiváló sütőiparosokká ütjük, megjutalmazzuk ... A sütőipari igazgató biztatására kopogok Rötzer Mihály dunaharaszti okleveles kiváló pék ajtaján. Azt mondták: jó humorú ember. Sehol egy deka humor. Házikabátot húz és szerfölött álmos. „Zavarom?” „Á, dehogy. Most feküdtem le fél órája.” — Mitől lett híres a soroksári kenyér? Tudnak-e sütni á harasztiak is márkás kenyeret? — A soroksári pékek valaha vízimalmokból kapták a lisztet. Akkoriban a vízimalom jobb volt: szépen, finoman őrölte a szemet, príma lett a rozsláng. Két-három inőlMÁifök, niaint&k, mázsát kisütöttek a kicsiny pékségek, aztán hordták Pestre a kenyeret eladni. — És maguk? — Nálunk is volt sok pék. Würtembergből származtak ide a régi péklegények. Már az én nagyapám is ebben a műhelyben dolgozott. De itt nem a kenyér ment, inkább a finom fehéráru. Most is így van, jelenleg ... — Tehát a nagypapa adfa meg ennek az állami üzemnek a profilját... Most végre elmosolyodik. „Ügy van az”. Aztán kerestem Dunaharasz- tin egy asszonypéket. — Ma mit sütött? — Máma semmit. Szabadságon vagyok. Szombaton megy férjhez a lányom. — És tegnap? — Tegnap 15 ezer aprósüteményt, 250 kalácsot, 150 szegedit, 300 brióst, 300 pogácsát és 150 zsúrkenyeret. De nem én sütöttem tulajdonképpen. Én táblamunkás vagyok. — A táblamunkás mit csinál? — Az formálja a süteményt. Attól lesz szép. Vagy csúnya. — A magáé szép lesz? — Azt hiszem. Azért kaptam tán oklevelet. — És még miért? — Nehéz. Egész éjjel hajolni, szaladni. Pestre elérnék, annyit lépek. Ügy lett pék, hogy a férje, aki lisztet hord kocsin a pék- üzembe, 13 éve beprotezsálta segédmunkásnak. Aztán megtanulta a szakmát, s esti tagozaton szakvizsgát tett. — Mit süt az esküvőre? — Én semmit. A „Rózsa- kert”-ben lesz a lagzi. ★ Az ember betolja a kenyeret a Hitz-kemeneébe s tíz percig odafigyelhet a riporterre, míg színt kap a kenyér. De tíz perc múlva ki kell szedni s enyhébb hőre rakni, mert elég. — Vándorolt-e sokat a péklegény? Tűri László vándorolt. S Rónai Lénárt is. Egyikük főleg Pest megyében, a másikuk Nógrádban' is. A péklegény, ha nem jól ment a bolt, gyakran vándorolt. De a jó munkás azért hamar otthonra talált egy-egy pékségben. Kenyérnek lenni kellett, ha másnak nem is, minden asztalon. — Ma már, ugye, nincs vándorlás? — Nincs a fenét. Most is vándorolunk. Korszerűsítik az üzemeket, folyton áthelyezés, átszervezés. Rónai például motorral vándorol. Tari 28-ban sütött először kenyeret. — Milyen volt? — Két méter hosszú. Ráragadt a tészta a lapátra s meg- nyúlott, mikor kirántottam. Július 26 óta jár a ráckevei malom. Kifáradt-e azóta? — Azt nem tudom. Én estére kifáradok. Miért mondják a malomra, hogy könnyűipar? S méltatlankodik Szekeres János: csak próbálnák meg, mit érez az ember, ha pár méter magasra felstószol kétszáz tele zsákot... * Vrögi Imre vezető hengerőrt kérdezem: — Vigyázok a szerszámra, meg a gabonára. Kiaknázom... — Hogy kell a gabonát kiaknázni? — Hogy egy mázsából 52 kiló kenyérliszt, 25 nullás, meg 23 korpa kijöjjön... Most gyengébb tűzre tesszük. A soroksári kenyér azért lett márka... — A fia is molnár? — Nem az. Nem