Pest Megyei Hirlap, 1965. július (9. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-25 / 174. szám
19«5. JULIUS 35, VASÁRNAP '“KMírlaD Az A tanácselnök már sok mindent csinált amióta erre a posztra került, határozott, kemény ember volt — értekezett, intézkedett, dicsért és mérgelődött. Voltak barátai és ellenségei. Irigyei és jóakarói. Ismert mindenkit és öt is ismerte mindenki. Ilyen kis falunál ez így van. Mégcsak egy kiadós sétát sem tesz, aki határtól határig végigmegy rajta. Itt mindenki belelát a másik tányérjába, sőt szekrényébe is. Az elnök mindeddig azt hitte magáról, hogy őt már nem érheti semmi meglepetés. Semmilyen feladat, amit legalább egyszer meg ne próbált volna Kívülről tudja a paragrafusokat, tudja kinek mi fáj, ki mit félt s hogy mit várnak tőle „odafenn” a járásnál. És megpróbálta ezeket a dolgokat a lehető legjobban összeegyeztetni. Aztán jött az árvíz. Először nem is gondolt sem ő, sem mások komolyabbra, víziember ebben a faluban mindenki, Duna mellett nőttek fel, láttak már egyetmást, jegesárt, zöldárt De ezt, ilyet mint a mostani volt, még nem. Ilyen tartósat, makacsat, követelődzőt — ennyire fenyegetőt Az elnök legszívesebben odaállt volna a partra és megkérdezte volna: mit akarsz víz? Mit akarsz tőlünk, akik mindenért keményen megdolgozunk s akiket egyetlen csobbanásoddal tönkretehetsz. És egyre nagyobb lett a veszély. Még csak féligkomolyan beszéltek a költözésről, még jobbára nem tudták felfogni, mi az. Nem tudták elképzelni, milyen otthagyni a házat, a bútorokat, a televíziót, sorsára bízni az eprest, a gyümölcsöst. Ö az nem lehet igaz. Ugye nem, elnök bácsi? Ezt kérdezték tőle. Egészen új kérdés volt. Egészen másképp néztek a szemébe, mint eddig. Pedig látott már sokféle pillantást. És még mindig vissza tudott nézni. De most nem. A felesége is faggatta: ml lesz. Neki sem tudott válaszolni Csak annyit mondott: — ha bármi történik, nekem itt kell maradnom. A felesége először mérgelődött, aztán sírt És azt mondta, hogy akkor ő sem megy sehová. A gyerekeket sem viszi. Pusztuljanak el együtt ö meg csak ült és kanalaz.ta a levest. — Maradok ... — KI parancsolhatja azt meg neked? — zokogta az asszony. — Sajátmagam .., Jött a telefonértesítés: menni kell a falunak. Méghozzá hamarosan. A szomszédos községben, biztonságos helyen kell letelepíteni az embereket, az elnök intézkedjen. Intézkedjen. De hogyan? Mivel kezdje. Kinek mondja először? És teherkocsikról kellett gondoskodni. Töprengeni kit hogyan, hová? Túl a falun volt egy szérűskert, amit már hajdan árvízi meggondolásokkal építettek. Inkább csak elővigyázatosságból, mint amikor az ember esernyőt visz, hogy elűzze az esőt. És most nyolcszázhuszonnégy embernek és rengeteg állatnak hely kellett Az elnök intézkedett. Az állatokat a szérűskertben, az embereket víkendházakban, rokonoknál, ismerősöknél. Ételről gondoskodott, takarmányról. És közben főtt a feje a kassza miatt, mert még nem tudta, hogyan fedezik majd a vendéglőben főzött közös kosztot, s hogy mennyi ideig kell fedezni? És közben jöttek hozzá öregemberek, hogy ők nem mennek sehová. Türelmes szóval kellett válaszolni, isten őrizz, hogy megsértse őket. De ezalatt már csengett a telefon, hogy munkaerőt kell toborozni a gátakhoz a katonák mellé. És elrakni az aktákat, dossziékat, otthon pedig még nincs állványon a bútor és nem vitte fel a ruhaneműt a padlásra. Az elnök nagyon keveset aludt abban az időben. És néha félt is. A tanácsháza szálloda lett. És jöttek az értesítések, neki pedig jelentést kellett adni a helyzétről, engedélyt kérni, hogy legalább napközben bejöhessenek az asszonyok dolgozni, vállalni a félelősséget értük. Az elnök ebben az időszakban sokat cigarettázott. Barnára égett arcán állandó csak Szemben ültünk. Karikásakat próbáltam fújni, füstgabalyodások botlottak ki a levegőbe. — Na mondd, el, ne szegyeid magad. Sírni szerettem volna, úgy nagyon rázkódásán, s a szemcsatornákon