Pest Megyei Hirlap, 1965. április (9. évfolyam, 77-88. szám)
1965-04-11 / 86. szám
1963. ÁPRILIS 11, VASÁRNAP BÖNGÉSZŐ Fotópályázatunkra érkezett (Foto: Gulicska István, Cegléd) Élvonalból a sor végére? NEVÉVEL TÖBBSZÖR TALÁLKOZTAM, amikor a kis város elmúlt két évtizedének történetét kutattam. Nem volt olyan megmozdulás, amelynek ne lett volna részese. Részese? Több annál. Harcosa! Mert mi másnak lehet nevezni mai fogalmaink szerint a föld megszerzéséért és megtartásáért folytatott küzdelmet, a szövetkezetek létrehozását, a nagyüzemi termelés megszervezését. Életútja szorosan összeforrott a nagy közösségével. Szolgálni a nagy célt, a szegények, a nincs télének, felemel',. 1 kedését. A föídosztó bizottság [ tagja, majd a FÉKOSZ-ban az j új földhözjuttatottak érdekeit i képviseli. Ott van a szövetke- | zetek bölcsőjénél. Elnökbe- ] lyettes, párttitkár, majd egy j tönk szélén álló szövetkezet ' vezetésével bízzák meg. El- i lenforradalom után kezében I fegyverrel segíti megszilárdx- I tani a néphatalmat. Újra párt- ; titkár a legnagyobb termelő- ! szövetkezetben, majd egy másikban brigádvezető. És most? Raktáros a város egyik vállalatának kicsi telepén. Leváltás? Bukás? Nem, egyik sem! Saját elhatározásából hagyta ott a brigádvezetői tisztet, ezzel együtt a föl- j det is, amelyért pedig oly sokat harcolt. A TELEP KONYHASZAGTJ ; EBÉDLŐJÉBEN, beszélgetünk életéről. Amíg eljutunk a máig, hangja magabiztos, aztán elérkezünk 1964 január el- J sejéhez: — Itt raktároskodom azóta ezen a telepen — mondja színtelenül. Tudja, érzi, hogy ilyen életút után meg kell magyaráznia mai helyzetét. Az élvonalból a sor végére állni? S főleg, ha kommunistáról van szó? Mert O. F. kommunista, ezt nem vonja kétségbe senki. — Hatvanhárom őszén gyo- 1 morvérzést kaptam, az orvos l nyugodtabb munkahelyet ajáhlott. A brigádvezetőnek sokat keli idegeskednie, veszekednie az emberekkel. Ez tett tönkre. Kis szüneteit tart, az ebédhez előkészített evőeszközökkel babrál. — Beszéltem az elv-társakkal, engedjenek el, s 6k beleegyeztek: — Csak ilyen könnyen? — No nem — tiltakozik. — Felajánlották, legyek raktáros, ott nyugodtabb. De ott is emberekkel kell bánni. Meg ha a szövetkezet ügyei nincsenek rendben, mindenképpen idegesítem magamat. — S ide nem érkezik el a hír a szövetkezetből? Homlokát összeráncolja, gom- aoTBödík, s csak ezután válaszol: — Nem tudok elszakadni tőlük. Nemcsak a pártoló tagság köt hozzájuk. Szeretem a földet, a növényeket, a fákat. Öreg fejjel lettem gyümölcs- termelő szakmunkás is. A NYITOTT AJTÓN a frissen ásott ágyasokat, a szénen gondozott sövényt mutatja: — Ezt én csinálom. Fákat ültettem a telepen, én gondozom. Ez a munka amit itt bíztak rám, nem elégít ki, de mégis ... Vívódik önmagával, folytassa-e? Megnyugszik az arca", leteszi idegesen remegő kezéből a kést, villát, hátradől a támlás széken, s felemeli hangját: — Beszéljünk őszintén, úgy jobban szót értünk! ötvenhat éves vagyok, egészségem nincs teljesen rendiben. Nyugodt, biztos öregkort akartam magamnak, ezért kértem a vezetőséget, jelentsenek be ipari biztosításra. Nem egyeztek bele. KIMONDTA. AMI A LELKET NYOMJA. Nem ő az egyedüli, aki így cselekszik. Öt éve van a FÉKOSZ-nál és a DÉFOSZ-nál, még öt esztendő itt, s a háromszáz forintos nyugdíj helyett legalább hétszáz. Erre már jobban lehet alapozni. Még tesz-vesz valamit a ház körül, s meg lehet belőle élni. Ma még tettre kész ember, de nem a mát, hanem a holnapot nézi. amikor kiesik kezéből a munka. Szemembe néz, vajon elité- lem-e azért, hogy ő is „csak” úgy cselekedett, mint „mások”. 