vették fel, szerelő lett. Kétéves segéd. Többet keres nálam. — Hát a főmolnár hol tanult őrölni? — Én Pesten, a Népszínház utcában... — Tréfa? — Dehogy tréfa. Ott volt a technikumban egy kicsi tanmalmunk. Hat mázsát őrölt egy óra alatt. — Mi a főmolnár öröme? — Jó az új gabona. Megszűnt a reklamáció. — És a bánata? — Félig adminisztrátor vagyok. Pedig mindig a malomban kéne lennem... Az öreg dunai molnár most a villanyenergiára támaszkodik. Gyurcsik Antal bácsi, miután malomhajója múzeumi tárgyként örökre a kikötőbe vonult, itt a nagymalomban szitaőr. Azt vallja: a molnár legfőbb erénye a tisztaság. A lisztet bűn szeméttel illetni, akár a kenyeret. Még azt mondják, hogy a malom könnyűipar... (Gábor-foto) — Igaz-e, hogy a molnár a menyecskékből is ki szokta venni a vámot? Nevet, azóta sok víz lefolyt a Dunán és az emlék is elszállt, mint a könnyű lisztfelhő ... András László S — Miért szereti a szakmát? § — Nekem molnár volt az '< ^ apám, nagybátyám, apósom, i ^ sógorom. Beleszülettem, Az ükapám is az volt, itt Ke- ^ vén. Annyit tudok: Királynak ‘ ^ hívták. Megszoktam a liszt s | szagát... 1 $5 — Magának mi a feladata? lyamatával ismerkedett — milyen élményekkel halmozta el. Tervezi: visszatér Moszkvába, de most már — feleségével együtt... Sorsa százezrek és milliók sorsának ritmusához igazodott. Amikor a végzős tanonc előtt lehetőségek sorát nyitották meg — külügyi akadémia? tiszti iskola? egyetem? — ámuló szemmel figyelt, s először hinni is alig mert. Apja nem gyűjtött vagyont, mások ké- nye-kedve szerinti szolga volt. Egyetemi évek: nem könnyűek és mégis emlékezetesek. Demonstrátorként keresett forintokkal, éjszakai szénlapátolással, tanítványokkal kereste meg a legszükségesebbet. — A fizikai munka nekem soha nem esett nehezemre. A szüleim mellett, a MÁV A.G-ban is nap mint nap szükség volt a két kezemre. És ha az ember egyszer megtanulja, milyen nagyszerű szerszám a két keze, akkor ezt már soha nem felejti el. Helyetteséről beszél, Szőke Tamásról, s arról a másokért cselekvő ember visz- szatartott - büszkeségével —, hogyan sikerült jóval kevesebb pénzből felépíteni a munkát gyorsító, s az embereket az időjárástól védő nagy szerelőcsarnokot. Számokat ír a papírra — pillanatokra olyan, mint matematikai tételét jól megoldani akaró diák — s magyarázza, , hogvan sikerül biztosítani a 2—4 százalékos hasznot. A maga ügyének érzi. mit fizet be a gyár a közös kasszába, a népgazdaság egész országot hezen felfogható szerkezete az ő szemében az itt, a KGV-nél megteendőik alakját ölti fel. — Soha nem voltam különösebben politizáló ember, azt tartottam, hogy — és otthon is ezt tanultam — aki kap, annak adnia is kell. Lehet, hogy beszélni könnyebb, a szavak forgatása soha nem volt a kenyerem. Dolgozni — mindig szerettem. A vállalat kommunistái éppen ezért hívták soraik közé, 1963-ban lett tagja a pártnak. Ma már a csúcsvezetőség szervező titkára. „Csak” az ajánlotta, hogy — „dolgozni mindig szerettem”. .. Amikor erről beszélünk, az addigi halknál is halkabb lesz a hangja, s azt mondja, nagyon csendesen: — Apám mind a két háborúban részt