kioldani bömbölve a szörnyű szorongást; nem vert, de dobolt a szívem: egyszer rettenetesen gyorsulva kipattanásig nőtt a sebesség, majd leszűkülve megvert kutyaként tunyán lelassított; eltakartam a homlokom, sötéttel akartam verni a közömbös, fénytpergető csillárt, az eszpresszót, a szemben figyelőnek durvaságot vágtam az arcába, nagyon rosszakat: üres és tehetségtelen vagy; bántani mindenáron — szúrt a lelkem, meggyötörni a belédkíváncsiskodó arcot, hadd fuldokoljon ő is, hogy én szólhassak: na, beszélj, te is elmondhatnád ugyanezt... Sűrűit a levegő, meg összeszűkült ott az asztalunknál, sötét vizű volt, fülledt és nehéz, akár a párás cigarettagőz... — Ne kínozd magad, na... — Párnás susogással hullott a hó azon a szombaton, s a ház előtt gyerekek csiviteltek. Kerek kacagások ugráltak föl a fehér karú fákra, s a gömbölyű, hógolyós levegő olyan tavaszi volt, hogy a meglelt vígságból egy kosárnyit hazavittem: „Gyere, kis vacsorafőző dolgozó, most ketten játszunk: Gazdálkodjunk okosan" — hoztam a színes játékot, s egy piros és egy fehér figurát állítottam a starthoz. „Közért... Kétszázat fizetek’’ — játszottam szomorúra az arcom. „Elég, hagyha csak öt forintot fizetsz: húsz deka disznósajtot szoktál hozni, mert az a legolcsóbb ...” (Elhesegettem a szavakat. Várni kell, nyugtattam magam, melegebb lesz, szebb ez a játék.) '„Te dobsz, fcis játszótárs* — tettem kezébe a kockát. „Milyen szerencséd van, tízezer forintot nyertélT” „Keresnéd csak a felét s ne szórnád el azt is" — s úgy ültem a tábla mögött, mint aki egy melegszobás játékot szeretett volna, s itt belül a kályha mellett annyira hideg lett. Ötöst dobtam. „Nyolcszázat kell fizetni, már nem nyerhetem meg” — legyintettem vidám lemondással s ránéztem, várakozva. „Te már minden játszmát elveszítettél" — mondta, folytassuk azért?” (Nem, nem, nem, ez nem lehet igaz, s ekkor már nagyon kellett fékezni magam, s arcom olyan váltogatás lehetett: még kipréselhetett egy-egy kedves szót s aztán a szemek olyanná váltak, mint egy gyilkosé; megfeszültek az izmok bántóan keményre... Vigyázni kell most — súgtam a fölmozdult kéznek; most, jajj, most most rá kell vigyázni, mert játszunk, gyerekjátékkal játszunk ketten, együtt játszunk s a két kicsi is velünk van most, nem szabad hibázni, most négyünkért mennek a bábuk és most rám is nagyon kell vigyázni, nyugodtnak kell lenni nagyon...) Hatost pergett a kocka. „Házat nyertem” — s kényszeredetten ujjongtam s ez a képzeletbeli ház rettenetesen hosszú és egészen fehér volt s a teteje úgy lógott le, hogy csak egyikünket tudta befedni. fia dobj még! Nyerj porszívót a házhoz, másik írógépet, nyerjél bútort és két-három porszívót még, hogy kiszívjanak a világból! Dobj! Nyerj a Lottón is, hogy ne kelljen dolgoznod...” (És akkor fölálltam és rendesen, minden mozdulatra nagyon vigyázva, őrjítő súlyú nyugodtsággal összehajtottam a táblát. A két bábut külön-külön fogtam meg és két, egészen messzi rekeszbe tettem őket. És fölvettem ezt az életdobozt s kivittem. — Sosem hittem, hogy így történhetik — botlottam meg és elgurult a kocka, a bábák.) i— Fizetek. Két kávé volt. — Meg egy történet — viccelt a pincér felé fordulva a szembenülő. — A két kávé hat forint negyven. Papp Miklós--------------...,,,,,,m,/^^A»<^^g////////y///////>y////////////////w^ helyet kaptak a redők. Kevesebbet evett, mint máskor, -a sör ízét egészen elfelejtette. Két hétig tartott a veszedelmes időszak. Egészen az utolsó napig bizonytalan volt, megmenekül-e a legrosszabbtól a falu. A templomban már ötcentiméteres volt a víz, a tanácsháza falán is átszivárgóit. Az elnök ült a szobájában és farkasszemet nézett a pléh-kisbíróval (így hívta a mikrofont). És szemrehányást tett magának a tehetetlenségéért, holott mindent megtett, amit lehetett. Aztán visszaköltözött a falu. Jött a felesége is, aggódva simította meg az arcát, mint aki nem hiszi el, hogy az embere épségben maradt. Jöttek az