117 szigorló állatorvos ballagott Búcsú az alma matertől ötesztendei egyetemi tanulmány után 117 szigorló állatorvos vett szombaton búcsút az alma matertől. Délelőtt a hagyományos ballagással járták végig az Állatorvostudományi Egyetem épületeit, délben pedig a Corvin Filmszínházban rendeztek búcsúünnepélyt, amelyen dr. Kovács Jenő, az egyetem rektora mondott beszédet. A végzős egyetemisták néhány hónapig kötelező gyakorlatot folytatnak mezőgazdasági üzemekben, kiváló állatorvosok mellett, majd a nyár végi államvizsga után kapják meg diplomájukat. — Ha megadj ák, még ma is ott vagyok. Hangjából az érződik, hogy a döntésért egy kissé a vezetőséget hibáztatja. — Ha megkapja, másdk ugyancsak ezzel a követeléssel állhatnak elő — magyarázom. — Azt pedig... — Igaz, igaz. Erre én is gondoltam. Nem tehettek kivételt velem. Mindenkinek pedig még nem futja az erőből — folytatja gondolataimat, majd elhallgat. Csend. Várom, hogy ö i szólaljon meg. Valahogyan mégis csak j közelebb kellene hozni a sző- ; vetkezetlek nyugdiját az ipa- ) riakéhoz. Nagy kár származik j abból, hogy a magamkorúak | szárnyra kelnek. Látja, még én ■ i®... Nem fejezi be a mondatot, hát én folytatom: — Aki pedig kommunista! SOKAT BESZÉLÜNK a fiatalok pályaválasztásáról, arról, hogy fogni kell a kezüket, tanácsokkal ellátni őket. De vajmi kevés szó esik az ötve- j nen felüliekről. Azokról, akik I mögött egy élet áll ugyan, de j ők is válaszút elé kerülhetnek. O. F. amíg fiatal volt, bízott, nem rendítette meg hitében senki és semmi. De amikor az öregkor szele megcsapta, megingott, s azt választotta, ami ma biztosabbnak látszik. S ebben csak ő a hibás? Nem. A szövetkezet, a város vezetői is, akik ismerik és a vívódás napjaiban nem hallatták hangjukat. Nem erősítették meg hitében, nem álltak mellé nehéz napjaiban. Lehet, úgy gondolták: O. F.-et nem keli meggyőzni arról, hogy gazdasági életünk nagy vívmánya, a szövetkezeti parasztok öregségi járadéka és nyugdija. Ma még valóban kevés, talán jelképesnek is tűnik, de mindenképpen elismerése annak, hogy a szövetkezeti paraszt is jogosult rá. S talán nincs mesz- sze az az idő, amikor összegben is több l&sz. — Az emberek úgy tudják, hogy betegségem miatt jöttem el a szövetkezetből — mondja határozatlanul, mint aki érzi, hogy nem teljesen igaz, amit mond, s maga sem hiszi egészen, hogy a tagok is így látják. HANGOT VÁLTOZTAT, erőteljesebben, őszintébben hangzik: Nem tudok tőlük elszakadni — mondja már másodszor, — Kivárom még ezt az évet, aztán majd jövőre. Az egészségem is kezd rendbéjönni. Lehet, hogy motort is kapok a szövetkezettől, amivel a távoli gyümölcsösbe kijárhatok. Érzem, ez az igazi O. F. A virágoskert, a sövény, a gyümölcsös a