Pest Megyei Hirlap, 1965. augusztus (9. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-15 / 192. szám
» rear UEGYE I 1965. AUGUSZTUS 15. VASÄRNAP EGYEDÜL Az a magány: aludni térni egyszál-pucéran olyan ágyba, melyben nébány nappal előbb még szeretőd válla volt a párna; mint alma-álom, rádvirult a lánymell, kezedbe kerekedvén, s most gömbölyű homályt szorongatsz az éj didergő, vézna testén. Elküldtelek — s én érzek úgy, mint akinek az útját kiadták, ujjaim teli kosarából elgurultak az aranyalmák, füled kelyhébe összegyűjtve elvitted felforrt suttogásom, formád nyomának mélyedése hűsen ásít a szalmazsákon. Voltál test-méretű valóság — hiányod mindenségnyi semmi, köröttem bizsereg a csönd már, mellemet kiáltás repeszti, kiáltozom, de visszalengő illatod éri felszakadt szóm, s csitulok, mint aki magában dudol, ha kopognak az ajtón. Ne fordulj meg, nem lenne úgysem megoldás már a visszatérted, csak úgy maradok meg neked, ha távolból kiáltozom érted, máskor bennem csodát csodáló szemed borzadna most, ha látna, megfosztva gőgöm mákonyától visszatérésed megalázna. —-----------------j már az előI Az asszony I szobában-------------------- látta, hogy f érje Itthon van: vékony fénycsík szivárgott ki az ajtaja alól. Megállt egy pillanatra, fülelit. Némaság Egyedül van! Halkan benyitott a maga szobájába, villanyt gyújtott, s leült az asztalhoz. Táskájából kivette a harmadikosok dolgozatfüzeteit, odakészítette a óiros tintát, s új tollhegyet keresett, mert a régit félig elmarta a rozsda; a piros tinta gyilkolja a tollat. Az új hegyet aztán megnedvesítette, s bemártotta a tintába. Ekkor ütötte meg fülét az első hang odaátról. Női hang. Mond valamit, de innét nem érteni. Jó isten, mit csináltak ezek eddig?! Aztán azt hallja, hogy Zoltán végigmegy a szobán, a kályha ajtaja csikordul, fahasábok koppannak majd dobbannak tompán odabent a tűztérben, s megint esetten a kályhaajtó kallantyúja. Zoltán vasalt sarka most újra végigkopog a parkettán. Cipőben van. Csókolóztak ... „Jó lesz?” kérdi Zoltán; az ő mélyebb hangja tisztán érthető. Női nevetés. ■ odaovakodik az Fnáll' I ajtóhoz. Utál hall----------- gatózni; de most e gyszerűen nem tud a helyén maradni. A nő hangja, a nevetés múltával: „Eleget fázom otthon!” No, nem nagyon jöttél tűzbe a csókolózástól, aranyom! De ilyenek ezek a fiatal lányok. Egy jó teniszpartit többre tartanak a legkiadó- sabb csókolózásnál... Kell is ezeknek még a szerelem! Huszonnyolc előtt egy nő se tudja igazán, mi a szerelem. „Itthon van a feleséged?” -r- kérdi a női hang. „Nem tudom. Nem hallottam hazajönni.” „Mit szólt?” „Már mondtam.” „Meséld el mégegyszer. Azért valahogy félek tőle...” „Tudomásul vette. Roppant okosan viselkedett.” Az asszony elmosolyodik, de a torkát úgy szorongatja valami. A párbeszéd folytatódik. „Még mindig nem hiszel nekem?” „Kezdek hinni.” „Láttad, az ajtónk is le van zárva. Már kétszer fent voltál nálam. Harmadszor vagy itt. Nem elég bizonyítéknak?” „Azért női szolidaritás is van bennem, érts meg. Nem oLyan egyszerű ez. Egy kicsit úgy érzem magam, mint a tolvaj.” A férfi, türelmetlenül: „Hát mit akarsz? Ajándékozzanak neked, nyilvános ünnepség keretében? Nem vagyok én Kossuth-dj!” A lány megint nevet, kicsit idegesen. „Jó, jó, de vándordíjként se kellesz!” „Nem értem.” „Hát úgy, hogy kézről kézre járj. Tegnap nála, ma nálam, holnap másnál...” „Bolond vagy! Tíz éve élek jó házasságban. Ismerhetsz.’’ „És ez nem nyomaszt engem, azt hiszed? Lelkiismeret is van a világon.” Zoltán, most már ingerülten: „Ezt gondoltad volna meg előbb! Most már késő!” „A lelkiismeretfurdalásra éppen az jellemző, hogy a tett után ébred fel, ezt te is tudod.” „Lélektan: jeles!” — Zoltán most már nagyon dühös; ezit a hangját ismeri. A fejebúbjáig vörös ilyenkor. Kis szünet. S aztán: — „Kérsz még teát?” „Ha van még.” „Van, de kihűlt már.” „Akkor nem kérek.” •4 „ért felteszem. Egy perc és oz.” „Ne tedd fel.” „De felteszem.” Eszter szobájában most elhalványodik a lámpa; odaát bekapcsolták a gyorsfor- ralót. Aztán a Leány hangja: „Hagyj most!” „Mi bajod?” „Mégis, ha meggondolom, hogy itt, az ő lakásában .. „Lezártuk az ajtót, mondtam már! Ez az én lakásom!” „Akkor is! Eressz!”-----------, áll, hallgat; szeI Eszter I méből patakzik a------------ könny. ★ V isszaül az asztalhoz, keze ügyébe igazítja a füzeteket. A legelső. Pálos Margit: Magyar dolgozatok. Bemártja a tollat. Pálos Margit, magyar dolgozatok. Lélektan: jeles ... Pálos Magyar Margit dolgozatok ... Pálosdolgozatok... Az ő lakása. Az én lakásom! Magyarmargit .. Eressz! Ma- gyarmargitpálos... Pálosma- gyarmagyar. Hát így nem megy! Abba is hagyja, főz egy feketét magának, olvas egy kicsit, hogy elterelje a gondolatait s csak aztán kezdi el a munkát. így képtelenség koncentrálni! Feláll, jó hangos léptekkel odamegy az ajtóhoz, kinyitja. Hallják csak meg azok ott bent, hogy itthon van! Aztán ki a konyhába. Vizet tesz fel, kávét darál, háromszor felfuttatja a törökkávét, s míg várja, hogy hűljön, eszébejut: vörös lehet a szeme a sírástól. Tányérkát tesz a kávéfőző edényre, s átmegy a fürdőszobába. Ijesztő arc néz rá a tükörből: két duzzadt szem, vörös szemhéjak, foltos bőr. Hideg vízbe mártja törülközője szélét, s hosszan, hosszan nyomkodja az arcához. Megint megnézi magát: valamivel jobb. Nevetni próbál: a duzzadt szemhéjak belesimulnak a nevetés ráncaiba. Még egy hideg öblítés, aztán krém, vékonyan és púder. így! Senki nem mondaná, hogy 6Írt! Különösen nem, ha mosolyog.-------------------, a konyháI Visszamegy I ba, megisz---------------------sza a kávét, az edényt elmossa, s indul a szobájába. Fele úton lehet, az előszoba közepén, amikor kinyílik Zoltán ajtaja, s azok ketten kilépnek. Hátraút nincs. A szobája is még négyöt lépés! Nem lehet nem észrevenni őket. Jaj, a sírás nyoma! Mosolyogni, mosolyogni! — Szervusz — mondja Zoltán, különös, zavart mosoly- lyal. Oly furcsa, idegen volt most a tekintete: csak a szája nevet, szeme nem. S mintha valami bűntudat szoron- gana a vonásain. Ezt az arcát nem ismerte eddig. — Szervusz — mondja kedvesen, s mosolyog ő is, egyre mosolyog. — Engedd meg, Esztikém ... Évikém, engedd meg... A feleségem. Szász Éva. — Pá, kedvesem. — Egyszerűen nem tudja, mi dolgozik benne; keze gépiesen kézfogásra lendül, s arcán ott szíveskedik a görcsös mosoly. — örülök, hogy megismertelek. — Én is örülök — mondja Éva. — Nem is gondoltam, hogy találkozunk ... — teszi hozzá később. Falfehér most az arca. A férfi ijedten nézi. — Ó — mosolyog Eszter —, előbb-utóbb esedékes volt, igaz? Nem először vagy fenn... — tétovázik kicsit — itt nála. — Az utolsó szót megnyomja. — Igen ... Zoltán roppant kedves házigazda... — És a leány is igyekszik mosolyogni. — Már mégy? — kérdi Eszter, mint a jó háziasszony. — Miért sietsz? — Dolgom van — mondja a lány. — Azért. Eszter még mindig mosolyog. — Hát akkor, örülök, hogy megismertelek. — S kezét nyújtja. — Pá, kedvesem. A leány egy ideig nem ereszti el a kezét. — Féltem ettől a találkozástól — mondja aztán halkan, lehajtott fejjel. — Ó — mosolyog Eszter — hát nem vagyunk mi régimódi emberek, kedvesem. Modern emberek vagyunk. Mitől féltél? — Nem tudom. Nagyon féltem. — De most már nem félsz? A leány biccent. — Most már nem. — No, akkor jó. — Még egy mosoly, az utolsó. — Hát