emberek, hozták a nagyhirtelen összerakott batyuikat és ugyanúgy pillantottak a házaikra, mint őrá a felesége. Az elnök ekkor már számolt, számítgatta a károkat, töprengett, miből lehetne pótolni a kiadott forintokat és sóhajtott, amikor arra a rengeteg összegyűlt aktára gondolt, amivel eddig nem ért rá törődni. És nem tudta még, hogyan fogja folytatni a hétköznapi életet, de azt érezte, hogy katonáéknál ezt az állapotot úgy hívják: átesett a tűzkeresztségen. Aztán elérkezett az első végrehajtó bizottsági ülés ideje, először ültek ismét az asztal körül, és neki el kellett volna kezdeni a beszámolót. El is kezdte, de csak néhány másodpercnyi hallgatás után. A többiek észre sem vették a pauzát És azt sem tudják meg soha, hogy az elnöknek ez a néhány pillanat azért kellett, hogy visszafojtsa magában a feltörekvő elérzékenyülést NÉGYSOROSAK ANYÁM Anyám, bár kisérsz minden utamon, úgy hoz ei hozzám az emlékezet: te élő Szeretet és Fájdalom, s ölbeejtett, összekulcsolt kezek. ELMÚLÁS Nem is hihető tán: az elmúlás nem érdekel és rá se gondolok. Élek: nem él helyettem senki más, és amig élek — van elég dolog! ÖRÖKSÉG Gyakran jutsz eszembe, apám! Dolgozni én tőled tanultam. Néha érzem: azóta tán ezzé zsugorodott a múltam. Antalíy István A fiatal katona húszéves volt a szeme _______________kék, és tancolo lányokat látott a csillagok mellett. Az öreg katona köpött és megfogta a fegyver csövét. — Szép este van. — Szép — mondta a fiatal katona —, lányok táncolnak a csillagok mellett. — Hülye vagy — mondta az öreg katona —, megint teljesen hülye vagy, és képzelődsz. — Látom — mondta a fiatal katona —, a szemük kék, és szőke a hajuk. — Jó neked — mondta az öreg katona —, te még álmodozol, nem láttál háborút, csak képzelődsz, és szépeket látsz. — Éjfélkor láttam a legszebbet — mondta a fiatal katona —, apám élt, és beszélt velem. Az öreg katona a závárzaton piszkált. — Meghalt az apád? — Meg — mondta a fiatal katona —, negyvenkettőben behívót kapott, elkísértük az állomásra, és azóta nem láttam. — Kicsi voltál — mondta az öreg katona —, már nem is emlékszel rá. — Nem — mondta a fiatal katona —, és már nem is tudom milyen volt az apám, de kék szeme volt. — Neked minden kék — mondta az öreg katona. — Kék — mondta a fiatal katona —, a kék nekem tisztaság. Az öreg katona gondolkodott, de nem értett semmit. Köpött megint, és azt mondta: — Na, megyek vissza az őrhelyemre —, és körülnézett. Völgyben álltak. Körülöttük drótkerítés,----—------ tarlóföldek, embermagasságú kukorica, és távol a sötétbe vesző hegyek körvonalai. A fiatal katona nem akart egyedül maradni. — Ne menjen még — mondta —, ráér még menni, még két óra az őrség végéig. Az öreg katona felhúzta a závárt és bebiztosította. — Egyszer a fronton egy ember nem állt a helyén, nem vett észre semmit, betört az ellenség, és meghalt húsz ember. — Most nincs háború — mondta a fiatal katona —, most beszélgetni kell. — Lányokról? — kérdezte az öreg katona. — Lányokról — mondta a fiatal katona —, lányokról meg mindenről. Az öreg katona bakancsával a földön piszkált. — Én már túl vagyok rajta — mondta —, én már nem álmodozom, nekem meghalt az apám, a feleségemre ráomlott egy ház, amikor bombáztak, nekem már nincsen szép a földön. — Mindenkinek van — mondta a fiatal katona. — Én már nem akarom — mondta az öreg katona —, én már csak azt akarom, hogy egyszer mindenért visszafizessek, aztán meghalhatok. — Bosszút akar állni? — kérdezte a fiatal katona. — Azt — mondta az öreg katona —, azért maradtam katona. A fiatal katona ránézett az öreg katonára. Az öreg katonának sötétszürke volt a szeme. — Menjen — mondta a fiatal katona —, ha akar menjen. Az öreg katona elment. Amikor az öreg katona elment és a fiatal katona egyedül maradt, megint felnézett az égre, és a csillagok mellett megint látta a táncoló lányokat. És akkor az egyik lánynak azt mondta a fiatal katona: — Gyere le hozzám te lány... gyere le, és