síkságon, kapocs a földhöz, a termelőszövetkezethez, amelytől nem szakadt el. Mihók Sándor ttyty ÖH$eláld&zá „És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” (Szerb Antal) munkások: Dóra Bé- láné intézetvezető, nyólc gondozónővé!', egy napi kétórás másodállású orvos, négy tisztviselőnő, két mosónő, három takarítónő, négy szakácsnő, egy vasalónő és egy házi- munkás. v A munka tárgya: száznégy fiatal és öreg reménytelenül beteg ember. Rákos, tbc-s, torzszülött, tüdővizenyős, szifi- litikus, aggkori szenilis ... , A munka helye: Cegléd, városi szociális betegotthon. Hatalmas, tiszta udvar. Négy takaros pavilon. Reggel 9 óra. A falak mellett kispadokon fáradt, fekete kendős bogarak süttetik magukat a langyos, tavaszi nappal. Vénasszonyok tavasza! Ök járni tudók. Csak öregek, nagyon öregek. Csontjaikat jólesőm átjárja az éltető napsugár. Szemük könnyes a fénytől, a ráncok önálló mozgásba kezdenek, kezük remeg. Halkan jóreggelt kívánnak, Rimaszécsi Nándorné vezető nővérnek és kíváncsian bámulják a vendéget. Óvodában vagyok, kedves, nyolcvan- éves gyerekek között. Nem ricsaj óznak, megadással tűrik a nővér tanácsait, örömmel jóságát. De hol a pöttyös labda, a kocka, az élet...? A nővér huszonnégy éves, csinos, szép nő. — ök a frissek, a koránkelők. Jöjjön, nézzük meg a bentieket. zava felébreszt, bocsá- natkérően mosolygok, követerp. őt. Tiszta folyosók, szőnyeg, zöldnövény, kép. A társalgóban néhány fáradt madár búvik össze. Horgolnak. Büszkén mutatják munkájukat Szégyenlősen öi’ülnek a dicséretnek. Itt is sok virág, jó képek, tv, rádió és könyvtár. A sarokban hatalmas cserépkályha melegít. A mellette ülők a nyarat várják. Borzong a hátuk, az arcuk, mindig fáznak. A hálószobákban zavarban vagyok. Öltözködés, ágyvetés, fogmosás. A lakók úgy gondolják, orvos vagyok. A nővér rájuk szól, tessék szellőztetni. A következő szobában is hasonló a kép. Egy néni felöltözve, a takarót áliáig húzva fekszik az ágyban. Lelki szemeivel befelé figyel, a gyomrára, mikor kell szaladnia. Itt a legnagyobb emberi erény, az emberi rang: a szobatisztaság. Mellette egy 19 éves lány fekszik. Torzszülött. Mikrofejét tizenkilenc év óta nem tudja megmozdítani. Hozzászólnak, szemével, figyel, az értelem sugara nélkül. Teste is korcs, alig hosszabb egy méternél. Tizenkilenc év óta az sem mozdul. Ha felemelik, minden része önállóan lóg, mint a rongybabáé. Pelenkában fekszik. Rágyújtok egy cigarettára, bár tudom, hogy nem illik, nem szabad. A nővér gondterhelt, de azért mosolyog. Vissza kéne menni a napra — gondolom — de csak annyit mondok, menjünk a férfiak pavilonjába. A folyosón egy süket néni egy szekrény ajtaja mögé bújva, mosogat. A piszkos víz a tiszta szőnyegre csorog. A hővér a szekrénybe nyúl, kiemel egy szép ízléses ruhát, és mutatja — ez az idős asszony kxmenőruhája. A néma öreg hangtalanul sír, azt hiszi, elveszik tőle. A kö- rülállók vigasztalják. Megérti, könnyen is mosolyog. Kezem elkapom a csókja elől. férfiaknál már rend van. Az első szobában a tizenkilenc éves lány alteregója. Huszonkét éves, torzszülött fiú. összehúzódva fekszik a takaró alatt, nyolcévesnek látszik. Szájában cucli, jobbkezében alumínium bögre, balkezében játékbaba. 