Pest Megyei Hirlap, 1965. május (9. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-01 / 102. szám
1965. MÁJUS 1, SZOMBAT ,tl EfcVKl X&4a FOTO: GABOR Hatvanöt éves magányos özvegyasszony. A péceli szociális otthonban él, fekvő beleg. Két éve nem tud már lábraállni. Az otthon vezetője felvillanyozva beszél róla: különös nő, szellemileg még szinte fiatal. Rendkívül éleseszű, már- már rafinált. Ritkán esik meg, hogy nincs találata a lottón. A kedélyállapota hullámzó: általában bűbájos, kedves, néha viszont nagyon nehéz vele. A szóváltás legtöbbször a cigaretta miatt esik. Veszélyes az ágyban dohányozni, de erről nem hajlandó lemondani. Egy szerkesztőségnek érkezett levél alapján kerestem fel: „Mi, kiskunlac- háziak nagyon sok köszönettel tartozunk Czaeher Bélánénak, a peregi postafiók volt vezetőjének. Bámulatos ember volt, aki megtanított bennünket a demokratikus eszmék szeretetére, s aki éjnek idején sem volt rest segíteni, ha veszélyben forgott egy élet a faluban. Pedig az utolsó években már fél oldalára béna volt...” Amikor a hálószobában fekvő, fáradt öregek közt megtaláltam, nagyon meglepett. Ez a kerek, kíváncsi tekintet se- hogysem illik ide. A feltámasztott párnának dőlve ül az ágyban, előtte újság. A Népszava. Az éjjeliszekrényen rádió s mellette levelek. Sokat levelezik. Lassan három éve, hogy idekerült Peregröl. Afféle egyszemélyes postahivatala volt ott, a lacházi posta fiókállomása. Egy ajtó választotta el a lakását a hivataltól. A faluba csak egy modem lehetett mentőt hívni: a posta telefonján. Éjjel azonban kikapcsolták a vonalat, akkor még úgy sem. Legtöbbször rajta múlott minden. Egy éjszaka nagyon súlyos baleset történt, rohantak hozzá a falusiak, de a telefon hallgatott. Mit tehetne? Futott a vonalszerelőhöz, jöjjön, próbáljon meg szolgálati készülékével közvetlenül fenn a telefonpóznán a vonalba kapcsolni. Fél órán belül ott volt a mentőautó. Talán a kezében volt akkor az az emberélet. Később már kapott éjszakai vonalat, de évről évre nagyobb küzdelmébe került felkelni az ágyból. Megbénult. A segítséget mégsem tagadta meg soha. Szerették a faluban — „mégis sokat szenvedett az elveiért” — írja a levélíró. Hogyan? Miért? — A lacházi postahivatal vezetője nem látta szívesen, hogy nekem kommunista elveim és aktív munkásmozgalmi múltam van — meséli Czaeher Béláné és leüti a hamut a sok vitát okozó cigarettáról. — Minek ártom én magam olyasmibe, ami nem postaügy, mindig ezt kérdezték. A postahivatal kicsi volt nekem. Sokat dolgoztam a faluban, szerveztem, ha kellett. A tsz- szervezés idején agitáltam az embereket. Szerettem csinálni, éreztem, hogy az emberek hallgatnak rám. Ez is ellenem sarkallta a posta vezetőnőjét. í Fülébe jutott az is, hogy a j kézbesítők boldogok, amikor j nálam vannak szolgálatban. Olyan ember volt, aki nemegyszer parancsolt rá a hivatalsegédre, hogy álljon tőle három lépésre, tartsa be az „illő” távolságot, ötvenhatban ez a vezető nekem is parancsolni akart: lépjek telefonösszeköttetésbe az ellenforradalmárokkal — utasított. — Köszönöm, én már csak maradok aki voltam — ezt feleltem. Fiatal, lelkes tanítónőként kezdte az életét. Baloldali szívét az apjától örökölte, aki postás volt Budapesten, s 1922-ben munkásmozgalmi szerepéért utcára tették. Ipari számtanra, könyvelésre oktatta a Cukor utcai iskolában a tanoncokat. Szerette ezeket a fiatalokat, sokat beszélgetett velük és gyakran biztatta őket., ne nézzék tétlenül sorsukat, ne szolgáltassák ki magukat a mesterek kénye-kedvének. öntudatra akarta nevelni a tanítványait. Az igazgató megtudta, hogy „lázit”, már régóta szemet szúrt a gondolkodásmódja. — Ilyen ember nem ülhet a katedrán — mondta, és másnap kidobták. Sokáig tejcsarnokban takarított, mosogatott. Akkoriban "két fogadott lányt nevelt. Egy szerencsétlenül járt Ganz-gyári munkás özvegye volt az anyjuk. Az ő gyerekei fiatalon meghaltak. 