Pest Megyei Hirlap, 1965. július (9. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-29 / 177. szám
4 fs^ädap 1965. JÜLITJS 29, CSÜTÖRTÖK Vízibaleseti statisztika 107 heslélesel A Belügyminisztériumban elkészült az első félévi vízibaleseti statisztika. Eszerint hat hónap alatt 107-en vesztették életüket vízben. A halálos végű balesetek zömét a J tiltott helyen való fürdőzés okozta. 1 AKIKRŐL KEVÉS SZÓ ESIK — A mi községünk bányászközség azóta, hogy felfedezték, szenet rejt a föld mélye. A munkabíró férfiak lenn dolgoztak a föld mélyében, az öregek és az asszonyok a félszínen. Lényegében így van ma is. — A múltban mindazoknak, KIRÁNDULÁS (Foto: Csepregi) Még mindig FÉLMILLIÓ LÁMPAÜVEG PESTI TÜSKÉK Bár a faluvillamosítás befejeződött, a nagykanizsai üveggyárban még az idén is mintegy félmillió lámpaüveget gyártanak. A tanyák, távoli kis települések, majorságok és a szőlőhegyi hajlékok egy részében még petróleumlámpával világítanak. A legnagyobb lámpaüveg fogyasztó azonban a MÁV. A nagykanizsai üveggyár mintegy negyedmillió lámpaüveget gyárt a MÁV-nak. akiknek a földje alatt elhúzódott a bánya, a Társaságtól terrénumbért kaptak. Ez azt jelenette, hogy a föld nagysága után bizonyos kulcs szerint minden kibányászott szén után két fillér járt. Művelés alatt álló banya feletti földnél ez jelentős jövedelmet tett ki. Volt, akinél nyolcszáz-ezerkétszáz pengőre rúgott évente, és szalmaszálat sem kellett keresztbetenni érte. — Eégi közigazgatási ember vagyok — folytatta Kovács József vb-titkár Pilisszentivánról. — Akkoriban szinte semmit nem fejlődött a falu. Elhanyagolt, sarb a topped í uta k, házak. Közművesítés, építkezés csak ott, ahol a bánya kezdeményezett. Többször szó volt arról akkoriban is: valamit változtatni kellene, ne csak a templom, meg a kocsma legyen a középület, Útépítés kellett, lépcsősor a nehezen megmászható, dombos utcákhoz és még sok más. Többször fordultak az ilyen terrénumbért kapókhoz. Kérték, legalább a saját utcájuk részére ajánljanak fel egy kis hányadot a közös feladatokra. Próbálkozásuk soha nem járt sikerrel. — A mi pénzünkből miért adjunk másnak? — mondották elutasítóan. — S mi van ma? — folytatta elmélkedését. — Ugyanazoktól az emberektől mást sem hallani: „adjon a tanács, csináltassa meg az állam, miért nincs még ez, miért nincs még az a faluban? Fizetünk községfejlesztést, jut abból mindenre.” Pedig amit egy-egy család községfejlesztés címén befizet, tizedét sem teszi ki hajdani ingyen jövedelmüknek. Abból nem áldoztak egyetlen fillért. Mostani kis forintjaikért viszont százezres beruházásokat követelnek. Igazságtalan és hibás a „beaízeg”-pplitika, mégis aZ ember' visszagondol a múltra, amikor az ilyen követelőzésekkel hadakozik. Amikor azt mondják, ott az állam, attól szokás kérni, akinek van. — Egyszer megkérdeztem az egyik hangoskodót: emlékszik-e, amikor mindenkitől hozzájárulást kértünk útépítésre. Mindenki felháborodott rajta, a tervből nem lett semmi. Az utat azóta községfejlesztésből megépítettük, de a társadalmi munkából ö sem vállalt egy órát. Érre azt válaszolta, hogy más világ volt akkor, most szocializmus van, mindent meg kell tenni a dolgozók jólétéért. — Szerencsére, mind kevesebben lesznek — sóhajtott —, de higgye el, hatásukat nem szabad lebecsülni. Gyakori még a múlt és a jelen ilyen összevetése. Van még olyan, aki mindig csak kapni, de adni nem szeret. Alapjában rendes ember, csak nem lépte még át az új küszöbét. Hogy sikerül-e átsegíteni rajta? Csak a bibliabeli isten volt képes hat nap alatt világot teremteni... ' (k. m.) Muzsikáló műemlék A Harci Fmsz „Diófa” csárdáidnak országos hírnevet szerzett egy f cintányéros öreg zenelőszekrény. A wurlitzer „ősének” titulált zenegépet a csárda