1964 őszén N. község nőtanácsának képviselője hozta be az intézetbe. Szülei szegények, talán nem is embertelenségből, ha reggel elmentek a munkába, a fiút kikötötték a fához, elébe tettek egy veknit, egy vödör vizet és kezébe adták a bögrét. Társa a vízre és kenyérre a házőrző kutya volt. Az intézetben egész télen nem kellett neki más, mint kenyér és víz. A jó falatokat ellökte magától. Fürdetni csak egyszerre négy nővér volt képes. Rúgott, harapott, ököllel verte a fejét és ugatott. Az első héten epilepsziás rohamai voltak. Ma mindent eszik, tűri, hogy az ismerős nővérek simogassák és fürdessék. Talán a rendszeres élettől megszűntek iszonyú ruhamai. És már bilire ül. Szólunk hozzá és mosolyog. Csak a bögre, ahhoz még görcsösen ragaszkodik. A következő szobában egy ötven év körüli férfinak azt mondják, mutassa meg, hogyan tud szaladni. Boldogan mutatja, futkároz, mint a húsvéti kisbárány. Agyvelőgyulla- dás, utána harminc évig volt béna. Szerető felesége harminc évig ápolta a mozdulatlanul fekvő embert. Az asz- szony meghalt, a fia megnősült, ő ide került. 1964 májusában hozták teljesen bénán. Novemberben a saját lábán ment látogató fia elé a kapuhoz. Sírtak. Ettől újra beteg lett, de ma már szalad. Fia gyakran látogatja, melegszívű, jó fiú. Józsi huszonnyolc éves. Motorszerencsétlenség áldozata. Koponyáján akkora horpadás, öklöm is beleférne. Ahogy belépünk, a nővérre rákacsint, kap egy cigarettát, kezet csókol. Az egészséges fiatal nő a beteg arcára lehel egy csó- kót. A férfi szefhmelláthatóan boldog és tagoltan, nagyon finoman suttogja a nővér nevét. árom éve történt a szerencsétlenség. Agysérülés, reménytelen eset. A klinikáról idehozták elfektetni, amíg eljön a megváltó halál. Megbénult, emlékezőtehetségét elveszítette, beszélni nem tudott. Lehet, hogy az emberi türelem eredménye ez is: egy év után felült, majd felállt. Lehet, hogy részeredmény, lehet, hogy a vég közel. De felült és felállt! Aztán megtanulta az első szót: nem! Három évig csak ezt mondta. Egyszer cigarettával kínálták és a reflexei működni kezdtek. Rágyújtott, a füstöt leszívta és az élvezettől mosolyogva az emberek arcába fújta. Masszírozták, a nővér énekelt, s ő dadogva folytatta az éneket. És kérte: még, még ... Fürdetik, masszírozzák, naponként két órát tanítják beszélni. Az élet hálája: a beszédet már érti, akadozva maga is beszél, dudol, egyedül eszik, dohányzik. Mindent ért, csak nem szabad hosszan beszélni hozzá, mert az emlékezettel még baj van. Elfelejti a hosz- szú mondatok elejét. Vasárnaponként bejár hozzá fiatal felesége. Már megismeri, örül. Egyszer behozták a kislányát, úgy szedték ki a karjaiból. Könnyei potyogtak, egész testét görcs húzta, a csöppség majdnem a karjai közt maradt. őst mókázik, udvarol a szép fiatal nőnek, engem hellyel kínál. Körülötte a betegek vidáman figyelik. Büszkék Jóskára, ő a szoba Benjaminkája, csodája. Nem bírom tovább a vizitet. A napfényes udvaron eszembe jut, hogy itt a híres nagy mondás fordított értelmet kapott: ember, aki ide belépsz, ha kint el is vesztetted reményed, itt még vár egy kis halvány