Pest Megyei Hirlap, 1965. február (9. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-07 / 32. szám
8 ms v MEGtCf KrMívlaii 1965. FEBRUÁR 7, VASÁRNAP Falu Tamás: FARSANG Bálteremben ég a csillár És a csillárfény alatt Ifjak, lányok, boldog párok Ringva, lengve forganak. A négy fal is belereszket Oly harsányan szól a dzsessz. Az elbódult szív azt érzi: ennek vége sose lesz. Forogjatok ifjak, lányok, Szédülve feledni jó: Táncnak, bálnak, ifjúságnak Véget vet a Ilamvazó. MÉSZÁROS OTTÓ: nap után ^ Most már bánta, hogy ^ nem ment a többiekkel ebé- ^ delni, pedig hívták. Annyira ^ egyedül érezte magát a mű- í helyben, hogy félt. Csend' í volt, most attól félt. Amikor S felhörrentek a gépek, majd az ; elektromotorok csendes zú- gásává változott zajuk — ak- | kor is félt. Félt? Talán csak ijedt volt. ^ Mennyire más itt benn £ minden, mint kívülről gondol- ^ ja az ember. Gyár — gyár, ^ kész. Ha a többiekkel beszéld ^ tek, csak a vállát rántotta: í mi van abban? Bemegyek, £ blokkolok, jóreggelt, jóreg- 2 gélt, köszönhetek, öltözők, '/ megyek a műhelybe. Csinál ^ lom, amit mondanak. Jó len- ^ ne, ha ilyen egyszerűen men- ne. Amikor megkapta a le- £ velet, hogy felvették ipari táji nulónak, soha nem érzett ^ furcsa görcs telepedett rá, ^ Akkor, már ott a papírral a ^ kezében érezte: valami más ^ kezdődik, mint ami volt. A ^ gyomra összeszűkült, életé-, ^ ben most először érezte: a ^ szíve fáj. Ha valaki látja, ha ^ otthon van valaki, talán meg-. ^ próbál viccelni, vigyorogni, | hetykén odavetni: klassz. ^ Egyedül volt otthon, ült a ^konyhában, forgatta a boríté-, í kot, ötször is elolvasta a né- f hány sort. Szóval elsejétől... £ Két hét volt addig. Járt a ^ többiekkel, adta a bankot, % úgy tett, mint akit hidegen ^ hagy a dolog, de belül nem ^ szűnt a szorongás. ^ Nem irigyellte azokat, akik ^ az egyetemre jelentkeztek. Ö ^ is mehetett volna, négy éven ^ át jeles volt, s az érettségin ^ sem adta alább. Soha nem | akart más lenni, mint amit ^ választott: műszerész. Amikor ^ gyárlátogatásra mentek, csil- ^ lógó szemmel figyelt mindent. ^ A többiek hülyéskedtek, ne- ^ kik jó hecc volt az egész, eí- | bliccelt nap, neki kóstoló. £ Majd ő is ezt csinálja. így. Gépek között, tágas vagy szűk műhelyben, gépek zaja tölti meg a levegőt, olajszagot szív be az ember, s évek múltán már úgy tesz mindent, mintha soha mást nem cselekedett volna. A többiek nem nagyon értették, miérti nem jelentkezett továbhtanu-i lásra, mit szivóskodik ezzel a műszerészséggel? Fütyült rájuk. ö ismerte azt, amit azok aligha: az elégedettséget. Ha arra gondolt, hogy azt csinálhatja, amit akar — elégedett volt. Pénz? Nem gondolkozott rajta. Majd, persze, majd azí is számít. De most? Csak azj hogy sikerüljön. És mégis, amikor megkapta! s elolvasta a gyár levelét, azl örömön felülkerekedett a félelem. Egyedül érezte magát. Becsöppen valahová, ahol minden megy a maga útján,' mindenki mindenkit ismer,' mindennek megvan a maga' rendje, s ő semmit nem tudj semmit nem ismer. Tegnap volt? Tegnap. Este, otthon úgy érezte, nem is nyolc óra volt, hanem öt nap, vagy tíz. Pedig mindenki rendes volt vele. Az a munkaügyis muki lejött vele a műhelybe, pedig nyugodtan megtehette volna, hogy le- küldi vagy felhív valakit érte. Nem, lekísérte. Beszélgettek útközben, azaz ő csak dadogott. Mintha csomót kötöttek volna a nyelvére, úgy akadozott. Nem értette, mit mond a másik, érezte, izzad cefetül, nyirkos volt a tenyere, kétszer is megtörölte lopva a nadrágjába, hátha valakivel kezet kell fognia. Különben svm tudott mit