vett. Tizenkét esztendő veszett el az életéből, katonasággal, harccal, fogsággal. Tizenkét esztendő! Több, mint amióta én itt a vállalatnál kezdtem... Mert szereti a munkát, értékét is érzi. Tudja, a tervek itt a gyárban, s otthon, a feleséggel, a két gyerekkel, csak akkor érnek valamit, ha a nagy egész, a világ, amely őket körülveszi, lehetőséget is ad arra, hogy e tervek valósággá legyenek. A lehetőség — a béke. Nem így beszél erről, azt meséli, két kollégájával közösen — pályázati munkaként —, hogyan készítették el az Utos 45-ös traktorra szerelhető hidraulikus rakodóberendezést, s hogy a Gépipari Tudományos Egyesület helyi szervezetének munkabizottságában milyen szívesen tevékenykedik. — az ember nem élhet úgy, hogy mindenért csak a pénzt lesse. A fogaskerékgyártás, a rakodólapos szállítás — ezek s hasonló témák foglalkoztatják a munkabizottságokat. Miért csinálják? Talán mert úgy érzik, a célok ott nem érnek véget, hogy a munkahelyen megteszi dolgát az ember. — Nehogy azt higgye, simán ment minden az életemben! Volt, hogy olyan helyzetbe jutottam — a rosszakarat többszörös gáncsvetéseként az egyetemen —, amikor azt hittem: bevégeztetett. Mégis talpra álltam. A szüléimét is érték sérelmek, s most nem a cselédsorra gondolok... Ha simán ment volna minden, ágii hiszem, nem érne eny- nyit! Bátyja főhadnagy, leánytestvérei — három gyereket nevelnek. Neki kettő van. Vizes, kicsi lakásban lakik, kért a vállalatnál, de amikor megtudta, igénylő társai többsége milyen körülmények között lakik — visz- szalépett... Nem tartozik azokhoz, akiknek a munkáshatalom — a fejőstehenet testesíti meg. Havonta háromezer forint a fizetése. Megdolgozik érte. Autó? Emiatt nem fáj a feje. A két gyerek, a pici, vizes lakás valamikori esetleges cseréje — a forintok erre mennénk el. Szereti a műszaki-tudományos érdekességeket, a szellem próbára tevését, a logikai játékot, az elméletileg megkonstruált lehetetlen- ségi bonyodalmak útvesztőjéből kibogozni a kivezető utat, az egyetlen lehetségest. József Attiláról beszél, verssorokat mond, úgy érzi — mint mondja — a költő tökéletes és teljes világképe értelmileg és érzelmileg is hatalmába kerítette. A költőről a városra ugranak át gondolatai; mit lehetne, hogyan kellene sok dolgot megtenni Cegléden, hogy a „nagy falu” mindinkább város, mai város legyen. Nem akar elmenni innen, a ragaszkodás és a szeretet azt diktálja: a meglévő jobbátevésé- ben segítsen. — A szakmám sajátja, hogy nem ismerhetem az elégedettséget. Nincs olyan műszaki megoldás, amelynél jobb ne lenne. így tehát nem is vagyok elégedett ember, de: a helyemen vagyok. Az út, amit megjártam, természetes, s ha most visszanézek, azt mondhatom; másként nem is lehetett. „Az út% amit megjártam, természetes” ... Egy ember. Egy a százezrek közül, akik sorsát és jogát az Írás rögzítette, akikért és akik által az Írás létezik, létezett. Az írás — nem legendák és mondák könyve, nem a hívés bibliája. Írás, amely a MAVAG-beli tanoncot útra indította, őt is, s százezreket; 1949 volt akkor, 1965 van most, tizenhat esztendő telt el. Élni tudtunk vele. Mészáros Ottó
