Pest Megyei Hirlap, 1965. április (9. évfolyam, 77-88. szám)

1965-04-02 / 78. szám

PEST MEGYEI 1965. Április 2, pentek Az utolsókból — elsők Két figyelemre méltó hír érkezett a napokban a Nagy­kőrösi Konzervgyárból. Az első egy asszony dicséretét zengi. A konzervgyár II. te­lepén az egyik műszak tavaly az utolsók között is az utolsó helyen kullogott. Sok-sok kí­sérletezés után a műszakot rábízták Gömöri Jánosnéra, aki szakértelméről, vasakara­táról már sokszor tett tanú- bizonyságot. Az asszony bát­ran nekigyürkőzött a feladat­nak és — győzött. Lebecsült műszakjával még a munka­versenybe is benevezett. So­kan nem hittek a sikerben. Márpedig az megszületett. Gömöri Jánosné brigádveze­tő — amint a verseny értéke­lése tanúsítja — az utolsókat az első helyre hozta fel. A másik hír ugyancsak a II. telepről ered. Az üzem­ben úgy tervezik, hogy az eredeti tervben előirányzott babkonzervgyártás után, il­letve a lecsógyártás megin­dítása előtt, a terven kívül vagy negyven-ötven vagon szilvabefőttet is gyártanak. KÖNYVESPOLC Gabriel kolko s SZOMORÚ HALÁL Három nappal ezelőtt Soly­máron szülői otthonában ve­tett véget életének egy fiatal lány: a 24 éves Duba Erzsé­bet. Amikor a szülők este el­mentek moziba, lefűrészelte a lakatot arról a gondosan be­zárt fémlemezládáról, amiben apja szolgálati pisztolyát tar­totta. Azután lefeküdt az ágyá­ba és halántékára szorította a fegyver csövét. A tragikus sorsú fiatal lány levelet hagyott hátra, abban búcsúzott el a szüleitől. Azt is megírta benne; azért válasz­totta a halált, mert szülei nem nézték jó szemmel azt a fér­fit, akit szeretett. Vagyon és hatalom Amerikában A mítoszokkal való leszá­molás könyve ez: Gabriel Kolko, amerikai állampolgár, közgazdász, a Harvard Egye­tem tanára leszámol a „bőség társadalma'’, az „egyenlőség társadalma”, az „anyagi javak mind egyenlőbb elosztása” mí­toszával. Sok általánosságot mondanak el erről — Kolko tényekkel érvel. Sokan próbál­ják igazolni ezeket a mítoszo­kat, a sokak között’ egyetemi tanárok, közgazdász-tudósok. Kolko megmutatja: kollégái azért kényszerülnek általános­ságok megállapítására, mert a tények ellenük érvelnek. Marxista Kolko? Nem az. Mégis: a tények realista fel­tárása, őszinte, kendőzetlen csoportosítása azon kevés pol­gári közgazdász közé sorolja, akik nemcsak tudják az iga­zat, hanem ki is mondják. Mi az igazság? Az, hogy a bőség- társadalmának nevezett ame­Nem kell pens as utasáshos...- mondja Lloyd Morrison, New York-i fiatalember, aki 40 ezer kilométer után Pestre ért Slágerénekes, mint haiószakács — Öt éve utazik, sohasem volt beteg — Találkozás Gagarinnal és Nasszerrel - Mi van a „Gyalogjáró Trubadúr“ hátizsákjában? i i közül aligha tudná egy is végigcsinálni. Hihetetlen vas- erős szervezet, idegek és örök jókedv kell hozzá: legyőzni a nehézségeket, megérni nap­ról napra mindig ismeretlen holnapot. Lloyd Morrison ilyen em­ber. Gyorsan, jól tájékozó­dik. Fáradhatatlan. Most épp a DlVSZ-központba siet. Ma­gyaráznám az utat, de már kívülről tudja. Budapestre nemrég érke­zett, s hamarosan útrakel megint. Tetszik neki Ma­gyarország, sajnálja, hogy nem maradhat soká. Szeret­ne nyáron egy Balaton körüli énekes turnéra visszajönni. De addig még hosszú út áll előtte. — Nagy a világ — mutatja nevetve. Menni „kell, míg erős a szív, míg fiatal. Autósok! Ha országútainkon találkoztok vele, ne hajtsa­tok kérlelhetetlenül tovább. Segítsétek ebben az érdekes, szép vállalkozásában! Dozvald János