kezdeni a kezével. Nem akarta zsebrevágni, nehogy azt mondják, lezserkedik. Ha meg maga mellett lógatta, úgy érezte, most jött le a fáról. Mint egy majom. Izgult, s önmagára dühös volt: hogy miért izgul. Az Ákos bácsi az nagyon rendesnek látszik. Nem öntötte nyakon olcsó közhelyekkel, pedig azt várta, na majd most jönnek a lelkiek. Hogy milyen nagy dolog elkezdeni dolgozni, hogy becsülje meg magát, meg hasonló. Belül ugyan érezte, hogy tényleg nagy dolog, de ha más mondja ki helyette, akkor hamisnak, torznak érzi. Apunál ugyan nem lehet több Ákos bácsi, dehát úgy látszik a műhelyfőnöknek már a bácsi titulus dukál... Nézett csak rá, kezetráztak, a munkaügyissel vészéit valami mii- lapról, amit valaki nem kapott meg, majd amikor elköszönt attól, intett neki, s körbevitte. Mire a műhely végére értek, látta, fekete olajfoltoktól maszat.os a keze, s maga is érezte, milyen suta gondolat, amit a többieknek, még a suliban annyiszor elmondott: egy műszerésznek mindig szép tiszta a keze... Hajaj, műszerész? Messze van az! Két év. Feleannyi, mint amit a gimiben lehúzott. Pedig az a négy nagyon sok volt. A kettő talán kevesebb lesz? Ákos bácsi csak annyit mondott neki: szaglássz, gyerek. Mit értett rajta? Tén- fergett a műhelyben, szégyellt bárkihez odamenni, igyekezett a csarnokot kettéválasztó úton maradni, ötpercenként nézte az óráját. tíz múlt... és kínosan, sokára fél tizenegy... tizenegy ... Lassan azért eligazodott Magától rájött, hol mi történik a műhelyben, s azt is látta, hogy a baloldali rész végén, némileg elkerítve, igen, ott dolgoznak a műszerészek. Hány műszerész lehet a gyárban? Itt hatan voltak, de hányszor hat vagy tíz jön még hozzájuk? Gondolatai itt megrekedtek, mert egy fiatal srác magához intette: érdekel? S mutatta, hogyan teszi egyetlen mozdulattal jól a pofába a fényes csövecskét, s egy pillanat múlva a másikat. Félautomata — mondta az, s ő érezte, hogy fél- szegen, de rámosolyog. A másik visszamosolygott rá. Ottmaradt _ mellette. Egy óra múlva már zúgott a feje, kavargóit körülötte a világ, megijedt: ezt egy sima me- lósnak mind tudni kell? Feri olyan magától értetődően mondott el mindent. Mi lesz itt vele? A. . , Ákos bácsi csak műszak vége előtt kereste. No, gyerek szaglásztál — ennyit mondott, s ment. Holnap se lesz más dolgod, mondta, s nem tudja miért, de hirtelen úgy érezte, Ákos bácsit megszerette. Meg ezt a Ferit is. Ezek rendesek. Feri mondta, Ákos bácsi így nevel: egy hétig hagyja, csellengjen a srác. Velem is így kezdte. Addigra a félsz is elmegy — mondta Feri, s hunyorgott hozzá. Látszik rajta, hogy fél, hogy ijedt? Hülyeség volt itt maradni. Mi az, hogy nem ebédel? Tudták, hogy van jegye. Mit blöffölt nekik? Most azt hiszik, megjátssza magát. Külön akar enni. Felugrott, loholni kezdett, abban bízott, hogy Feri ék még nem jutottak túl a levesen. MÓRICZ VIRAGi estő barátnőm faI lun töltött két he\ yi ^ tét, ami nem szo- Cf kása. Kíváncsi voltam, hogy tetszett neki a termelőszövetkezet, melynek agronómusa hívta meg. Hamar én is meghívtam; jött ki- gömbölyödve, kisimult arccal, vidáman kacagó szemekkel. Már a kapuban kezdte mondani meséjét, bár még nem értettem, azt hittem, azon mulat, hogy a kutyám annyira szereti a vendéget, lehúzza örömében, ez aztán a házőrző, még jó, hogy a kaputábla harapóst ígér. — Ezt még az előde kapta — mondtam — az igazán harapott, élete utolsó telén ezer forint ára kárt tett a villany leolvasónőben. Kártérítést, új nadrágot, harisnyát, orvosi kezelést, táppénzt kellett neki fizetnem. — Aranyos, Aranyos — ölelgette