akkor pá, kedvesem. — Viszontlátásra — mondja Éva. S már kint is vannak a folyosón. „No? — hallja még Zoltán diadalmas hangját —, okos asszony, mi? Ugye megmondtam?” — Aztán lépteik elkoppannak, elnyeli őket a lépcsőház. i Odavánszorog | szobájá-------------------------- hoz, benyit. A dohányzóasztalkán csészék, sütemény. A rekamié sima, gyüretlen; a párnák a helyükön, rendben. Közelebb lép. ott megtámolyodik. Eddig bírta. A ztán felsikolt és rázuhan a heverőre. | Bárányi Ferenc: /t nyai, szelíd legyintés a (yfl gyermeki arcon, apai szigorú csattanós, sőt van színpadi pofon is, aztán a durva: a krakéler pofozkodás, a fasiszta, gyilkos szándékú ... De: pofon! Élt s időnkint betört a fővárosban egy Nagypók nevű csavargó. Ha Nagypók- nak nevezték a kültelki kis-k kocsmákban, nem haragudott. ^ a másik gúnynevéért annál \ inkább. Ezért csak a háta\ mögött hívták Pókhasnak,\ mivel szenvedélyesen szere- ^ tett enni, s ez, ha történe- ^ tesen nem volt börtönkosz-§ ton, meg is látszott dombo- § rulatain. Enni: törvény! Jól- § lakni abban az időben nehe- ^ ] zebb dolog volt. Jóllakni, fi- ^ i nomnak tartott falatokkal, ez még körülményesebb. Pók-jí has, vagy Nagypók sikeres §; betörés után hatalmasakat^ evett, dús, kiskocsmái lakó- \ mákat, tányér húsokat, kun- ^ halom nagyságú főtt tésztá- \ kát. Betörni — utána jól- § lakni, s aztán jöhet a bőr- ^ tön, aztán majd a szabadu-§ lás, s betörni, ismét jól- ^ lakni. Szomorú életritmus—^ elemezni lehetne, milyen kö-^ rvlménvek diktálták. Razzia a kocsmában. Az^ egvik asztalnál Nagypók. \ Jobb kezénél, félretolva. ^ szálkákkal, egy zsíros kari- ^ máin mélvtánuér — a ha-§ lászlét már eltüntette belőle. ^ ecetes torma édeskés szaga ^ száll a borpárás levegőben. ^ — A, Nagypók! — mondja^ az egyik razziázó detektív, ^ mivel Nagypókot régen is-^ merték már rendőri körök- ^ ben. ^ A másik detektív rákiál- \ tott: — Te megint b etörtél,^ Nagypók, mert eszel... — Csak egy kis húst, fel-\ ügyelő úr... ^ — Húst? Miből? t rssssssssssssssssss/ssssss/sss/ssfsssssss/ss. — Na, gyerünk, Nagypók! — szólt a másik. Már hozták az asztalhoz a grenadir- marsot. Zsíros, hogymás — az isten is ezt eszi, ha jókedve van. Nem engedték meg neki, hogy felvillázza. A tolonc- kocsi nem vár. kapitányt kell bemutatni, aki elé másnap Pókhas került. A kapitány a legfinomabb modorú ember. Hangja atyai, majdnem biblikus, vallatási módszere szelíd. Civilben szereti a virágokat, híres kaktuszgyűjteménye van. A rabot — előtte ül Pókhas — cigarettával kínálja, aztán nézi, tekintetében sok a szánalom, ó, az ismét megtévedt fiú... — Mit csináltál megint, te, te?! — Semmit, kapitány úr, igazán semmit __ — Drága fiam, kedves fiam. Miért nem vagy hozzám őszinte? Lakomázás közben fogtak el, édes fiam, miért nem könnyitesz a lelkiismereteden, édes fiam? — Enni csak kell, kapitány úr... — Persze, hogy kell édes fiam, ha van miből. — Kapitány úr, eladtam a ruhámat... — Kinek a ruháit, édes fiam? Mert az nem mindegy, édes fiam. — Esküszöm-, kapitány úr, most nem csináltam semmit. — Makacs vagy, édes fiam. Beszélj el szépen mindent, nem ivigyok én rossz ember, fiacskám... — Semmit, kapitány úr, esküszöm nem követtem el semmit... A kapitány előredőlt az íróasztalnál. Szemében a részvét, a jóság, az irgalom: — Ejnye, édes, drága, jó fiam... Ugyanakkor intett. A kapitány mellett egy góliát termetű detektív állt. jelre pofonvágta Nagypókot. Irtózatos erejű ütés volt. Mély hangon csattant, szinte dübörgőit, mint villámcikázáskor a felhőrobaj, szédítő pofon, égő, fájdalmas, lealázó, teli pofon, taglóütés. Nagypók felbillent a széken, kezét dagadó, megveresedett