egykori alapítója két ökör áráért vásárolta több mint fél évszázaddal ezelőtt. A gép három cserélhető hengeréről 24 zeneszámot játszik, közöttük í>olkát, keringőt. A tarifa: egy forint. A rezesbandát pótoló zenélöszekrény egy emberöltőn át szórakoztatta a vendégeket. Az utóbbi években azonban népszerűsége megcsappant. A mintegy 800 lakosú Harc községben megváltozott a közízlés, ma már szívesebben hallgatják a helybeliek a zenét a rádióból vagy a tetevizióból. Ugyanis 267 rádió- és 3$ televízióelőfizető van a dombok közt megbúvó kis faluban, napi- vagy hetilapot majdnem ötszázan járatnak. Az öreg zeneszekrényt inkább az átutazók szólaltatják meg — kíváncsiságból. Leginkább a külföldi autósok kedvelik a „muzsikáló műemléket”. Párizsba utazott egy fiatal építészmérnök ismerősöm, nevezzük Tibornak. A kongresszuson, melyen részt vett, ; megjelent egy Londonban élő I nagynevű honfitársunk is, aki rendszeresen támogatja ösztöndíjakkal a fiatal magyar szakembereket. Minden évben több építésznek teszi lehetővé, hogy féléves külföldi tanulmányúton szerezhessen hasznos tapasztalatokat. Tibor barátunk, látva honfitársunkat, megpróbált társaságába jutni — gondolva. ezzel megszerzi a hasznos küldetést. Mivel hallotta, hogy az angolul tudókat előnyben részesítik, ezért Shakespeare nyelvén szólította meg a hatalmas termetű, ősz férfit. — Nem értem, mit kíván — nézett rá — miután percekig türelmesen hallgatta gagyogását. Tibor zavarba jött, de mégegyszer elismételte mondókáját. A várt hatás azonban ekkor is elmaradt, mert honfitársunk haragosan végigmérte. — Ha maga magyar, akkor miért nem magyarul beszél! — kérdezte dühösen, s ezzel faképnél hagyta a magát élelmesnek gondoló ifjút. •fr — Hogy vagy? — kérdezem K.-tól. — Kszönm ól — ami nála azt jelenti, hogy „köszönöm jól”, de ezen már meg sem lepődöm, mert tudom, hogy rendszeres olvasója a körúti fényújságnak. •fr Kedves szegedi sofőr hoz kocsiján Budapestre. Az országúton egyszercsak átszalad előttünk valami. — Mi az? —■ kérdezem. — Ürge — mondja, majd hirtelen zavarba jön, és magyarázkodni kezd. — Ez a szó ugyanis egy kis állatot is jelent, nemcsak... hapsit, krapekot... illetve pacákot... ☆ Az egyik budai ház kapuia alatt fiatal pár búcsúzkodik. A fiú kezében zsebkés, nagy buzgalommal vés valamit a kapu deszkájába. Másnap ismét arra járok, kíváncsian nézem a kaput Meglepetés ér, nem nyíllal átlőtt szívet látok, hanem egy derékszögű háromszöget, s alatta egy képletet: „sinus alfa per cosinus alfa egyenlő tangens ’alfa.” Űgylátszik az egyetemi felvételek idejére Ámor is szabadságra ment. fr Egy ismerősöm — megrögzött agglegény — meghív, vacsorázzak nála. Fel is megyünk lakására, ahol nagy rendetlenség és üres éléskamra fogad. — Pedig azt hittem, maradt még krumplim, s azt megsüthettük volna — sajnálkozik, majd fejéhez kap, s ezt mondja: —Nincs vész. ültetett ő krumplit a kertjében, majd megesszük azt. Kíváncsian keresem a kertet az ötödik emeleti lakásban. Ismerősöm az ablakhoz megy, ahol egy földdel teli ládát látok, amiben csődák-csodája, valóban nőtt valami burgonyavirág. — Jó nagyot ültettem, biztos sok lesz belőle — vígasztal, s kezdi kibontani a bokrot, de hát nem talál abban mást, csak azt, amit elültetett; egy szem burgonyát, kissé korhadt állapotban. Szomorúan töpreng, most már nem azon, hogy mit együnk, hanem a magyarázaton. — Megvan! A mezőn mindig repd esnek a pillangók és azok beporozzák a virágot. Hát én bolond, nem elfelejtettem megtermékenyíteni!.. (benedek) TURISTAHÄZ — VÍZIMALOMBAN A Kalocsai Járási Tanács 80 000 forintos beruházással * hangulatos túristaházat alakított ki egy öreg vízimalomból Öbányáp., a Mecsek fésűtől völgyében. A regényes lakbán a kalocsai járás úttörői találnak