óvatosan a kutyámat. — Bodri a neve. — Nekem ezentúl minden kutya Aranyos — nevetett... — Egész megfiatalodtál. — Ügy éltem két hétig, mint szűzmária kötőjében. Kicsit féltem, mi lesz velem ebben a nagy télben, de nem volt szivem kitérni előle. Tudod, régi barátaim ezek nekem, valamikor a kút fenekéről húzták ki, nagyon derék emberek, az az igazi, tudod, igazi rendes, alapos, komoly népség. írt nekem az asszony, hogy kéthetes szabadságra mehetnének valami üdülőbe, de ők Pestre szeretnének, színházba, koncertre, kicsit élni, szórakozni, nem adnám e nekik kölcsön a lakásomat. Azalatt menjek el hozzájuk, gyönyörű a falu a nagy hóban. festhetek rogyásig kényelmesen. No jó, összepakoltam a betyárbútort. Ügy jött ki a lépés, nem tudtam szombaton utazni, egyszerre indultunk vasárnap reggel, a kulcsot én is, ők is a szomszédban hagytuk. Még gondoltam, kellett volna szenet felhozatni, dehát majdcsak megtalálják a pincét. Ez az angyal taxit rendelt nekem, a sofőr várt a vonatARANYOS nál, vitte a festőállványomat, ládámat, kofferemet és a végén nem fogadott el fuvardíjat, hogy ki van fizetve. arátaim háza jó kis zömök sárga típusház, sarkán egyoszlopos nyitott tornáccal. Finom meleg volt bent, remek cserép- kályhában égett a tűz, a tornácon rengeteg fa, gyújtás odakészítve. Szégyeltem magam a szén miatt. A konyhában ez az angyal, nagy fazék töltöttkáposztát hagyott, másikban rántottcsirkét, meg egy vajdling remek szalagos fánkot, hogy legalább egy darabig kenyérért se kelljen mennem, a fánk friss marad, csak át kell melegíteni mindig. A kamra tömve kolbásszal, disznóöléssel, lekvárral, konzervvel. Odakészítették a nagy halina hócsizmát, abban festhetek, nem fázom. Az asztalon még egy fürdő- füzetjegy is volt a levéllel, hogy jó kis fürdőt építettek a faluban, próbáljam ki, milyen finom belebújni, ha ösz- szefagytam a szabadban. Ilyen részletekig gondoskodott rólam. Csak arra kér, hogy a kutyának naponta főzzek egy kis rántottlevest. De én bizony lusta voltam rá, meg aztán, mikor magam rántottcsirkét eszem? Aranyosnak is azt adtam. Képzelheted, első dolgom volt kiszabadítani a láncból. Majd megbolondult a boldogságtól. Tapodtat nem mozdult mellőlem. Jött velem festeni, ahol felállítottam az állványt, borzasztóan kellemetlen, rögtön körülállták, gyerekek, felnőttek, mozdulni nem bírtam tőlük, Aranyos elmarta őket. Rengeteget dolgoztam, majd meglátod, nem akarom magamat dicsérni, olyan szép részleteket találtam, valami remek rajza van a hóban a lombtalan fáknak, és az új piros háztetők, meg a behavazott szérüskert, kukoricagóré, meg a „gépesített” tehenek. No de ezt majd meglátod a képeimen. Csuda kedves volt mindenki. Tudod., hogy szeretek beszélni. mit mondjak, mindenkivel összebarátkoztam. Hordták nekem az ennivalót, akár hiszed, akár nem, két hétig egyszer sem főztem. Viszonoztam nekik egy pár portréval. Bevallom, kár volt, csalódtak bennem. Azt hitték, fényképész vagyok. Ne nevess. No és elmentem a fürdőbe. Az csak valami! Csempézve az egész, közös medence, külön szobácskák kismedencékkel, priccsel, csodás simogató szénsavas és jódos meg nem is tudom hányféle gyógytarta- lommal. És az egyetlen ember a fürdősnő, kedves, barátságos, fiatal, örült, hogy rákaptam a boltjára. Azt mondja, nyáron ezren is strandoltak a szabadtéri uszodában, meg a házifürdőt is használták, de így télen félnek a falusiak a megfázástól. Elég messze van a falutól és igaz is. átforrósodott testtel dermesztő hidegben hazagyalogolni nem tréfa. Ha meg le akarnak hülni, ahhoz sok idő kell, akkor már