szeretni foglak. És akkor hirtelen megremegett a fiatal katona. Felé lőttek. Szemből. A hegyekről. Hallotta és látta a torkolattüzet. A csillagokról a lányok elrepültek. A fiatal katona a földre feküdt, remegett, és érezte a föld szagát. Egy gyík siklott előtte. Rácsapott Félt A gyíktól is félt Megint lövés hasított a levegőbe. A lövés fénye a sötétben villant. A fiatal katona előremászott a földbe vájt cementüregből felemelte a telefonkagylót és a parancsnoknak jelentkezett Az őrszobából a parancsnok kiment a fiatal katonához. , A fiatal katona vigyázzhan állt és remegett — Képzelődik — mondta a parancsnok —, valamitől megijedt és képzelődik. — Nem — mondta a fiatal katona. A parancsnok nevetett — Leváltjuk — mondta —, leváltjuk, és aludnia kell. Akkor mindent elfelejt. A középkorú katona mosolygott, átvette az őrhelyet és azt mondta: — Beijedt a gyerek. Teljesen beijedt Hirtelen megint lövés hasított a levegőbe, és felvillant a torkolattűz. A parancsnok a fegyveréhez kapott és a fiatal katonával befutott az őrszobára. Az őrszobában hat fiatal katona készen----------------------- létben állt. Fegyverállványról lekapták a fegyvereket és a húszéves katonával elindultak a hegy irányába. Némán mentek. Siettek. A fegyverek csöve előre nézett A gyomruk járt. Zörgött az érett kukoricaszár. Kifulladva értek a hegyre. A hegyen egy szalmaboglya mellett öreg paraszt feküdt Pipázott Mellette rőzsetúz parázslóit. Az öreg paraszt, amikor meglátta a katonákat oldalt nézett és felkönyökölt. A húszéves katona még remegett — Jóestét — mondta a húszéves katona —, nem látott valakit, aki innen lőtt? Az öreg paraszt feltápászkodott. — Én lőttem — mondta. A fiatal katonának megoldódott gyomrában a görcs. — Maga? A hat fiatal katona összenézett Az öreg paraszt megszívta a pipát köpött és a szalmából előhúzott egy ovómaltinos pléhdobozt — Ezzel — mondta —, ezzel lődözök. Karbidpuska. Csősz vagyok, sok a vaddisznó, és el kell ijeszteni őket a kukoricástól. Megeszik a kukoricát. A fiatal katonák nevettek. A húszéves katona már megint látta a csillagokat, és kezébe vette a dobozt. Forgatta a pléhedényt — Megmutatná — mondta —, megmutatná hogyan kell vele lőni. Az öreg paraszt felállt a fiatal katonák mellé állt, és megmutatta, hogyan kell lőni. A plédhobozról lepattintotta a légmentesen záró, lánccal a dobozhoz erősített tetőt, megszítta a pipát, a dobozban zörgő karbidra köpött a doboz alján, tiszta nyugalommal befogta a milliméternyi lyukat, várt fél percig, a lyukhoz tartotta az égő öngyújtót, a karbidgőz meggyulladt, robbant, és a doboztetőt kilökve akkora tüzet lövellt mint egy puska. A fiatal katonák a térdüket csapkodták, vihogtak, és kérték az öreget, hogy ők is lőhessenek. Lőttek, játszottak. Gyerekek voltak. A húszéves katona lefeküdt a paraszt mellé és nézte a csillagokat A csillagok mellett lányok táncoltak. Az öreg katona az őrhelyén már huszadszor látta a lövést. Fegyvere csövét a lövések felé irányította. Már negyvenszer lőttek. Egyre sűrűbben. Az öreg katona kézigránátot nyomott övébe. Kibiztosította a fegyvert. A fiatal katonák kézből kézbe adták a karbidpuskát. Köptek, nevettek. Az öreg paraszt is nevetett. Két világháborút látott, és most játszottak a katonák. Az öreg katona rohant A fiatal katonák az öreg paraszttal játszottak. Az öreg katona lőtávolságba ért, géppisztolyának agyát vállcsontjához szorította, ellenséget látott, az ellenség nyitott szájjal üvöltött. Az öreg katona ujja görcsösen a billen----------------------- tyűbe kapaszkodott, lőtt. Hatvan töltény a fiatal katonák felé vijjogott. Négy fiatal katona és az öreg paraszt, aki a termést őrizte, a mellébe halálos golyót kapott. Már nem lehetett segíteni: meghaltak. Az öreg katona mutatóujját vassal feszítették le a billentyűről. A fiatal, húszéves katona tíz napig sírt A tizedik napon az öreg katonát hadbíróság elé állították. És még ma sem tudja senki, ki tehet a halálról.