kellemes üdülésre, remek kirándulási lehetőségekre az év bármely szakaszában. A pajtások első csopq^ja már birtokába isi vette a tanácstól kapott túris-t taházat. Kandi sugárkéve settenkedett be az albérleti szoba ablakán. Lassan végigosont a kopott bútorokon, végigsimogatta az alvó lányt, rácsókolt a keskeny, dacosan összezárt szájra, megcsiklandozta fitos orrát, végül megült két lezárt szemén. A lány megrezzent, fordult volna az oldalára, de élesen reccsent az ágy — felébredt, az ablakhoz szaladt, kétkézzel kapott a sárgaréz kilincs után, szélesre tárta a két üvegszárnyat és félig kihajolva tekintett körül odalenn az utcán. — Csao, Éva! Jössz már? Csak a kezével intett vissza: várj! Végigosont az előszobán, berobbant a fürdőszoba íjtaján s magára zárta. Leengedte a két vékony pántot s derékig a csap alá hajolt. A hideg víz szinte égette a testét, aprókat sikongatott, majd erősen ledörzsölte víztől csillogó bőrét a durva lenvászonnal. Perc, s már a fekete blúzt kapta magára, hozzá a rövid, libbenő szoknyát. Gyorsan fésülködölt — sikertelen kísérlet, hogy valamiféle frizurát formáljon rövid, bozontos fürtjeiből — lecsapta a fésűt és megrázta a fejét. Ez csodálatos módon használt. A rakoncátlan tincsek elrendeződtek. A címkés sporttáskát már este elkészítette ... , Megtorpant. Mosolygós ajka lebiggyent, zöldeskék szeme összeszűkült. A táska alatt a félig nyitott levél... Péter még nem tudja. — Csakhogy! — szaladt ki az elégedetlenség a fiú száján, köszönés helyett. Duzzogva tekintett rá, majd hirtelen elfordította a fejét. — Na — karolt bele Péter. — Ezt csak úgy mondtam. Az egész női nemnek címezve. — Gyere, itt a busz! — riasztotta a fiú sürgető hangja. A fiú gondtalanul fecsegett. Mindenről, ami éppen az eszébe jutott. Elgondolkozó arccal hallgatta. Időnként intett a fejével, jelezve, hogy'figyel a beszédre, de valójában egészen másutt jártak gondolatai. Jobb lett volna el sem jönni. Elválni búcsú nélkül. Ügy talán könnyebb felejteni. Felejteni, de miért? Miért éppen őt nem? A busz csikorogva fékezett. — Gyere már! — sürgette Péter s most először értetlen arccal tekintett rá. Pénteken — amikor utoljára találkoztak, mert tegnap délutános volt a fiú —, pontosan megbeszélték a kirándulás tervét. Az időt, a helyet. Mindent. Most meg úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Zavartan mentegetödzött: — Elgondolkoztam ... — Jól van, Kócos — karolt bele Péter és gyengén megszorította kezét. — Nekivágunk? — bökött fejével a hegynek. — Mehetünk... FÚjtatVa kapaszkodtak egyre feljebb. Jó volt. Ilyenkor nincs beszéd, nem kell figyelni a szóra. Csak a meredek útra és a kövekre, amelyek imbolyognak a talpuk alatt. Miért is jött el? A vonat már félúton járna vele. Pénteken még minden olyan szép volt. A holnap. A vasárnap Ígérete. Egész élete. És most? Mi maradt belőle? Mindennek a levél az oka, Tizenöt kemény, hivatalos szó. Ha csak holnap érkezett volna... ma még boldog lenne. Már túljutottak a csúcson, körülöttük harsogóan zöld volt a fű, a levegő meleg, illata az érett gyümölcsök szagára emlékeztette. Régi ismerős ízeket érzett a szájában, ilyen illata van a határnak odahaza. — Itt leülhetnénk — szólt a fiú s válaszra sem várva letelepedett, csak aztán <húzta maga mellé. — Mi van veled? — nézett rá kérdőn a fiú, amikor végre lehuppant melléje. — Semmi... — rázta a fejét, de a sirás már a torkát kaparta. — Valami bánt! — erősködött Péter és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. = Hagyjál! — s elfordult. *— Ide figyelj, Kócos! — dühösködött a fiú. — Ha most azonnal nem mondod meg, mi bánt, biz'isten ... — s folytatás helyett rápaskolt gyengéden. MáSKOr iS megtette, játékból, kedveskedve t nevettek rajta mindketten. Most