reménysugár. Micsoda energia, szeretet, ezeket az embereket ápolni. Mert itt a leghatásosabb gyógymód az emberi szeretet és önfeláldozás. Rendet tartani száznégy ember között, akiknek egy részé belenyugvással, más része lázadozva, ismét más része magatehetetlenül várja, hogy a lét perceit a nemlét végtelensége váltsa fel. Éneklő félholtak, presszóba járó házsár tos öregasszonyok, para- litikus őrültek — és huszonöt egészséges ember, akik a szó minden értelmében őrt állnak. Vigyáznak, hogy az ide került emberek tisztességgel tegyék meg utolsó lépéseiket a földön. A betegek, ha képesek rá, kimehetnek a városba is, a presszóba is. Akit nem engednek, zsörtölődik. Némelyik gyűjtögető. Az apró holmik már nem is férnek a szekrényükbe. Nagytakarításkor az egyik öregasszony mindkét kezében késsel rohant a nő- véne. Nyugtató injekciót kapott. Másnap kiment a városba és hivatalos helyen feljelentette a nővért: túl nagy tűvel kapta a nyugtatót. És vizsgáltak is. Ez bizony mély ütés volt, a hivatalos szerv részéről. Extrém eset? Itt mindegyik az! Csak azé a huszonöt emberé nem, aki segíti őket. s az ápolónők arca meg sem rándul, a barna, kék, szürke szemek emberséggel mosolyognak a világba. Etetnek, osztják a gyógyszert, beadják az injekciót, tisztába rakják az embereket, fürösztenek, bekötik a sebeket, masszírozzák a fáradt testeket, beszélni, járni tanítják őket. Esténként mesét olvasnak nekik és két kézzel osztják a receptre fel nem írt gyógyírt, az emberi szereteted. A vendégnek sem panaszkodnak. Védelmükre Dóra Béláné, az intézet vezetője kél. Az övé sem igazi panasz, hiszen száznégy gyermek él itt, s egy anya sem panaszkodik szívből gyermekére. „Az ebédlő szűk, a mosónőknek kevés a bére, a gom- dozónővérek munkája borzalmas, mert kevesen vannak. az intézet túlzsúfolt” — mondja. „És a hozzátartozók, a rokonok ...” fordul szava egy új témára. „Látta, ugye, hogy minden néni ágya fölött ott csüng a kép, a gyermekeik képe. Sajnos, igaz a vicc: nem egy hozzátartozó saját kocsiján jön látogatóba — félévenként.” És sorolja a neveket, hozzátartozókat, akiket perelni kell azért a kis tartásdíjért. És sorolja a neveket, akik otthon lehetnének és ide még elesettebbek jöhetnének helyükre. Egy fiatalasszonyt, egy itt fekvő néni leányát felhívta az intézet vezetőnője: jöjjön, a mamája kéri, mert úgy érzi, nem sok van már neki hátra. A drót másdk végén a válasz: „a múltkor is becsapott, csak akkor hívjanak, ha már meghalt”. „Nem is hiszi — folytatja —, hogy sokszor a fürdetés is milyen nehéz közelharc. A nővérek sokszor véresen kerülnek ki a dulakodásból, gyakran lehúzzák őket. És nincs megfelelő szennyvízcsatornánk, nincs csengő a szobákban, kevés az ápolónőnk — és még sincs „íei- fekvéses” betegünk (fekvésből származó sebesedés). Nálunk ez is fokmérő. z öreg petyhüdt testekre gondolok, az egyfolytában tizenkét éve ágyban fekvő öregasszonyra. S akkor az intézet vezetőjének szakmai zsargonja, mint szép muzsika zsong szívemben, melyet huszonöt ember ad elő, nők, kedves, finomlelkű ápoló-, mosó- és szakácsnők, akik akkor is vigyáznak az emberi életre, ha annak már alig van értelme. ^ Suha Andor