inkább bemennek vonattal a városi gőzfürdőbe. Előtte vásárolnak, utána moziba, cukrászdába mennek, az program, a helyi isteni fürdőt még nem szokták meg. Mondja a für- dósnö, micsoda harciasán követelték a megépítését, hiszen nyolcezer lakosú község, vagy ötezer, nem emlékszem, de nincs benne harminc fürdőszoba, se vízvezeték, kútvízben mosdanak az emberek. Majd rákapnak a fürdőjükre, nekem nem hiányoztak, mondhatom. Éltünk Aranyossal, mint mard hevesen. Tudod, menynyire nem szeretek gyalogolni, pláne hidegben, hóban, göröngyös utakon. De vitt a mérföldjáró csizma és Aranyos dpelte a festőállványomat. Erős, nagydarab komondor, boldog volt, hogy ráraktam a terhet, öt is lefestettem, Aranyos nem haragudott meg érte. Egy este iszonyú hideg volt, rázta a zúzmarát a fákról a vihar. Azt mondja a fürdősnő, mért megyek haza, elalhatom itt a heverön. Kemény, igaz, de öt pokrócot tesz diám, jól betakar. Hát én bizony elfogadtam. Az aztán valami pazar: egyenest a fürdőből az ágyba, ágyból a fürdőbe. Dúskáltam az élvezetben és hogy ne legyen olyan tökéletes az öröm, végiggondoltam életemet ... Reggelit is hozott, kávét friss kaláccsal. Jó tíz óra volt, mire elindultam. Ahogy kilé pék az ajtón, a szívverésem megállt, Aranyos ott reszket a küszöbön, Mindig mondtam ugyan neki, menjen haza a kutyaházba, de máskor se ment, mindig megvárt. De egész éjszaka tíz-tizenöt fokos hidegben! Rákiáltottam a fürdősnőre, mért nem szólt. Még nevet, hogy észre se vette. Aranyos, ahelyett hogy szidna, a nyakamba ugrik.. Hát nem aranyos? Nem is magamért, miatta fűtöttem be a cserépkályhát. Alig akart bejönni a házba, úgy kellett behúzni. Milyen buta, ilyen hűtlenre pazarolja az érzelmeit. Soha az életben többé nem lát. Mit gondolsz, most búsul utánam? Mert én búsulok, az biztos, ö pedig megvigasztalódott; visszament a régi gazdája, aki rántottlevest főz neki, láncra köti. és az orrára koppint, ha közel merészkedik az ajtóhoz. Én voltam a nagy kaland számára, mely gyönyörűséggel és szenvedéssel járt, azután elmúlt és következnek a hétköznapok. Úristen, mennyire ismerem az Aranyos lelkiállapotát. Biztosan neki főbb. Beletörődik a helyreállt helyzetbe. Különben, jelentkezett Pál. Azt mondja, ő el tud mindent felejteni, ha úgyis magam maradtam. eresszem vissza. Wj z a kutyaélet azt 0 , erőlteti, hogy a vV megszokottat sebesülten is folytatni legokosabb. De én ember vagyok, nekem nem kell az összeragasztott korsó — pláne, mikor magam törtem széjjel — szeretek és tudok dolgozni majd festek maganvnak mást kot ... Bárányi Ferenc: TARANTELLA Futok elé, a mosolya sugaras aranya ragyog elém, aranyoz a szeme, fekete szívemet öleli körül a fény, ölel a fény, ragyog a ragyog a napom elém! És az éj falán a gondom árnya napra vágyva vág át, fényerőben crtve-mérve kedvesem hiányát, mosolya egyre ideragyogjon, sugara ereje bearanyozzon! Mosolya bátor napsugár, tócsák színére szálldos, mocsok-alázta csöppeket onnan szippant magához. Futásom pára-szökkenés a sárból — napsugárra, az áttetszőén folttá!an bárányfelliős világba. És mosolyához tisztulok, és megváltom magam még, s ő szennytelen bocsát tovább mint Beatrice Daniét, mert tőle visszavár a sár, a barna gond, a pocsolyalé, de mindig hozzátisztulok, ezerszer újra futok elé, futok elé, a mosolya sugaras aranya ragyog elém, aranyoz a szeme, fekete szívemet öleli körül a fény, ölel a fény, ragyog a ragyog a napom elém! És az éj falán a gondom árnya napra vágyva vág át, fényerőben értve-mérve kedvesem hiányát, mosolya egyre ideragyogjon, sugara ereje bearanyozzon!