azonban... Szemét elfutotta a könny, testét rázta a zokogás. — Kócos ... n-o.. , — simogatta Péter a haját. Meg kell mondani az igazat. Hadd tudja meg. Mindent. A levelet és azt is, hogy holnap már messze lesz. Ez a búcsú. Az utolsó találkozás. Beletúrt a táskába, előhúzta a gyűrött levelet és a fiú kezébe nyomta. Az majd mindent megmagyaráz. Nem nézett rá, mikor kibontotta, Nem akarta látni az arcát. Ügy akarta megőrizni emlékezetében, ahogyan először látta. Tavasszal, egy dobsinai kiránduláson ismerkedtek meg. Rövidre nyírt haj, magas homlok, egyenes orr, akaratosan előreugró, enyhén elrajzolt áll. S a szeme ... ahogy néz... A levél zizzenve hullt a földre. A szellő belekapaszkodott, sodorta tovább. Egyikük sem nyúlt utána. — Most mi lesz? — törte meg Péter a csendet. — Hazamegyek — mondta inkább csak magának. — Nem, ez nem lehet igaz! — tiltakozott a fiú és erősen átkarolta, mintha azzal visszatartaná. Nem válaszolt. Mit is mondhatott volna. Nem kell az egyetemen. Elutasították. Hiába a jeles érettségi. Hiába a gyermekkori vágy: orvos lesz... Majd jövőre, bíztatták a levélben. Jövőre ... arcán gúnyos grimasz rajzolódott. És addig? Temetkezzék el otthon, a faluban? Itt mihez kezdene? A fiún kívül senki ismerőse. Egyedül kilincselje végig a kórházakat? Akkor már inkább haza... Hogy sok a jelentkező? Még a kitűnőek mindegyikére sem kerülhetett sor. A gyakorlóév többet nyomott a latban, mint a' jeles érettségi, — Hazamegyek — ismételte tompán, s a hangja remegett. — Nem engedlek! — ölelte szorosabban Péter és csókolta az arcát, a száját. Visszakanyarodott gondolatban oda, ahonnan kiindult. — Nem hagyhatsz itt! — súgta Péter rekedten. — Maradnod kell! Maradni? Miért? A szerelem önmagában kevés. Mit csinálna itt? Gyárba elmehetne, de a gyár nem kórház. Nem visz közelebb az egyetemhez. És otthon? A falunak mindössze egy orvosa van. Az’öreg Jozsó doktor. Ha beállhatna hozzá segíteni... Feje alatt zörrent a haraszt. Az ég a fák csúcsaira szúrva. Kék. Zöld. Zöldeskék. Mintha forogna vele a világ. A fák csúcsa harsogó kék. Az ég sötétzöld, mint a fákon a levél. A fejéhez kapott. Szédül. — Eressz! Két kezét Péter mellének feszítette. Nem is a teste tiltakozott. Valami ott belül nem engedi. Talán egy régi álom? Nem így képzelte el az elsőt. Reménytvesztetten? — Kócos ... meglásd, akkor visszatérsz ... akkor nem lesz erőd, hogy itt,hagyj... akkor visszahúz a szíved és a tested ... Már nem védekezett, csak szoborrá merevedett teste. Nem lehetett mégegyszer megcsókolni. A fiú elengedte és dühösen krákogott: — Buta liba ... Felállt, leverte a ruhájára tapadt leveleket, s keserű arccal nézett végig önmagán. Mivé vált a nagyszerűnek hitt szerelem. Máris. Pedig még itt van. Még nem vitte el a vonat. Kár volt. Szebbnek, tartósabbnak hitte a szerelmüket. Valamit megsejtett: a szerelem is olyan, mint a barátság. Mindent szabad, csak próbára tenni nem. Miért is jött? Látni akarta még egyszer? Csodát remélt? Nem gondolta, hogy ez lesz a vége. Akkor mi? Csakugyan, mit remélt? Rándított egyet a vállán. Vége. Majd elmúlik. Akár a nyár. Megborzongott. Testén végigszaladt a hideg. A nap melegen tűzött. Fázott. Felvette a táskát és a karjára fűzte. Lassú léptekkel indult, mint aki várja, hogy visszahívják. Péter nem mozdult. Ült mereven, magábaroskadtan. Mint akire rászakadt az ég. Undorodva rúgott egy kavicsba. Az nekilendült a lejtőnek, nyomában zörgött a levél, a földre hullott száraz ag. Aztán az is elhalt. Csend lett. Idegesítő csend. Gyorsabban kapkodta a lábát, majd nekilódult. Bokrok cibálták röppenő szoknyáját, karcos vesszők csapkodták meztelen lábszárát. Nem bánta. A fájdalom enyhítette a bánatot, s ha kicsordult a könnye, csak az égető karcolások miatt.