arcához kapta, hangja reszketett: — Kapitány úr, semmit nem csináltam, miért kell engem verni?... A kapitány ránézett, még jóságosabban: — Ne törődj most ezzel a detektívvel, fiacskám, hisz mi ketten olyan jól beszélgetünk ... B UKFENC Harsogott a domb. Gye---------------- vekek visítozt ak, kacagtak, szaladgáltak, bukfenceztek. Kovács Pétert hatalmába kerítette a vágy. Meg kellene próbálni! — gondolta magában, miközben unott, lassú léptekkel ment a zöldellő fűben, amely bokáig ért helyenként. Lehajolt, felvett egy fűszálat, szájába tette és rágni kezdte. Megállt, és miközben a füvet rágta, a gyerekeket figyelte, akik éppen kicsi rakás nagyot kívánt játszottak. Az alsók ordítottak, a felsők vihogtak. Mintha a pince mélyéről jött volna a hang: — Megfulladok, szálljatok le. Jaj, megfulladok! Csengett a nevetés fent és halkult a kiáltás lent. Egy- szercsak szétbomlott a gyerekrakás. A két alsó gyűrötten, fáradtan feltápászkodott, de a következő pillanatban már elkiáltották magukat: kicsi a rakás, nagyot kíván! — és rávetették magukat a mellettük állókra. Lehuppantak a földre, a többiek meg rájuk. Volt, aki nekiszaladt, hogy feljusson a gyermekdomb tetejére. Apró szél kerekedett. A __!------------ gyerekek megunták ezt a játékot és újat kezdtek: Adj király katonát. Felálltak, összekapcsolták a kezüket, a másik rész pedig k iabálni kezdett: adj király katonát! Hullámzott a kiáltás, mert nem egyszerre mondták, de hullámzott a felelet is; nem adok. Ha nem adsz, szakítok! Szakíts, ha bírsz! — és megfeszülték a zsenge izmok. A rohamozok nekilódultak. Egy áttört, kettő fennakadt. Ott himbálóztak egy ideig a többiek karján, aztán minden kezdődött elölről. Kovács az órájára nézett. Még öt percet adott ennek a játéknak. Gyerekkorából tudja: tíz, tizenöt perc egy-egy játék életideje,- utána meghal és újjászületik új formában. Nem tévedett. A gyerekek megúnták ezt a játékot is. Először csak egy vált ki közülük — bukfencezett. Később egy másik csatlakozott melléje. Az is bukfencezett. Az első szeplős volt, pulykatojás arca mosolygott, amikor odaszólt a melléje csatlakozónak: — Gyere, versenyezzünk! És versenyeztek. A szeplős gyorsan mozgott, a másik lomhán, mint a kövér gyerekek. Hallani lehetett az erőlködését, amint felemeli a lábát és megpróbálja átdobni a testét a fején. — Győztem! Győztem! A gyerekek felfigyeltek a győzelmi kiáltásra és mintha parancsra tennék, bukfencezni kezdtek. Meg kellene próbálni! — gondolta magában Kovács. Már majdnem lehajolt, amikor odaszólt neki egy gyerek. Pufók képve volt, a haját csikóra vágták és hiányzott az első két foga. — Jöjjön maga is bácsi! Kovács mindjobban érezte a vágyat; meg kellene próbálni, de ezt nem mondta a gyerekeknek, erről nem szólt egy szót sem, ehelyett inkább elment, távol a gyermekektől. Rágyújtott. Meg kellene próbálni! — piszkálta ismét a gondolat, most már egyre erősebben. Nem olyan öreg ő, hogy ne tudna már bukfencezni! Lassan négykézlábra állt Közelről érezte a zöld fű fanyar illatát, A fenekét felemelte, a feje előrebillent, majd lábujjhegyre állt, a nyakát behajtotta és meglódította magát. Az első kísérlet nem sikerült. Ismét megemelte a fenekét, ismét meglódította magát. Egy ideig mint a görbe gyertya, úgy állt a levegőben, majd hirtelen átcsuklott. — Megy ez még! — állapította meg és kimondhatatlanul boldog volt. — Na, gyerünk, versenyezhetünk, ha akarjátok! — mondta magának, miközben fel akart állni. Ekkor rettenetes fájdalom nyilallott a derekában. Feltápászkodott és 6án_____:---------------- títva elindult hazafelé. Egyre csak azon járt az esze: mit mond majd holnap az orvosnak. S zalai János