rikai társadalomban milliók éheznek, a létminimum bizto­sításához szükséges pénzt sem tudják megkeresni. Az egyen­lőség társadalma? „Egyfelől a lakosságnak csaknem a fele csupán legközvetlenebb fizikai szükségleteit tudja anyagilag fedezni, sőt ennek a csoport­nak a nagyobb része — az or­szág lakosságának csaknem egyharmada — még a legalap­vetőbb szükségletek kielégíté­sére sem képes. Másfelől vi­szont a lakosság csekély há­nyada. legfeljebb egytizede, olyan jólétnek és nemritkán dúskáló fényűzésnek örvend, amilyet a szociológusok zöme az amerikaiak túlnyomó több­ségénél feltételez” — adja meg a választ erre a sokat emlege­tett „egyenlőségre” a szerző. A modem kapitalizmus két­ségtelen jelentős változásokat hozott a klasszikus kapitaliz­mus viszonyaihoz képest A jelentős változások nem jelen­tenek alap v e tő változáso­kat, hanem annyit, hogy a tő­kekoncentráció fokozódása mindinkább érezteti hatását a jövedelem és a fogyasztás egyenlőtlenségének növekedé­sében, s még határozottabbá teszi azokat a már ma is vilá­gosan felismerhető tendenciá­kat, amelyek azt mutatják: az Egyesült Államokban tovább nő a szegénység, s ugyanakkor — a másik oldalon — a soha nem látott gazdagság. A tragikus sorsú Kennedy elnök harcot hirdetett a sze­génység ellen, s Johnson, az Egyesült Államok elnöke meg­választása előtt, majd után is — programbeszédében -t- a „nagy társadalom” eszméjét hirdette. Irreál isabb célkitű­zést aligha találni: hogyan vál­hatna az „egyenlők” nagy tár­sadalmává az Egyesült Álla­mok, amikor négymillió körül van a munkanélküliek száma, s a faji megkülönböztetés so­kaktól még a munkaalkalmat is megtagadja?! Kolko nem becsüli le Amerika gazdasági eredményeit, haném éppen az eredményeket megmutatva te­szi élessé a társadalmat meg­osztó ellentétek képét. Okok és okozatok világos, könnyen át­tekinthető elemzését adja a könyv, a jövedelmek megosz­lásának irányzataitól a lakás- helyzetig, az iskoláztatásig. Könyve utolsó fejezete — A gazdasági élet mítosza és va­lósága — a nagy ténygazdag- ságű érvelés végső summáza- ta: annak megállapítása, hogy a mítoszoknak semmi közük a valósághoz, hogy a „bőség tár­sadalma” mítosz, s a szegé­nyek társadalma — valóság. (Kossuth Könyvkiadó) <m. o.) CIPŐ — Maguk mos­tanában solcat ír­nak a lábbelik hiányosságairól — szólt, és egy ci- pősdobozt csa­pott elkeseredet­ten az íróaszta­lomra. — De a legfontosabbat, azt persze, elhallgat­ják. Tessék! Ezt nézze meg! Erről írjon! Fel sem nyitot­tam, fásultan tol­tam félre a ska­tulyát, Méla un­dorral papírt, ce­ruzát szedtem elő a fiókból. — Három nap után levált a tal­pa? — Dehogy vált le! — A bal lábra való egy számmal kisebb, mint a másik? Vagy for­dítva? — Szó sincs ró­la. Pontosan egy­formák. — Áteresztik a vizet? Felkunkoro- dik a nózijuk? — Nem. — AkJcor bizo­nyára szegek áll­nak ki belül? — Sem belül, sem kívül. Olyan simára van a bé­lés eldolgozva, mint a selyem. Lassan levettem a ceruzát, feláll­tam. — Ide figyeljen, tisztelt uram — néztem hideg düh­vei a szeme közé. — Ne lopjuk itt egymás drága ide­jét! A folyosón még tizen várnak cipő ügyben. Ruk­koljon elő a far- bával! Felelet helyett látogatóm kinyi­totta a dobozt, és egy pár modern vonalú, vadonat új, szép cipőt vett elő. Kézbe vettem, tüzetesen megvizs­gáltam. — De hiszen ezeknek semmi bajuk?! — néztem csodálkozva a pa­naszosra. — Talán valami rejtett fo­gyatékosságuk van? Ráznak? Szi­rénáznak? Sugár- fertőzöttek? — Kivette ke­zemből a