1945-ben a férjét is elvesztette, francia fogságba került, sosem jött vissza. r — így maradtam egyedül — mondja tűnődve. — Aztán az élet sodra mégis vitt magával, megtaláltam a helyemet. 1946-tól hosszú ideig a XII., kerületben dolgoztam. Lakásügy, szociális ügyek, kórházi, orvosi juttatások mind rám tartoztak. A szívem nem bírta. Ezért kerültem vidékre. Nehéz idők voltak azok, néha nagyon nehéz volt kommunistának lenni. — Párttag? — Nem, 1953-ban jelölt voltam, de az áthelyezésem miatt a jelöltségem elesett. Az áthelyezésemet különös történet előzte meg: 1953-ban a Fejér megyei Je- j nőn vezetett egy, a peregi- ; hez hasonló kis postafiókot. I Egy nyári napon, délidőben, I amikor órákig nem lépi át j senki a küszöböt, egy férfi j állt meg a postahivatal ajta- j jában. Bejött. Czaeherné nem ! akart hinni a szemének: ez | az ember egyenesen felé tar- j tott, és ... de hát hogyan? ... j nekirontott, megpróbálta le- I ütni, a posta pénzét akarta I elrabolni. A meglepődött asz- | szony még idejében észbekapott. Kisportolt nő volt, nem éppen ijedős: ellenszegült. Sikerült a férfit kilöknie az ajtón. Csak később érezte, hogy a háta és az oldala nagyon fáj, a támadó boxerrel ütötte meg. A sérülést akkor fel se vette, az élet ment tovább. Évek múlva derült ki, mikor már Peregem dolgozott, hogy azon a napon két csigolyája és három bordája eltörött. A rosszul forradó csigolyák egyre jobban szorították az idegeket. Lassan ágynak esett, és már két éve fekszik itt. Most fürkészve nézi az arcom, míg ismétli a kérdést: Ez a sok harccal, szenvedéssel járó élet megérte-e? Úgy néz rám, mintha nem értettem volna meg az életéből valamit. — Úgy éltem, ahogy szerettem élni. Hogy megéri-e? Míg járni, dolgozni tudtam, soha nem gondolkodtam ezen. Most, hogy itt fekszem az ágyhoz láncolva, úgy tűnik, az ér valamit az életemből, ami kinn maradt, ezeken a falakon kívül, az emberek között. Különös, mozgalmas élete volt. Oktatott, „lázi tott”, segített, helytállt. Kivédte az ütéseket. Meg akarta győzni az embereket eszméi igazáról. Ez az életműve. Nincs bronzba öntve, széthordták az emberek. De éppen ez ad értéket neki. Még most is segít, akin tud. Leveleket ír, rádiót hallgat, újságot olvas. A Népszava még illegálisan jelent meg, amikor ő már hűséges olvasója volt. Ma sem vált meg tőle, odakerül mindennap az ágyra, elébe. A rádión Moszkvát, Bécset, Novi Sadot is hallgatja. Keresi a kapcsolatot az élettel. Sajnálja, hogy a Nemzeti Színházat lebontják — de biztos szebb lesz —, mondja reménykedve, mert valójában hisz abban, hogy az élete nincs még befejezve, hogy talán meg tudják gyógyítani, hogy rá is vár még, ami ránk, örömök, problémák, feladatok — a mindennapi élet. Szeretne elkerülni innen, meggyógyulni. Élni, hinni, tenni. Különös ember a számvetésükön tűnődő, elfáradt öregek között. Tervezget. Csak a teste hagyta cserben, a testben az ember még lobog. Dozvald János NEMZETKÖZI EX LIBRIS KIÁLLÍTÁS A pécsi kisgrafikai barátok köre rendezésében a múlt napokban Kaposvárott a Palmi- ro Togliatti megyei könyvtár előadótermében megnyitották a nemzetközi Ex libris kiállítást. A! könyv belső lapjára ragasztott, tulajdonjogot jelző sokszorosított több száz grafikai lap között szovjet, német, dán, francia, olasz, kubai és magyar mesterek alkotásai láthatók. A kiállítást dr. Hetey Ottó, a pécsi kisgrafikai barátok körének elnöke nyitotta meg, s már az első napon több százan tekintették meg a sok élményt nyújtó, érdekes kiállítást. emeletet a házra: ragyogó üzlet lesz. A bérház már épült, mikor jött a gazdasági válság s ráadásul az építész is becsapta őket. így a négyemeletes bérházzal annyi adósságuk keletkezett, hogy nem tudták többé utolérni magukat. Pedig Gergely bácsi rendületlenül naponta reggel háromkor kelt s éjszaka többször felkelt, hogy ellenőrizze a kovászokat. De nagynéném változatlanul tartotta az állandó vendégséget, színházba járt, strandra, külföldre... A kaució végül is úgy „oldódott” meg, hogy a folyamőrtiszt meghalt. Aknákat hatástalanított a Dunán s az egyik akna felrobbant. háború azonban igazságot szolgáltatott nagynénémék bérházának. A három felső emelet kiégett. Az első lakhatatlanná vált. De a műhely ép maradt. Ostrom után, amikor először keveredtem a Zsigmond utcába, nagynénémre a szomszéd házban találtam, Gergely bácsit pedig a pékségben leltem. Mintha mi sem történt volna: dolgozott. Hosszú sor állt az üzlet előtt: várták a Zim/ca-kenyeret. Az ekkor már 67 éves pékmester változatlanul naponta három órakor kelt, kezdte a dagasztást, ellenőrizte a gárbolást, aztán hébolt. S ha már jó volt a gárb, kezdte a vetést. Este pedig begyújtott, kovászolt, s éjszaka többször felkelt, hogy vajon a kovászok beérnek-e... A z esztendők peregtek tovább. Sor került a pékségek államosítására, Gergely bácsi pékségére is. De csak legutoljára. A fővárosban ő volt a legutolsó maszek pékmester. beomlott, emelet is S a 74 esztendős apró kis emberke azon este már nem tudott begyújtani, kovászolni s éjszaka nem volt miért felkelnie ... Következő nap azonban már munkára jelentkezett a Sütőipari Vállalatnál. Immel- ámmal vették fel: mert fel kellett venni. Törvény szerint. S munkára fogták. Segédmunkásként. Zsákolás, kenyérhordás, darálás: ez volt a munkaköre. — öt év, ki kell bírnom — mondogatta —, hogy valami kis nyugdíjat kaphassak. Azonban már a második esztendőben többször elszédült. Kérte, engedjék „fehérpékségben” dolgozni. Bevitte az okleveleit, melyeket fehérsüteményeivel nyert. Kinevették: — Papa, nem ért maga ahhoz ... Lerontaná a fiatalok normáját... Modern technika ... A harmadik esztendőben többször volt már betegállományban, mint munkában. A negyedik esztendőben végleg kidőlt a sorból. Munkaviszonya megszűnt. Nyugdíjra nem tarthatott igényt. Közben nagynéném munkába állt: Csemege-pénztáros lett. Gergely bácsi valamit nem értett, de nem tudta megfogalmazni, hogy mit Ám valahányszor kenyér került az asztalra, ránézett és könnybe- lábadt a szeme. Vasárnap delente elment a misére, este a litániára. Egyik hétköznap elment a minisztériumba, a Sütőipari Igazgatóság vezetőjéhez. De azt a választ kapta, hogy nem tudnak nyugdíjat adni, nincs rá paragrafus, tartsa el a felesége ... Egy másik hétköznap elment a szakszervezetéhez. Ott azt a választ kapta, hogy nem Katona Erzsi rajza JÓZSEF ATTILA; Mama Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba. Nem nyafognék, de most már késő. most látom, milyen óriás ő — szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében. ÉLNI, HINNI, TENNI *. l i ■ tudnak segíteni, nincs rá pa- j ragrafus, tartsa el a felesége... j Egy harmadik hétköznap ! elment a nyugdíjintézet veze- i tőjéhez. Azt a választ kapta,: hogy nincs rá paragrafus,; nem. kaphat nyugdíjat. Egy negyedik hétköznap a: Népszabadságban Vince Jó- i zsef SZOT-titkár nyilatkoza- i tát olvasta, aki különleges j nyugdíjügyekről beszélt. Nem j mert elmenni hozzá, levélben j kérte, segítsen rajta. Két hét múlva a nyugdíjin- j tézet értesítette, hogy 300 fo- j rint rendkívüli nyugdíjat ál- i lapítottak meg számára, Vince i Józsefre való tekintettel... (Mégis volt paragrafus: a Vince Józsefek paragrafusa!) P ipi, a lányuk, 1948 óta Amerikában él. Hollywoodban. Férje Békás- sy István színész, aki még a harmincas években vándorolt ki. S Hollywoodból kedves hangú leveleket küld szüleinek. Fényképeket, hogy már ő is fellép. Cotcbo^-filmekben főszerepeket kapott, tv-fil- mekben játszik. Néha küld használt ruhaneműt. Z imka Gergely jelenleg nyolcvanhét éves. Immár nyolc hónapja ágynak dőlt. Nem beteg, csak öreg. A szemét már csak nagyon ritkán nyitja ki. Nem beszél. Ha azonban Mória-éneket dúdolnak a fülébe: azt akkor ő is énekli. Nagynéném megtört öregasszony. Dolgozik: pénztáros még mindig. Nagy-nagy szeretettel ápolja, gondozza Gergely bácsit, aki orvosi vélemény szerint évekig is élhet. Szervezete egészséges. Jóízűen eszik, iszik, csak nem tud felkelni. Fájdalmai nincsenek. És ott az ágyban oly kicsiny.