cipőket, visszacsomagol­ta, reményvesztet­ten indult az ajtó felé. — Dehát mit ír­jak róluk? — ki­áltottam utána. — Még kérdi?! — nézett vissza könnyes szemmel a küszöbről. — Hát azt, hogy ilyen cipők nin­csenek? Abszolúte nincsenek? Érti?! Nincsenek!? Lemondóan le­gyintett, és hóna alá szorítva a ci- pösdobozt, meg törten távozott. A SINGAPORE-I SZÍNARANY SERLEG Tóth István ceglédi fotóművész kiállításáról A ceglédi Kossuth Múzeum- j ban megnyílt öt világrészben | ismert megyénk fiának, Tóth Istvánnak, a kiváló fotómű­vésznek gyűjteményes kiállítá­sa. A megnyitón a város veze­tői mellett ott volt több bu­dapesti professzor, az indonéz nagykövetség képviselője és a fotóművészet számtalan ba­rátja. A kiállítás ékesszólóan jel­zi a fotóművész tizen­nyolcesztendős, kísérle­tekkel, szép sikerekkel és néha bukásokkal tűzdelt útját. A képek között álló vitrin zsúfolásig telve díjakkal, kö­zöttük a híres, Singapore-ban nyert színarany serleggel. A száz kép, amelyet a múzeum most közkinccsé tett, a föld­kerekség országainak egész sorában került zsűri elé és aratott sikert. Egyet kell értenünk a ceglé­diekkel, akik a kiállítást lát­va, megjegyezték: Tóth István sikerei közül a legmaradan­dóbb talán mégis ez a pompá­san összeállított gyűjtemény, mert bár meghódítja valaki az egész világot, a legnagyobb mégis az, amikor szűkebb pát­riáját is meg tudja hódítani. S életútjának ez a magas­lata nem véletlen. Tóth István képei mély embe­riességükkel, humanizmusuk­kal gyakorolnak nagy hatást. Képei többségének témája az ember. Az ember, aki nála ál­talában premier plánban sze­repel. Ö a kicsiny dolgokban is a nagy koncepciók, a nagy gondolatok megsejdítésére tö­rekszik. A rész érdekes meg­közelítésével akarja és tudja a nagy egészet kifejezni. Gyűjteményes kiállítása máris nagy érdeklődést keltett. S egyben bizonyította, hogy az olyan városokban, mint Cegléd, élhet, létezhet, virá­gozhat élvonalbeli kultúra. TRENTO Elloptak egy házat Benito Antoniolli olasz ke­reskedő bejelentette a rendőr­ségen, hogy ismeretlen tettesek ellopták hétvégi házát. Mint elmondotta, az első tavaszi na­pon leutazott vidékre, hogy rendbehozza nyaralóját, de csak a ház alapzatát találta meg. A fala'kat, az ajtókat, az ablakokat és a tetőt valaki el­lopta. VÁRKONYI — Ó, ön? Nagyon érdekes... Várkonyi fürgén szappa­noz, majd nagy sietve borot­vál. Hosszú csend. — Tudniillik, én ezt a ver­set valahonnét ismerem — jegyzi meg éles hangon az ide­gen. — Meg lehet kérem, — reb- ten meg Várkonyi, miközben megáll kezében a kés — már régen írtam ... Majd a vendég feláll, sima arcát tapogatja, menni ké­szül. .4z ajtóból visszaszól. — Egyébként ezt a versel nem ön írta barátom, hanem én. Both Péter vagyok, vá­rosi tanácsos. Húsz év után jöttem vissza e városba, hol fogalmazó voltam valaha Akkoriban jelent meg a kö­tetem, benne e verssel. Ha óhajtja, legközelebb elhozom önnek. Jónapot! fangja nyers volt, kemé­nyen betette az ajtót. Várkonyi megszégyenülten rakosgatott az asztala. Mi hallgattunk, aztán csend­ben készültünk kifelé. Az aj­tóból még visszaléptünk és leróttuk a borravalót. Várkonyi fehér lett. Tud­ta, hogy ez barátságunk vé­gét jelzi. — Plagizált — mondta az utcán Kázmér tárgyilagosan. — Annyi, mintha lopott vol­w na — mondta Fellegi kérlel­hetetlenül. — Kinos, — mondtam én — nem járhatunk ezentúl hozzá. Nem is jártunk. Megvetet­tük Várkonyit. A megvetés érzése később némileg szelí­dült, mert új borbélyunk folyton a meccsről beszélt, piszkos kendőt rakott nya­kunkba s borotválás közben rátenyerelt arcunkra — mind­ez pedig borravaló ellené­re. — Azért üzletileg járhat­nánk Várkonyihoz — vetet­te fel egyikünk néhány hét után. Várkonyi meglepetten né­zett ránk, mikor rányítottuk az ajtót. — Haragusztok rám, fiúk? — Elvenni más versét, Vár­konyi. Meg félre is vezettél minket. Hazudtál. Nem ren­des dolog ... P ár perc után nagyot só­hajtott s a tükör felé Tói dúlt, mintha magának mondaná el, ami szivét nyomja. — Igazatok van: nem szép dolog. Tudjátok, hogy sze­retem a verset. Ér nagyon sze­relek szavalni. Talán nem is rossz, ahogy csinálom. Ügy történt, hogy nagyon tetszeti mindenkinek ez a vers. S én megszerettem, mintha magam írtam volna. Azt mondtam: enyém, mert úgy éreztem, az en gondolataim, érzéseim vannak benne. Később sza­badulni szerettem volna tő­le már. Szebbet akartam ír­ni. Nem sikerült. Mindig ezt kértétek ti is ... Tudjá­tok milyen egyetlen dolog, hogy mindig ezt dicsértétek? Tudom a többi nem tetszett... Nem is csodálom, rossz ver­sek voltak __ — Nem is Várkonyi — mert hirtelen sajnáltuk őt. Szavunkban olyan rosszak szóltunk —, nagyon meg­mege-lést ér­zett s hirtelen visszanyerte játékos kedvét, amelyért na­gyon szerettük. — És egyébként is, fiúk. Olyan nagy bűn, hogy ma­gamévá fogadtam egy költe­ményt? Hát van-e új gon­dolat a nap alatt. A sláger- szerzők nem lopnak vajon? Talán nektek minden íráso­tok eredeti? — Nagy gazember vagy. Várkonyi, de jól borotválsz’ — ütöttük hátba s szent volt a béke. Barátunkká fogadtuk ismét irodalom nélkül is .immár, s természetesen mellőztük a borravalót. felkutattuk ifjúkori vers­kötetét. Versei, annak az egynek kivételével csapni­valóan rosszak voltak. Azt ez egyet, nyilván ö ts lopta va lahonnét. András László T? ji’ébként tanácsos Afféle békéiét ez — mondja — egy különös emberi kiál­lás azért, hogy a világ ifjú­ságának összetartozását hir­dessem. Elviszem egymáshoz idegen országok fiataljainak üzenetét, dalaimmal mind- annyiuk közös vágyát hir­detem: a békét. Minden or­szágban, ahol eddig megfor­dultam, otthon éreztem ma­gam, mert mindenütt a fiata­lok baráti szeretete fogadott. Útközben szívesen vesznek fel a gépkocsivezetők is, elbe­szélgetnek velem, elhiheti, van mit mesélnem. Hazamenni ? Nem gondolt még rá. 1970-ig nem is fog. S ha már újra ott­hon lesz? Könyvet akar írni, megírja majd mindazt, amit látott, tapasztalt. A mi fia­taljaink is, mint Európában bárhol, csodálattal veszik kö­rül, s vágyat éreznek, hogy ezt a különös életet, ha csak egy rövid időre is, maguké­nak mondhassák. Talán nem is gondolnak rá, hogy ez az élet milyen nehéz. Tízezer Ez a sötét szemüveges, barna fiatalember, Lloyd Morrison, öt éve indult el New York Cityböl, alig húszévesen. Ha­jószakácsnak szegődött, hogy átjusson az óceánon s ami­kor 1959-ben Európában partra lépett, annyi pénze volt csupán, ami néhány hét­re ha elég. Azóta bejárta Eu­rópát, Afrika nagy részét, s a Közel-Keletet. Hogy miből és hogyan? Énekel. Eredeti fog­lalkozása szerint grafikus, és s lágerénekes: New Yorkban végzett konzervatóriumot. Né­ger spirituálékat és cowboy- dalokat ad elő, beszéd köz-! ben is érződik kellemes, me­leg baritonja. Dalaival Eu- í rópa csaknem minden orszá- ! gában fellépett már. : Az eltelt öt év alatt nem iilt még vonaton. t Gyalog és autóstoppal uta- í zik: negyvenezer kilométer! í Ennyi van már mögötte. Külsőre nagyon egyszerű, í aki nem ismeri, annak bizo- j nyára fel se tűnne. Az a - néhány strapabíró és igény- ; télén ruhadarab, amelyben■ évek óta járja a világot, nem j sokat árul el róla. De a ruha ! alatt hihetetlen erős, egész- í séges ember rejtőzik. Öt év : alatt semmi baja nem volt \ még. Vállán — szinte jelkép- ; ként, hogy folyton útraké- í szén áll -1- állandóan ott < lóg az elmaradhatatlan vá- j szontáska, benne legszüksé- j gesebb holmijai: egy féltve! őrzött napló, egy vastag al-! bum, tele a róla megjelent! újságcikkekkel, üdvözlő, ba- í ráti levelekkel és rengeteg; fénykép: emlékezetes talál-: kozásáról Gagarinnal. Nasszer \ elnökkel és sok más híres- \ seggel. ; . a a Ahol megfordult, mindenütt hamar barátokra; talált és otthonra is, ha ie-: hét nála a szó megszokott: értelmében otthonról beszél- i ni. Moszkvában nagyon meg- i szerették. Itt nevezték el vi- j lágjáró Trubadúrnak. A szén- i zációra, kuriózumokra he-; rapó nyugati televíziós cé-j gek és újságok csak az üzle-' tét. a jó storyt látták benne,; pedig több ez annál. ! í t fjúkorom napos oldalá­1 ról lép elém Várkonyi. \ Gráciával meghajol, a karos­ig székre mutat, s fehér kendöt í libbent: „Tessék parancsol­om .. ; Az olló, borotva, s a szavak 0 művésze volt. Hajvágás és 0 irodalom címén jártunk hoz- 'fZá. Várkonyi imádta az iro- 0 dalmat, s bennünk — városi 0 hírek, s törvényszéki riportok ; ádáz faragóiban — az iroda- lom apostolait látta. Elég ín- dokolatlanul, hiszen a ma- 0 gasztos cél, mi előttünk lebe- 0 gett az volt csupán, hogy nap- 0 ról napra megtöltsük a végte- lenül türelmes kis vidéki la- 'O pocska éhes hasábjait. \ Üzleti kapcsolatunk lassan 0 barátivá formálódott. Ennek 0 eredményeként hitelbe is bo- í rotvált, s visszautasította a í borravalót. Nem sérthetünk 5 meg borravalóval egy mű- í vészlelkű barátot. y 0 Különösen a verseket sze- 0 rette. Szívesen elszavalt >, egyet-egyet két hajvágás kö- í zött, s mi örömmel hallgattuk, \ mert Várkonyi született elő- 0 adótehetség volt, a tolmácso- 0 lás ihletett művésze. Müélve- 0 zelünket némileg csokkentet- 0 te az a körülmény, hogy né- í ha saját verseit is alattomo- san műsorába iktatta. Versei % nem nélkülözték a rímet, s $ botladozott benne némi gon- % dolat és ritmus, de a strófá- £ kát elöntötte a szürkeség, s f nem rezonált rájuk a szív. \ Csak nagy erőfeszítéssel le- 1i hetett dicsérő szót és barátsá- gos arckifejezést találni rá- f juk. BARÁTUNK Ám sok szürke verse között akadt egy igazi gyöngyszem, egy varázslatos, furcsa költe­mény. Éjszaka a pályaudva­ron — ez volt a címe —, s amikor hallgattuk, torkunk­ban é -eztük a hosszú, isme­retlen útra induló vonatok füstös ízét, hordárok rohan­tak bőröndökkel, utazások izgalma vibrált a levegőben s a fülkék félhomályába bekan­dikált a hold ... F árkonyi szótlanul, külö­nös szomorúsággal ar­cán, fogadta elragadtatásun­kat. Csak nehezen állt rá, hogy e versét elszavalja; ta­lán fájdalmas emléket bon­togatnak — gondoltuk — a verssorok. De mi egyre csak ezt kértük, ezért viseltük el többi versét, ezért az egyet­len egyért csupán. Mintha tegnap történt vol­na. Várkonyi éppen szaval, s éppen ezt a költeményt. Nyí­lik az ajtó. elegáns középko­rú úr. Várkonyi szeme meg- rebben, de az ismeretlen gyen­géden int: „Csak tessék, to­vább ...” S amikor a vers vé­get ér, s miközben kabátját lerakja, szól: — Érdekes. Nem tudja, ki írta ezt a verset? — Én írtam — mondja Vár­konyi, s szerényen meghajol és munkára készül.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents